Olvasási idő: ~ 13 perc

Stefan Molyneux

Anarchia a mindennapokban


Tartalomjegyzék

Anarchia és ambivalencia

Az igazság az, hogy – ahogy azt fentebb említettem – az anarchiával nyilvánvalóan „szeretlek is meg nem is” viszonyunk van. Vágyunk rá és rettegjük, majdnem egyenlő mértékben.

Szeretjük a személyes anarchiát, és féljük a politikai anarchiát. Keservesen ellenezzük a személyes anarchiánkba való beavatkozást vagy annak korlátozását – és félünk, kinevetünk és megtámadunk minden javaslatot, amely szerint a politikai anarchiában talán érték rejlik.

De – hogyan lehetséges, hogy az anarchia egyszerre a legnagyobb jó, és a legnagyobb gonosz? Ez nyilvánvalóan gúnyt űzne a racionalitásból, az erényből és a józan paraszti észből.

Most rátérhetünk eme ellentmondás egy lehetséges kibogozására.

Politika és önérdek

Az igazság számtalan esetben az önérdek legelső áldozata. Ezt tisztán láthatjuk a reklámok birodalmában – az öregedésgátló krémeket árusító cég a félelmet és az önbizalomhiányt használja fel, hogy megnövelje a terméke keresletét. „A szépségedet a bőröd rugalmasságában mérik, nem pedig lelked erényeiben,” mondják „és senki nem fog vonzónak találni, ha nem nézel ki fiatalon!”

Ez az önbizalomhiány egy igen sekélyes kihasználása: nyilvánvaló, hogy amit valójában árusítanak, az a „szépség” egy olyan meghatározása, amely nem követeli meg az erény megkaparintásának és megtartásának kihívásokkal teli feladatát. Végtére is rövidtávon sokkal egyszerűbb túlárazott krémet kenni az arcodra, mint elindulni a valódi bölcsesség és integritás útján.

Ily módon láthatjuk, hogy egyszerre kielégül a hirdető és a fogyasztó önérdeke a csere folyamán, az igazság árán. Mindannyian tudjuk, hogy idővel öreggé és rondává válunk – és azt is, hogy ennek a sorsnak nem szükséges elragadnia tőlünk a szeretetet, hanem ehelyett idős korunkban több szeretetet adhatunk és kaphatunk, mint fiatal éveinkben, ha erénnyel, együttérzéssel és nagylelkűséggel élünk.

Viszont sokkal kevesebb pénzt lehet keresni a filozófiával, mint a hiúsággal – ami egy más megfogalmazása annak, hogy az emberek jó pénzt fizetnek, hogy elkerülhessék az erény követelményeit – így hát a sekélyes elkerülés kölcsönös kihasználása minden modern gazdaság alappillére.

Ugyanígy, ha azt mondják nekünk, hogy az „anarchizmus” egyszerűen rossz, rossz, rossz, az segít elkerülni a szorongást és az ambivalenciát, amit valójában érzünk azzal kapcsolatban, amit egyszerre szeretünk és félünk. Oktatási és politikai vezetőink „eladják” nekünk az ambivalenciától és a kényelmetlen felderítéstől való megkönnyebbülést – elkerülhetetlenül az igazság árán – és mindeddig viszonylag lelkes fogyasztók voltunk.

Önérdek és kihasználás

A nagyvállalatok vezérigazgatói hatalmas fizetést kapnak szolgáltatásaikért. Képzeljünk el egy olyan forgatókönyvet, ahol növekedésnek indul néhány új vállalkozás annak ellenére, hogy semmilyen felső vezetéssel nem rendelkeznek – és mindemellett átlag feletti profitot termelnek!

 Ebben a forgatókönyvben, amikor fény derül arra, hogy a vállalatvezetés potenciálisan kontraproduktív a jövedelmezőségre nézve – vagy legalábbis nem függ össze a jövedelmezőséggel – könnyen láthatjuk, hogy az üzleti vezetők önérdeke azonnal és talán állandó jelleggel fenyegetés alá kerül.

Továbbá pedig képzeld el az összes többi csoportot és embert, akik önérdekét fenyegetné ez a jelenség. Az üzleti iskolák létszáma meredek zuhanásba kezdene; a jogászok, a könyvelők és a lakberendezők, akik ezeket a vállalatvezetőket szolgálták, a szolgáltatásuk iránti kereslet zuhanását látnák; erős ütést kapnának a magániskolák, akik a gazdagok családjait szolgálták – legalábbis egy ideig. Az elit magazinok, az üzleti előadások és rendezvények, az életvezetési tanácsadók, a szabók, és megannyi más ember megérezné az átmenet fullánkját, finoman fogalmazva.

Könnyen elképzelhetjük, hogy a hasonló vállalatok vezetősége hangosan megvetné és kigúnyolná az első céget, amely megnövekedett bevételt élvezne a vezetőség kirúgása után. Ezeket a cégeket azzal vádolnák, hogy babrálnak a könyveléssel, hogy egy pusztán statisztikai anomáliát vagy a szerencséjüket használják ki, titkos vezetőséggel rendelkeznek, vacak terméket gyártanak, korai előadásaik láttán előre isznak a medve bőrére, hogy valójában veszteséggel üzemelnek, és a többi.

Ha ezek az új vállalatok tovább növekednének, kétségtelen, hogy az üzleti vezetők kapcsolatba lépnének a politikai barátaikkal, és politikai „megoldást” keresnének a „fogyasztók” érdekében, akiket „védelmezni” kívánnak.

A beágyazódott csoportok mindig önérdekük védelmezésére törekednek – ez nem rossz dolog, hanem egyszerűen az emberi természet ténye. Így hát fontos megérteni, hogy amit improduktívnak, negatívnak, „szélsőségesnek” vagy veszélyesnek neveznek, valóban tényleg lehet az, de mindig érdemes megvizsgálni azok motivációit, akik abba ölik idejüket és energiájukat, hogy ilyen jelzőket teremtsenek és terjesszenek. Miért annyira érdekeltek ebben?

A Rablóbárók

Erre találhatunk példát a „Rablóbárók” jelenségében a kései 19. századi Amerikában. A történet szerint ezek az amorális élősködő monopolisták megnyúzták a gyámoltalan népet, így korlátozni kellett őket az állam monopólium-ellenes törvényeivel.

Ha ez a történet valóban igaz lenne, az első dolog, amire számítanánk, az egy két ütéssel letaglózó bizonyíték, amely rámutat az árak emelkedésére, miközben ezek a „monopolisták” gyarapodtak – illetve arra, hogy a gyámoltalan és dühös fogyasztók voltak azok, akik a törvényhozók fülét rágták és védelmet követeltek a monopolistáktól.

Természetesen tisztán abszurd volna azt gondolni, hogy ez volt a helyzet, és ki fog derülni, hogy ez egy teljes hazugság.

Ha egy 10-20%-os igazságtalan áremeléssel sújtanák a darált marhahúst, az átlagfogyasztó nettó vesztesége nem volna több heti pár pennynél. Lehetetlen elképzelni bármilyen fogyasztót – vagy a fogyasztók csoportját – akik idejüket és erőfeszítésüket egyesítve összetett és hosszadalmas törvényhozásért küzdenek, hogy ellenezzenek egy apró áremelést. A költség/haszon arány végtelenül kiegyensúlyozatlan volna, hiszen ezeknek a fogyasztóknak sokkal több időbe és energiába kerülne a küzdelmük, mint amennyit megtakaríthatnak azzal, hogy csökkentik ezt az igazságtalan áremelést.

Te vajon törekedsz az Exxon elleni törvényhozásra a magasabb gázárak ellen?

Természetesen nem.

Tehát ahhoz, hogy megtaláljuk a valódi tettest, először meg kell vizsgálnunk azokat a csoportokat, akik igazoltan küzdhetnek egy ilyen összetett és bizonytalan törvényhozás mellett; a törvényhozók felvásárlására, cikkek írására illetve a média befolyásolására tett egyéb erőfeszítésre, a felettébb kockázatos kaland kétségbeesett hajszolására – kinek volna igazolt egy ilyen őrült befektetés?

A válasz nyilvánvaló, és minden információt elmond, amit tudnunk kell, hogy cáfoljuk a felvetett állításokat.

A csoport, akit a legnagyobb mértékben károsítottak ezek a vélt monopolisták, természetesen az ő közvetlen versenytársaik voltak. Tehát elvárhatnánk, hogy a törvényhozás legfőbb – ha nem az egyetlen – támogatói nem a dühös fogyasztók, hanem ezekkel a „Rablóbárókkal” versenyző cégek voltak.

Nyilván, ha ezek a monopolisták igazságtalanul megemelték áraikat, az végtelen meghívásként szolgálna versenytársaik számára – vagy akár kívülálló vállalkozók számára – hogy az áraik alá licitáljanak.

Ó, de ezek a Rablóbárók talán számukra kedvező politikai szívességekkel érték el monopóliumukat, mint erőszakkal megakadályozni, hogy versenytársaik beléphessenek a piacra.

Nos, biztosan tudjuk, hogy ez nem lehetett így. Ha valóban a Rablóbárók pártján állt volna a törvényhozás, akkor versenytársaik aligha tettek volna lépéseket a törvényhozók befolyásolására, hiszen tudták volna, hogy nem nyerhetik meg azt a háborút. Ha ezek a „monopolisták” hatalmas és igazságtalan profitra tettek szert politikai szívességek következtében, akkor versenytársaik, akiket kizártak ebből a hatalmas hasznot hajtó rendszerből, teljesen képtelenek lennének legalább ugyanannyi pénzt fizetni a törvényhozóknak. Továbbá a törvényhozókat megzsarolhatnák a múltbéli egyezségeikkel, ha úgymond „másik oldalra állnak.”

Tehát igen könnyen meghatározhatjuk, mi történt valójában, egyetlen történelmi tény vizsgálata nélkül, amely az volt, hogy:

  1. A monopolisták valójában nem emelték áraikat, hanem csökkentették őket, amit onnan tudunk, hogy a versenytársaik nem a gazdasági utat választották, és nem adták olcsóbban a termékeiket, hanem a politikai utat járták, amely során az állami erőszak használatával nyomorították meg ezeket a „monopolistákat.”
  2. A monopolisták nem politikai módszerekkel tettek szert az igazságtalan jövedelmük piaci részesedésére, mivel a törvényhozók még mindig eladósorban voltak.
  3. A fogyasztók teljesen boldogok voltak a fennálló helyzettel, amit onnan tudunk, hogy a versenytársak semmit nem tudtak felajánlani a fogyasztóknak, amelyet előnyben részesítenének a fennálló állapot helyett.

Ezt a hipotézist bőségesen támogatja történelmi bizonyíték. Ahol ezek a „Rablóbárók” uralták a piacot, a javak ára csökkent, néha jelentős mértékben – amikor hűtött vasúti kocsikat használtak a hús tárolásához, 30%-os árcsökkenést értek el pár hónap leforgása alatt.

Nyilvánvaló, hogy ez nem sértette a fogyasztók érdekeit – viszont sértette azokét, akik versenyezni próbáltak ezekkel a magas hatékonyságú vállalatokkal. Ezek a versenytársak sajnos – bár az állam mindig jelenlevő csábítása mellett úgy tűnik elkerülhetetlenül – a politikai utat járva az állam hatalmával támadták meg sikeres riválisaikat, és nem próbálták megújítani magukat, hogy sikeresebben vegyék fel a versenyt a szabadpiacon.

Mi a helyzet azzal az érvvel, hogy a Rablóbárók erőszak használatával hozták létre a monopóliumot, amely során megfenyegették vagy meggyilkolták a versengő dolgozókat?

Nos, ha el is fogadjuk ezt az érvet igaznak, ez sokkal jobban szolgája az anarchista álláspontot, mint az államista álláspontot.

Ha felbérelnél egy biztonsági őrt, aki a szolgálatban folyton elalszik, és hagyja, hogy az általa őrzött létesítményt újra meg újra, évről évre kirabolják, hogyan reagálnál? Vajon felébresztenéd és egy komplex biztonsági cél globális vezetőjévé tennéd? Vajon az egyszerű feladatban tanúsított teljes inkompetenciája egy elképesztően összetett munka ideális jelöltjévé tenné?

Természetesen nem.

Ha az állam annyira amorális és inkompetens, hogy engedélyezi, hogy a Rablóbárók ártatlan embereket gyilkoljanak, akkor nyilvánvalóan nem lehet elég morális és kompetens ahhoz, hogy ugyanezen Rablóbárók összetett gazdasági ragadozásától védelmezze a polgárokat. Elképzelhetetlen, hogy elvégezzen egy sokkal összetettebb feladatot egy olyan csoport, amely képtelen elvégezni egy egyszerű feladatot.

Több mint száz év múlva, láthatjuk, hogy mennyire hatékony is a propaganda. A „Rablóbárók” szelleme még mindig a történelmünk képzelt kísértetházát járja. Az állam szerepe kizsákmányoló monopóliumok szabályozásában kétségbevonhatatlan marad – és mennyi ember ismeri a helyzet alapvető tényeit, főként azt, hogy nem a fogyasztók ellenezték ezeket a vállalatokat, hanem versenytársaik?

Amikor a sürgető „problémák” politikai „megoldásaira” tekintünk, ugyanezt a mintázatot látjuk újra meg újra. Az állami oktatást nem azért vezették be, mert a szülők nem voltak megelégedve a magániskolákkal, vagy, mert a gyerekeket nem oktatták, vagy bármi hasonló – hanem azért, mert a tanárok munkahelyük biztonságát követelték, a kulturális és vallásos fontoskódok pedig rá akarták tenni kezüket a gyermekek zsenge elméjére. Az 1930-as „New Deal-t” nem azért vezették be, mert a szabadpiac elszegényítette az embereket, hanem azért, mert a pénzkínálat helytelen állami irányítása elpusztította az Egyesült Államok vagyonának majdnem egynegyedét.

Újra és újra azt látjuk, hogy nem a szabadság vezet a politikai szabályozáshoz és az állami erőszak megnövekedéséhez, hanem a politikai szabályozás és az állami erőszak előző megnövelése.

Az állam nem azért növeli hatalmát, mert a szabadság nem működik; azért nem működik a szabadság, mert az állam kiterjeszti a hatalmát.       

Tehát láthatjuk, hogy a szabadság – vagy az önkéntesség, vagy az anarchia – nem hoz létre problémákat, amelyeket az államnak kell „megoldania.” Sokkal inkább, a propagandisták hazudnak arról, mit tervez az állam („a fogyasztóvédelem” valójában azt jelenti, hogy „az erőszak használata az eredménytelen vállalatok nyereségének biztosítása érdekében”) az ebből következő politikai kényszer és irányítás pedig több problémát szül, amelyet aztán mindig a szabadságra kennek.

Következő fejezet>>

Az Ellenpropaganda kizárólag olyan olvasók támogatásából tartja fenn magát, mint te, és hatalmas szükségünk van a segítségedre. Kattints ide, ha értéket találtál az oldal tartalmában, és támogasd munkánkat.
(Azzal is sokat segítesz, ha megosztod bejegyzéseinket hasonló érdeklődésű ismerőseiddel.)