Stefan Molyneux – Az embertartás kézikönyve

Erkölcs

Kétféle erkölcs létezik, amit ismerned kell – bár valószínű, hogy ha eljutottál odáig, ahol most vagy, már ismered őket, de nem árt még egyszer végigmenni rajtuk.

Amikor a szolgák bírálják a mestert, relativizmus, tisztelettudás, közös munka, és a különbözőségek elfogadása a kulcs.

Amikor mester értékel másik mestert, a kétpártiság, a nézeteltérések félretétele és a különbözőségek tisztelete szintén kulcsfontosságú.

Ez a „fordítsd oda a másik orcádat is” kategóriába esik.

Amikor mesterek bírálnak szolgákat ellenben, az ám totális „szemet-szemért” idő!

Például ha elővezetsz egy egészségügyi törvényt, ami kényszeríti majd valamire az embereket, nagyon fontos, hogy tiszteld más pártok egyet-nem-értési jogát. Azonban amint azt beiktatják, senki puszta emberfiának nincs megengedve, hogy a veled való egyet-nem-értésből cselekedjen!

A viták a mestereknek valók, a kényszer a rabszolgáknak.

Neked megengedett, hogy megvitasd, akarsz-e hadba szállni vagy sem; a lakosságnak nincs beleszólása abba, fizetik-e a költségeit, be lesznek-e sorozva, vagy meg lesznek-e gyilkolva benne. Te megvitathatod, akarsz-e segélyezni valamilyen csoportot, a lakosok soha nem dönthetik el, ők akarnak-e segélyt adni neki.

A szabad akarat a mestereké, a szolgáknak ott vannak mestereik determinált óhajai.

Ha netán aggódnál, hogy valaki majd rámutat ennek röhejességére, ne félj! A pillanatban, amikor valaki amellett érvelne, hogy nincs szükség erőszakos mesterekre – és hogy az ilyen mesterek igazság szerint pokolian károsak – a világ összes szolgája csődül össze egy leleplezett igazmondó ellen, lényegében azt ordibálva, hogy „Nem vagyunk szolgák, ha nem nevezed meg a mestereinket!”

A reakció mind a propagandára alapul, amit oly óvatosan adagoltunk beléjük a közoktatásban – és minden oktatás közoktatás, mivel ugyanúgy szabályozzuk és irányítjuk a magániskolákat is.

Ez a propaganda, mint minden propaganda, persze teljes őrültség, de nyugodt ismételgetéssel és a máshitűek megtámadásával könnyen el lehet érni, hogy nyilvánvaló igazságként elfogadják.

A propaganda ez:

  1. A kormány nyújtja X szolgáltatást.
  2. Ha a kormány nem nyújtaná X szolgáltatást, X szolgáltatást soha senki nem teremtené elő.
  3. Tehát bárki, aki X szolgáltatás kormány által nyújtott mivolta ellen érvel, X szolgáltatás értéke vagy szükségessége ellen érvel.

Már-már kínosnak érzem megmutatni ennek az érvelésnek a helytelenségét, de abban a nagyon valószínűtlen esetben, ha netán kapnál erről egy kérdést, nem árt tudni a választ.

A demokratikus modell szerint a kormány csak azt teszi, amit a lakosság többsége akar. „A többség akarata” egyike központi isteneiknek, amelyik természetesen nem tud beszélni, ezért kedvesen megengedi nekünk, öhm, hogy szóljunk a nevében.

Tehát egy demokratikus kormány azért segíti a szegényeket, mert a lakosság többsége ezt akarja, hogy tegyék. Ha a kormány az emberek akaratát tükrözi, akkor akármit is csinál, az teljesen fölösleges, mivel a lakosság többsége egyébként is azt akarja tenni.

Minél inkább szidalmazzák azokat, akik nem segítik a szegényeket, annál kevesebb tennivalója van a kormánynak, mivel a támadások az általános preferenciát mutatják a szegények megsegítésére. Az egyetlen gyakorlatias érv egy kormányprogram folytatására az, ha mindenki erősen meg akar tőle szabadulni, mert akkor azt lehetne mondani, hogy nem törődnek a támogatottakkal. Ha valaki azt mondaná, „Pokolba a jóléti állammal!” aztán mindenki éljenezné és csatlakozna hozzá, talán volnának aggályaink a szegények sorsát illetően – míg az, hogy mindenki elszántan védelmezi a jóléti államot , azt jelenti, hogy a szegényekre nagyszerűen gondot viselnének egy szabad társadalomban.

Ah, ezeknek a fárasztóan röhejes érvek! Néha komolyan azt kívánjuk, hogy bárcsak az emberek egy kicsit okosabbak lennének és mindannyian kiszabadulhatnánk, de mi éppúgy foglyai vagyunk az éléstár illúzióinak, mint ők.