Stefan Molyneux – Az embertartás kézikönyve

A Modern világ

A múltban a társadalom annyira szegény volt, hogy az arisztokráciának öröklődnie kellett ahhoz, hogy megtarthassa gazdasági helyzetét – ez többé már nem realitás, a relatíve szabad piacnak köszönhető megnövekedett termelékenység miatt. Napjainkban egy sikeres politikus könnyűszerrel összegyűjt több generációra – vagy ha bölcsen kezeli, örökre – elegendő vagyont mindössze néhány terminus alatt. Ez tette lehetővé annak az illúziónak a kifejlődését, miszerint az adó-éléstár irányít valamit, amit „demokráciának” hívunk.

Mivel olyan sok pénzt rabolhatunk egy rövidke idő alatt, az uralkodó osztály megegyezett abban, hogy váltakozva ki-be forogjanak a hatalomból, így fenntartva azt a látszatot, hogy nincs is uralkodó osztály. Ez a rotáció létfontosságú az éléstár optimizmusának fenntartásában, megadva neki a – majdnem mindig hamis – hitet, hogy ő maga is beléphet az uralkodók közé. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó osztály többé nem egyenest exkluzív, hanem valamelyest átjárható, legalább is a peremeken.

(A modern demokrácia kiváltsága szó szerint dollárbilliókat átruházni a dolgozóktól az uralkodó osztály tulajdonába – a történelemben példátlan méretű zsákmány – de a rendszerünk logikája eredendően önpusztító, ami miatt is nagyon fontos neked, mint új politikai vezetőnek, hogy biztosra menj, és annyi pénzt ragadj el amennyit csak lehetséges, mielőtt az egész kártyavár összeomlik. Később elmondjuk, ezt miképpen csináld.)

A demokratikus rendszer az aranyalap feladásakor és a puszta papír pénz bevezetésekor találta igazán meg önmagát. A kormányok a 19. században – és azelőtt – limitáltan tudták csak megvesztegetni a támogatókat és a kormánytól függő helyzetben lévőket; annyival, amennyi aranyuk a széfben volt. Aranyat nem lehet nyomtatni, tehát az aranyalap (a lakosság képessége arra, hogy papírpénzüket aranyra beváltsák) feladása lehetővé tette a kormány nyomdáinak, hogy túlórázzanak, jókora adag úgymond „vagyont” előteremtve a Második Világháborút követő időszakban.

A demokratikus kormányok – mint minden kormány – másról sem szólnak, csak a vagyon erőszakos átruházásáról a termelők tulajdonából a semmit nem termelőknek. Amikor a pénz forgalmazását korlátozta a valódi arany, a játék többé-kevésbé nulla összegű volt. Amikor elvettél egy csoporttól egy másik javára – kihasítva belőle magadnak – az direkt csökkentése és növelése volt a vagyonnak a jelenben, ami nem csak erősen nyilvánvaló volt, de erős ösztönzőt is adott a meglopott csoportnak arra, hogy harcoljon ellene.

A rendeleti pénz bevezetésével ez mind megváltozott. A fantáziátlanok ezt a Keynesianizmus eljövetelének tulajdonították, de az igazság az, hogy a rendeleti pénz megelőzte a Keynesianizmust, ami nem több, mint a történelem legnagyobb, generációkon átívelő fosztogatásának intellektuális köntöse.

Ha a kormányok kinyomtathatják saját pénzüket, akkor jövő generációkat adhatnak el a jelenbeli támogatók megszerzéséért, és nyélbe üthetik a szegénységet – egy csapásra! Ha a kormány plusz 5%-ot ad a forgalomban lévő pénzmennyiséghez, a kormányhoz legközelebb állók lesznek azok, akik elkölthetik azt a pénzt – még annak előző értékén, mielőtt az infláció beüt – majd, ahogyan a hozzáadott pénz végigterjed a gazdaságon, minden ára megemelkedik,  hiszen több pénz van forgalomban a jószágokhoz viszonyítva, mint korábban, ez pedig a gazdaság alján és peremén élőket – általában a szegényeket és a fix fizetésűeket – sújtja a leginkább.

Tehát a pénznyomtatás két fő célt szolgál: először ingyen kess a politikusoknak, amiből támogatóikat vesztegethetik meg; másodszor szegénységet eredményez és mélyít el a gazdaság peremein, azaz ürügyet szolgáltat a politikusoknak az adók megemelésére, kormányprogramok létesítésére (azaz új támogatók illetve kormányra utaltak teremtésére) és még több pénz nyomtatására, bezárva a kört.

A rendeleti pénz szintén lehetővé teszi a szociális mesterkedésbeli könnyelműség luxusát – „harcokat” indíthatsz minden ellen (miután a háború az Állam életereje, ahogyan a háború életereje az Állam) – drogok, szegénység, prostitúció, szerencsejáték, írástudatlanság, betegség – akármi. Ez egyre több és több embert tesz az Állami kifizetésektől függővé, és mindenkit megrémít a hétköznapi, emberi kicsapongások brutális megtámadásával. Ez szintén módosít azon, milyen típusú emberek szeretnének végrehajtatók – bocsánat „rendőrök” – lenni, de ismét, erről majd később.

Sajnálatos módon a kapcsolat a pénzkínálat növelése és az infláció között túl jól megállapított és közértett ahhoz, hogy sok hasznát vegyük manapság. A tőkepiacok mindig résen vannak a túlzó pénznyomtatás jelei után, és megbüntetik a kormányokat kötvényeik árának emelésével, vagy hitelességi besorolásuk leértékelésével. Ez is egy újabb oka annak, miért közeledünk az embertartás jelenlegi ciklusának a vége felé.

A második trükk, amit a kormányok bevetnek a körülöttük lévők megvesztegetéséért a gazdaságba való direkt pénzpumpálástól való visszalépés, helyette pedig képzeletbeli pénz készítése, amit saját kormány-kötvényeik megvásárlására használnak. Az egyetlen, amit ez elér az az, hogy a kötvények visszafizetésének kötelezettségét – előleggel és kamattal – áthelyezi a jövőbe. Ez egy puszta könyvelési trükk, ahogy minden, amit a kormány csinál, de több mint elég embert bolondít meg ahhoz, hogy a játék még egy kicsivel tovább tarthasson.