Stefan Molyneux – Az Igazság Útján: Az Illúzió Zsarnoksága

Támadás

Amikor körülbelül 14 éves voltam, nyári oktatásban részesültem, hogy kikerüljek az állami iskola mentális koncentrációs táborából olyan gyorsan, ahogy emberileg lehetséges. Volt egy törékeny és agresszív férfi tanárom, aki elvárta, hogy megjelenjünk pontban 8:30-kor, de aztán az óra első 30-40 percében ülnünk kellett és olvasnunk a tankönyvünket, illetve mutogatott nekünk nagyon unalmas dokumentumfilmeket, monoton hangon beszélt, és teljes megszállottja volt a JFK meggyilkolásának összeesküvés-elméleteinek.

Néhanapján nagyon fáradt voltam és leraktam a fejemet a padra pár percre. Soha nem aludtam el, de valószínűleg tényleg úgy tűntem.

Pár hét múlva, kiselőadást kellett tartanom a rabszolgatartásról. Pont mielőtt elkezdtem volna, ez a tanár felemelte a kezét és megparancsolta az osztálynak, hogy rakják le a fejüket az asztalra.

A többi gyerek összezavarodott, ahogy azt elképzelheted – mint ahogy én is. Pár percnyi tömény agresszió és parancsolgatás után, az összes gyerek lehajtotta a fejét a padra. Az arcom nagyon sápadt volt, és hogy mást ne mondjak eléggé meg voltam rémülve.

Amikor mindenki lehajtotta a fejét, a tanár felém fordult és szó szerint üvöltött: “Látod milyen érzés? Látod milyen érzés, amikor próbálsz tanítani és lehajtják a fejüket a padra? LÁTOD MILYEN ÉRZÉS? GERINCTELENSÉG! NE CSINÁLD!” Az erei szó szerint kidagadtak a nyakán.

Aztán természetesen követelte, hogy adjam elő az előadásomat.

Mi történt itt?

A csodálatos dolog az emberekben, akik erőszakosak a gyermekekkel, az hogy tényleg semmi ötletük nincs arról, hogy a gyerekek hogyan is látják őket. Tudtam, hogy hatalommal rendelkezik, de ez igazából egy nagyon szomorú látvány volt, és egy értelmetlen öngyűlölő és szánalmas élet nagyon erős benyomását keltette bennem. Talán úgy képzelik, hogy a gyermekek bántalmazása erősként tűnteti fel őket, de az a fokú megvetés, amit éreztem – és érzek – azok irányában, akik bántalmazzák a tehetetleneket majdhogynem szavakon felül áll, és nem gondolom, hogy egyedül vagyok ezzel. Amikor arra a radioaktív megvetésre gondolunk, amit a serdülő fiatalok a szüleik vagy egyéb hatalmi figurák ellen éreznek, úgy gondolom, hogy biztosan mondhatjuk, hogy a gyermekek bántalmazása nem generál tiszteletet – jobban, mint a feleséged verése generál szeretetet.

Hívjuk ezt a tanárt Bobnak, mert ötletem nincs mi lehetett az igazi neve ennyi idő után. Tisztán látható hogy Bob nem érezte magát nagyon jó tanárnak, mivel egy jó tanár egy kimerült gyermekre kíváncsisággal tekintene. Fáradt lehetek, mert nem tudok aludni vagy problémáim vannak otthon, vagy felborult a hormonháztartásom, vagy valami egyéb okból kifolyólag, aminek semmi köze nincs a tanítási képességeihez – vagy azért is lehetek fáradt, mert egy unalmas tanár.

Ha Bob nem mutat kíváncsiságot afelé, hogy miért vagyok fáradt, akkor soha nem fogja tudni az okát. Ha beteg vagyok vagy stresszes (és a gyermekkorom e szakaszában három munkahelyem volt) talán segíthetne nekem valamilyen módon – vagy legalább tudta volna, hogy nem azért vagyok fáradt, mert unalmas tanár.

Ha rájön, hogy azért vagyok fáradt, mert ő egy unalmas tanár, akkor nyilvánvalóan az fájdalmas lehet, de abszolút semmi kétségem nincs afelől, hogy Bob inkább szeretne egy izgalmas tanár lenni, mint egy unalmas. Ha befektette volna az időt, hogy rájöjjön – a segítségemmel – hogy miért voltam fáradt, akkor talán megtanulhatta volna, hogy hogyan legyen izgalmasabb tanár, ami egyenértékű lett volna a saját értékeivel, és ezáltal boldogabb lett volna.

Az igazság természetesen az, ahogy azt a fenti példa bemutatja, hogy mélyen legbelül Bob teljesen meg volt győződve arról, hogy egy szörnyű tanár. Amikor lerakom a fejem a padra az megerősítette a legrosszabb félelmeit, amit ő erőszakosan elutasított.

Amikor megértjük a mitológia erejét, nyilvánvaló hogy Bob milyen keveset értett meg abból, hogy mit csináltam és mit kommunikáltam.

Amikor lehajtom a fejemet a padra, nem azt mondom “Bob, szörnyű tanár vagy.” Nem azt mondtam “Lehajtom a fejemet az asztalra, hogy szembeszegüljek a hatalmaddal” nem azt mondtam “Lehajtom a fejemet az asztalra, mert egy neveletlen és önző egyén vagyok, akit nem érdekelnek mások érzései.”

Amikor lehajtom a fejemet az asztalra, csupán azt mondom “Fáradt vagyok.”

Minden más csak mitológia – paranoid és elvetemült tündérmese.

Minden más Bob kitalációja volt, és minden mást azért talált ki, hogy minden áron elkerülje azt, hogy kíváncsi legyen.

Miért? Miért volt annyira megrémülve a kíváncsiságtól?

Egyszerű.

Az ok, amiért nem vagyunk kíváncsiak az, hogy máris tudjuk a válaszokat, és nem szeretjük őket.
Bölcsesség és Fájdalom

A fájdalom a testünk módja annak, hogy elmondja nekünk azt, hogy mivel kell megküzdenünk, vagy segít nekünk rangsorolni a tetteinket az egészségünkhöz viszonyítva. A testünk nem jelent a szerveinkről, amik jól funkcionálnak, de abban a pillanatban, amikor egy fog megfertőződik, mi tudunk róla mindent.

Más szóval a fájdalom elmondja nekünk, hogy mit kell tennünk. Ha fáj a fogunk, el kell mennünk a fogorvoshoz. A fájdalom informál minket a problémákról, amiket meg kell oldanunk.

Ha az életünkre az érzéstelenítő előtt gondolunk, könnyű megérteni, hogy általában el kellett fogadnunk egy növekvő fájdalmat ahhoz, hogy egészségesekké váljunk. Egy megfertőződött fogat ki kellett húzni. Mostanában néha át kell esnünk a kemoterápia fájdalmain, hogy kezelhessük a rákot.

Ez a fájdalom kihívása – nem szeretjük, de sokszor el kell fogadnunk egy időleges növekedését annak érdekében, hogy egészségesek legyünk.

Ha eltöröm a lábamat, nagyon fáj – ezért nem mozgatom. Miután begyógyult a lábam, ahhoz hogy visszanyerjem a teljes erőmet és mobilitásomat, el kell viselnem a fizioterápia fájdalmát.

Sebesülések képesek erősebbé tenni minket. Ha túlélek egy szívrohamot, választhatom, hogy lefogyok, egészségesen étkezek, edzek satöbbi – és egészségesebbé válhatok annál, mintha soha nem is lett volna szívrohamom. Hasonlóan, ha eltöröm a lábamat, a lábam a végén erősebbé válhat az edzésnek köszönhetően, ami által visszanyerem az erőmet és mobilitásomat. Egy fog elvesztése vezethet ahhoz, hogy jobban figyeljünk a fogaink egészségére.

Több kulcsfontosságú különbség van a fizikai és pszichológiai fájdalom között, amit meg kell értened, ha jobb és egészségesebb szeretnél lenni hosszútávon.

Az első és legfontosabb különbség az, hogy a pszichológiai fájdalom átadható az egyik személyről a másikra. Ha fáj a fogam, nem adhatom

át a fogfájásomat neked – de épp az ellenkezője igaz a pszichológiai fájdalomra, legalábbis rövidtávon.

Ha szorongást érzek amiatt, amit csinálsz, rövid időre redukálhatom azt a szorongást, ha kényszerítelek arra, hogy megváltoztasd a viselkedésedet, ugyanúgy ahogy ideiglenesen redukálhatom a fogfájásomat, ha fájdalomcsillapítót szedek – a különbség az, hogy amikor fájdalomcsillapítót szedek, te nem érzed a fogfájásom.

A pszichológiai fájdalom átruházása majdnem mindig egy hierarchikus kapcsolatban jelenik meg, mint a gyermek-szülő, főnők-alkalmazott, domináns/behódoló házasság stb. Gyámoltalanság és függőség – igazi a gyereknek, képzelt a felnőttnek – szükségesek az élősködő érzelmi kihasználás befogadásához.

Ez a fő oka annak, hogy miért léteznek a hegemonikus vagy hierarchikus kapcsolatok. Nem dobjuk a szemetünket a szeméttelepre, mert a telep csak úgy megjelent – a szeméttelep csak azért létezik, mert szükségünk van egy helyre, ahova dobhatjuk a szemetünket. Ugyanígy, nem azért használunk ki embereket, mert tehetetlenek, tehetetlenné tesszük őket azért, hogy kihasználhassuk őket.

Bob nem azért bántalmazta a gyermekeket, mert hatalma volt rá, mint tanár – hatalomra vágyott, mint tanár, azért, hogy bántalmazhassa a gyermekeket.

A hatalom nem hoz létre korrupciót, a vágy a korrupcióra hoz létre hatalmat.

Amikor szenvedünk a pszichológiai fájdalmunk miatt, teljesen ösztönellenes, hogy még több fájdalmat akarjunk érezni – mint ahogy teljesen ösztönellenes az is, hogy ki akarunk húzni egy fogat, ami már fáj, vagy elkezdjük a kemoterápiát akkor is, amikor nem érezzük magunkat betegnek.

Viszont pontosan ez az, ami szükséges, ha egészségesek szeretnénk lenni.

Ha azt választom, hogy nem járok fizioterápiára miután begyógyult a törött lábam, én vagyok az egyetlen, akinek az ebből következő fájdalommal és mobilitás hiányával kell élnie. Ha azt választom, hogy úgy kezelem a szorongásomat, hogy a tehetetleneket támadom, rövid ideig megszabadulok a kényelmetlenségtől, de úgy, hogy ezt az érzést okozom másoknak.

És ez az, ahogy az egész rendszer reprodukálja önmagát.

Lényegében azzal, hogy megpróbált ennyire szörnyűségesen megszégyeníteni, Bob meg akart fertőzni a bántalmazás vírusával. Mivel nem volt elég érett vagy bölcs ahhoz, hogy tulajdonába vegye a saját érzelmeit, elkerülhetetlenül elhitte, hogy én vagyok a forrása a szorongásának. Mivel szenvedést „okoztam” neki, én „erőszakosan” viselkedtem, mintha megmérgeztem volna – és ennélfogva az ő támadása az én irányomba az önvédelem egy kicsavart formája volt.

Továbbá azzal, hogy ő kimérte a „megszégyenítését” rám, Bob azt követelte, hogy érezzek empátiát iránta – de ha az empátia egy érték, miért nem érzett ő empátiát az én fáradtságom iránt?

Kétségtelenül Bobot figyelmen kívül hagyták és ismételten megszégyenítették gyermekkorában, és arra kényszerítették, hogy behódoljon azon emberek igényeinek, akik hatalmat gyakoroltak felette. A természetes mintakészítő szokásai az agyának tehát létrehoztak egy egyetemes parancsolatot: “Engedelmeskedned kell azoknak, akiknek hatalmuk van feletted!” – vagy még pontosabban “Engedelmetlenség a hatalommal rendelkezők felé azt fogja okozni, hogy, megtámadnak és megszégyenítenek.”

Ez az a három nagyobb alkotórésze annak a pszichológiai agóniának, ami ezen alapelv elfogadását okozza.

Az első a szégyen és zavar, ami a megszégyenítettségből ered.

A második a rettegés attól, hogy azon hatalmi emberek fogságába ragadjon, akik erőszakosan viselkednek.

A harmadik a düh, ami abból ered, hogy azt mondták, hogy ez az erőszakosság igazából erényes – “A te érdekedben…!”

Amikor gyermekként bántalmaznak minket, szörnyen kínos helyzetbe kerülünk, mivel teljesen függünk a bántalmazóinktól. A “Stockholm szindróma” egyik formája jelentkezik, és arra kényszerítjük magunkat, hogy “tiszteljük” azokat, akik bántalmaznak minket. Ez egy teljesen ésszerű túlélési stratégia, mert a félelem, ami abból a tudásból ered, hogy a szüleink erőszakos hatalma alá leszünk rendelve évekig, túl hatalmas lenne ahhoz, hogy elviseljük. Illetve mivel azért büntetnek meg, mert nem mutatunk tiszteletet, könnyebb csak “tisztelni” őket, mint folyamatosan úgy tenni – amin kétségtelenül keresztül fognak látni és megbüntetnek érte.

Továbbá mivel a bántalmazás mindig a képmutató erkölcsi igazolás köpenye alá van rejtve (“Erkölcstelen, ha nem engedelmeskedsz!”) mi ugyanúgy megtapasztalunk egy egzisztenciális rettegést, mivel tudjuk, hogy a szüleink erkölcsi szabályokat használnak – és a saját vágyunkat a jóságra – hogy megszégyenítsenek, irányítsanak és megfélemlítsenek. Más szóval a jóságot állítják a gonosz szolgálatába, ami a lehető legrosszabb korrupció.