Stefan Molyneux – Az embertartás kézikönyve

Kizsákmányolás

Kétféle parazitája van a termelő osztályoknak: a szegény és a politikus. Régen a Marxistáknak szokása volt a szegények kapitalisták általi kizsákmányolásáról hadoválni, ami teljes ostobaság. Amikor a kapitalisták „zsákmányolták ki” a munkásokat a 19- század közepén, azok reálbérei *duplázódtak* – mi, demokratikus mestereik mélyesztettük beléjük a valódi karmokat az elmúlt 40 évben, és a reálbérek nemhogy stagnáltak vagy csökkentek, de az oktatási színvonal zuhant, a bebörtönzések aránya az egekbe szökött, az életkörülményeik leromlottak – és a megmaradt szociális szolgáltatások, amiket nyújtunk nekik (megvesztegetés) szintén mind el fognak apadni, mivel mindenkit darabonként eladtunk az „államadósság” álöltözetében (mivel az igazi kifejezés – jobbágyság – túl találó ahhoz, hogy elfogadjuk).

A régimódi kapitalisták „kizsákmányolták” dolgozóikat, amikor soha-magasabb béreket fizettek nekik – mi kizsákmányoljuk őket eladva magukat is és a gyermekeiket is akárkinek, aki egy tízcentes lök felénk – egy pennyt leejtve a szegények üres tányérjaiba, nyolc centet megtartva magunknak, az utolsó pennyt pedig biztosítékul adva tíz másik kölcsönzéséhez.

Ám a kereskedő osztály is nagyon hasznos nekünk, többféleképp, mint az adó-marhák, adó- begyűjtők és a termelő éléstár – ők pajzsként védenek minket a ragadozásunk elkerülhetetlen következményeitől. Amikor mi kifizetjük magunkat a jövőjük monopoly pénzéből (szó szerint) az árak emelkednek. Kikre haragszik meg a nép? Ránk? Ha-ha-ha, ugyan már, mi nem tanítunk nekik semmi igazi közgazdaságtant – nem, a pénztáros lányra orrolnak meg a helyi kisboltban a magas áraikért – és mi természetesen mindig megígérjük, hogy „utánajárunk” ennek a sokkoló inflációnak. Nem nehéz tettetni, hogy kivizsgálunk egy tükröt.

A másik furcsaság, hogy mi tanítjuk a gyermekeiket, aztán ők elvárják azoktól az elveszett lelkektől, hogy egy kicsit is objektíven álljanak hozzánk!  Képzeld el, hogy iskola helyett a Postára járnak tanulni – számítanál arra, hogy bármiféle kritikus gondolkodást tanulnak a Postáról? Persze, hogy nem – végtelen órákat hallgatnának arról, hogy milyen csodálatosak, szívesek és barátságosak a postai dolgozók, és mielőtt a Posta állami monopólium lett, miképp loptak csekkeket az éhező özvegyektől a magán levélhordók, bántalmazták a dolgozóikat, és vágták meg a védtelen vásárlóikat. Nem számítanál arra, hogy egy szilánknyi igazság is átcsusszan a propaganda hasadékain, de ezt mind – és többet, hiszen a Posta nem indít háborúkat – kiróják a szerencsétlen gyermekekre, akik rabokként ülnek az állam „iskoláiban.” Tehát az emberek felnőtté válnak az Államot istenítve, ami meglopta a szüleiket, szétmorzsolta elméjüket kényszerített indoktrinációval, jobbágysorba adósította őket az életük hátralévő részére, és végtelen engedelmességre programozta őket.

Képzeld el, ha azt mondanánk, hogy Goldman Sachsnak kellene futtatnia az összes állami iskolát – csak vizuáld a felháborodás hullámait, amik feltámadnának, az éles sikolyokat az elfogultság veszélyeiről, indoktrinációról és beprogramozásról! Ah, de add a gyermekeket az Államnak, és mindenki jóindulatúan mosolyog, biztosra véve, hogy objektivitás, értelem, a tanulás és a gyermekek egészséges szeretete fog az iskolákban túlcsordulni.

Ahh, néha tényleg felfordul az ember gyomra! Mindenki tudja, hogy a tanárok egy fél patkányt se adnának a gyerekekért – és ennek bebizonyítása olyan szánalmasan könnyű, hogy mindenki ismeri. Csak emlékeztesd a  tanárokat, hogy a gyermekeknek nem hasznos több mint két hónapot hiányozni nyáron – és persze pokol a szülőknek is – és citálj statisztikákat arról, milyen jól teljesítenek azok a diákok, akik egész évben bejárnak, és nem felejtenek el mindent a szünidőben. Hogyan reagálnának a tanárok? Meh, a kérdésben a válasz.