Olvasási idő: ~ 38 perc

Murray N. Rothbard

Oktatás:
Szabad és Kötelező

Tartalomjegyzék


III.
Kötelező oktatás az Egyesült Államokban

A kötelező oktatás kialakulása

Talán néhányan úgy érzik, hogy nem lehet alkalmazni a kötelező oktatás azonosítását a zsarnoksággal egy olyan szabad országra, mint az Egyesült Államok. Épp ellenkezőleg, a kötelező oktatás szelleme és története Amerikában nagyon hasonló veszélyekre mutat.

Az amerikai gyarmatok többségében az oktatás az angol tradíció alapján folyt, azaz önkéntes szülői tanításként, az egyetlen köziskolák pedig azok voltak, amiket a szegény családok számára alapítottak, hogy szabadon használhassák berendezéseiket. Ez a rendszer a középső és déli gyarmatokból ered. A kritikus kivétel New England volt, Amerika kollektivista oktatási rendszerének gyújtógyertyája. A többi gyarmattal ellentétben, New Englandben a kálvinista hagyomány uralkodott az angol puritánok között, akik letelepedtek Massachusettsben, és később a többi new englandi gyarmaton. A könyörtelen és aszkéta puritánok, akik megalapították a Massachusetts-öböl gyarmatot, buzgóan elfogadták a kötelező oktatás kálvinista elképzelését, hogy biztosítsák a jó kálvinisták megteremtését és minden lehetséges eltérő vélemény elnyomását. Mindössze egy évvel a legelső részletes törvénykészlete után, Massachusetts-öböl gyarmat 1642-ben elrendelte minden gyermek kötelező műveltségét. Továbbá amikor az állami hivatalnokok úgy ítélték, hogy a szülők vagy a gyámok alkalmatlanok vagy képtelenek voltak megfelelően gondoskodni a gyermekről, az állam elragadhatta a gyermeket és tanítványként adhatta őket az állam által kijelölt emberekhez, akik megadják nekik a szükséges tanítást.

Ez az 1642 Június 14.-i törvény azért volt jelentős, mivel ezzel vezették be legelőször a kötelező oktatást az angol nyelvű világban. Így tehát megérdemli, hogy idézzük néhány részletét:

Mivel amennyire a gyermekek jó oktatása kiemelkedő előny és haszon minden közösség számára, és mivel számtalan szülő és úr túlságosan engedékeny és gondatlan efféle kötelessége tekintetében, elrendeltetik, hogy minden város tanácsnokai… éberen figyeljék szomszédjaikat, annak biztosítása érdekében, hogy senki egyetlen családban se szenvedjen akkora barbarizmus alatt, amely nem törekszik önmaga vagy mások által gyermekei vagy tanoncai taníttatására.

1647-ben a gyarmatban ezt a törvényt a köziskolák felállítása követte. A kötelező oktatásban a legnagyobb hangsúlyt a kálvinista-puritán elvek tanítására fektették.

Jelentős, hogy Plymouth valamennyivel idősebb és vallásában liberálisabb zarándok gyarmata nem állított fel kötelező oktatási rendszert. Amikor viszont a Plymouth gyarmatot beleolvasztották a Massachusetts-öbölbe, az utóbbi törvényei győzedelmeskedtek.

Miféle volt a kormány, ami felállította az angolul beszélő világ legelső kötelező oktatási rendszerét, a többi tagállam oktatási rendszerérnek jövőbeli inspirációját? A kormány szellemisége a kálvinista abszolutizmus volt. A gyarmaton belül mindenkit kényszerítettek a kongregációs gyülekezeten való részvételre, bár nem mindenki lehetett tag. Viszont kizárólag egyháztagok szavazhattak az állami választásokon. Ennek a teokratikus kormánynak az elve a „rend” volt, melyben megfelelő helyén van a felsőbbrendű és az alsóbbrendű. Az egyházi vének papi hatósága uralkodott. Hogy egyházi tagságot (és szavazójogot) kapjon, a jelentkezőt megvizsgálták az egyházi vének, akik eldöntötték, volt e valami „Istenből és a Kegyelemből” a lelkében, tehát lehet-e tag. A nagy spirituális puritán vezető, John Cotton tisztelendő viszont kijelentette, hogy az álszentek, akik pusztán a vének szabályaihoz idomulnak belső hit nélkül, is lehetnek tagok – ha foglalkozásukban nem tétlenek. Érdekes megjegyezni, hogy ez a gyarmat alapította meg a Harvard Egyetemet egyik legelső törvényében 1636-ban, állami egyetemként. A hatóságok kijelentették, hogy az iskolák az elöljáróktól függenek, hogy megelőzzék az igaz tanok megrontását.

Egy másik vezető puritán lelkész és uralkodó, William Hubbard tiszteletes kijelentette: „a tapasztalat azt mutatja… hogy az emberiség legnagyobb része nem több mások munkájának eszközénél és szerszámjánál ahelyett, hogy valódi cselekvő volna, aki önmaga képes hatással lenni bármire.” Mindig birkák, akik megkövetelik a pásztort. Az elöljárók a kormányzó hatalom, a társadalom „feje.” John Davenport tiszteletes azt tanácsolta a szavazóknak, hogy jó uralkodókat válasszanak, mert parancs, hogy megadják magukat az uralkodók tekintélyének:

Meg kell adnotok magatokat az ő tekintélyüknek, és el kell végeznetek minden feladatot számukra, amire kiválasztottak… legyen az jó vagy rossz, a köztetek álló kapcsolat természetéből fakadóan.

Tehát kezdetben úgy látták, hogy a formális demokrácia kompatibilis az uralkodók az uraltak feletti önkényuralmával.

A Massachusetts-öböl gyarmatot leginkább formáló hatást az első kormányzója, John Winthrop gyakorolta, aki húsz éven át uralta a gyarmatot, annak 1630-as fogantatásától. Winthrop úgy hitte, hogy a természetes szabadság egy „vad bestia,” amit „Isten rendeleteivel” kell korlátozni. A helyes polgári szabadság jelentése jónak lenni „a hatalomnak való alávetettség útján.” Winthrop a kormányzó politikájának bárminemű ellenzésére tényleges lázadásként tekintett, főképp amikor ő volt a kormányzó.

Massachusetts kormányzása teljesen összhangban állt ezekkel az elvekkel. Az eretnekeket és boszorkánynak vélt embereket üldözték és kutyákat eresztettek rájuk, és az élet majdnem minden területén kikényszerítették a puritán mértékletességet és a szigorú megfelelést. A máshitűeknek, mint Roger Williamsnek és Anne Hutchinsonnak el kellett hagyniuk a gyarmatot.

A puritánok egyhamar elterjedtek más államokba, és Connecticutot is ugyanebben a szellemben kormányozták. Rhode Island viszont sokkal liberálisabb volt, és nem véletlen, hogy Rhode Island volt a kivétel New Englandben az állami iskolarendszer felállítása alól a gyarmati időkben.

A tizennyolcadik században fokozatosan meggyengült a gyarmati vallásos szigor befolyása a közösség felett. Megjelent és virágzásnak indult több felekezet. Massachusetts és Connecticut viszont elnyomó törvényeket hozott a kvékerek ellen, megtiltva nekik az iskolaalapítást. Továbbá Connecticut, egy hiábavaló próbálkozás során, amellyel el kívánták nyomni a „New Light” mozgalmat, hozott egy törvényt 1742-ben, amely megtiltott mindennemű iskolaalapítást a New Light tagjainak. Az volt az okuk, hogy „a fiatalságot olyan elvekre és gyakorlatokra taníthatják, illetve olyan rendetlenséget okozhatnak, ami halálos következményekkel járhat a közösség rendjére és a gyarmat jólétére.”

A vallásos indoktrináció és kötelező oktatás néhány indítéka a gyarmati időszakban gazdasági volt. A szolgák tanítását kiváltképp megkövetelték, mivel sok rabszolgatartó úgy hitte, hogy a szolgák kevésbé lesznek hajlamosak a függetlenségre és a „bajokozásra,” amikor beléjük nevelik a katekizmust és a puritán Bibliát.

A Forradalmi háború végül megzavarta a teljes oktatási rendszert, a független államok pedig készen álltak újrakezdeni az egészet. Az új államok nagyon hasonlóan oldották meg a problémát, mint a gyarmatokon belül. Ismét, Massachusetts volt a kötelező oktatás bevezetésének úttörője, amit a gyarmati törvényei mindig is biztosítottak. Szokatlan lépést tett, amikor 1780-as állami alkotmányába foglalt egy intézkedést, ami kimondottan felruházta a törvényhozói hatóságokat a kötelező iskolalátogatás kikényszerítésének hatalmával. Ezt a hatalmat azonnal gyakorolni kezdték, és 1789-ben kötelezővé tették az iskolalátogatást Massachusettsben. Ezt 1805-ben Connecticut követte egy törvénnyel, ami minden szülőtől megkövetelte gyermekeik tanítását.

A kötelező műveltségi törvényt Connecticutban egy másik törvény követte 1842-ben, ami megkövetelte minden 15 év alatti dolgozó gyermektől, hogy évente három hónapot iskolában töltsön, így adva a kötelező iskolázást az általános kötelező oktatási vagy műveltségi törvényéhez. Massachusetts törvényei viszont gyengéden bántak az iskolakerülőkkel, és 1845-ben Boston megpróbált meghozni egy törvényt a munka nélküli gyermekek iskolakerülése ellen, de nem járt sikerrel arra hivatkozva, hogy ez veszélyezteti a szülők jogait. A törvényt 1846-ban viszont beiktatták. 1850-ben Massachusetts felhatalmazta városait, hogy intézkedéseket hozzanak a szokásszerűen iskolakerülők ellen, és lehetővé tette a bebörtönzésüket. Végül 1852-ben Massachusetts felállította az Egyesült Államok első átfogó, egész tagállamra kiterjedő modern kötelező iskolázási rendszerét. Kikötötte, hogy a 8 és 14 év közötti gyermekeknek minden évben legalább 13 hetet iskolába kell járniuk. Massachusetts az évszázad során tovább erősítette és terjesztette a kötelező oktatási törvényeit. 1862-ben például kötelezővé tette a szokásszerűen iskolakerülő gyermekek bebörtönzését, és kiterjesztette az iskolaköteles éveket 7 és 16 év közé. 1866-ban kötelezővé tették az évi hat hónapos iskolalátogatást.

Itt nincs hely arra, hogy beszéljünk a „köziskolák melletti csatáról,” ami 1800 és 1850 között átváltoztatta az amerikai oktatási rendszert. Megvizsgáljuk a mozgalom támogatóinak célját. De legyen elegendő annyi, hogy 1825 és 1850 a propaganda munkálatok folytán a nem new englandi államok átváltottak a köziskolák nélküli vagy kizárólag a szegényeknek fenntartott iskolákkal rendelkező rendszerről a mindenki számára szabadon elérhető iskolák felállításáig. Továbbá az iskolák szellemisége is megváltozott a szegények iránti filantrópiából olyasmivé, amelynek látogatására minden gyermeket köteleztek. 1850-re minden tagállamban fellelhető volt az ingyenes köziskolák hálózata.

1850-ben minden államban voltak köziskolák, de kizárólag Massachusetts és Connecicut írt elő kötelező iskolalátogatást. A kötelező iskolázás iránti mozgalom a 19. század vége felé hódította meg Amerikát. Massachusetts kezdte a parádét, amit az összes állami követett, főként az 1870-es és 1880-as években. 1900-ban majdnem minden állam kikényszerítette a kötelező iskolalátogatást.

Csekély mennyiségű vitát folytattak a kötelező iskolázás kérdése körül. Csak találgathatunk, mi az oka eme alapvető kérdés mellőzésének – amely mellőzés nyilvánvaló. Talán azért történhetett, mert a hivatásos pedagógusok tudták, hogy kényes ügy volna, ha a témát túlságosan is hangsúlyoznák a nyilvános viták során. Miután idézünk néhány érvet, ami a kötelező iskolázási törvények mellett és ellen áll, megvizsgáljuk a pedagógusok törekvéseit és propaganda-mozgalmaikat, hiszen közreműködtek a kötelező köziskolák beiktatásában, illetve mind a mai napig ők uralják annak üzemeltetését.

Érvek a kötelezés mellett és ellen az Egyesült Államokban

A téma individualista hagyományát kiválóan felvázolta Thomas Jefferson a korai tizenkilencedik században. Bár lelkesen támogatta a köziskolákat a szegények megsegítése érdekében, Jefferson teljes mértékben elutasította a kötelezést:

Jobb eltűrni a ritka alkalmat, amikor egy szülő nem hajlandó engedni gyermeke taníttatását, mint megdöbbenésben részesíteni a közös érzéseket és gondolatokat a gyermek erőszakkal történő elszállításával és oktatásával az apa akarata ellenére.

Hasonlóképp, a kor egy másik virginiai lakosa figyelmeztetést intézett az ellen, hogy a szülők jogait az államra ruházzák, és így aláássák a szülő és gyermek közötti kapcsolatot.

A tizenkilencedik század végére viszont az individualista tradíció erősen megfogyatkozott. A kötelező oktatás támogatásának tipikus példája a jelentés, amit a philadelphiai közoktatási egyesület készített 1898-ban. Úgy határoztak, hogy mindaddig, amíg vannak tudatlan vagy önző szülők, kényszert kell használni a gyermekek jogainak védelmezése érdekében. A jelentés arról panaszkodott, hogy az 1895-ös pennsylvaniai kötelező oktatási törvény nem lépett hatályba Philadelphia városában, és annak érvényesítését ajánlotta. Jelezte, hogy az egyik erő, ami az efféle törvényeket támogatta, a rügyező szakszervezeti mozgalomból ered.

A jelentés nagyfokú dicsérettel illette a porosz rendszert és annak kötelező iskolalátogatási teljesítményét. Dicsérte Massachusettst és Poroszországot a rendszerükért, ami kizárólag akkor engedte meg a magániskolákban történő oktatást, ha azok eleget tettek a kormány oktatási bizottsága által kirótt követelményeknek. Azt a tényt is magasztalta, hogy Massachusetts és New York iskolákat állítottak fel az iskolakerülőknek, és ha a szülők nem voltak hajlandóak engedélyezni, hogy oda küldjék gyermeküket, a bíróságok az intézmény látogatására kötelezhették őt.

A hivatásos pedagógusok szelleme tükröződik vissza a jelentés néhány mondatából. Egy brooklyni pedagógus azért kritizálta a rendszert, mert minden év júliusának 31. napján elbocsátotta az iskolakerülőket, és azt javasolta, hogy az ítéletet határozatlan időre növeljék, amíg nem látható a javulás bizonyítéka, vagy amíg a gyermek ki nem lép iskolaköteles éveiből.

Más szóval a fiatal iskolakerülők teljes elragadása és bebörtönzése. A new yorki Newburgh egy iskolafelügyelője azt ajánlotta, hogy a tizennégy feletti gyerekeket, akik nem jártak iskolába, és akik a kötelező iskolázás korhatára felett voltak, kényszerítsék arra, hogy iskolába járjanak gyakorlati foglalkozásokra, zenetanulásra és katonai gyakorlatokra.

Poroszország volt egy előkelő újság eszményképe is, ami a kötelező oktatást támogatta. A befolyásos New York Sun kijelentette, hogy a gyermekeknek oktatásban kell részesülniük, és kötelesek az Államtól megkapni azt; magasztalta a porosz és egyéb német államok kötelező oktatási rendszerének egyetemességét.

1872-ben a connecticuti állami oktatási bizottság testületének elnöke, B.G. Northrup magától értetődőnek érezte, hogy a gyermekeknek „szent joguk” van az oktatáshoz, és „bűn” tudatlanul felnőni. (Láttuk az első részben, hogy mindenki, még az írástudatlanok is szert tesznek tudásra és „oktatásra,” még ha nem is tanítják őket formálisan.)

A vezető pedagógiai testület, a Nemzeti oktatási egyesület 1897-es gyűlésén a kötelező oktatást előíró állami törvények mellett döntött.

 Tehát látjuk, hogy a hivatásos pedagógusok jelentős hajtóerőként szolgáltak, akiket a szakszervezetek támogattak a kötelező oktatás bevezetésében Amerikában.

Az 1890-es években feltámadt a kötelező oktatást ellenző szél, de addigra a mozgalom az egyértelmű győzelem felé menetelt. Pattinson kormányzó Pennsylvaniából, az államból, ami az oktatási szabadság hagyományával büszkélkedhetett, kétszer, 1891-ben és 1893-ban megvétózta a kötelező oktatási törvényt azon az alapon, hogy elviekben amerika-ellenes minden beavatkozás a szülők személyes szabadságába. A törvényt viszont beiktatták 1895-ben, amikor Hasting kormányzó nagyon vonakodva, de aláírta a törvényt. 1892-ben a demokrata párt nemzeti platformja kijelentette:

Ellenezzük a szülői jogokba és a lelkiismerethez való jogba történő állami beavatkozást a gyermekek oktatásában, mint annak az alapvető demokratikus tannak a megsértését, ami szerint a legnagyobb személyes szabadság, összhangban mások jogaival, biztosítja a legmagasabb típusú amerikai polgárságot és a legjobb kormányt.

A kötelező iskolázás céljai:
A pedagógiai mozgalom

Fontos megvizsgálni a köziskolák felállításának célját, kiváltképp azért, mert a hivatásos pedagógusok voltak mind az ingyenes köziskolák, mint a kötelező tanítás bevezetésének legfőbb hajtóereje. Mindenekelőtt az olyan kvázi-libertáriusok köziskolák iránti vágya, mint Thomas Jefferson és Thomas Paine, arra a hitre alapult, hogy a köztársasági kormányzat a jól iskolázott polgárokhoz illik a legjobban, illetve az államnak elérhetővé kellene tennie ezeket az intézményeket azoknak, akik túl szegények, hogy magán úton megengedjék őket. Sokan azok közül, akik a köziskolák felállítását támogatták, minden bizonnyal emiatt az egyszerű ok miatt tették.

Viszont voltak más, és sokkal veszélyesebb célok is, főképp a pedagógusok között, akik a legnagyobb hajtóerőként szolgáltak, és akik átvették az irányítást az állami oktatási bizottságok felett, illetve a tanárképző főiskolák felett, amik a köziskolai tanárokat képezték. Jeremy Belknap tisztelendő, a new hampshirei törvényszék előtt prédikálva, már 1785-ben is egyenlő kötelező oktatást pártolt mindenki számára, kihangsúlyozva, hogy a gyermekek az Államhoz tartoznak, nem pedig szüleikhez. A befolyásos Benjamin Rush általános oktatást szeretett volna, egy egységes, homogén és egalitárius nemzet megalapítása céljából.

Az Államnak való engedelmesség tana volt a közoktatási rendszer atyjának Archibald D. Murpheynek a legfőbb célja North Carolinában. 1816-ban Murphey a következőképp tervezett meg egy állami iskolarendszert:

minden gyermeket benne fognak tanítani… ezekben az iskolában a gyermekebe fogják nevelni az erkölcs és a vallás tanait, és kialakítják az alárendeltség és engedelmesség szokását… Az államnak, jólétük iránti meleg aggályában, gondoskodnia kell a gyermekekről, és olyan iskolába kell raknia őket, ahol elméjük felvilágosítható, szívük pedig erényre képezhető.

Az 1820-as évekre a kötelezés és államizmus iránti céljaik máris csírázni kezdtek országszerte, és kiemelten virágoztak New Englandben, bár az individualista hagyomány még mindig erős volt. Egy tényező, ami megerősítette New England erejét a kollektivista oktatási eszme elterjesztésében az onnan induló hatalmas migráció volt. New England lakói elárasztották nyugatot és delet, és magukkal vitték a közoktatás és állami kényszer iránti fanatizmusukat.

Ebbe a légkörbe fecskendezték be azt, ami a legközelebb áll a gyermekek feletti teljes államkommunisztikus hatalom platóni elképzeléséhez, amit ez az ország valaha látott. Ez volt Amerika első két szocialistájának – Frances Wright és Robert Dale Owen – elképzelése. Owen az egyik brit „utópisztikus” szocialista fia volt, és Robert Owennel, apjával, kísérletet tett egy önkéntes-kommunista közösség létrehozására az Indiana állambeli New Harmonyben. Frances Wright egy skót nő volt; ő maga is volt New Harmonyben, és Owennel megalapítottak egy Free Enquirer nevű újságot. Fő céljuk a kötelező oktatási rendszer melletti kampány volt. Wright és Owen a következőképp írták le tervüket:

Nemzeti, racionális, köztársasági oktatás; ingyenes mindenkinek mindenki pénzéből; az Állam gondnoksága alatt irányítva, az állam becsületéért, boldogságáért, erényéért és megváltásáért.

A terv fő célja az volt, hogy egyenlőséget ültessenek az elmékbe, szokásokba, modorba és érzésekbe, hogy végül egyenlővé váljanak a vagyonok és az életkörülmények. Az általános iskolák, középiskolák, szemináriumok, stb. bonyolult apparátusa helyett Wright és Owen azt támogatta, hogy az államok egyszerűen szervezzenek egy sor intézményt a körzetben élő minden gyermek „általános fogadására.” Ezeket az intézményeket a különböző korcsoportok teljes felnevelésére szánnák. A gyermekeket arra kényszerítenék, hogy napi 24 órában ezen a helyen éljenek. A szülőknek időről időre megengednék, hogy meglátogassák a gyermekeiket. Második életévétől minden gyermek az Állam gondozása és útmutatása alatt állna.

Semmilyen egyenlőtlenség belépése nem engedhető meg egy szabad nemzet efféle óvodáiba. Közös asztalnál etetik őket; közös gardróbból öltöztetik őket… közös kötelességek elvégzésével nevelik fel őket… ugyanazon erények gyakorlásával, ugyanazon örömök élvezetével; ugyanolyan természetű tanulmányokkal; ugyanazon célok hajszolásával… Mondd! Nem reformálná-e meg a társadalmat és tökéletesítené Amerika szabad intézményeit egy ilyen futam?

Owen ragaszkodott ahhoz, hogy „a rendszer ne fogadjon be semmi kevesebbet a teljes embernél.” A hatása pedig „Amerika regenerációja” lesz „egy nemzedék alatt. Egy osztályt teremt a számtalanból.” Frances Wright határozottan felfedte a rendszer célját, amikor az embereket a pénzes arisztokraták és a papi hierarchia megdöntésére késztette. „A jelen egy osztályharc.”

Tehát egy új alkotóelem bevezetését láthatjuk az állami abszolútizmust pártoló kötelező oktatás régi felhasználásába. Egy második cél az abszolút egyenlőség és egységesség, Owen és Wright pedig úgy látták, hogy egy kötelező iskolarendszer az, ami alkalmas a feladatra. Először minden gyermek szokásait, elméjét és érzéseit abszolút egyenlővé kell formálni; a nemzet ezután megérett a tulajdon és jövedelem egyenlővé tételének végső lépésére állami kényszer használatával.

Miért ragaszkodott Owen és Wright a gyermekek elragadásához napi 24 órában, 2. életévüktől egészen 16 éves korukig? Ahogy Owen kijelentette:

Nem szabad, hogy a köztársasági iskolákban megjelenjen az arisztokrata előítéletek burjánzásának csábítása. A diákoknak meg kell tanulniuk polgártársként, egyenlőként látni egymást. Nem szabad tiszteletet tanúsítani a gazdagok iránt, vagy visszatartani azt a szegényektől. Viszont ha a gyermekek minden este elmennek ezekből az állami iskolákból, egyik gazdag szülei puhaszőnyegű társalgójába, a másik szegény apja vagy megözvegyült anyja kényelmetlen kabinjába, vajon barátként és egyenlőként térnek vissza másnap?

Hasonlóképp, a ruházat minőségének különbsége irigységet okozott a szegényekben, és megvetést a gazdagokban – amelyet el kell törölni azzal, hogy egységességet kényszerítenek mindkettőre. Elképzeléseit áthatja az emberi változatosság iránti gyűlölet, kiváltképp gyűlölet a gazdagok magasabb életszínvonala iránt a szegényekhez viszonyítva. Hogy megvalósítsák az erőszakkal történő teljes kiegyenlítésre törekvő tervét, az iskoláknak

meg kell kapniuk a gyermekeket, nem napi hat órára, hanem teljesen nekik kell etetniük, öltöztetniük, szállásolniuk őket; nem csak tanulmányaikat kell vezetniük, hanem elfoglaltságaikat és érdekeltségeiket is, és gondoskodniuk kell róluk, amíg oktatásuk véget nem ér.

Ki lehetne jelenteni, hogy az Owen-Wright terv nem fontos; hogy egyáltalán nem volt jelentősége, és kevés befolyással bírt. Ennek ellenkezője az igaz. Először is, a tervnek hatalmas befolyása volt: az egyenlőség terjesztésének bizonyos gondolatai uralkodó jellegűek voltak annak a befolyásos pedagóguscsoportnak a gondolkodására, akik az 1830-as és 1840-es évek között felállították és irányították a  köziskolákat. Továbbá az Owen terv a logikai végkövetkeztetéséig vezeti az egész kötelező állami oktatás gondolatát, nem csak az állami abszolutizmus és teljes egyenlőség támogatásával – amire csodálatosan megfelel a rendszer – hanem azért is, mert Owen meglátta, hogy a „teljes gyermeket” tanítania kell ahhoz, hogy kellően megformálja a következő generációt. Nem valószínű talán, hogy a „teljes gyermek” oktatására irányuló „progresszív” mozgalom a gyermek teljes személyiségének formálásra törekszik, a teljes Owen-Wright-féle, kényszerrel történő kommunisztikus elkobzás helyett, amit senki nem fogadna el Amerikában?

Az Owen-Wright terv befolyásáról tanúskodik a tény, hogy egy a köziskola-mozgalmat dicsőítő kortárs történész története legelejére helyezi azt, és jelentős teret biztosít neki. Cremin beszámol arról, hogy jelentős számú újság leközölte és helyeselte Owen esszéjét a tervről. Owen az 1820-as évek végén kezdte kifejteni projektjét, és egészen az 1840-es évek végéig folytatta, amikor megírta a részletes tervet Wright asszonnyal. Jelentős hatást gyakorolt a munkáscsoportokra. Nagy hatással volt egy philadelphiai munkásbizottság 1829-es, széles körben ismert jelentésében, ami beszámolt a pennsylvaniai oktatásról. A jelentés egyenlőséget, és mindenki számára egyenlő oktatást és megfelelő képzést követelt. És ez illetve hasonló jelentések „jelentős hatással voltak a 30-as évek közepén bekövetkező progresszív törvényhozásra.”

Röviddel ezután figyelemreméltó jelenség emelkedett ki az amerikai láthatáron: a pedagógusok szorosan összetartó csoportja. Cremin „oktatási reformereknek” nevezi őket, akik fáradhatatlan propagandája közreműködött a köziskolák bevezetéséhez, és akik aztán megkaparintották az iskolák irányítását az állami oktatási bizottságban betöltött helyzetüknél fogva, mint iskolafelügyelők, és a többi.; illetve a tanárok irányítását a tanárképző intézmények vezetésével. Ugyanez a csoport uralja az első- és másodfokú oktatást mind a mai napig, saját elképzeléseivel és zsargonjával. A legfontosabb, sikerült rákényszeríteniük saját előírásaikat a tanároktól megkövetelt tanúsítványokra, hogy senki se taníthasson köziskolában, aki nem megy át azon a tanárképző tanfolyamon, amit ezek a pedagógusok vezetnek. Ugyanez a csoport volt az, aki elhozta a kötelező oktatást, és aki a „progresszívebb” oktatást pártolta, így tehát megérdemlik a közelebbi vizsgálatot.

Néhány amerikai büszkén vallja, hogy oktatási rendszerük sosem lehet zsarnoki, mivel nem a szövetségi állam, hanem a tagállamok irányítják. Ez viszont aligha változtat a dolgon. Egyrészt, ez még mindig az Államot jelenti, legyen az szövetségi vagy tagállam, másrészt, a pedagógusokat nemzeti egyesületeken és folyóiratokon keresztül szinte teljesen koordinálják. A valóságban tehát az iskolarendszert államilag és központilag irányítják, a formális szövetségi irányítás pedig csak a konformitás és irányítás megkoronázása lenne.

Az iskolarendszeri zsarnokság és abszolutizmus egy másik fontos forrása a tény, hogy a tanárok közalkalmazottak. Következményképp, miután átesett egy formális vizsgán – és ennek igen kevés köze van a valódi tanítási kompetenciához – és eltelik egy kis idő, a tanár az államtól kapja a fizetését, és a gyermekeken lóg a dolgozó élete hátralevő részében. Az állami bürokrácia a közszolgálatot a megkötés és permanens uralom kivételesen nagyhatalmú eszközévé tette. A többségi szavazat általi zsarnokság talán kellemetlen, de, ha az uralkodókat kötik a demokratikus korlátok, legalább a szavazók többsége kedvére kell tenniük. De az állami hivatalnokokat, akiket nem lehet kiszavazni a következő választásokon, egyáltalán semmilyen demokratikus korlát nem köti. Permanens zsarnokok. „Kivenni valamit a politika alól” azzal, hogy a közszolgálatba helyezik, bizonyára „emeli” a bürokrácia „morálját.” Tevékenységi körükben szinte örökös abszolút uralkodóvá emeli őket. A tény, hogy a tanárok közszolgák, napjaink amerikai kötelező rendszerének egyik legsúlyosabb vádja.

Visszatérve az első pedagógusokhoz, a mozgalom fő figurái olyan emberek voltak, mint a new englandi Massachusetts Horace Mannja, és Connecticut Henry Barnardja.  Továbbá James Carter, Calvin Stowe, Caleb Mills, Samuel Lewis és sokan mások. Mik voltak módszereik és céljaik?

Céljuk elérésének egyik módszere az összefonódó oktatási szervezetek sokaságának megalapítása volt. Az egyik legelső ezek közül az amerikai líceum volt, amit 1826-ban Josiah Holbrook szervezett. Az egyik fő cél az állami és helyi oktatási tanácsok befolyásolása és uralma volt. 1827-ben Pennsylvaniában megnyílt az első „Társaság a köziskolák népszerűsítéséért.” Ez a társaság kiterjedt programot folytatott levelezéssel, röpiratokkal, sajtóközleményekkel, és a többi. Hasonló szervezeteket alapítottak a korai 1830-as években szerte a nyugaton, előadásokkal, találkozásokkal, törvényhozóknak címzett beadványokkal és lobbizással. Több száz ilyen társulat jött létre országszerte. Az egyik legfőbb az Amerikai oktatási intézmény volt, amelyet 1830-ban alapítottak New Englandben. Az Intézmény éves találkozói és tanulmányai a pedagógiai mozgalom egyik vezető elszámolóháza és központja volt.

Másrészt az oktatáspártiak tucatjával alapítottak oktatási folyóiratokat, amelyeken keresztül elterjesztették vezérelveiket követőiknek. A legfontosabbak az American Journal of Education, az American Annals of Education, a Common School Assistant, és a Common School Journal voltak. A pedagógiai befolyás legfontosabb útvonala az állami iskolarendszerek vezető pozícióinak megszerzése volt. Így vált Horace Mann, a Common School Journal szerkesztője a massacusettsi oktatási bizottság titkárává, éves jelentései 1840-ben pedig hatalmas befolyással bírtak a pedagógiai „vonal” meghúzásában. Hernry Barnard a connectuciti oktatási bizottság titkára lett, Calvin Wiley a north carolinai köziskolák vezetője, Caleb Mills Indianában, Samuel Lewis Ohioban, és a többi.

Az oktatáspártiak, kiváltképp Horace Mann hatása alatt, nem mentek olyan messzire, hogy támogassák a kötelező oktatást. De elmentek addig, hogy mindenkit arra buzdítottak, hogy köziskolákba járjanak, és becsmérelték a magániskolákat. Kiváltképp azért buzdítottak mindenkit olyan lelkesen arra, hogy köziskolába járjanak, hogy mindenkit egyenlővé formálhassanak. A virginiai pedagógus, Charles Mencer dicshimnuszt írt a köziskolákhoz, amit érdemes lehet összehasonlítani Owen tervéhez:

Az egyenlőséget, amire intézményeinket alapították, nem lehet elég alaposan beleszőni fiatalságunk gondolkodási szokásaiba; és nyilvánvaló, hogy azt nagyban népszerűsítené az ő lehető leghosszabb mértékű együttmaradásuk; ugyanabban a fiatalkorúak számára fenntartott oktatási intézetben; ugyanazokban az osztályokban ülve; egyazon versenyekben részt véve; ugyanazon szórakozásokat és élvezeteket hajszolva; és ugyanazokat a tanulmányokat végezve, egymással kapcsolatban; ugyanazon fegyelem alatt és ugyanannak a hatalomnak való engedelmességgel.

És Mercer volt Virginia pedagógiai mozgalmának vezetője. A köziskola kiegyenlítő szerepének élénk magasztalása újra és újra felbukkant a pedagógiai irodalomban. Samuel Lewis kiemelt hangsúlyt fektetett arra, hogy a köziskolák megfognának egy változatos populációt, és „egy néppé” formálnák őket; Theodore Edson annak örvendett, hogy az ilyen iskolákban a jó gyerekeknek meg kell tanulniuk elvegyülniük a rosszakkal, ahogy a későbbi életükben is. A befolyásos Orville Taylor, a Common School Assistant szerkesztője kijelentette: „küldjenek mindenkit oda (a köziskolába); ez kötelesség.” És 1837-ben, Mercer és Owen megszólalásaihoz nagyon hasonló szavakkal:

ahol felsőbbet és alsóbbat ugyanabban az osztályban tanítanak, és ugyanabból a könyvből, és ugyanaz a tanár. Ez a köztársasági oktatás.

Kéz a kézben ilyen kifejezésekkel folyt a magániskolák becsmérlése. Ez a téma majdnem egyöntetűen megjelent a pedagógusok írásaiban. James Carter kihangsúlyozta az 1820-as években; Orville Taylor Owenhez hasonló szavakkal szónokolt arról, hogy amikor egy gazdag gyermeket küldenek magániskolába, arra tanítják, hogy „ő jobb, mint egy köziskola gyermeke. Ez nem köztársasági.”

A pedagógusok létfontosságúnak tartották, hogy erkölcsi elveket neveljenek a gyermekekbe, és ez magába foglalta a vallásos hitet is. Nem lehettek viszont szektariánusok, miközben minden vallási csoportot arra késztetnek, hogy gyermekeiket köziskolákba küldjék. Tehát eldöntötték, hogy a protestáns kereszténység alapjait tanítják, mint mindenki közös hite. Ez a megoldás a kezdetben talán nem vont magára nagy figyelmet, de az évszázad közepétől kezdődő nagymértékű katolikus bevándorlás leküzdhetetlen nehézségeket eredményezett a programban. Ennek a periódusnak egy másik érdekes jelensége a pedagógusokat terhelő hatalmas korlátok előjele volt, mivel az oktatás még mindig önkéntes alapon működött. Mivel a szülők dönthettek arról, hogy gyermekeiket köziskolákba küldik-e vagy nem, a tanító bürokrácia nem  tehetett szert teljes uralomra – még mindig a szülők kezében volt az irányítás. Tehát nem lehetett semmilyen vallási abszolutizmus. Továbbá Horace Man együttérzően ragaszkodott ahhoz, hogy minden ellentmondásos politikai témában a tanárnak semlegesnek kell maradnia. Ha nem szigorúan semleges, akkor az ellentétes nézetű szülők nem fogják köziskolába küldeni gyermeküket, és teljesen legyőzik az egységesség, az egyenlő oktatás eszméjét.

Tehát láthatjuk, milyen hatalmas fontosságú az önkéntes oktatás a zsarnokság korlátozásában. A köziskolákat mind politikailag, mind vallási szempontból semlegesen kellett tartani. Ennek a tervnek az egyik alapvető hibája természetesen az volt, hogy amikor politikai és gazdasági témákat taglaltak, szinte lehetetlen intelligensen és pontosan foglalkozni velük, miközben szigorúan semlegesek maradnak és elkerülik a nézeteltéréseket. Nyilvánvalóan ez a legjobb terv a köziskolák felállítását tekintve.

A pedagógusokat idegesítették ezek a megkötések, és a porosz modellre tekintettek, ahol ezek a nehézségek nem jelentek meg. Igazából csak ott voltak politikailag semlegesek, ahol nem léteztek nagyobb nézeteltérések, és nyelvi egységességet illetve amerikai nacionalizmust tanítottak. Calvin Stowe szorgalmazta a porosz módszerek meghonosítását, bár azt állította, hogy Amerikában az eredmény köztársasági, nem pedig önkényuralmi lenne. Stowe az általános iskolakötelesség áthelyezését is szorgalmazta a katonai kötelességek síkjára. Stowe szinte teljesen ugyanazokkal a kifejezésekkel beszélt 1836-ban, mint Luther Márton három évszázaddal előtte:

Ha a közbiztonság figyelembevétele helyessé teszi a kormány számára katonai szolgálatra kényszeríteni a polgárokat, amikor megszállják az országot, ugyanez az ok felhatalmazza a kormányt, hogy gyermekeik oktatására kényszerítse őket – hiszen egyetlen ellenség sem olyan rettenetes, mint a tudatlanság és a bűn. Az embernek nincs több joga veszélyeztetni az államot azzal, hogy egy családnyi tudatlan és ádáz gyermeket vet rá, mint beengedni egy betörő hadsereg kémjeit. Ha képtelen oktatni gyermekeit, az államnak kell segítenie őt – ha nem hajlandó, kényszerítenie kell rá. Az általános oktatás éppoly biztos, és sokkal olcsóbb védelmi eszköz, mint a katonai rend… A köznevelés sokkal inkább kötelesség, mint kívánalom… mivel az oktatást… a szülők biztosítják, és azok fizetnek érte, akik nem profitálnak eredményéből, az egy kötelesség.

A porosz rendszer egy másik elve, amelyet Stowe csodált, a nyelv kötelező egységessége volt. Dicsérte továbbá a szigorú kötelező iskolalátogatási és iskolakerülő-ellenes törvényeket.

Stowe a porosz oktatásról szóló beszámolója hatalmas befolyással bírt a pedagógusok körében, és elfogadták vezetését a témában. Mann és Barnard hasonló nézeteket vallottak, bár az előbbi hezitált a kényszer kapcsán. Barnard viszont nem vonakodott. A porosz oktatási rendszert dicsérve azt írta:

Az iskolák rendszeres látogatását külön irányítás és a legaktívabb éberség alá kell vetni; hiszen ez a forrás, amelyből minden előny fakad, amit az iskola adhat. Nagyon szerencsés volna, ha a szülők és a gyermekek mindig hajlandóak lennének… Sajnálatos módon nem ez a helyzet, főképp a nagyvárosokban. Bár szomorú, ha kényszerhez kell folyamodni, szinte mindig szükséges.

Horace Mann őszintesége minden bizonnyal kétségbe vonható. Éves beszámolójában megvetette a tulajdonjogokat, és társadalmi irányításról, illetve az egy nemzetközösség tulajdonáról beszélt. Másrészt viszont, amikor iparosoktól kért támogatást az iskolákhoz, elhagyta ezt a gondolatmenetet illetve a politikai semlegességről szóló beszédet, és kijelentette, hogy teljes mértékben támogatja a jacksoni demokrácia és a tömeguralom elleni indoktrinációt. Herny Barnard is helyeselte az indoktrinációt a tulajdon mellett a tömeg lázadásával szemben. Nyilvánvaló, hogy a pedagógusok nagyon háborogtak az önkéntesség által kirótt korlátok ellen. A kényszer porosz rendszere kellett ahhoz, hogy lehetséges legyen az állami indoktrináció és az egységesség. Ezt a tizenkilencedik század végén alkalmazták, és lekerültek a kötelek; nem kellett többé semlegességet alkalmazni vagy állítani.

Egy másik pedagógiai nyilatkozat az állami tekintély mellett a befolyásos Josiah Quincytől, Boston polgármesterétől és a Harward elnökétől származik, aki 1848-ban kijelentette, hogy minden gyermeket arra kell oktatni, hogy engedelmeskedjen a hatalomnak. George Emmerson 1873-ban kijelentette, nagyon szükséges, hogy az emberek a legkoraibb éveitől hozzászokjanak a hatalomnak való engedelmességnek. Ezeket a megjegyzéseket kinyomtatták vezető pedagógiai folyóiratok, a Common School Journal és a School and Schoolmaster. A befolyásos Jackob Abbot 1856-ban kijelentette, hogy egy tanárnak rá kell vezetnie diákjait a fennálló kormány elfogadására. Indiana közoktatási felügyelője 1853-ban kijelentette, hogy az iskolai irányelvek minden embert egy néppé formálni, egy közös érdekkel.

Progresszív oktatás és a jelenlegi színtér

Nyilvánvaló, hogy itt kevés idő és tér adatott a megengedő-progresszív oktatás sokat kritizált rendszerének, illetve a köziskolákban jelenleg folyó tanítás állapotának átfogó kritikájára. Viszont kiemelkedik néhány általános megfontolás, kiváltképp az 1900 óta győzedelmes Rousseau-Pestalozzi-Dewey rendszer fényében:

(1) A progresszív oktatás hatása elpusztítani a gyermek független gondolkodását, sőt, elnyomni minden egyes gondolatot. Ehelyett a gyermekek megtanulnak tisztelni bizonyos hősi szimbólumokat (Gentile) vagy megtanulják követni a „csoport” uralmát (mint Lafcadio Hearn Japánjában). Tehát a tárgyakat a lehető legkevésbé tanítják, a gyermeknek pedig alig van esélye kifejleszteni bármilyen szisztematikus érvelési képességet a meghatározott tanfolyamok során. Ezt a programot tovább viszik a középiskolába és a gimnáziumba, amely folyamán számos végzős középiskolás nem képes elemi helyesírásra vagy olvasásra, és nem tud megfogalmazni egy meggyőző mondatot. A pedagógusok uralkodó csoportja úton van az efféle főiskolák bevezetése felé is, ahol nincsenek szisztematikus kurzusok, és nagyrészt sikerrel jártak a tanárképző iskolák esetén. A „hagyni a gyermeknek azt tenni, amit szeretne” politika alattomos, mivel arra biztatják a gyermeket, hogy örökké megmaradjon az eredeti felszínes szintjén anélkül, hogy tanulási útmutatást kapna. Továbbá amíg csak lehetséges, elhanyagolják az írást, olvasást, számtant, az alapvető eszközöket, ennek következményeképp pedig jelentősen megfogyatkozik a gyermek lehetősége arra, hogy kifejlessze elméjét. A szavak képeken keresztüli tanítása az ábécé helyett megfosztja a gyermeket a leghatalmasabb érvelési eszköztől.

(2) Jobban törekednek az egyenlőségre és az egységességre, mint eddig bármikor, még a „hagyni az egyént azt tenni, amit szeretne” álcája alatt is. A terv eltörölni a jegyeket, amely alapján tudomást szerezhetnek a jobb és rosszabb gyermeket fejlődésük fokáról, és helyette „szubjektíven” osztályozni, vagy egyáltalán nem osztályozni. A szubjektív osztályzás az a szörnyű tervezet, hogy minden diákot az alapján osztályozzanak, amilyennek a tanár önkényesen megítéli a diák képességeit. Ez rettenetes hátránnyal terheli az okos diákokat, és különleges privilégiumokat biztosít a butáknak, akik kaphatnak egy A-t, ha nem butábbak, mint valójában. A tanulmányokat a legalacsonyabb közös nevező szintjén folytatják az átlagos helyett – hogy ne „frusztrálja” a butábbakat. Következményképp az okosabb diákoktól elrabolják a tanulás lehetőségét és ösztönzőjét, a butábbakat pedig arra a hitre biztatják, hogy a siker, a jegyek, előléptetések, stb. formájában, automatikusan érkezik.

Az individualitást elnyomják azáltal, hogy mindenkit a „csoporthoz” igazodásra tanítanak. Minden hangsúlyt a „csoportra” fektetnek, a csoport pedig a többség uralma alapján szavaz, intézi ügyeit, és a többi. Következményképp a gyermekeket arra tanítják, hogy az igazságot a többség véleményében keresse, a saját független vizsgálódása vagy a téma legjobbjának intelligenciája helyett. A gyermekeket úgy készítik fel a demokráciára, hogy a mindennapi eseményekről szóló beszélgetésbe vezetik őket anélkül, hogy előtte megtanulnák a szisztematikus tárgyakat (politika, gazdaság, történelem) amelyek szükségesek ahhoz, hogy beszéljenek ezekről. A Mole-hatás szlogenekkel és felszínes véleményekkel helyettesíteni a megfontolt egyéni gondolatot. A vélemény pedig a csoport legkisebb közös nevezőjéé.

Nyilvánvaló, hogy az egyik nagy probléma a csoport legbutábbjától fakad. A progresszív pedagógusok látták, hogy a legbutábbat nem lehet nehéz tárgyakra, vagy ami azt illeti egyszerű tárgyakra tanítani. Ahelyett, hogy levonták volna a logikus következtetést, miszerint fel kell adni a taníthatatlanok kötelező oktatását, elhatározták, hogy az oktatást a legalacsonyabb szintre viszik, hogy a legbutább is felfoghassa – valójában, hogy teljesen eltöröljék a tárgyakat és az osztályzást.

(3) A testnevelésre, játékra és számos egyéb triviális kurzusra helyezett hangsúly ismét azzal a hatással jár, hogy a legbutább számára is felgoható, és így biztosítja a mindenki számára teljesen egyenlő oktatást. Továbbá minél több ilyen tárgyat sulykolnak, annál kevesebb hely marad a szisztematikus gondolkodásnak.

(4) Az elképzelés, miszerint az iskoláknak nem csak tárgyakat kellene tanítaniuk, hanem a „teljes gyermeket” kellene oktatniuk élete minden szakaszában, nyilvánvalóan egy arra törekvő próbálkozás, hogy az államnak tulajdonítsák az otthon minden funkcióját. A gyermek formálására tett kísérlet anélkül, hogy valójában elragadnák őt, mint Platón vagy Owen terveiben.

(5) Megkérdőjelezhetetlenül, mindennek a hatása, hogy a csoporttól és az Államtól függővé tegye az egyént.