Stefan Molyneux – Az embertartás kézikönyve

Soha-soha föld

Képzelj el egy világot, ahol majd’ minden gyermeket békésen nevelnek fel – nem volnának bűnözők, sem rendőrök, sem katonák, sem politikusok (vagy bárki más feneketlen hatalomvággyal) – semmi piszkálódás a munkahelyen, semmi fehérgalléros ragadozás az általános vagyonon, semmi erőszak, nemi erőszak, gyilkosság, lopás, drogfüggőség, dohányzás, alkoholizmus, táplálkozási zavarok, pedofília, sokkal kevesebb mentális és fizikai egészségügyi probléma, kevés válás, promiszkuitás vagy hűtlenség – mivel mindezek a diszfunkciók egyenesen visszavezethetőek kora gyermekkori traumákra.

Mi szüksége volna egy olyan világnak uralkodókra?

Az az a világ, aminek a létrejöttét soha nem engedhetjük meg.

Bármi, amit megtehetünk a gyermekek traumatizálásáért, a hatalmunk hierarchikus erőszakát szolgálja.

A gyermekek bölcsődébe küldése remek kezdet, mivel a bölcsőde a gyermeket folyamatosan megbetegíti, kiteszi egy tucat más gyermek vad agressziójának, és elpusztítja a négyszemközt töltött időt, amire a gyermeknek szüksége van a kötelékhez és az érzelmi éréshez. A bölcsődés gyermek bizonytalan marad, egy állandó gondviselővel kialakított kötődés nélkül (mivel a tanárok cserélődése olyan gyakori) és szükségszerűen több hangsúlyt fektetve a kortárs kapcsolatokra, mint a felnőtt gondviselőkre – beleértve a szüleiket.

A gyermekek közötti kortárskapcsolat a legalacsonyabb közös nevezőre devalválódik, a bántalmazókat, manipulátorokat és fizikailag vonzóakat emelve a csúcsra, míg az érzékeny, intelligens és empatikus az asztalok alatt bujkál. A gyermekek hamar felfogják, hogy a felnőttek figyelme majdnem mindig negatív – más szóval ők maguk majdnem mindig negatívak – tovább stresszelve gondviselőiket. Idő és energia hiányában a gyermekek közötti konfliktusokat ritkán oldják meg igazságosan, többnyire mindössze elkülönítéssel és közös megbüntetéssel, ami megtöri a gyermek természetes vágyát az erényre és az integritásra, és minden hatalmat azoknak a veszélyes és kiüresedett gyerekeknek az ökleibe ad, akik nem félnek a megtorlástól.

Amikor az ideges szülő megérkezik, hogy felvegye gyermekét a bölcsődéből, a gyermek még értéktelenebbnek érzi magát tudva, hogy ő csak egy újabb teher a szülő nyakán (”Csak szálljunk már be a kocsiba!”) . A gyermeknevelés gyakorlati szükségletei ezután belesűrűsödnek egy rövid és leterhelt időintervallumba, amit senki nem élvez igazán. A szülők hirtelen haragúak és türelmetlenek, a gyermekek stresszesek és boldogtalanok, majd reggel, amikor megcsörren az ébresztőóra, kezdődik az egész elölről.

A gyermekeknek terelve és irányítva kell magukat érezniük már sokkal azelőtt, hogy mi megszereznénk őket az iskolákban, máskülönben az egész rendszer darabjaira hullik.

A gyermekeknek azt kell érezniük, hogy ők kényelmetlen nehezékek a mindent-tudó hatalmasságok vállán, mielőtt felnőtté válnak – vagy akár csak diákokká – máskülönben nincsen hatalmunk fölöttük.

A gyermekeknek hálásnak kell lenniük minden morzsa figyelemért és előzékenységért, ami az útjukba kerül, és meg kell tanulniuk a kevéssel gazdálkodni, máskülönben soha nem nőnek fel azzal a kétségbeesett éhséggel, amit csak a konformizmus, a hazafiasság, a sportfüggőség, a vallások és más babonák képesek betölteni.

Gyermekeket vetünk, hatalmat aratunk.