Stefan Molyneux – Az Igazság Útján: Az Illúzió Zsarnoksága

Igazolás, mint Jóslat

Képzeld el hogy Angliában élek, és évtizedeken át szidom azokat a bevándorlókat, akik nem fordítanak időt arra, hogy megtanuljanak angolul. “Hogy tudsz eljönni valahova és nem megtanulni a nyelvet? Ez tiszteletlen, gerinctelen és elzárkózó. Mindenki, aki egy tisztességes állampolgár szeretne lenni, tanulja meg a nyelvet.”

Számtalan cikket publikálok ebben a témában. Nyilvános beszédeket tartok és barátságokat zárok le azokkal, akik nem értenek velem egyet.

Más szóval igazán elkötelezettje vagyok ennek az ötletnek.

Aztán, képzeld el, hogy Svédországba költözök. Egy éve Svédországban élek, és aztán visszajövök Angliába egy látogatásra.

“Szóval milyen Svédország?” kérdezed.

”Csodás!”

“És hogy megy a nyelvtanulás?”

“Ó, nem tanulom meg a nyelvet, minek?”

Meglepődnél? Úgy gondolnád, hogy képmutató vagyok? Éreznél egy erős vágyat arra, hogy megvizsgáld jobban azt az erős és nyíltan kifejezett hitemet, hogy egy ország lakosai erkölcsileg kötelezettek, hogy megtanulják az ország nyelvét?

Ha elmagyarázom az összeegyeztethetetlenséget a hitem és a tetteim között azzal, hogy azt mondom, hogy kiderült, hogy nagyon nehéz megtanulni egy új nyelvet, és hogy nem igazán szükséges, ha egy emigrációban élő kulturális csoport kötelékein belül élsz – szükségét éreznéd, hogy rámutass arra, hogy ez a teljes ellentéte annak a pozíciónak, amit én éveken át hirdettem nyíltan és hangosan?

Úgy képzelem, hogy azt tanácsolnád, hogy helyénvaló lenne, ha írnék egy cikket, visszavonva az előző álláspontomat az új megértésemre alapozva.

Megváltoztatná az ellenállásom a véleményedet rólam?

Ez a bántalmazás körfogása.

Amikor gyermekként igazoljuk a szüleink bántalmazását azért, hogy túléljük a helyzetet, erkölcsi abszolútokat állítunk fel a hatalom jó és helyes használatára vonatkozóan. “Morális azoknak, kik hatalommal rendelkeznek, hogy bántsák azokat, akik nem rendelkeznek hatalommal azért, hogy megvédjék őket, vezessék őket vagy “megerősítsék” őket.”

Ez az, ahogy igazoljuk és túléljük a bántalmazást, amit velünk tettek..

Ez az, amiért mi olyan sokszor megismételjük a bántalmazást, amit velünk tettek.

Ha én egy nyíltan idegengyűlölő brit lennék, aki Svédországba költözött, tökéletesen megértenék minden kritikát, amit kapnék, ha nem tanulnám meg a nyelvet. Tudnám, hogy vagy megtanulnék Svédül – és jól beszélném – vagy nyilvánosan visszavonnám az összes eddigi véleményemet.

Az alapelveken való ugrándozás nagyon megalázó, mert mindenki, aki kinyilvánít egy igazságot, elkerülhetetlenül azt állítja, hogy az az igazság magyarázatra és bizonyítékra épül. Senki nem állít egy „igazságot,” amit puszta véleményre alapoz – mert akkor természetesen nem lenne igazság.

Tehát valaki aki “az igazságot” állítja, mindig azt mondja, hogy ezt az igazságot ő indoklással és bizonyítékkal kapta – még azok, akik a “hitet” teszik meg a világnézetük alapjának, azok is azt mondják, hogy a hit bizonyítékkal szolgál, tehát racionális hinni igazságokban, amik hitre alapulnak.

Ha valaki, aki állít egy igazságot és később teljesen vissza kell vonnia a pozícióját, csak úgy teheti meg hihetően, ha új bizonyíték kerül napvilágra. Például ha kiderül, hogy az univerzumot igenis láthatatlan manók irányítják futógépen, felül kell vizsgálom a valóságról alkotott pár elképzelésemet – de csak azért, mert új bizonyíték került napvilágra.

Ha viszont nincs új bizonyíték, akkor nyilvánvalóan a bizonyítékra nem lehet hihetően hivatkozni, mint az előző álláspont igazolására. Ami nyilvánvalóvá válik az az, hogy az előző álláspont előítéleteken alapszik, de érvekre és bizonyítékokra hivatkoztak, mint annak igazolása.

Ez egy lényeges pont – és nagyon hasonló a fentebb említett etikai és kulturális képmutatásokhoz.

Amikor a hitem igazolásaként érvekre és bizonyítékokra hivatkozom, jóváhagyom az érvek és bizonyítékok erejét. Más szóval teljesen elfogadom és tisztelem az érvek és bizonyítékok elsőbbségét abban, hogy meghatározzuk a hiteknek az igazságértékét.

Ha kiderül, hogy nem volt valós érvem vagy bizonyítékom a hitemre, akkor ugyanannyira képmutató vagyok, mint azok, akik erkölcsi érveket használnak erkölcstelen célokra. Értelmet és bizonyítékot használok, hogy szubjektív előítéletet támasszak alá.

Ez a kétszínűség szunnyad az összes publikus és privát kijelentésem szívében, amely az igazsággal kapcsolatos. Ha kiderül, hogy az értelem és bizonyíték értékét használtam arra, hogy előítéletet terjesszek, akkor nem csak az összes eddigi állításom válik a használhatatlannál is kevesebbé, hanem kiderül, hogy egy képmutató, csaló manipulátor vagyok.

Minden szavahihetőségem elpusztult. Az összes eddigi kijelentésem nem az empirikus igazság, hanem a magas szintű képmutatás példájává fog válni.

Nem jó.

Pontosan ez az, ami akkor történik, amikor fenntartjuk felnőttként azokat az indoklásokat, amikkel gyermekkorunkban felmentettük a szüleink bántalmazásait.

Ha hisszük, hogy a hatalommal való visszaélés erkölcsös, elkerülhetetlenül vissza fogunk élni a hatalmunkkal. Ha elmegyek Svédországba, de nem tanulok meg Svédül, akkor hazudnom és mellébeszélnem kell, vagy úgy tennem mintha megtanultam volna a nyelvet, vagy meg szeretném tanulni stb. Vagy beléphetek az “ez csak valahogy másféle” varázslatos földjére, ami elkerülhetetlenül azt követeli, hogy helyettesítsem a következességet agresszióval, amikor kérdőre vonnak.

Azt ismételjük, amit magasztalunk. A felmentéseink olyan biztosan vezetik az életünket, mint ahogy a vasúti sín vezeti a vonatot. A hazugságok, amelyekben ma hiszünk azok az életek, amiket holnap élni fogunk.

A tanár, aki megalázott azért tette, mert hitt abban, hogy ez az, amit tenniük kell azoknak, akik hatalommal rendelkeznek.

Majdnem mindenki, amikor a kétszínűség és agresszió közötti választáshoz ér az agressziót fogja választani.