Murray N. Rothbard

Oktatás:
Szabad és Kötelező

Tartalomjegyzék


I.
Az egyén oktatása

Minden emberi csecsemő a teljesen kifejlett emberi lényekre jellemző képességek nélkül jön a világra. Ez nem csupán a tiszta látás, a helyváltoztatás, az önálló etetés, és a többi képesség hiányát jelenti; hanem mindenekfelett azt, hogy nem rendelkezik az érvelés hatalmával: a képességgel, amely megkülönbözteti az embert az állattól. A kritikus különbség a baba és más állatok között az, hogy ezek a képességek – főként az érvelés képessége – potenciálisan benne rejlenek. A felcseperedés folyamata a gyermek képességeinek kifejlesztésének folyamata. A tehetetlenség és az inkompetencia állapotából – amelyhez hasonló csak pár újszülött állatot sújt – a csecsemő a felnőtt-lét teljes dicsőségébe és szellemi képességeibe cseperedik.

Mivel a szem számára azonnal feltűnnek, könnyű túlbecsülni e változások tisztán fizikai természetét; a baba méretének és súlyának növekedésére, a járás és a beszéd képességének elsajátítására, stb., az elkülönített fizikai vagy izomzati tevékenységek szempontjából is tekinthetünk. A felnövekedés folyamatának túlnyomóan fontos része szellemi: a szellemi képességek, a felfogás és a ráció kifejlődése. A gyermek új szellemi képességeinek használatával ismereteket sajátít  el – ismereteket nem csupán a körülötte levő világról, hanem önmagáról is. Tehát a járás és a beszéd képességének elsajátítása, illetve új képességeinek irányítása e tudás elsajátításának és használatának szellemi kapacitásán múlik. Ahogyan a gyermek használja újdonsült érvelési képességét és izmai erejét, ezek a képességek növekednek és fejlődnek, amely a gyermeket e képességek további használatára ösztönzi. A gyermek kifejezetten a körülötte található világról, más gyermekekről és felnőttekről, továbbá saját szellemi és fizikai erejéről sajátít el ismereteket.

Minden gyermek aki e világra jön, egy bizonyos környezetbe születik. Ez a környezet fizikai, természetes és ember által létrehozott dolgokból tevődik össze, amellyel ő különféleképpen kapcsolatba lép. Ezen a környezeten gyakorolja kifejlődő képességeit. Értelme ítéletet formál más emberekről, a másokkal való kapcsolatairól, és általában véve a világról; értelme felfedi önmaga előtt saját kívánságait és fizikai erejét. Ily módon a felnövekvő gyermek környezetével együttműködve célokat dolgoz ki, és felfedezi a célok eléréséhez szükséges eszközöket. Céljait saját személyiségének alapjaira helyezi, az általa legjobbnak ítélt morális alapelvekre és esztétikai ízlésére; az eszközökről alkotott ismerete azon alapszik, amit a legmegfelelőbbnek ismert meg. Az „elméletek ezen halmazára, amelyben hisz, érvelési képességével, saját, illetve mások közvetlen tapasztalatai alapján, vagy az általa, illetve mások által levont logikai következtetések segítségével tett szert. Amikor végre eléri felnőttkorát, képességeit kifejlesztette az általa elérhető mértékben, és értékkészletre, alapelvekre és tudományos ismeretekre tett szert.

Oktatása nem más, mint ez a teljes felnövekedési folyamat, az emberi személyiség minden oldalának kifejlesztése. Nyilvánvaló, hogy egy ember gyermekkora minden tevékenységéből szert tehet az oktatásra; minden ébren töltött órája valamiféleképpen tanulásnak mondható. Teljesen abszurd az „oktatás” kifejezést az ember hivatalos iskolázására szűkíteni. Minden pillanatban tanul. Más emberekről, vágyaikról és vágyaikra törekvő tetteikről tanul, gondolatokat formál a világról és az azt kormányzó természeti törvényekről, továbbá saját céljairól, és hogy miként képes elérni őket. Gondolatokat formál az ember természetéről, és arról, minek kellene lennie saját, és mások céljainak e természetből kiindulva. Ez egy véget nem érő folyamat, és nyilvánvaló, hogy a hivatalos iskolázás csupán egy része ennek.

Ami azt illeti, elemi értelemben mindenki „öntanított.” Egy ember fizikai vagy társadalmi környezete nem „határozza meg” az eszméket és a tudást, amellyel felnőtt korába lép. Az emberi természet alapvető ténye, hogy az ember eszméit önmaga formálja; mások befolyásolhatják, de senki sem határozhatja meg teljes mértékben az eszméket és az értékeket, amelyeket az ember elfogad vagy élete során megtart.

Formális tanítás

Ha mindenki folyamatosan tanul, és minden gyermek oktatása maga az élete, miért van szükség formális oktatásra? A formális oktatás szükségessége abból a tényből fakad, hogy a gyermek képességei fejletlenek és csupán lehetségesek, így tapasztalatra van szükségük a kifejlődés érdekében. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a gyermeknek környezeti anyagokra van szüksége, amelyen dolgozhat és amelyet felhasználhat. Nyilvánvaló, hogy az általános oktatásának egy hatalmas részéhez nem szükséges rendszerezett, formális tanítás. A tér majdnem mindig rendelkezésre áll a fizikai képességek fejlesztésére és gyakorlására. Ehhez semmi formális tanítás nem szükséges. Ha az étel és az otthon rendelkezésére áll, a gyermek fizikailag útmutatás nélkül is gyarapodni fog. A kapcsolata másokkal – családtagjaival és kívülállókkal – spontán módon fog kialakulni élete folyamán. Ezekben az esetekben a gyermek spontán fogja gyakorolni képességeit a körülötte levő világban bőségesen rendelkezésére álló anyagok felhasználásával. A szükséges szabályokat viszonylag egyszerűen át lehet adni, szisztematikus tanulmányok nélkül.

De van az oktatásnak egy területe, ahol nem lesz elégséges pár szabály és a közvetlen spontaneitás. Ez a formális tanulmányok területe, kifejezetten pedig az intellektuális ismeretek területe. A mindennapi élet közvetlen területét meghaladó tudás az érvelési képesség sokkal hatalmasabb mértékű gyakorlásával jár. Ez a tudás megfigyelés és deduktív érvelés használatával adható át, és az ilyesfajta ismeretek elsajátítása sok időt igényel. Továbbá szisztematikusan kell megtanulni, hiszen az érvelés rendezett, logikai lépésekben halad, amely során a megfigyelések a rendszerezett ismeretek tömbjébe szerveződnek.

A gyermek a megfigyelések és a kifejlett érvelési képességek híján sosem lesz képes egyedül elsajátítani ezeket az ismereteket úgy, ahogy más tudást képes. Képtelen volna megfigyeléseket végezni és levonni a helyes következtetéseket saját, segítség nélküli szellemi erejével. A tudást elsajátíthatja egy oktató szóbeli magyarázata segítségével, könyvek írott tanúságtételén át, vagy a kettő ötvözetével. A könyv előnye az, hogy teljesen és rendszerezetten kifejtheti a témát; a tanár előnye az, hogy a könyvből származó, előző tudás mellett közvetlenül ismeri a gyermeket és foglalkozik vele, illetve elmagyarázhatja a ködös részeket. Általában úgy találták, hogy a tanár és a könyv kombinációja a legkiválóbb formális tanítás.

A formális tanítás tehát bizonyos meghatározott tárgyak ismerethalmazával foglalkozik. Ezek a tárgyak: mindenekelőtt az olvasás, hogy a gyermek szert tegyen a tudás jövőbeli elsajátításának kiváló eszközére, és ennek későbbi folyományaként a különböző „nyelvi bölcseletek,” mint a betűzés és nyelvtan. Az írás a gyermek szellemi fejlődésének egy másik hatalmas kulcsa. Miután mesterévé vált ezeknek az eszközöknek, a tanítás természetes módon folytatódik logikus utat követve: az olvasás gyakorlása olyan témákon, mint a világ természeti törvényei (természettudományok); az ember fejlődésének feljegyzései, céljai és tettei (történelem, földrajz); és később az emberi viselkedés „erkölcstudományai” (közgazdaságtan, politika, filozófia, pszichológia); és az ember tanulmányozása képzelet útján az ember által (irodalom). Az írás szétágazik a felsorolt témákról alkotott esszékre és a fogalmazásra. A harmadik hatalmas elemi eszköz a számtan, egyszerű számokkal kezdve, majd tovább haladva a matematika fejlett ágazatai irányába. Eme alapvető tantárgyakból az olvasás a legfontosabb, és ennek elsajátításához az ábécé az elsődleges és logikus eszköz.

Divatos lett kigúnyolni az olvasás, írás és számtan kihangsúlyozását, de nyilvánvaló, hogy hatalmas fontosságúak, illetve minél hamarabb elsajátítja őket egy gyermek, annál hamarabb lesz képes elnyelni azt az elképesztő méretű tudáshalmazt, amit az emberi civilizáció nagy örökségének nevezünk. Ezek az emberi tudáshoz és a gyermek szellemi erejének virágoztatásához és kifejlesztéséhez vezető ajtó kulcsai. Továbbá nyilvánvaló, hogy a szisztematikus, formális tanítás szükségessége és haszna egyedül ezeknél a speciális tárgyaknál jelenik meg, mivel ezeket az ismereteket szisztematikus módon kell feltárni. Nyilvánvalóan nem szükséges a formális tanítás arról, „hogyan játsszunk,” „hogyan jöjjünk ki a csoporttal,” „hogyan válasszunk fogorvost” vagy a megannyi hasonló „kurzusok” témájáról a „modern oktatásban.” És mivel nincs szükség formális oktatásra fizikai vagy közvetlenül spontán területeken, nincs szükség a „testnevelés” vagy az ujjal festés oktatására.

Emberi változatosság és egyéni tanítás

Az emberi természet egyik legfontosabb ténye az egyének közötti hatalmas változatosság. Természetesen vannak bizonyos széleskörű fizikai és szellemi jellegzetességek, amelyek minden emberi lényben fellelhetők. De az emberi egyedek a többi fajnál sokkal megkülönböztethetőbbek. Nem csupán minden ujjlenyomat egyedi, minden személyiség is az. Minden személy egyedi ízléssel, érdeklődésekkel, képességekkel és választott tevékenységekkel rendelkezik. Az ösztön vezérelte és rutinszerű állati tevékenységek általában teljesen egyformák. De az emberi egyének, függetlenül a céljaikban és értékeikben fellelhető hasonlóságtól, függetlenül a megegyező hatásoktól, az egyén saját személyiségének egyedi lenyomatát fejezik ki. Az egyéni különbözőség kifejlődése egyszerre a civilizáció fejlődésének oka és következménye. Ahogyan fejlődik a civilizáció, egyre több lehetőség nyílik az ember elméjének és ízlésének kifejlesztésére, folyton növekvő számú területeken. Ilyen lehetőségekből fakad a tudás és fejlődés előrehaladása, amely pedig hozzáad a társadalom civilizációjához. Továbbá az egyéni érdeklődések és adottságok változatossága az, amely utat nyit a szakosodásnak és a munkamegosztásnak, amely a civilizált gazdaságok alapköve. Mint ahogy azt George Harris tisztelendő kifejezte:

A vademberség az uniformitás. Az alapvető megkülönböztetést a nem, kor, méret és erő jelenti. A vademberek […] ugyanúgy, vagy egyáltalán nem gondolkodnak, így tehát egytagú szavakban kommunikálnak. Aligha találunk változatosságot közöttük, csupán a férfiak, nők és gyermekek hordáját. A következő, magasabb állapotot, amelyet barbárságnak nevezünk, a változatosabb szerepek jellemzik. Láthatunk egy kevéske munkamegosztást, valamennyi eszmecserét, jobb vezetést, megnövekedett szellemi és esztétikai művelődést. A legmagasabb állapot, amelyet civilizációnak nevezünk, mutatja a szakosodás legnagyobb fokát. Egyre növekszik az egymástól különböző szerepek száma. Megsokszorozódnak a gépi, kereskedelmi, oktatási, tudományos, politikai és művészi foglalkozások. A kezdetleges társadalmakat az egyenlőség általi hasonlóság jellemzi; a kifejlett társadalmakat az egyenlőtlenség általi különbözőség vagy változatosság. Ahogyan egyre lefelé haladunk, a monotonitás; ahogyan egyre fölfelé, a változatosság. Ahogyan egyre lefelé haladunk, az emberek egyre inkább hasonlítanak egymásra, ahogy egyre feljebb emelkedünk, az emberek egyre eltérnek egymástól; bizonyosan úgy tűnik, mintha az egyenlőség megközelítése a vademberség állapota felé hanyatlást jelentené, és mintha a változatosság a magasabb civilizáció irányába emelne.

Tehát nyilvánvalóan, ha a megnövekedett elégedettség jelenti a fejlődést, akkor még annál is nagyobb mértékűnek kell lennie a szerepek változatosságának, a képzések és törekvések újabb és kifinomultabb megkülönböztetéseinek. A fejlődés minden lépése az emberi tényező hozzáadását jelenti, amely valamilyen módon különböző az eddigi összes létező tényezőtől. A civilizáció fejlődése tehát a társadalmat kitevő egyének növekvő változatosságát jelenti; az új találmányok, művészeti alkotások, a friss ismeretek kialakítását, és az erkölcsi alapelvek szélesebb alkalmazását.

A civilizáció és az egyéni változatosság kialakulásával egyre kevesebb és kevesebb tér marad az identikus hasonlóságra, így tehát csökken az „egyenlőség.” Kizárólag a gyártósoron dolgozó robotok vagy a fűszálak tekinthetők teljesen egyenlőnek, identikusnak minden tulajdonságuk szempontjából. Minél kevesebb közös tulajdonsággal rendelkezik két organizmus, annál kevésbé „egyenlőek,” és annál inkább egyenlőtlenek. A civilizált emberi lények tehát egyenlőtlenek személyiségük legnagyobb részében. Az ízlések, a képességek és a jellemek egyenlőtlenségének a ténye nem szükségszerűen gyűlölettel teli megkülönböztetés, hanem egész egyszerűen az emberi változatosság méretét tükrözi.

Nyilvánvaló, hogy az egyenlőség iránt érzett általános rajongás alapvetően emberellenes. Elnyomja az egyéni személyiségek, a változatosság, és maga a civilizáció virágzását; a vademberi egyformaság felé vezető út. Mivel a képességek és az érdeklődések természetes módon változatosak, az erőfeszítés, amely az embereket egyenlővé kívánja tenni minden, vagy a legtöbb tekintetben, szükségszerűen egy lefelé vezető út; a tehetség, a zsenialitás, a változatosság és az érvelési képesség kifejlődése elleni küzdelem. Mivel ellenzi az emberi élet és az emberi növekedés magját és alapelveit, az egyenlőség és egységesség szektája a halál és pusztítás szektája.

Viszont egy bizonyos értelmezés szempontjából az emberek közötti egyenlőség ésszerű és előnyös. Minden egyénnek rendelkeznie kell a képességei és személyisége fejlődéséhez szükséges lehető legnagyobb területtel. E terület birtokbavétele érdekében szabadnak kell lennie az ellene irányított erőszaktól. Az erőszak csak elnyomja és elpusztítja az emberi fejlődést és törekvést, és sem az értelem, sem a kreativitás nem működhet a kényszer atmoszférájában. Ha minden ember egyenlő védelemmel bír az erőszak ellen, ez a „törvény előtti egyenlőség” lehetővé teszi a benne szunnyadó erők maximalizálását.

Mivel minden személy egyedi, nyilvánvaló, hogy a legjobb formális tanítás az a fajta, amelyik illik saját személyiségéhez. Minden gyermek különböző intelligenciával, adottságokkal és érdeklődési területekkel rendelkezik. Tehát a legjobb választás a tanítás sebességében, időzítésében, változatában és módszerében gyermekenként hatalmas mértékben különbözik. Az egyik gyermekhez, érdeklődéseiből és képességeiből kifolyólag sokkal jobban illik egy intenzív számtani tanfolyam hetente háromszor, amelyet hat hónap múlva egy hasonló tanfolyam követ olvasásból; egy másik gyermek számára a különböző tanfolyamok rövid periódusa felelhet meg; egy harmadik számára szükséges lehet az olvasás hosszadalmas tanítása, satöbbi. A tanítás formális, rendszerezett tanfolyamaiból fakadóan a sebesség és a kombináció végtelen lehetősége létezhet, amely külön-külön a legalkalmasabb lehet minden egyes gyermeknek.

Nyilvánvaló tehát, hogy a legjobb fajta tanítás az egyéni tanítás. A tanfolyam, ahol egy tanár tanít egy diákot nyilvánvalóan a legjobb oktatás. Kizárólag ilyen körülmények között fejlődhetnek ki az emberben szunnyadó lehetőségek a legmagasabb fokig. Az is nyilvánvaló, hogy a hivatalos iskola, melyre az olyan osztályok jellemzőek, amelyben egy tanár oktat számos gyermeket, roppantul alsóbbrendű rendszer. Mivel minden gyermek különbözik a többitől érdeklődéseiben és képességeiben, a tanár pedig csak egy dolgot taníthat egy időben, teljesen tisztán látható, hogy minden iskolai osztályt muszáj egy egységesített sablon mentén tanítani. Függetlenül attól, hogy a tanár hogyan, milyen sebességgel, milyen időzítéssel vagy milyen változatban tanít, erőszakot követ el minden egyes gyermek ellen. Minden iskolának szerves része az összes gyermek belekényszerítése az alkalmatlan egységesség prokrusztészi ágyába.

Mit mondjunk akkor a törvényekről, amelyek minden gyermekre kötelező iskolázást kényszerítenek? Ezek a törvények a nyugati világ népbetegségei. Azokon a helyeken, ahol engedélyezik a magániskolákat, azoknak meg kell felelniük az Állam által rájuk kényszerített tanítási szabványoknak. Viszont nyilvánvaló kell, hogy legyen bármiféle tanítási szabvány kivetésének igazságtalansága. Néhány gyermek butább és lassabb tanításra van szüksége; az éles elméjű gyermek gyors tempót igényel képességei kifejlesztéséhez. Továbbá számtalan gyermek kiváló egy tantárgyban, és szörnyű egy másikban. Bizonyára lehetőséget kellene nekik adni arra, hogy fejlesszék magukat a jobb tárgyakban, és elhagyják a rosszabbakat. Akármi is legyen a szabvány, amit az Állam ró ki a tanításra, mindenki ellen igazságtalanságot követ el – a gyengébb képességűek ellen, akik nem képesek feldolgozni a tanítást, a különféle tárgyakban különféle alkalmatossággal rendelkezők ellen, a magasan intelligens gyermek ellen, kinek elméje szárnyalna egy előrehaladottabb tanfolyamon, de várnia kell, amíg a gyengébb képességűek ismét felzárkóznak. Hasonlóképpen, bármilyen sebesség, amit a tanár diktál az osztályban, mindenki ellen igazságtalanságnak minősül; a gyengébb képességű ellen, aki képtelen tartani az iramot, és az éles elméjű ellen, aki elveszíti érdeklődését és a benne szunnyadó hatalmas lehetőségek kifejlesztésének értékes lehetőségét.

Nyilvánvalóan a legnagyobb igazságtalanság mind közül a szülők megakadályozása saját gyermekük tanításában. A szülői tanítás az eszményi oktatás. Mindenekelőtt egyéni tanítás, amely során a tanár közvetlenül foglalkozik az egyedülálló gyermekkel, és önmagát a gyermek képességeihez és érdeklődési köreihez igazítja. Másodszor, ki ismerhetné jobban a gyermek adottságait és személyiségét, mint saját szülei? A szülők mindennapi kapcsolata a gyermekkel és az iránta érzett szeretetük egyedülállóan alkalmassá teszi őket a szükséges formális tanítás átadásához. Így a gyermek személyre szabott, egyéni figyelmet kap. Senki sem képesítettebb a szülőnél abban, hogy a gyermeket milyen sebességgel kellene tanítani, mik a gyermek követelményei a szabadságra vagy az irányításra vonatkozóan, satöbbi.

Majdnem minden szülő képesített gyermeke tanítására, főként az elemi tárgyakban. Azok, akik nem olyan jártasok a témában, magánoktatókat fogadhatnak gyermekük számára. Akkor is fogadhatnak oktatókat, amikor a szülők nem tudnak időt szentelni gyermekük formális oktatására. A döntést, hogy ők, vagy mások tanítsanak, vagy melyik tanár lenne a legmegfelelőbb a gyermek számára, a szülők közvetlen, átfogó felügyelete mellett lehet a legjobban meghozni. A szülők határozhatják meg a gyermek haladását, a tanár mindennapi hatását a gyermekre, és a többi.

A szülői tanítás és a magántanári oktatás mellett a szülők magániskolába is küldhetik a gyermeküket. Ez az alternatíva viszont nem olyan kielégítő a egyéni tanítás és az egyéni ütem szükségszerű hiánya miatt. A magániskolában osztályok vannak számos gyermekkel, meghatározott idő a tanfolyamok számára, megállapított jegyek, és a többi. Az egyetlen érv az iskolák mellett, szemben az egyéni tanítással, gazdasági: az egyéni taníttatás ára számos szülő számára akadályt jelent. Ebből következően a tömeges tanításhoz kell fordulniuk, mint az egyetlen alkalmas alternatíva, ahol a tanár egyszerre és egy időben számos gyermeket tanít. Nyilvánvaló, hogy az ilyen magániskolák az egyéni oktatásnál alsóbbrendű megoldások. Akármilyen ütemet is diktáljon a tanár, azzal igazságtalanságot követ el a gyermekek ellen. Ha az Állam bizonyos „szabványokat” kényszerít a magániskolákra, azzal még nagyobb igazságtalanságot követnek el a gyermekek ellen. Mivel ha a szülő választási lehetősége a taníttatási lehetőségekben teljesen szabad és mentes az Állam kényszerétől, ők, a gyermeket legjobban ismerve és szeretve, képesek lesznek az általuk megfizethető legjobb típusú tanítást választani. Ha tanárt bérelnek, a leghozzáértőbbet választják gyermekük számára. Ha bármilyen magániskolát kiválaszthatnak, választásuk arra fog esni, amelyik legjobban megfelel gyermeküknek. A magániskolák kialakításának korlátlan lehetősége azért előnyös, mert a szabadpiacon különböző iskolatípusok fognak kialakulni minden kívánság kielégítése érdekében. Iskolák nyílnak kiemelten intelligens gyermekek számára, átlagos és átlagon aluli gyermekeknek, számos képességekkel rendelkezőknek, és azoknak, akiknek legjobb egy területre specializálódni, és a többi. De ha az Állam kikiáltja, hogy nem lehetnek iskolák, amelyek például nem tanítanak számtant, az azt jelenti, hogy azokat a gyermekeket, akik más tárgyakban kiválóak lehetnek, de a számtanhoz kevés érzékük van, szükségtelen szenvedésnek kell alávetni. Azzal, hogy az Állam egységes szabványokat ró ki, hatalmas mértékben megsérti az emberi ízlések és képességek közötti változatosságot.

Az Állam kötelező iskolázási törvényeinek következménye nem csupán a szakosodott, részben egyénekre szabott, a különböző gyermekek igényeire kialakított magániskolák kifejlődésének elnyomása. Ezen felül megakadályozza, hogy a gyermeket azok tanítsák, akik számos szempontból a leginkább képzettek arra – azaz szülei. További következménye az is, hogy olyan gyermekeket kényszerít az iskolákba, akik csak kevésbé, vagy egyáltalán nem fogékonyak a tanításra. Az emberi képességek változatosságának óceánjában jelentős számú gyermeket találunk, akik nem tudják befogadni a tanítást, akiknek érvelési képessége nem túl jó. Ezeket a gyermekeket kényszerrel kitenni az iskolázásnak – mint ahogy azt az Állam teszi majdnem mindenhol – egyenlő a természetük ellen elkövetett bűnténnyel. A szisztematikus tárgyak elsajátításának képessége nélkül vagy ülniük és szenvedniük kell, amíg mások tanulnak, vagy az átlagos és éles elméjű gyermekeket kell hatalmas mértékben visszatartani fejlődésükben, míg ezeket a gyermekeket tanulásra kényszerítik. Akárhogy is, a tanítás szinte semmilyen hatással nincs ezekre a gyermekekre, akiknek életük órái azért vesznek el, mert az Állam így parancsolja. Ha ezeket az órákat egyszerű, közvetlen tapasztalattal töltenék, amelyet könnyebben feldolgozhatnak, vitán felül egészségesebb gyermekekké és felnőttekké válnának. De betuszkolni őket egy iskolába az életüket leginkább formáló évtizedükben, olyan órákra kényszeríteni őket, amelyek nem érdeklik őket, illetve nincs meg hozzá az adottságuk, a teljes személyiségük eltorzítását jelenti.

A Szülő vagy az Állam

Az egész témakör kulcskérdése egész egyszerűen ez: a szülő, vagy az Állam legyen a gyermek felügyelője? Az emberi élet egy esszenciális jellemzője az, hogy a gyermek hosszú éveken át viszonylag tehetetlen, az önmagáról való gondoskodás képessége pedig csak később alakul ki. Amíg teljesen ki nem fejlődnek ezek a képességek, nem cselekedhet teljesen önállóan, mint felelős egyén. Útmutatás alatt kell állnia. Ez az útmutatás összetett és nehéz feladat. A csecsemőkor teljes függésétől és a felnőtteknek való alávetettségétől a gyermeknek fokozatosan a független felnőtt állapotába kell felnőnie. A kérdés, ki legyen a gyermek útmutatója és tulajdonképpeni „birtokosa”: a szülei vagy az Állam? Ebben a kérdésben nincs harmadik vagy középút. Valamelyik oldalnak irányítania kell, és senki sem javasolja, hogy valami harmadik egyén hatalmában álljon a gyermek elragadása és felnevelése.

Nyilvánvaló, hogy a természetes rend az, hogy a szülők felelősek a gyermekért. A szülők a gyermek szó szerinti termelői, és a gyermekek velük ápolják minden ember közül a legbizalmasabb kapcsolatot. A szülőket és a gyermeket összeköti a családi szeretet. A szülők érdeklődést tanúsítanak a gyermek, mint egyén iránt, és nagy valószínűséggel érdekli őket és ismerik személyiségét és szükségeit. Végül, ha az ember bármennyire is hisz egy szabad társadalomban, ahol mindenki birtokolja önmagát és saját termékeit, nyilvánvaló, hogy a saját gyermeke, a legbecsesebb terméke is a saját fennhatósága alá kerül.

A szülői „birtoklás” egyetlen logikus alternatívája az, ha az Állam elragadja a csecsemőt szüleitől, és önmaga teljesen felneveli őt. Bárkinek, aki hisz a szabadságban, ez egy rettenetes lépésnek tűnhet. Mindenekelőtt, teljesen megsérti a szülők jogait, ahogyan saját testük szeretett alkotását elkobozzák tőlük, hogy a gyermeket idegenek akarata alá hajtsák. Másodjára, a gyermek jogait is megsértik, mivel az Állam szeretet nélküli kezében nő fel, semmi tekintettel saját, személyes preferenciáira. Továbbá pedig – és ez mind közül a legfontosabb szempont – annak érdekében, hogy egy személy „tanulttá” váljon, hogy a legteljesebb mértékben kifejlessze képességeit, szabadságra van szüksége. Fentebb láthattuk, hogy az erőszaktól való szabadság létfontosságú egy ember elméjének és személyiségének kifejlődéséhez. De az Állam! Az Állam, lényének minden aspektusában, az erőszakon, a kényszeren nyugszik. Ami azt illeti, a tulajdonság, amely megkülönbözteti az Államot bármilyen más egyéntől vagy szervezettől épp az, hogy egyedül az Állam rendelkezik az erőszak kezdeményezésének (törvényes) hatalmával. Bármi egyéb egyénnel vagy szervezettel ellentétben, az Állam rendeleteket hoz, amelyeknek a börtönbüntetés vagy a villamosszék fejében kell engedelmeskedni. A gyermeknek olyan intézmény szárnyai alatt kellene felnőnie, amely erőszakon és korlátozáson alapul. Miféle békés fejlődés történhet ilyen pártfogás alatt?

Továbbá az Állam elkerülhetetlenül egységességet fog kivetni a tanításra. Az egységesség nem csupán sokkal kellemesebb a bürokratikus alkat számára, és könnyebb azt betartatni, hanem elkerülhetetlen ott, ahol az individualizmust felváltotta a kollektivizmus. Ha gyermekek kollektív, Állami birtoklása váltja fel az egyéni birtoklást és a jogokat, nyilvánvaló, hogy a kollektív elvet juttatnák érvényességre a tanítás során is. Mindenek felett az Állam iránti engedelmesség doktrínáját tanítanák. Hiszen a zsarnokság nem fér össze az ember szellemével, aki teljes fejlődéséhez szabadság szükséges.

Tehát elkerülhetetlen az önkényuralom tiszteletét tanító, és egyéb „gondolatirányítási” módszerek megjelenése. A spontaneitás, a változatosság, és a szabad emberek helyett az Állam passzív, bárányszerű követői jelennének meg. Mivel fejlődésük nem teljes, csupán félig élnének.

Mondhatnánk, hogy senki nem fontolgat ilyen szörnyű lépéseket. Még a Kommunista Oroszország sem ereszkedett olyan mélységekbe, hogy bevezesse a „gyermekek kommunizmusát,” bár gyakorlatilag minden mást megtett a szabadság elpusztításáért. A lényeg viszont az, hogy ez az államisták oktatási rendszerének logikus célja. A jövő és a múlt összefonódott kérdése az, hogy a szülői felügyelet lehetőségét biztosító szabad társadalom, vagy az Állam irányítása alatt működő zsarnokság legyen. Látni fogjuk az állami beavatkozás és irányítás gondolatának logikai fejlődését. Amerika például többnyire teljesen privát vagy filantropikus iskolarendszerrel kezdte. Aztán a tizenkilencedik században a közoktatás fogalma észrevétlenül megváltozott, míg mindenkit arra késztettek, hogy állami iskolába járjon, a magániskolákat pedig megvádolták azzal, hogy megosztóak. Végül az állam kötelező oktatást vetett ki az emberekre, vagy a gyermekeket kényszerítve arra, hogy állami iskolákba járjon, vagy önkényes szabványokat előírva a magániskoláknak. A szülői tanítást elítélték. Így folytatott tehát az Állam háborút a szülőkkel a gyermekek feletti hatalomért.

Nem csak növekedett az állami irányítás, hanem káros hatását megsokszorozta maga a törvény előtti egyenlőség rendszere, amit a politikai életben alkalmaznak. Általánosságban növekedett az egyenlőség iránti szenvedély. A következmény, hogy minden gyermekre hajlamosak úgy tekinteni, mint aki egyenlő az összes többi gyermekkel, aki egyenlő bánásmódot érdemel, az osztályteremre pedig teljes egységességet alkalmaznak. Régebben ezt az osztály átlagos szintjéhez mérten állapították meg; de mivel ez frusztráló volt a legbutább számára (akit viszont ugyanazon a szinten kell tartani, mint mindenki mást, az egyenlőség és demokrácia nevében) a tanítás egyre inkább a legalacsonyabb szinten állt be.

Láthatjuk, hogy mióta az Állam elkezdte átvenni a hatalmat az oktatás felett, nyilvánvalóan egyre inkább arra törekedett, hogy az egyén igazi fejlődése helyett elnyomja és korlátozza a tanulást. Hajlamot mutatott a kényszerítésre, a legalacsonyabb szinten kierőszakolt egyenlőségre, a tárgyak felhígítására, az Államnak és a „csoportnak” való engedelmesség tanítására az önállóság kifejlesztése helyett, és az intellektuális tárgyak befeketítésére. Végül pedig az Állam és csatlósainak hatalomvágya az, ami magyarázatot ad a „teljes gyermek oktatására” törekvő „modern oktatási” hitvallásra, és arra, miért tették az iskolát a hétköznapi élethez hasonlóvá, ahol az egyén játszik, a csoporthoz igazodik, és a többi. Ennek a hatása, mint az összes többi rendelkezésnek: elnyomni az érvelési képességek és az egyéni függetlenség kifejlődését; különböző módon elbitorolni az otthon és a család „oktatási” funkcióját (a formális oktatástól eltekintve), megpróbálni a „teljes gyermeket” a kívánt útvonal mentén formálni. Így a „modern oktatás” elhagyta a formális tanítás iskolai funkcióját a teljes személyiség formálása érdekében, hogy kikényszeríthesse a tanulási egyenlőséget a legkevésbé tanítható gyermek szintjén, illetve hogy a lehető legnagyobb mértékben eltulajdonítsa az otthon és más hatások általános tanító szerepét. Mivel senki nem fogja elfogadni a gyermekek nyílt állami „kommunizációját” még a kommunista Oroszországban sem, nyilvánvaló, hogy az állami irányítást halkabban és láthatatlanabbul kell elérni.

Bárkinek, aki fontosnak tartja az emberi élet méltóságát, az egyén fejlődését és fejlesztését egy szabad társadalomban, a választás a gyermek szülői és állami irányítása között nyilvánvaló.

Ne legyen tehát semmilyen állami beavatkozás bármiféle kapcsolatba a szülő és a gyermek között? Ha feltesszük, hogy a szülők erőszakkal bánnak a gyermekkel és megcsonkítják őt? Meg kellene ezt engednünk? Ha nem, hol húzzuk meg a vonalat? A vonal egyszerűen meghúzható. Az Állam szigorúan tarthatja magát mindenki védelméhez a mindenki más általi agresszív erőszak ellen. Ez éppúgy magába foglalja a gyermekeket, mint a felnőtteket, mivel a gyermekek potenciális felnőttek és jövőbeli szabad emberek. A gyermek „oktatásának,” vagy inkább tanításának elmulasztása egyáltalán nem ok a beavatkozásra. A különbséget ezek között az esetek között Herbert Spencer tömören megfogalmazta:

 Az efféle [állami] közbelépés semmilyen okát nem lehet felmutatni mindaddig, amíg nem sértették meg a gyermekek jogait, a jogaikat pedig nem sérti meg oktatásuk [igazából tanításuk] elhanyagolása. Hiszen… amit jogoknak nevezünk, az pusztán az adottságok gyakorlásához való általános jog önkényes felosztása; és kizárólag azt lehet a jogok megsértésének nevezni, ami valójában csökkenti ezt a szabadságot – megszakítja a vágy tárgyára irányuló cselekvés előzőleg létező képességét. Na most, a szülő, aki nem törődik a gyermek oktatásával, nem teszi ezt. Az adottságok gyakorlásához való jog érintetlen marad. A tanítás elmulasztása semmilyen módon nem vesz el a gyermek szabadságából ahhoz, hogy cselekedjen bármit, amit szeretne a lehetőségében álló legjobb módon, és ez a szabadság minden, ami megkövetelt a méltányossághoz. Emlékezzünk, minden agresszió – minden jogsértés – szükségszerűen aktív; míg minden elhanyagolás, figyelmetlenség, mulasztás, szükségszerűen passzív. Ebből következően, bármennyire helytelen is legyen a szülői kötelességek nem-teljesítése… nem ér fel az egyenlő szabadság törvényének megszegésével, és tehát nem eshet az állam hatásköre alá.

A gyermekek társulása

Egy másik erőteljes érv a kötelező oktatás ellen, amelyet sokszor figyelmen kívül hagynak az, hogy amikor a tanítás kötelező, a szülő pedig nem engedheti meg, hogy gyermekét magániskolába vagy tanárhoz küldje, és megakadályozzák, hogy ő maga tanítsa a gyermekeit, akkor a gyermekét állami iskolába kell küldenie. Leginkább azok lesznek az állami iskolában, akik nem volnának ott, ha nem lenne általános kényszerítő törvény. Ez magába foglalja a szubnormális, taníthatatlan gyermekeket, illetve a különböző fiatalkorú bűnözőket és huligánokat. Bár a szülő inkább nem küldené a gyermeket formális iskolába, minthogy arra kényszerítse őt, hogy ilyen romlott fajtákkal barátkozzon, az Állam rákényszeríti őt, kiszámíthatatlanul gonosz következményekkel az ártatlan gyermekre nézve. A nap egy részében eltávolítva a szülő gondoskodása és a felügyelete alól, a gyermek arra kényszerül, hogy romlott társakkal barátkozzon, és akár rávegyék őt arra, hogy fiatalkorú bandákba csatlakozzon, drogfüggő legyen, satöbbi.

Ezek nem eltúlzott problémák, mint ahogy azt mindenki tudja, aki olvassa a napi sajtót, hanem – az egyéni felsőbbség és különbségek elleni általános gyűlölethez illő módon – a kikényszerített egyenlőség iránti szenvedély kijelenti: ez jó; hagyjuk, hogy minden gyerek tanuljon az „életről” és társulni kényszerüljön az emberiség legalacsonyabb-rendű tagjaival. Nyilvánvalóan látható ebben az álláspontban a potenciálisan jobb és felsőbbrendű gyermek elleni irigység és gyűlölet, amely úgyszintén meghúzódik a kikényszerített egyenlőség, és a felsőbbrendű egyéniség abból fakadó elnyomása melletti érvek mögött.

Kötelező vs. Szabad Oktatás

George Harris tisztelendő így írta le kötelező oktatás kényszerített egységességének és egyenlőségének hatásait (röviddel a kötelezőség bevezetése után):

Az oktatást máris olyan általánosan biztosítják Amerikában és más országokban [1897], hogy – anélkül hogy elképzelt állapotok jóslásába bocsátkoznánk – nem nehéz látni, mennyi egyenlőséget nyújt ez a lehetőség… Ugyanannyi idő adatott mindenkinek; ugyanazokat a tantárgyakat írják elő mindenkinek; ugyanazokat a tanárokat nevezik ki mindenki számára. A lehetőség nem csak nyitva áll; mindenkire rákényszerítik azt. Még egy szocialista program alatt is nehéz elképzelni bármiféle berendezkedést, ami egyenlőbben biztosítja az oktatást, amire – úgy vélik – mindenkinek szüksége van, mint a meglévő közoktatás rendszere. Még Bellamy úr [egy akkori kiemelkedő totalitárius szocialista] is úgy gondolja, hogy urunk 2000. évében az iskolák a tizenkilencedik századi iskolákat veszik majd mintául. Minden megváltozik, kivéve az iskolák… Pontosan egyforma koszos fiúkat és lányokat ültetnek koszos iskolapadok mögé, hogy visszamondják a mindenkinek előírt leckét… De az algebra nem tartogat lehetőséget a fiúnak, akinek nincs érzéke a matematikához… Valójában minél inkább egyenlőnek látszanak a lehetőségek, a valóságban annál egyenlőtlenebbek. Amikor koszos fiúknak és lányoknak ugyanazt a tanítást nyújtják naponta ugyanannyi órában, ugyanattól a tanártól, a többségnek szinte semmi lehetőség nem adatik. Az okos diákokat visszatartják… a buta diákok nem tudják tartani az iramot… az átlagos diákok elbátortalanodnak, mert az okosabbak sokkal könnyebben elvégzik a feladataikat.

Az 1940-es években az angol író és kritikus, Herbert Read azzal hangsúlyozta az emberi változatosságot, hogy rámutatott a „pszichológiai” ellenvetésre a „nemzeti oktatási rendszer” ellen:

Az emberiség természettől fogva számtalan különböző típusba különül el, és az összes ilyen típust ugyanabba az öntőformába kényszeríteni elkerülhetetlenül torzulásokhoz és elfojtásokhoz vezet. Az iskoláknak számtalan különböző formát kellene ölteniük, különböző módszereket követve, hogy különböző jellemeket lássanak el. Lehetne úgy érvelni, hogy ezt az elvet még egy totalitárius államnak is el kell ismernie, de az igazság az, hogy az elkülönülés egy természetes folyamat, az egyének spontán és kóbor társulásai bizonyos célok érdekében. Elkülöníteni és szegregálni nem ugyanaz, mint egyesíteni és összetömöríteni. Épp ellenkező folyamat. Az oktatás teljes szerkezete, mint az általunk elképzelt természetes folyamat, darabokra hullik, ha mesterségessé próbáljuk tenni azt.

A nagy filozófus, Herbert Spencer rámutatott a kötelező oktatás zsarnokságára:

Hiszen mit is jelent, amikor azt mondják, hogy az államnak oktatnia kell az embereket? Miért kellene oktatni őket? Mire való az oktatás? Nyilván, hogy minden embert felkészítsenek a társadalmi életre – hogy jó polgárokká tegyék őket. És ki mondja meg, milyenek a jó polgárok? Az állam: más bíró nincsen. És ki mondja meg, hogyan csinálják ezeket a jó polgárokat? Az állam: más bíró nincsen. Tehát a propozíció átalakítható ezzé: az államnak jó polgárokká kell formálnia a gyermekeket… először ki kell alakítania a mintapolgár meghatározott fogalmát; aztán, miután megtette, olyan fegyelmezési rendszert kell kialakítania, amely számításai szerint a leginkább fogja a polgárokat a mintára formálni. Köteles a legnagyobb mértékben kikényszeríteni ezt a fegyelmezési rendszert. Hiszen ha másképp tesz, megengedi, hogy az emberek mások legyenek, mint aminek ítélete szerint lenniük kell, tehát elbukik a rábízott feladat elvégzésében.[1]

Isabel Patterson asszony briliánsán összefoglalja a kötelező állami oktatás zsarnokságát és a magánoktatás szabad választásának felsőbbrendűségét:

A politikai irányítás… természetétől fogva arra kötelezett, hogy hosszú távon törvényt hozzon mind tények, mind vélemények ellen egy iskolai tananyag előírása során. A politikai hatalom számára egy bizonyos ponton a legpontosabb és legbizonyíthatóbb tudományos ismeret is kifogásolható lesz, mivel fel fogja fedni az efféle hatalom ostobaságát, és annak szörnyű következményeit. Senkinek sem engednék meg, hogy megmutassa a „dialektikus materializmus” nonszensz abszurditását Oroszországban logikai vizsgálaton át… és ha a politikai hatalmat kompetensnek tartják arra, hogy irányítsa az oktatást, minden országban ez lesz a következmény.

Az oktatási szövegek szükségszerűen szelektívek téma, nyelvezet és nézőpont tekintetében. Ahol az oktatást magániskolák végzik, jelentős különbségek lesznek a különböző iskolák között; a szülőknek kell megítélniük, mit oktassanak a gyermeküknek, a felajánlott tananyag alapján. Aztán mindegyiknek az objektív igazságra kell törekednie… Sehol sem lesz indítéka annak, hogy „az állam felsőbbrendűségét” tanítsák, mint kötelező filozófiát. De minden politikailag irányított oktatási rendszer a gyermekekbe fogja nevelni az állam felsőbbrendűségének tanát előbb vagy utóbb, legyen szó a királyok isteni jogáról vagy a „népakaratról” a „demokráciában.” Amint elfogadják ezt a tant, majdnem emberfeletti feladat lesz megtörni a politikai hatalom szorítását a polgárok élete felett. Születéstől fogva karmai között tartja testét, tulajdonát és elméjét. Egy polip hamarabb elengedné az áldozatát.

Egy adókból pénzelt kötelező oktatási rendszer a totalitárius állam teljes modellje.

Itt hozzá kell tennünk, hogy a jelenlegi rendszerben az Állam talált egy módot az Egyesült Államokban, hogy a magániskolákat az Állam felsőbbrendűségének tanítására kényszerítse anélkül, hogy törvényen kívül helyezné őket, mint más országokban.

Azzal, hogy megköveteli a minimális szabványok tanúsítványát, az Állam effektíve – bár láthatatlanul – uralja a magániskolákat, és az állami iskolák kiterjesztésévé változtatja őket. Csak a kötelező iskolázás és a kikényszerített szabványok eltörlése szabadítja fel a magániskolákat és engedi meg nekik, hogy függetlenül működjenek.

Paterson asszony tömören foglalkozik a kötelező oktatás és írástudatlanság problémájával:

De nem maradna néhány gyerek írástudatlan? Talán, mint ahogy néhányan most is azok maradnak, és a múltban is azok maradtak. Az Egyesült Államoknak volt egy elnöke, aki nem tanult meg írni és olvasni egészen addig, amíg nem csak felnőtt, hanem házas és dolgozó ember volt. Az igazság az, hogy egy szabad országban, akárki, aki írástudatlan, akár az is maradhat; bár az egyszerű írni-olvasni tudás önmagában nem elegendő oktatás, hanem elemi kulcs a civilizáció oktatásának elengedhetetlen részéhez. De a civilizáció oktatására egyáltalán nem lehet szert tenni az iskolák teljes politikai irányítása alatt. Kizárólag egy bizonyos elmeállapot számára lehetséges, amely önként törekszik a tudásra.

Paterson asszony azoknak a tanároknak és oktatóknak is válaszol, akik jelzőkkel válaszolnának a kritikájára:

Úgy gondolod, hogy senki nem bízná rád önként a gyermekét, és fizetne neked azért, hogy tanítsd őt? Miért kell kényszerrel begyűjtened a tanítványaidat?

Az egyik legjobb módja a kötelező oktatásról való vélekedésnek egy szinte teljesen megegyező hasonlatra gondolni egy másik nagy oktatási közeg, az újság területén. Mit gondolnánk a szövetségi vagy tagállami kormány indítványáról, hogy adófizetők pénzét használva felállítsanak egy nemzeti újságpapír-láncot, és minden embert vagy minden gyermeket arra kényszerítsenek, hogy olvassa azt? Továbbá mit gondolnánk arról, ha a kormány betiltana minden újságot, ami nem felel meg a „szabványoknak,” amelyet egy állami bizottság hoz annak alapján, szerintük mit kellene a gyerekeknek olvasniuk? Az efféle indítványt rettenettel fogadnák Amerikában, és mégis, pontosan ez a rezsim, amit az állam felállított az iskolai oktatás szférájában.

A kötelező állami sajtót az alapvető sajtószabadság elleni támadásnak vélnék; de az iskolai szabadság nem éppolyan fontos, mint a sajtószabadság? Talán nem mindkettő a nyilvánosság tájékoztatásának és tanításának, a szabad érdeklődés és az igazság kutatásának létfontosságú közege? Nyilvánvaló, hogy a szabad tanítás elnyomására még nagyobb rettenettel kellene tekintenünk, mint a szabad sajtó elnyomására, hiszen itt a gyermekek még meg nem formált elméjéről van szó.

Kommentek