Olvasási idő: ~ 34 perc

Murray N. Rothbard

Oktatás:
Szabad és Kötelező

Tartalomjegyzék


II.
Kötelező oktatás Európában

A kötelező oktatás kifejlődésének története a szülői felügyelet Állam általi, öncélú elbitorlásának története; az egységesség és egyenlőség kikényszerítése az egyéni növekedés elnyomásáért; illetve technikák kifejlesztése a gyermekek fejlődő érvelési képességének és független gondolkodásának korlátozása érdekében.

Eredete

Nem kell sokat időznünk az ókori Görögország és Róma oktatásának helyzetén. Athénban a kötelező állami oktatás eredeti gyakorlatát később lecserélte egy önkéntes rendszer. Spártában viszont, a modern totalitarizmus ősi modelljében, az Államot egy hatalmas katonai táborként szervezték meg, a gyermekeket pedig elragadta az Állam, és barakkokban oktatta őket az állami engedelmesség eszméjére. Spárta megvalósította a kötelező rendszer teljes logikai következtetését: a „teljes gyermek” feletti abszolút hatalom; egységesség és oktatás az Állam parancsainak passzív engedelmessége alatt. Ennek a rendszernek a legfontosabb következménye az volt, hogy eszményképet biztosított Platón számára, aki ezt az oktatási rendszert tette eszmei Állama alapjául, ahogy azt kifejtette az Államban és a Törvényekben. Platón „Utópiája” volt a későbbi önkényuralmak első modellje – a kötelező oktatásra és az engedelmességre helyezték a hangsúlyt, a gyermekek „kommunizmusa” uralkodott az elit „őrök” között, akiknek továbbá nem volt magántulajdonuk, a hazugságot pedig az Állam helyénvaló eszközének tartották az emberek indoktrinációja érdekében.

A középkorban nem jelent meg a kötelező állami oktatás problémája Európában. A tanítást egyházi iskolák és egyetemek végezték, a szakképzést pedig magán céhiskolák. A kötelező állami oktatásra törekvő első modern mozgalom közvetlenül a Reformációból ered. Luther Márton volt az egyik fő hajtóereje. Luther ismételten arra kérte a közösségeket, hogy állítsanak fel köziskolákat, és tegyék kötelezővé a látogatásukat. A német uralkodókhoz címzett híres, 1524-es levelében Luther államista premisszákat használt, hogy államista következtetésre jusson:

Kedves uralkodók… fenntartom, hogy a polgári hatóságok kötelesek arra kényszeríteni az embereket, hogy gyermekeiket iskolába küldjék… Ha a kormány az ilyen polgárokat, úgy ahogy vannak, katonai szolgálatra kényszeríthet, hogy lándzsát és puskát hordjanak, hogy bástyákra másszanak, és egyéb hadi kötelességeket teljesítsenek háború idején, mennyire van még inkább joga arra kényszeríteni az embereket, hogy gyermekeiket iskolába küldjék, hiszen ebben az esetben az ördöggel háborúzunk, kinek célja titkon kifullasztani városainkat és fejedelemségeinket erős férfiúikból.

Ebben a spirituális háborúban Luther természetesen nem alaptalanul beszélt az „ördögről” és az ellene vívott háborúból. Számára a háború nagyon is valóságos volt.

Luther sürgetései következtében Gotha német állama megalapította az első modern köziskolákat 1524-ben, amit Türingia követett 1527-ben. Maga Luther alkotta meg a szászországi iskolatervet, ami később lényegében Németország protestáns államainak közoktatási rendszerévé vált. Ezt a tervet először Szászországban ültették gyakorlatba 1528-ban egy rendelet által, amit Luther fontos tanítványa, Melanchthon fogalmazott meg, és állami iskolákat állított fel minden városban és faluban. Az első kötelező állami rendszert a modern világban 1559-ben vezette Kristóf herceg, Wurtemburg elektora. Az iskolalátogatás kötelező volt, részvételi jegyzőkönyvet vezettek, és bírságokat róttak az iskolakerülőkre. Más német államok egyhamar követték ezt a példát.

Milyen szellemiség hatotta át Luther kötelező állami oktatás iránti követelését? Egy általánosan elterjedt nézet szerint a Reformerek demokratikus szellemét tükrözte, és a vágyat, hogy mindenki elolvassa a Bibliát, azzal a feltételezéssel, hogy mindenkit arra szerettek volna biztatni, hogy magának értelmezze azt. Az igazság egészen más. A Reformerek a mindenkinek kötelező oktatást azért támogatták, hogy belenevelhessék saját vallási nézeteiket a teljes populációba, a hatékony „ördög” és ügynökei „elleni háború” elengedhetetlen segédeszközeként. Luther számára ezek az ügynökök egy hatalmas légiót képeztek: nem csak a zsidók, katolikusok és a hitetlenek, hanem minden egyéb protestáns szekta is ide tartozott. Luther politikai elképzelése egy abszolút Állam volt, amelyet lutheri elvek és miniszterek vezetnek. Az alapelv az volt, hogy a Biblia – Luther értelmezésében – minden dolog egyedüli vezetője. Érvelése szerint a mózesi törvény halálbüntetést rótt ki a hamis prófétáknak, továbbá az Állam kötelessége megvalósítani Isten akaratát. Az Állam kötelessége a lutheri egyház által kiátkozottakat visszakényszeríteni a nyájba. Nincs megváltás a lutheri egyházon kívül, és az Államnak nem pusztán feladata mindenkit arra kényszeríteni, hogy evangélikus legyen, hanem az egyetlen célja. Ahogy a nagy történész, Lord Acton megállapította Lutherről:

A vallás védelmezése… nem csak a polgári hatalom kötelességévé, hanem intézményének céljává vált. Egyedüli dolga azok kényszerítése volt, akik az [evangélikus] egyházon kívül álltak.

Luther kihangsúlyozta a passzív engedelmesség elméletét, amely szerint semmilyen indíték vagy provokáció nem igazolhatja az Állam elleni lázadást. 1530-ban kijelentette: „Egy keresztény kötelessége a bűntől szenvedni, és semmilyen eskü- vagy kötelességszegés nem foszthatja meg az uralkodót alattvalói feltétlen engedelmességéhez való jogától.” Így remélte rávenni a fejedelmeket arra, hogy a lutheranizmust fogadják el és tegyék kötelezővé birodalmaikban. Luther kimondottan hajthatatlan volt arra vonatkozóan, hogy az Állam hatalmát a legnagyobb szigorral használják azok ellen, akik nem hajlandóak áttérni a lutheranizmusra. Az Államnak ki kell irtania a hibát, és nem tűrheti el az eretnekséget vagy az eretnekeket, „mivel egyetlen világi fejedelem sem engedheti meg, hogy alattvalóit megosszák az ellentétes tanok.”

Összefoglalva: „Az eretnekekkel nem vitázni kell, hanem meghallgatás nélkül el kell ítélni őket, hogy tűz által pusztuljanak.”

Ez volt a nyugati világ első kötelező állami iskolarendszere mögötti erő célja, és ez volt a szellem, ami átjárta a rendszert. Melanchthon, Luther legfőbb segédje, a kötelező állami iskolák iránti küzdelemben nem volt kevésbé zsarnoki.

Melanchthon szigorúan tanította, hogy minden szektával karddal kell végezni, és mindenkit, aki új vallási véleményeket fogalmaz meg, halállal kell büntetni. Ezt a büntetést ki kell vetni a protestáns tanoktól való minden eltéréstől, bármilyen apró legyen is az. Bárkit, aki nem evangélikus – katolikust, anabaptistát, reformátust, zwingliánust, szervétistát, és a többi, üldözni kell a legnagyobb hévvel.

A lutheri hatás a nyugat, és főképp Németország politikai és oktatási életére hatalmas volt. Ő volt a kötelező oktatás első támogatója, és az ő tervei szolgáltak az első német iskolák mintájaként. Továbbá belenevelte az evangélikusokba az államnak való engedelmesség és minden máshitű üldözésének eszméit. Ahogy Acton megállapítja: „pártjába ültette azt a politikai függőséget, és azt az Államnak való passzív engedelmesség szokását, amit azóta is megtartott.” Egy csodáló a következőképp becsülte meg Luther hatását a politikára és a kötelező oktatásra:

Luther 1524-es kijelentéseinek permanens és pozitív értéke nem igazán közvetlen hatásaiban rejlik, hanem a szent kapcsolatban, amelyet létrehozott a protestáns Németország számára a nemzeti vallás illetve az egyén oktatási kötelezettségei és az állam között. Tehát kétségtelenül megteremtődött azt az egészséges közvélemény, amely sokkal hamarabb tette könnyen elfogadhatóvá a kötelező iskolalátogatás elvét Poroszországban, mint Angliában.

Luther mellett a másik nagy reformátor, Kálvin János volt vezető hatással a kötelező oktatás bevezetésére a modern világban. Kálvin Genfbe utazott 1536-ban, miközben a város sikerrel fellázadt Savoya uralkodója és a katolikus egyház ellen, és kinevezték főpásztornak illetve a város uralkodójának; ezt a pozíciót pedig 1564-ig megtartotta. Genfben Kálvin számos köziskolát alapított, amelyek látogatása kötelező volt. Milyen szellemiség hatotta át Kálvin állami iskolarendszerének megalapítását? A szellemiség a kálvinizmus üzenetének és az általa felállított teokratikus despotizmusnak való engedelmesség gyermekekbe nevelése volt. Kálvin egymaga volt politikai diktátor és vallási tanító. Kálvin számára semmi sem számított, sem szabadság sem jogok nem voltak fontosak, kivéve tana és annak felsőbbrendűsége. Kálvin tana úgy tartotta, hogy a kálvinizmus támogatása az Állam végső célja, és ez magába foglalja a tan tisztaságának fenntartását, illetve az emberek viselkedésének szigorú fegyelmezését. A földön csak egy apró kissebség a „kiválasztott” (akik vezetője Kálvin), a többi pedig a bűnösök tömege, akiket karddal kell kényszeríteni, a hódítóknak pedig a kálvini hitet kell alattvalóikra erőltetni. Ő nem pártolta minden eretnek meggyilkolását. A katolikusokat és a zsidókat élni hagyná, de minden protestánst, aki nem kálvinista, meg kell ölni. Néhány esetben viszont megváltoztatta az álláspontját, és a katolikusok ellen is a legsúlyosabb büntetést támogatta.

Kálvin is hajthatatlan volt az uralkodóknak való engedelmesség kötelességének kijelentésében, kormányzatuk formájától függetlenül. Az Állam isteni szankcióval bír, és mindaddig, amíg kálvinista, bárhogy cselekedhet anélkül, hogy tiltakozást érdemelne. Nem csak minden eretneket kell megölni, hanem ugyanezt a büntetést kell végrehajtani azokon is, akik tagadják az efféle büntetés igazságosságát. Kálvin vezető tanítványai, mint Beza, legalább ugyanannyira lelkesen támogatták az eretnekek kiirtását.

Kálvin hatása a nyugati világra széleskörűbb volt, mint Lutheré, mert szorgalmas propagandával Genfet tette elvei átfogó terjesztésének európai központjává. Európa minden részéről érkeztek emberek, hogy Kálvin iskoláiban tanulhassanak és az ő traktusait olvashassák, ami pedig a kálvinista befolyást eredményezte szerte Európában.

Ahogy a kálvinisták Európa-szerte befolyásra tettek szert, a kötelező állami iskolák felállítása mellett agitáltak. 1560-ban a francia kálvinisták – a hugenották – nyilatkozatot küldtek a királynak, amelyben az általános kötelező oktatás bevezetését kérték, de elutasították őket. 1571-ben viszont III. Johanna navarrai királynő kálvinista hatásra kötelezővé tette az általános iskolát Franciaország egy részén. A kálvinista Hollandia 1609-ben vezette be a kötelező köziskolákat.

John Knox, aki meghódította Skóciát a presbiteriánus egyháza számára, kálvinista volt, bár függetlenül fedezte fel annak számos elvét. Kálvinista elvek mentén alapította meg az egyházat, és halálbüntetést vetett ki a katolikusokra. Knox  1560-ben megpróbálkozott az általános kötelező oktatás bevezetésével Skóciában, de nem járt sikerrel. A Fegyelem könyvében köziskolákat követelt minden skót városba.

A kálvinista tradíció egyik legtávolabbra nyúló hatása annak befolyása az amerikai oktatási történelemre. Az angol puritánokra erősen hatott a kálvinista befolyás, és a puritán hatás vezette be a köziskolákat és a kötelező oktatást New Englandben, ahonnan végül meghódította a teljes Egyesült Államokat. Az amerikai kötelező oktatás történetével a következő fejezetben foglalkozunk.

Poroszország

Aligha véletlen egybeesés, hogy Európa leghírhedtebb zsarnoki állama – Poroszország – volt az első, ami bevezette a nemzeti kötelező oktatás rendszerét, mint ahogy az sem, hogy eredeti inspirációul, ahogy azt láttuk, Luther szolgált, és tana az állami abszolutizmusnak való engedelmességről. Ahogy Twentyman úr mondta: „Az oktatásba történő állami beavatkozás majdnem egybeesett a Porosz állam felemelkedésével.”

A német oktatást, mint ahogy a legtöbb egyéb intézményét és civilizációt, teljesen megzavarta a harminc éves háború a tizenhetedik század első felében. A konfliktus végén viszont a különböző állami kormányok lépést tettek a gyermekek kötelező iskolalátogatásának bevezetése irányába pénzbírság és a gyermek bebörtönzése ellenében. Gotha tette meg az első lépést 1643-ban, amit olyan államok követtek, mint Hildesheim 1663-ban, Poroszország 1669-ben és Calemberg 1681-ben.

A porosz állam hatalma és dominanciája a tizennyolcadik század első felében kezdett felemelkedni első királya vezetésével. I. Frigyes Vilmos lelkesen hitt a paternális despotizmusban és az abszolút monarchia erényében. Az egyik legelső rendelete a porosz hadsereg hatalmas növelése volt, melyet az Európa-szerte elhíresült vasfegyelemre alapoztak. A polgári közigazgatásban Frigyes Vilmos megalkotta a Közszolgálat központosító motorját, amely a híres autokratikus porosz bürokráciává nőtt. A kereskedelmi világban a király korlátozásokat, regulációkat és állami támogatásokat vetett ki az adásvételre és a vállalkozásra.

I. Frigyes Vilmos volt az, aki felavatta a porosz kötelező oktatási rendszert, Európa első nemzeti rendszerét. 1717-ben elrendelte minden gyermek kötelező részvételét az állami iskolákban, amelyet több ilyen iskola megépítésének rendelete követett. Talán helyénvaló, hogy a király személyes attitűdje igen összhangban állt a despotizmus és militarizmus lelkes támogatásával. Ahogy Cailfon Hayes megállapítja: „Királyságával úgy bánt, mint egy osztállyal, buzgó igazgatóként kegyetlenül megostorozva rossz alattvalóit.”

Ezt a kezdetet tovább vitte fia, Nagy Frigyes, aki buzgón újból megerősítette az állami iskolák kötelező látogatásának elvét, és felállította a virágzó nemzeti rendszert, kiváltképp 1763-as Landschulreglement-jében. Milyen célok hatották át Nagy Frigyest? Ismét, az abszolút önkényuralomba vetett buzgó hit, bár ez „felvilágosultnak” számított. „A fejedelem,” jelentette ki, „az általa kormányzott nemzetnek az, ami a fej egy embernek; kötelessége látni, gondolkodni és cselekedni a teljes közösség számára.” Különösképpen kedvelte a hadsereget, szabadon költötte rá a közvagyont, és kiváltképp belenevelte a folyamatos gyakorlatot és a legszigorúbb fegyelmet.

A modern porosz önkényuralom a Napóleon által okozott katasztrofális veszteség következményeképp emelkedett ki. 1807-ben a porosz nemzet elkezdte újraszervezni és felövezni magát a jövőbeli győzelmek érdekében. III. Frigyes Vilmos király alatt nagymértékben megerősítették az abszolút államot. Híres minisztere, von  Stein elkezdte eltörölni a félig vallásos magániskolákat, és minden oktatást közvetlenül a belügyminiszter alá szervezett. 1810-ben a minisztérium elrendelte az állami vizsgák és tanúsítványok szükségességét minden tanárnak. 1812-ben felélesztették az érettségi vizsgát, mint a gyermek állami iskolából történő eltávozásának szükséges követelményét, a vidéken és a városokban pedig felállítottak egy bonyolult bürokratikus rendszert az iskolák felügyelete érdekében. Úgyszintén érdekes, hogy ez az újraszervezett rendszer kezdte el legelőször terjeszteni Pestalozzi filozófiájának új tanításait, aki a „progresszív oktatás” egyik korai pártolója volt.

A kötelező iskolai rendszerrel kéz a kézben járt a hadsereg, kiváltképp az általános kötelező katonai szolgálat intézményének újjáélesztése és hatalmas kiterjesztése.

III. Frigyes Vilmos folytatta az újraszervezést a háborúk után, és 1834-ben megerősítette a kötelező állami iskolarendszert azzal, hogy kötelezővé tette a középiskolai érettségi vizsgák elvégzését a fiatal pályakezdőknek, akik be kívánnak lépni a tanult szakmákba, továbbá a Közszolgálatra jelentkezőknek és az egyetemi diákoknak. Így a porosz állam effektíve ellenőrzése alá vonta a tudósok és egyéb szakemberek feltörekvő generációját.

Lentebb részletesen is látni fogjuk, hogy az önkényuralmi porosz rendszer inspiráló modellként szolgált az Egyesült Államok vezető hivatásos pedagógusai számára, akik itt uralták a közoktatási rendszert és nagyban felelősek voltak annak kiterjesztéséért. Például Calvin E. Stowe, azoknak az időknek az egyik kimagasló amerikai pedagógusa, jelentést írt a porosz rendszerről, és dicsérte, mint amit itt is érdemes imitálni. Stowe magasztalta Poroszországot; bár III. Frigyes Vilmos abszolút monarchiája alatt állt, mégis a világ „legtanultabb” országa volt. Nem csak az általános és magasabb fokozatokon voltak köziskolák, illetve egyetem és üzleti iskola előtt álló tanulók számára, hanem 1700 tanári szemináriumot is működtettek a jövő állami tanárai kiképzésére. Továbbá szigorú szabályok kötelezték a szülőket, hogy iskolába küldjék a gyermekeiket. A gyermekeknek rész kell venniük az oktatásban 7. és 14. életévük között, és semmilyen kifogást nem engedtek meg, a fizikai képtelenséget és az abszolút idiotizmust leszámítva. Az iskolakerülők szüleit figyelmeztették, majd bírságokkal vagy polgári jogfosztással büntették őket, végső megoldásként pedig elvették a gyermeket a szüleitől, és a helyi hatóságok nevelték fel és oktatták őt. A helység vallásának megfelelően tartották az iskolákban a vallási oktatást, de a gyermekeket nem kötelezték a részvételre. Viszont abban az esetben kötelező volt, hogy otthon vagy a templomban vallási oktatásban részesítsék őket. Továbbá az oktatási miniszternek protestánsnak kellett lennie.

Engedélyezni kezdték a magániskolákat, de arra kötelezték őket, hogy egyazon oktatási szabványokhoz igazodjanak, mint az állami iskolák, és ezeken illetve az érettségi vizsgákon keresztül az Állam képes volt hatalmat gyakorolni az ország minden iskolája felett.

Stowe úgy érezte, hogy az iskolalátogatás általánosságának és egységességének porosz módszere nagyszerű volt. Egy másik elv, amit csodált, az volt, hogy a porosz állam ebből fakadóan kiszabta a nyelv egységességét is. Stowe kijelentette, hogy a szülőknek nincs joguk megvonni a gyermeküktől a nemzeti nyelv egyesítő hatását, „így fosztva meg őket a képességtől, hogy elvégezzenek minden szolgálatot az Állam számára, amit képesek elvégezni.”

A kötelező állami oktatás rendszerét a kormány kezében szörnyű fegyverként használták arra, hogy előírjanak bizonyos nyelveket, és elpusztítsák különböző nemzeti és lingvisztikai csoportok nyelvét a határaikon belül. Ez kiváltképp probléma volt közép- és kelet-európában. Az uralkodó Állam kirótta hivatalos nyelvét és kultúráját a saját nyelvükkel és kultúrájukkal rendelkező alattvaló emberekre, a következmény pedig felbecsülhetetlen keserűség volt. Ha az oktatás önkéntes volna, ilyen probléma nem jelent volna meg. A kötelező oktatás ezen részének fontosságát a közgazdász Ludwig von Mises hangsúlyozta ki:

A kötelező denacionalizáció és asszimiláció fő eszköze az oktatás… A nyelvileg kevert területeken rettentő fegyverré vált kormányok kezében, akik elkötelezték magukat alattvalóik nyelvi hűségének megváltoztatása mellett. A filantrópusok és pedagógusok, akik támogatták a közoktatást, nem látták előre, milyen gyűlölet- és haraghullámok fognak feltörni ebből az intézményből.

A porosz oktatási rendszert kiterjesztették Németország többi részére Németország, mint nemzetállam megalapításakor. Továbbá egy 1872-es rendelet megerősítette az állam abszolút hatalmát az iskolák felett a katolikus egyház bármiféle beavatkozása ellen. A német kötelező állami iskolát átható szellemiséget kiválóan kifejezték egy dicsőítő munkában:

A német oktatás legfőbb alapja az, hogy egy nemzeti elvre épül. A kultúra a legfőbb a nagy német nemzet előtt… A német oktatás alapvető jellemzője: oktatás az Államnak, oktatás az Államért, oktatás az Államtól. A Volkschule a nemzeti egységre törekvő nemzeti elv közvetlen következménye. Az Állam a legfelsőbb cél a láthatáron.

A legelső és legkiemelkedőbb porosz és német kötelező iskolarendszerek számára kijelölt útvonal egy másik bizonyítéka fellelhető egy könyvben, amely összegyűjti a vezető német professzorok esszéit, akik megfogalmazták az I. világháború hivatalos német álláspontját. Ebben a műben Ernst Troeltsch Németországot lényegében militarista nemzetként jellemezte, amely nagyban elkötelezett a hadsereg és a monarchia mellett. Az oktatással kapcsolatban:

Az iskola szervezése párhuzamos a hadseregével; a közoktatás a népi hadseregnek felel meg. Az utóbbit, mint ahogy az előbbit is, a Napóleon ellen eljövendő német állam első nagy felemelkedése alatt hívták életre. Amikor Fichte fontolgatta a német állam felélesztésének útját és módjait, miközben az ország a napóleoni iga alatt nyögött, a német kultúra infúzióját tanácsolta az emberek tömegébe nemzeti általános iskolák megteremtésével a Pestalozzi által lefektetett utat követve. A programot valóban meg is valósították különböző német államok, és az előző évszázadban mindent átfogó iskolarendszerré fejlesztették… Ez vált a német szellemet valóban formáló faktorrá. Az oktatási rendszerben épp úgy megvan a demokratikus és állam-szocialista elem, ahogy azt Fichte szándékolta.

Franciaország

Az általános kötelező oktatást, mint a kötelező katonai szolgálatot, a Francia forradalom hozta el Franciaországba. Az 1791-es forradalmi alkotmány elrendelte a kötelező általános iskolát mindenki számára. Az Állam először nem tehetett sokat annak érdekében, hogy megvalósítsa ezeket az elveket, de a lehető legjobban próbálkozott. 1793-ban az egyezmény előírta, hogy a francia nyelv legyen az „egy és oszthatatlan köztársaság” egyetlen nyelve. Keveset tettek Napóleon eljöveteléig, aki felállította a mindent átfogó állami oktatást. Minden iskola, legyen az állami vagy névlegesen magán, a nemzeti kormány szigorú irányításának volt alávetve. A „Francia egyetem” uralta a teljes rendszert, amelyet azért alapítottak, hogy biztosítsa az egységességet és az irányítást a teljes francia oktatási rendszerben. Vezető hivatalnokait Napóleon jelölte ki, és senki sem nyithatott új iskolát vagy taníthatott nyilvánosan, hacsak nem adott arra engedélyt a hivatalos egyetem. Tehát Napóleon az 1806-os törvényben biztosította az Állam tanítási monopóliumát. A köziskolák tanári karát átirányították egy Állam által működtetett normális iskolába. Az összes ilyen iskolát arra utasították, hogy az államfő iránti lojalitás elvét és az egyetem rendeleteinek való engedelmességet tegyék tanításuk alapjává. Az alaptőke hiánya miatt nem tudták mindenkire kivetni a köziskolák rendszerét. A napóleoni korszak végére valamivel kevesebb, mint a francia gyermekek fele járt köziskolákba, a maradék javarészt katolikus iskolába. A magániskolák viszont mostantól az Állam regulációja alatt álltak, és kötelesek voltak tanítani az uralkodók iránti patriotizmust.

A restaurációval a napóleoni rendszert javarészt leépítették, az oktatás Franciaországban pedig elsősorban a katolikus egyház dolga lett. Az 1830-as forradalom után viszont Guizot miniszter elkezdte megújítani az Állam hatalmát 1833-as törvényében. Az iskolalátogatást nem tették kötelezővé, a magániskolákat pedig sértetlenül hagyták, azt a jelentős követelményt leszámítva, hogy minden oktatási intézménynek „belső és társadalmi békét” kell tanítania. A magániskolák teljes szabadságát viszont visszaállította a III. Napóleon által 1850-ben hozott Falloux törvény.

A forradalmi és napóleoni időszakok kivételével tehát a francia oktatás szabad maradt, egészen a tizenkilencedik század későbbi részéig. Mint ahogy a porosz kényszer és abszolutizmus nagy lendületet kapott a Napóleon általi vereségtől, úgy a francia kényszer és parancsolás is az 1871-es porosz győzelemből nyerte inspirációját. A porosz győzelmet a porosz hadsereg és a porosz pedagógusok győzelmének tekintették, és Franciaország, a bosszú (revanche) által vezérelve nekilátott saját intézményeinek poroszosításához. Az 1882-es és 1889-es törvényeiben bevezette az általános katonai sorozást a porosz modellre alapozva.

Az új politika vezetője Jules Ferry miniszter volt. Ferry volt az agresszív imperializmus és gyarmati hódítás új politikájának legfőbb bajnoka. Támadásokat hajtottak végre Észak-Afrikában, Alacsony-Afrikában és Indokínában.

A kötelező oktatás iránti kereslet a katonai revanche céljából fakadt. Ahogy egy vezető politikus, Gambetta fogalmazott: „A porosz pedagógusok megnyerték az utolsó háborút, és a francia pedagógusoknak kell megnyerniük a következőt.” E célból zajongani kezdtek, hogy kiterjesszék az oktatási rendszert minden francia gyermekre, állampolgársági kiképzés érdekében. Továbbá azért is követelték a kötelező oktatást, hogy minden francia gyermekbe beleneveljék a republikanizmust, és immunissá tegyék őket a monarchikus restauráció csábítása ellen. Következményképp  1881 és 1882 között egy sor törvényben Ferry kötelezővé tette a francia oktatást. A magániskolákat névlegesen szabadon hagyták, de a valóságban nagyban korlátozta őket a jezsuita rend kényszerített feloszlása és Franciaországból való kiutasítása. Sok francia magániskolát jezsuiták üzemeltettek. Továbbá a törvények eltöröltek számos szerzetesi rendet, amelyeket az Állam nem „hitelesített” formálisan, és megtiltotta tagjainak, hogy iskolákat vezessenek. Néhány iskolában kötelező volt a részvétel a 6.-tól a 13. életévig.

Az új rezsim hatása a magániskolák teljes uralma volt, mivel akiket nem érintettek az anti-katolikus törvények, azoknak azalatt a rendelet alatt kellett fennmaradniuk, miszerint „nem lehet magániskolákat a miniszter által kiadott engedély nélkül alapítani, és egy egyszerű minisztériumi parancs bezárhatja őket.” A középfokú magániskolákat súlyosan megbénította a Walleck-Rousseau és Combes törvény 1901-ben és 1904-ben, amely elnyomott minden magán vallásos középfokú iskolát Franciaországban.

Más országok

Európa más országaiban igen hasonló a kötelező oktatás története, a legtöbb esetben a kötelező nyelvek hozzáadott alkotóelemével. Az Osztrák-Magyar Birodalom egy egységes, központosított abszolút monarchiára törekedett, kizárólag német nyelvvel, míg a birodalom magyar része „magyarosítani” próbálta kisebbségi nemzetségeit, és megpróbált a magyaron kívül minden más nyelvet eltörölni határain belül. Spanyolország arra használta a kötelező iskolai törvényeit, hogy elnyomja a katalán nyelvet, és előírja a kasztíliait. Svájcban alkotmányba foglalták a kötelező iskolázást. Általánosságban 1900-re Európa minden országa bevezette a kötelező oktatást Belgium kivételével, ami 1920-ban követte a többit.

Herbert Spencer szemében Kína vitte el a kötelező oktatás gondolatát annak logikus konklúziójáig:

Ott a kormány közzéteszi az olvasható művek listáját; és tekintve, hogy az engedelmesség a legfőbb erény, csak az önkényuralommal baráti műveket engedélyezi. Az innováció nyugtalanító hatásait félve, semmit nem enged tanítani, kivéve azt, ami tőle származik. A mintapolgárok kitermelése céljából minden viselkedést szigorúan fegyelmez. Vannak „szabályok az üléshez, álláshoz, sétához, beszédhez és meghajláshoz, a legnagyobb pontossággal lefektetve.”

A Császári Japán kötelező állami oktatási rendszerét megéri figyelmesen lejegyzetelni a számos hasonlóság miatt közötte és a modern „progresszív” oktatás között. Ahogy Lafcaido Hearn megfigyelte:

Sosem az volt a cél, hogy az egyént független cselekvésre képezzék, hanem az, hogy kooperatív cselekvésre neveljék… Nálunk a korlátok a gyermekkorban kezdődnek, és idővel meglazulnak [ami a legjobb a gyermeknek, miközben fejlődik érvelési képessége és egyre több szabadság adható neki, illetve egyre kevesebb irányítást követel]; a korlátok a távol-keleti képzésben később kezdődnek, és aztán idővel egyre szorosabbá válnak. Nem csak egészen az iskolai életig, hanem azon jelentősen túl is, egy japán gyermek sokkal nagyobb mértékű szabadságot élvez, mint amit egy nyugati gyermeknek engednek… Megengedik a gyermeknek, hogy úgy cselekedjen, ahogy szeretne… Az iskolában elkezdődik a fegyelmezés… de a nyilvános intésen kívül nincs semmilyen büntetés. Akármilyen korlát létezzen, azt a gyermekre főként osztálya közvéleménye veti ki; és egy ügyes tanár képes irányítani ezt a véleményt… Az uralkodó hatalom mindig az osztály érzése… A szabály mindig a sok uralma az egy felett; ez a hatalom pedig félelmetes.

A beléjük nevelt szellem mindig az egyén feláldozása a közösség számára, és minden individuális függetlenség összezúzása. A felnőtt életben a legkisebb állami szabályozástól való eltérést is súlyosan és azonnal megbüntetik.

Anglia

Angliában volt a legerősebb az önkéntesség tradíciója. Olyan erős volt, hogy nem pusztán nem volt kötelező oktatás Angliában egészen a késő 19. századig, hanem egyáltalán nem is volt közoktatási rendszer. Az 1830-as évek előtt az Állam egyáltalán nem avatkozott be az oktatásba. 1933-tól az Állam egyre nagyobb támogatásokat nyújtott, hogy közvetlenül előmozdítsa a szegények tanítását a magániskolákban. Ez szigorúan filantropikus volt, és a kényszernek semmilyen nyoma nem volt. A kényszert végül a híres 1870-es Oktatási törvénnyel vezették be az angol oktatásba. Ez a törvény megengedte a megyei tanácsoknak, hogy kötelezővé tegyék az iskolalátogatást. London megye azonnal el is rendelte azt az 5 és 13 év közötti gyermekeknek, és más nagy városok is követték a példáját. A vidéki megyék viszont vonakodtak elrendelni a kötelező iskolalátogatást. 1876-ra a brit  iskolai populáció 50%-a, illetve a városi gyerekek 84%-a kényszer alatt állt. Az 1876-os törvény iskolalátogatási bizottságokat állított fel azokon a területeken, ahol nem voltak iskolatanácsok, és kötelezték az iskolalátogatást az összes ilyen távoli területen, kivéve ott, ahol a gyermekek két mérföldnél messzebb laktak az iskolától. Végül az 1880-as törvény minden megye iskolatanácsát arra kényszerítette, hogy elrendeljék és kikényszerítsék a kötelező iskolalátogatást. Tehát a kötelező oktatás egy évtizeden belül meghódította Angliát.

A nagy jogtörténész, A.V. Dicey bizonytalanság nélkül értelmezte ezt a folyamatot úgy, mint a kollektivizmus felé menetelés:

Azt jelenti, mindenekelőtt, hogy A, aki a saját költségeiből tanítja a gyermekeit, vagy nincs gyermeke akit tanítson, arra kényszerül, hogy fizesse S gyermekeinek tanítását, aki, bár talán képes volna fizetni érte, jobb szereti, ha a fizetség a szomszédjai zsebéből jön. Másodsorban hajlamos az alapfokú oktatás területén a gazdag és a szegény, az előrelátó és a könnyelmű gyermekét egyfajta egyenlő alapra helyezni. Röviden, az előnyök kiegyenlítésére törekszik.

A kötelező kollektivista elv igen nagy ellentmondást jelentett Anglia individualista hagyományával. A figyelemre méltó Newcastle Bizottság 1861-ben elutasította a kötelező oktatás gondolatát az individualista elv alapján. Herbert Spencer és a kiemelkedő történész és jogász Sir Henry Maine éles kritikával illették a kötelező állami oktatás tervét, a növekvő állami zsarnokság mérföldkövének nevezve. Az utóbbi években Arnold Toynbee rámutatott arra, miként fojtja el az egyéni gondolkodást a kötelező állami oktatás.

A kötelező oktatás felé történő menetelést a késői tizenkilencedik század Angliájában és Európájában felerősítették a szakszervezetek, akik népibb oktatást szerettek volna, és a felső osztályok, akik szerették volna a tömeget szavazójoguk helyes használatára tanítani. Minden társadalmi csoport jellemzően növelni szerette volna az Állam hatalmát, miközben abban reménykedtek, hogy az általuk pártolt politika gyakorlására fogják használni azt a hatalmat.

A vélemény megváltozása ezt a témát illetően kiemelten gyorsan történt Angliában. Amikor Dicey írt 1905-ben, kijelentette, hogy aligha lehetne bárkit találni, aki támadná a kötelező oktatást. Viszont amikor John Stuart Mill írta A Szabadságról című művét 1859-ben, kijelentette, hogy aligha lehetne bárkit találni, aki ne ellenezné erőszakosan a kötelező oktatást. Érdekes módon, Mill támogatta a kötelező oktatást, de ellenezte bármilyen köziskola felállítását, és valóban, Angliában sok helyen hamarabb vezették be a kötelezést, mint a köziskolákat. Mill viszont legalább felismerte, hogy a kötelező állami iskolázás eltörölné az individualitást az állami egységesség érdekében, és természetes módon az Államnak való engedelmességet tanítaná.

Mill érvét az oktatás kötelezése mellett sikeresen megcáfolta Spencer, Social Statistics című művében. Mill kijelentette, hogy az oktatás esetén a fogyasztó nem tudja, mi a legjobb a számára, így tehát igazolt az állami beavatkozás. Viszont ahogy arra Spencer rámutatott, ezt a kifogást használták az Állam minden zsarnoki hatalmának gyakorlására. Az értékítélet egyetlen megfelelő tesztje a fogyasztó ítélete, aki ténylegesen használja a terméket. És az Állam ítéletét kötelezően saját önkényuralmi érdeke vezeti.

Egy másik Angliában általánosan elterjedt érv a kötelező oktatás mellett az Egyesült Államokban is eluralkodott. Ez Macauley érve volt – az oktatás eltörölné a bűnözést, és mivel az Állam kötelessége elnyomni a bűnözést, az Államnak be kellene vezetnie a kötelező oktatást. Spencer rámutatott ennek az érvnek a megtévesztő mivoltára, bemutatva, hogy a bűnözésnek kevés köze van az oktatáshoz. Ez mostanra teljesen nyilvánvalóvá vált, amire elég bizonyíték, ha a növekvő fiatalkorú bűnözési  rátára tekintünk Amerika kötelezően oktatott társadalmában. Spencer megvizsgálta napjai statisztikáit, és bemutatta, hogy nincs korreláció a rosszul tanított területek és a kriminális területek között; ami azt illeti, sok esetben a korreláció épp ellentétes volt – minél több az oktatás, annál nagyobb a bűnözés.

Fasizmus, Nácizmus és Kommunizmus

A kötelező állami oktatás elleni halálos és megválaszolhatatlan vád, hogy lelkesen vezették be ezek a modern totalitarizmusok a kötelező állami iskolázást rendszerükben. Valójában ezeknek a rabszolga-államoknak az egyik legfőbb támasza a fiatalság indoktrinációja volt az iskoláikban. Ami azt illeti, a huszadik századi horror és a vénebb önkényuralmak közötti különbség az, hogy a maiaknak közvetlenebbül kellett a tömeg támogatására támaszkodnia, így tehát elengedhetetlen volt a kötelező műveltség és indoktrináció. Az előzőleg kifejlesztett kötelező állami rendszer elengedhetetlen volt a totalitárius rendszer számára. A totalitarizmus illetve a kötelező oktatás mélyén az az elképzelés szunnyad, miszerint a gyermekek az Államhoz tartoznak, nem pedig a szüleikhez. Ennek az elképzelésnek az egyik vezető támogatója Európában a híres Marquis de Sade volt, aki kitartott amellett, hogy a gyermekek az Állam tulajdonai.

Nem szükséges fejtegetnünk a kommunista rendszerek oktatását. A kommunista országok kötelező állami iskolázást írnak elő, és szigorúan betartatják, hogy a gyermekekbe neveljék az uralkodóknak való engedelmességet. A kötelező iskolázást kiegészítik az Állam monopóliumai egyéb propaganda és oktatási területeken.

Hasonlóképp, a nemzetiszocialista oktatás alávetette az egyént az Államnak, és kikényszerítette az engedelmességet. Az oktatás kizárólag a nemzetiszocialista államhoz tartozott, hogy elveit a gyermekekbe nevelhesse.

Hasonlóan használták az állami iskolákat az abszolút Államnak való engedelmesség tanítására a fasiszta Itáliában. Itália kiváltképp érdekes az első fasiszta oktatási minisztere, Giovanni Gentile tevékenysége miatt. Mivel az öreg Itáliában az oktatás az egyéni gyermek szellemi fejlődésére és a tárgyak tanulására helyezte a hangsúlyt. Gentile fasiszta uralma bevezette a modern „progresszív oktatás” módszereit. Bevezette és kihangsúlyozta a kézi munkát, az éneklést, a rajzolást és a játékokat. Az iskolalátogatást bírságokkal kényszerítették ki. Gentile azt tanította, hogy „a tanulást tapasztalaton keresztül, cselekvésen keresztül kell elérni”. A gyermekek szabadon tanulhattak saját tapasztalatukon keresztül, természetesen „a kultúra fejlődéséhez szükséges korlátokon belül.” Tehát nem volt előírt tanterv, hanem a gyerekek azt csináltak, amit akartak, leszámítva „a Mussolinihoz hasonló hősök tanulmányozását, mint a nemzeti szellem szimbólumai.”