Egy órával ezelőtt épp ennek a Pogátsa Zoltán nevű, a Wikipédia szerint “közgazdász, szociológus, a nemzetközi politikai gazdaságtan szakértője” honlapját nézegettem, hogy jobban megértsem, kitől tanulja a magyar ember a társadalomismereteit. Oké, ez a nézegetés kimerült abban, hogy elolvastam egy írását, amelyben Kész Zoltán ellen követ el karaktergyilkosságot, majd – mivel ez nem volt kritikára méltó írás – megnéztem, hátha írt-e mást a libertarianizmusról. Mivel nem találtam mást, sietősen el is hagytam az oldalát.

No de aztán a további préda utáni vadászatomban beírtam a Google-be hogy libertariánus, és talán a harmadik oldalon találtam egy jó (értsd: nem jó) cikket, tele érvelési hibákkal, csúsztatásokkal és minden finomsággal, amit a jó szofista használ érvek helyett, amely libertarianizmusról és kapitalizmusról szól. El is dőlt pár mondat után, hogy ezt fogom ma megellenpropagandázni, és amikor a végére görgettem (igen hosszú írás), nagy boldogságomra Pogátsa Zoltán neve köszönt vissza.

Az írás – amely tanulmányként van feltüntetve – “Robert Nozick kritikája John Rawls igazságosság-elméletéről” címet viseli, és az ujegyenlito.hu oldalán jelent meg.

Amikor ilyen emberek írásait olvassuk, sosem árt észben tartani, hogy alapjában véve pont ugyanannyi tényszerűséget és elfogulatlanságot várhatunk tőlük, amikor az államról és a kapitalizmusról beszélnek, mint amennyit egy valóságshow producerétől, amikor a televízió elmeroncsoló hatásairól kérdezik. Mint a “Nyugat-magyarországi Egyetem docense és a Magyar Tudományos Akadémia kutatója,” ahogy a Wikipédia írja, ez az ember az államtól kapja a fizetését, az államnak köszönheti életbenmaradását, az állam biztosítja szexuálpiaci értékét és így nem csak saját, hanem egész génállományának túlélését. Az olyan emberek, mint Pogátsa Zoltán propagandisták, akiket azért fizetnek, hogy fenntartsák a nép hitét az államhatalom legitimitásában.

És mivel a végső igazság a szabadpiac oldalán áll – mivel lehetetlen önellentmondás nélkül érvelni a kapitalizmus tulajdonjoga ellen – az ilyen propagandisták kizárólag akkor számolnának be valójában az igazságról, ha önpusztító és öngyilkos hajlamok vezérelnék őket. De amíg léteznek olyan gondolkodók is, akiket nem az állam, hanem önkéntes vásárlók fizetnek (amit a kedves olvasó megtehet ide kattintva), a Pogátsa Zoltán-féle szofisták hazugságai nyilvánosságra jutnak.

pogi.jpg

Nozick azért érdekes szerző, mert az abszurditásig komolytalan Ayn Randdal szemben érdemi akadémiai munkát végzett.

Oké, ez nem érv. Szemben az abszurditásig komolytalan Pogátsa Zoltánnal, Ayn Rand hihetletlenül tehetséges, sikeres és befolyásos író volt, aki képes volt érveket megfogalmazni. Bár regényíróként kezdte, miután a Fountainhead és Atlas Shrugged című művei világsikert értek el – és utóbbi műve a Biblia utáni második legnagyobb hatású mű lett az Egyesült Államokban – írói sikerei után non-fiktív, filozófiai műveket írt élete végéig. Munkássága során felállította az objektivizmus filozófiai rendszerét, amely gyakorlatilag Arisztotelész filozófiájának modernizált változata néhány technikai változtatással (mint például az esszencia természetében való eltérés, de ez a mi szempontunkból egészen lényegtelen).

Ayn Rand bármelyik művének egyszeri tanulmányozása után nyilvánvaló mindenki számára, aki rendelkezik filozófiai előismeretekkel, hogy alapjában véve legnagyobbrészt arisztotelészi művet olvas. És amikor az olyan emberek, mint Pogátsa Zoltán Ayn Randet becsmérlik – bármiféle érv megfogalmazása nélkül – gyakorlatilag a kettő közül valamelyiket teszik: vagy az állítják, hogy határozottan képesek megcáfolni az arisztoteliánus filozófia legtöbb alapvetését, és képesek felfordítani annak az embernek az életművét, akire a középkor mint A Filozófus hivatkozott, vagy azt állítják, hogy retardált idióták, akik az egész életükben nem olvasták Ayn Rand egyik művét sem, de hallottak már róla, és valamilyen intellektuális felsőbbrendűséget biztosít, ha érvek nélkül sértegetik őt.

A következő film Ayn Rand második legsikeresebb regényének adaptációja.

Szemben viszont a neoliberális mozgalom másik két akadémiai ikonjaival, a „von”-okkal, Misessel és Hayekkel, Nozick egyetemi állását nem a nagyvállalati szektor szponzorálta. Írásai tehát méltán tekinthetők elfogulatlan elmélkedés eredményének. Fő műve az Anarchia, állam, utópia (1974).

Nem tudom, hogy csak viccel-e vagy tényleg ilyen – hogyismondják politikailag korrekt módon – autista. Hadd mutassak rá a hibájára:

  1. ???
  2. Ludvig von Misest és Friedrich August von Hayekot a nagyvállalati szektor szponzorálta.
  3. Ludvig von Mises és Friedrich August von Hayek elfogult.

A ??? helyére az a Pogátsa által elhallgatott – de annál is igazabb – alapelv kerül, hogy “Mindenki annak az érdekeit szolgálja, aki szponzorálja őt.” Ezt muszáj hozzátennünk, mivel kizárólag így válik igazzá Pogátsa érvelése, márpedig ő bizonyhogy állítja annak igazát. Aztán pedig így folytatja:

  1. (Mindenki annak az érdekeit szolgálja, aki szponzorálja őt.)
  2. Robert Nozickot az állam szponzorálta.
  3. Robert Nozick írásai elfogulatlan elmélkedések.

1462949478205

Itt természetesen Pogátsa nem csupán Nozickról, hanem önmagáról is beszél; ha ilyen az államilag finanszírozott filozófusok természete, akkor hát az övé is ilyen. De nem véletlen, hogy a görög világ idején a delphoi szentély homlokzatába azt vésték, hogy “Ismerd meg önmagad.” Önismeret nélkül az ember – mint ahogyan azt itt is látjuk – csak saját életét próbálja racionalizálni, és a logika látszatával próbálja nem értelemből, hanem érzelemből fakadó életvitelét palástolni, viszont a valóságban ez lehetetlen, az érzelmek irracionálisak, aki nem alapelvekből kiindulva éli az életét az az érzelmek szeszélyeire van kárhoztatva, Pogátsa pedig nem alapelvekből kiindulva él, mert az államtól kapja a fizuját, az állam pedig az erőszak kezdeményezésének intézménye, ami logikusan nem lehet alapelv.

Rawls-zal szembeni kritikájában azzal indít, hogy mindenkinek joga van a tulajdonához, amelyet megszerzett. Ha egy embertől elvesszük azt, akkor tulajdonképpen kiraboljuk. Ha az állam veszi el tőle kényszerrel, akkor az olyan, mintha a munkája egy részében az állam rabszolgája lenne, azaz Nozick szerint az adóztatás tulajdonképpen a rabszolgaság egyik formája, hiszen X órányi munka jövedelmét elvenni pontosan olyan, mint X órányi kényszermunkát végeztetni valakivel. Azaz az adóztatás az emberi szabadság értékének megsértése. Könnyen érhető, hogy a szorgalmasan dolgozó, ám megélni csak alig képes emberek számára miért rendkívül vonzó ez az érvelés még akkor is, ha az alapvetően hibás.

De azt meg kell hagyni, hogy kevés olyan szofistát találunk, aki objektíven és helyesen felvázolja az ellenfele álláspontját.

Pontosan. Az adóztatás nem csak rablás, azaz más jogosan birtokolt vagyonának kényszerrel való elkobzása, hanem – ha a rabszolgaságot úgy definiáljuk, hogy munka, amely során a munkástól megvonják munkája gyümölcsét – rabszolgaság is.

Lássuk tehát, miként végzi az állami propagandista a dolgát, és próbálja legitimizálni megbízója bűneit.

Nozick az állítása illusztrálására egy nagyon híres kosárlabdázó példáját hozza fel, akinek rengeteget fizettek a rajongói, csak hogy láthassák játszani. A szuper tehetséges kosaras az évek során dúsgazdaggá vált. Nozick felteszi a kérdést: nincs-e joga a sztárnak ahhoz a vagyonhoz, melyet saját tehetsége által szerzett? Nem lenne-e kizsákmányolás, ha munkájának értékét akár csak részben is elvennénk tőle?

Nozick ezen a ponton rögtön ütközik Rawls-zal. Ahogy azt Rawsl igazságosság elméletének ismertetésekor kifejtettük, szerinte az emberek javadalmazása nem függhet az élet lottójától. Nem igazságos, ha valaki csupán azért keres többet, mert véletlenül szebbnek vagy erősebbnek született.

A kettőnek semmi köze egymáshoz. Egy kosárlabdázó sem válik dúsgazdaggá az évek során, azért, mert szebbnek vagy erősebbnek született. A tehetség és a siker soha nem születés, hanem hosszú éveken és évtizedeken át tartó gyakorlás és tanulás gyümölcse. Senki nem születik kosárlabdázónak, még akkor sem, ha magas és genetikailag haljamosabb az erős izomzatra. Ezek csupán a legelső lépések ahhoz, hogy az ember “az évek során dúsgoazdaggá váljon” kosárlabdázásból. Tehát ez egy teljesen hibás érvelés – egy szalmabáb – aminek semmi köze a valósághoz.

De továbbmenve, még ha fel is tesszük hogy ez mind igaz, és az ember dúsgazdag és világhírűvé válhat csak azért, mert szebbnek vagy erősebbnek született, még abban az esetben is teljesen jogosan megérdemli a vagyonát, ha azt nem erőszakkal szerezte, mivel a birtokjog legitimitása nem a birtokos természetétől, hanem a birtokolt javak megszerzésének metódusától függ.

Tehát nem az számít, amikor ki akarjuk deríteni, hogy valaki jogosan vagy jogtalanul birtokol valamit, hogy a birtokosnak milyen színű a szeme, a haja, milyen nyelven beszél vagy milyen génállománnyal rendelkezik, hanem az, hogy kényszerrel vagy önkéntes módon szerezte meg azt a bizonyos dolgot. Ha úgy tett rá szert, hogy a természetben fellelhető erőforrásokat elegyítette saját keze munkájával vagy mástól kapta önkéntes csere vagy ajándékozás útján, az a tulajdon jogos tulajdon, ha pedig erőszakkal vagy annak fenyegetésével elrabolta azoktól, akik jogosan birtokolták a tulajdont, akkor az jogtalanul birtokolt tulajdon.

Ennek az etikai igazolását itt részleteztük.

Aztán pedig a szóhasználatról is beszélnünk kell:

Nem igazságos, ha valaki csupán azért keres többet, mert véletlenül szebbnek vagy erősebbnek született.

A “keres többet” kifejezés ügyesen dehumanizálja a tényt, hogy itt két ember közötti önkéntes értékcseréről van szó. Két embernek jogában áll saját magántulajdonukat úgy átruházni a másikra és olyan értékért cserébe, amilyet önként kívánnak, és a csere nem válik hirtelen igazságtalanná, ha az egyik fél többet ajánl fel, mint amennyit állami propagandisták hasraütésszerűen helyesnek gondolnak. Ha a nézőközönség hajlandó önként – önérdektől vezértelve – kifizetni tíz trillió forintot egy kosárlabdázónak vagy egy súlyemelőnek, senkinek nem áll jogában erőszakot kezdeményezni a cserében résztvevő két fél ellen azért, mert neki nem tetszik a megállapodás.

Vagy pedig elfogadhatjuk igaznak is azt, ami mellett Rawls és Pogátsa érvel, viszont akkor bárkinek jogában áll elkobozni más vagyonát és bezárni vagy meggyilkolni a másikat, ha a másik fél egy önkéntes csere folytán nagyobb vagyonra tesz szert, mint amennyit helyesnek tartunk. Mivel az erkölcsi szabályok mindenkire vonatkoznak – és biztosan vonatkoznak arra, akinek kirablását azzal a szabállyal legitimizálják – nem kell mást tennünk, mint egy számunkra szimpatikus hipermarket pénztáránál várakoznunk, hallgatóznunk, ki mennyit fizet, és ha “igazságtalanul” magas összeget hallunk, vadászkést szorítunk valamelyik fél torkához, elvesszük a pénzösszeg velét, és az erkölcsi felsőbrendűség érzetével távozunk.

Ne gondoljuk másképp, ez az a világ, amit az államizmus erkölcsi normáira építve kapunk. Ez – amelyre az eltévelyedettek mint anarchia hivatkoznak – az államista újraelosztás és igazságosság igazi arca, ha elfogadjuk Pogátsa és Rawls érvelését. Természetesen – mondanák a jól fizetett propagandisták – ez így nem helyes, hiszen ezt kizárólag az államnak nevezett emberek csoportja követheti el, mindenki másra a legitim tulajdonjog moralitása vonatkozik, mert az állam tagjai mágikus politikai rituálékon keresztül különb jogokat kaptak, és egyáltalán nem azért, mert a valóságban az állam csupán a legsikeresebb bűnszervezet, amely kizsákmányolja és kifosztja a békés társadalmat.

Nozick szerint azonban az adottságaink mi magunk vagyunk, azok pontosan a lényegünket adják. Azaz szerinte el kell fogadjuk, hogy az élet igazságtalan, és aki kedvezőbb adottságokat örököl, az megérdemli a magasabb életszínvonalat… Ezen a ponton mindenki döntse tehát el: érez-e empátiát azok iránt, akik szerencsétlen sorsba születtek? Akik gyengébbek, kevesebbet keresnek, mert nők, betegek, fogyatékkal élők, nem volt lehetőségük tanulni, stb, stb.

Eddig tartott az objektív álláspontismertetés.

Ismét nem látunk mást, mint azt, hogy a szerző felépít egy szalmabábot, és az ellen érvel. Soha senki nem állította, hogy valaki bármit is “megérdemel” adottságai alapján. Az érv az, hogy az embernek joga van résztvennie önkéntes cserében és megtartania azokat a javakat, amikre a cserén át tett szert.

Mielőtt könnyeket morzsolunk Pogátsa empátiától vérző szíve láttán, azért álljunk meg egy pillanatra. Az, aki az erőszak és a rablás mellett érvel, az fogja be a száját az empátiáról. Aki más jogszerűen szerzett vagyonát kívánja elkobozni az államon keresztül, az ne beszéljen a gyengék védelméről vagy az igazságtalanságról, mivel ő maga a bűnöző, aki könnyekkel próbálja palástolni bűntettét.

És nem tudom, hogy ez már az a rész-e, ahol megcáfolja Nozick állítását az adóztatás és a rabszolgaságról, de ha ez az akar lenni, akkor az nem igazán nevezhető érvnek, hogy Nozick személyét támadja.

Mindenki döntse el, hogy Nozickkal olyan társadalmat akar-e, ahol a véletlenen múlik valakinek az életszínvonala, vagy Rawls-zal olyat, amelyben az erőfeszítésein.

1462812996211

Itt már újbeszél mélységű őrültséget látunk. A következő állítás hírértékkel szolgálhat annak, aki egész életében az adófizetők pénzén élt, de ettől még igaz: segélyen élni nem erőfeszítés. Ellátást és fizetséget kapni a szabadpiacon kívül, anélkül, hogy az embernek bármiféle értéket kellene nyújtania embertársai számára, az nem erőfeszítés – az pedig, hogy valakit megfizetnek teljesítményéért, miután egész életében edzett és készült, minden nap hosszú órákon át, az nem a véletlen műve. Ez valószínűleg elképzelhetetlen az olyan piócák számára, mint a szerző, aki a polgároktól elrabolt pénzen élve próbálja a polgárok agyába ültetni azt a hitet, hogy igazából jó dolog, hogy kirabolják őket, majd azt a pénzt Pogátsának adja az állam. És biztos vagyok abban is, hogy lehetetlen ezeket a tényeket elfogadni annak, aki az egész életében nem ért el semmit, így egy bűnszövetkezet hivatásos agymosójaként munkálkodik és terjeszt hazugségokat, miközben azt próbálja elihetetni önmagával, hogy jó ember, és amit elért, azt az erőfeszítésein át érte el, nem pedig úgy, hogy a társadalom értékteremtő tagjain élősködött, mint minden állami féreg, de ettől még nem fognak megváltozni a valóság tényei.

Egyszer és mindenkorra felejtsük el azt a teljesen idiótaságot, hogy bármilyen teljesítmény is a véletlenen múlna – ezt kizárólag azok hiszik el, akik soha az életben nem értek el semmit. Vannak olyan szakmák, amikhez úgymond születni kell – azaz az embernek rendelkeznie kell bizonyos genetikai adottságokkal ahhoz, hogy azt az állást betöltse – de ez sem jelenti azt, hogy valaki sikeres lesz önmagában azért, mert így vagy úgy született. Egyrészt a genetikai adottságok szükségessége csak a tudományok és sportok legmagasabb szintjein létezik, másrészt pedig ez korántsem elégséges a világhír és gazdagság eléréséhez. Az agyunk azzal a tulajdonsággal rendelkezik, hogy gyakorlás következtében megerősödnek azok az idegkapcsolatok, amelyeket az ember a tevékenység végzésekor használ, így gyakorlatilag bármilyen agyi aktivitást képesek vagyunk elsajátítani gyakorláson keresztül. A siker kulcsa a gyakorlás, a folytonos és kitartó gyakorlás naponta hosszú órákon át évekig, megtartva a kezdeti lendületet és motivációt, miközben az ember hajlandó feláldozni napjai felét, szabadidejének minden pillanatát, az időt, amelyet családdal vagy barátokkal tölthet. Ha az ember hajlandó ezt az utat bejárni, szinte garantált a siker.

Persze így már annyira nem csábító a világhír és a vagyon.

De ha nem is a legnagyobb elérhető sikerről beszélünk, hanem egy egyszerű átlagos középosztálybeli életről, akkor pedig végképp értelmetlen az erőszakos újraelosztásról beszélni, mivel a középosztálybeli életet három egyszerű szabállyal elérheti bárki:

  • Végezd el a középiskolát.
  • Szerezz egy állást és tartsd meg.
  • Gyereket csak házasság után szülj.

Egyáltalán nem kegyetlenül emberpróbáló kihívások, amiket lehetetlen volna teljesíteni, így muszáj bevezetni az intézményesített rablást, hogy az emberek ne menjenek tönkre. Aki ezt a három egyszerű alapelvet nem hajlandó követni, majd pedig más vagyonát követeli, és panaszkodik, mert az élet igazságtalan, az van olyan szörnyű és szánalmas ember, mint Pogátsa, és nem érdemel semmilyen szimpátiát.

És még mindig nem tárt elénk a szerző érveket.

De ez csak az egyik probléma az Anarchia, állam, utópiá-val, van számos másik is.

Eddig nem igazán láttuk, mi is pontosan ez “az egyik probléma.” Azt láttuk, hogy Pogátsa azt állítja, Nozicknak nincs empátiája, mert ellenzi a rablást és a rabszolgaságot, de ez nehezen nevezhető problémának – hacsak nem annak a szemszögéből nézzük, aki profitál a rablásból. De azért aranyos, amikor a szerző azt gondolja, hogy sikerült érvelnie.

A leglátványosabb hiányossága, hogy miközben érvelését elvileg a szabad versenyes kapitalizmus védelmének szánja, közben szó sincs róla benne semmilyen kapitalizmusról! Ha egy látványosan játszó kosarast vagy kiváló festőt fizetünk meg direktben a munkájának gyümölcséért, akkor ebben a tranzakcióban sehol nincsenek jelen a kapitalizmus alapvető ismertetőjegyei. Nincs tőke, tulajdonos és munkás, nincs piac, nincs árképzés, nincs béralku, semmi. Ilyen típusú gazdagodást keresve is alig találunk a valós életben. Vajon Nozick miért nem egy agyonfizetett vállalatvezetőt (CEO-t), bankvezért, tanácsadót, vagy hasonlót talált meg magának példaképpen? Miért pont egy mindenkitől függetlennek tételezett sportolót fizetnek meg közvetlenül rajongói?

Mivel Pogátsa nem definiálja a kapitalizmust, így itt szabadon állíthat bármilyen marhaságot arról anélkül, hogy nyilvánvalóan látszódna az inkompetenciája.

A kapitalizmust többféleképp lehet definiálni. A legelterjedtebb definíció az, hogy a kapitalizmus egy olyan gazdasági rendszer, ahol a termelési javak magántulajdonban vannak, de én ezt nagyon nem szeretem, mert sokak számára ez érthetetlen és további magyarázatot kíván. Más definíciók is ugyanezt jelentik, csak sokkal inkább rávilágítanak a kapitalizmus természetére.

A különbség a szocializmus és a kapitalizmus között a magántulajdon intézményének megléte. A teljes szocializmus, ahol a termelési javakat kizárólag az állam birtokolja, a magántulajdon legnagyobb mértékű eltiprásával jár. Az embereknek nem adatik meg a jog, hogy kölcsönösen önkéntes értékcserén keresztül, vállalati formában együttműködjenek, helyette az állam erőszakkal elkobozza mindazt a magántulajdont, ami termékek és szolgáltatások gyártása során felhasználandó, és az uralkodó osztály dönt arról, ki, hogyan, mikor, hol és mennyit dolgozik, és hogy milyen termékeket fog termelni a gazdaság.

A kapitalizmus ennek a poláris ellentéte, azaz egy olyan rendszer, ahol megvalósul a magántulajdon és a szerződéses megállapodás intézményének teljes védelme. A termelési javak felhasználásának módszerét az dönti el, aki annak legitim tulajdonosa. Mindenkinek jogában áll értékeit önként cserébe bocsátani más személy értékeiért cserébe. Senkinek nincs joga erőszakot kezdeményezni a másik személye és tulajdona ellen. A kapitalizmus az egyetlen gazdasági rendszer, amely etikai tekintetben alátámasztható, és a kapitalizmus etikája egyenlő azokkal a normákkal, amelyek alapján az emberiség civilizált tagjai élik napjaikat.

További ismeretekért a szocializmusról, kapitalizmusról és a magántulajdonról lásd Hans-Hermann Hoppe: A Theory of Socialism and Capitalism.

Így, hogy definiáltuk a kapitalizmust, foglalkozhatunk Pogátsa állításaival. Véleménye szerint a kosárlabdázó példája nem helytálló, amikor az igazságosságot vizsgáljuk, mert a kapitalizmus a valóságban nem ilyen egyszerű értékcserékben nyilvánul meg, ahol nincs “tőke, tulajdonos és munkás, nincs piac, nincs árképzés, nincs béralku, semmi.” De mint ahogyan azt a definícióból látjuk, azok a tényezők, amelyeket Pogátsa kíván, csupán színházi kellékek, és a példa mögött meghúzódó alapelvek nem változnának meg akkor sem, ha Nozick egy komplex világot épített volna fel, ahol az agyonfizetett vállalatvezetőtől a béralkun át az egyszeri munkásig minden benne van.

Természetesen nem tudom, mi járt Nozick fejében, amikor a példáját leírta, de valószínűsíteném, hogy pontosan azért keresett egy ilyen letisztított példát, hogy az ember ne mellékes kérdésekre figyeljen és ne érzelmi, hanem értelmi alapon döntsön. Nagyon könnyű úgy érvelni, mint ahogyan azt Pogátsa elvárja Nozicktól: vázoljunk fel egy érzelmileg kegyetlenül feltöltött képet, szegény munkással, aki megalázkodik és egy pár forint béremelésért könyörög, és kőgazdag, szivarozó milliárdossal, aki épp a naplementét nézi felhőkarcolója ablakából, de az egyetlen, amit ezzel elérünk, hogy ellehetetlenítjük az alapelvekből való érvelést.

Kizárólag úgy vagyunk képesek elérni az igazsághoz, ha alapelvekből érvelünk. Ha pedig egy olyan letisztult példát használunk, ahol nincs ezer másik körülmény, csupán két ember, aki önkéntes értékcserében vesz részt, sokkal egyszerűbb meglátnunk az alapelveket. De ugyanolyan önkéntes értékcserében vesz részt a munkás és a vezérigazgató is, tőkével, tulajdonossal, munkással, piaccal, árképzéssel és béralkuval: a vezérigazgató olyan környezetet biztosít a munkás számára, ami ezerszeresére növeli a munkás produktivitását, magára vállalja a termeléssel járó kockázatot és a végtermék eladását, cserébe pedig a munkás – függetlenül attól, hogy a létrehozott termék eladásra kerül-e vagy sem – munkájáért cserébe egy megegyezett pénzbeli összegben részesül.

Attól, hogy a felvázolt önkéntes csere nem a gyársor mellett történik béralku közben a tulajdonos és a munkás között, attól a példa még nem lesz kevésbé kapitalizmus. A tőke, a tulajdonos, a munkás, satöbbi, csupán egy bizonyos megtestesülése a kapitalizmus alapelvének, nem pedig a kapitalizmus maga. Két ember egy lakatlan szigeten épp úgy együttműködhet, és kölcsönösen segítheti egymást munkamegosztással és önkéntes értékcserével, anélkül, hogy bankvezér vagy tanácsadó, munkás és béralku lenne a képben, ettől a két ember példája még mindig a kapitalizmus példája marad.

Azért, mert a példa direkt úgy van kiválasztva, hogy arra mást ne is mondhasson az ember, csak csettinthessen, bizony, mennyire igaz, az állam elveszi a tisztességesen edző és versenyző játékos munkájának eredményét, nem hagyja, hogy az abból gazdagodjon. A ténylegesen létező kapitalizmusban azonban az emberek viszonyban állnak egymással. Az egyik tőketulajdonos, a másik az alkalmazottja. Ők osztoznak a profiton, amelyet a közgazdaságtan máig meg nem cáfolt tudása szerint nem valamifajta meritokratikus folyamat lévén osztanak el, hanem a kettejük közti nyers béralku eredményeképpen. Ezt a közgazdaságtan nyelvén úgy szokták megfogalmazni, hogy a neoklasszikus elosztáselmélet cáfolatot nyert. A profitot nem a tőke határtermelékenysége határozza meg, hanem a nyers béralku a tőketulajdonos és a szakszervezet között. Keynes munkatársa, Pierro Sraffa olasz közgazdász bizonyította be mindezt az úgynevezett két Cambridge tőkevitájában az ötvenes években, és amerikai vitapartnerei, Solow és Samuelson is elismerték ezt. Nozick kosárlabdás példájában a sportoló nem alkalmazott, nincs béralku egy vállalat tulajdonosaival. Legtöbbünk azonban nem ilyen módon jut jövedelemhez, hanem meg kell állapodnia munkáltatójával a béréről, illetve annak növekményéről évről évre…

Ismét, teljesen lényegtelen, hogy béralkun keresztül, tarot-kártyával, kockadobással vagy érzésből határozza meg egy ember, mennyiért hajlandó áruba bocsátani javait. Mivel etikai kérdésről beszélünk – jogos-e a rablás – nem kell figyelembe vennünk mást, mint a cselekvés természetét. Nem kell arra figyelnünk, hogy az önkéntes cserében résztvevő két fél hogyan jutott el a csere pillanatáig, az egyetlen, amire választ kell adnunk az az, hogy az a csere úgy jön-e létre, hogy mindkét fél önként beleegyezik, annak reményében, hogy az üzlet megkötésével nagyobb értékre tesznek szert, mint előtte, vagy úgy, hogy fegyvert tartanak az egyik fél fejéhez.

Teljesen lényegtelen, hogy a tőketulajdonos és az alkalmazott milyen módon jutott el a megállapodáshoz. Amíg a megállapodás önkéntes, azaz mindkét félnek jogában áll gyakorolnia tulajdonjogait a saját maga által birtokolt javak felett – esetünkben a tulajdonos pénze és az alkalmazott munkája – addig mind a két példa ugyanabba az erkölcsi kategóriába tartozik, és teljesen felcserélhetőek, mivel mindkét ember cselekvésnek ugyan az a természete, ugyanúgy leírható.

És ebből következően, ha az ember a kosárlabdázó esetében csettint, és azt mondja, az államnak nincs joga rabolni, akkor a másik esetben is ugyanezt kell mondania, ha szeretné fenntartani következetességét, és eljutni az igazsághoz.

A valódi világban az embereknek csak töredékét fizetik meg direktben azért, mert festett egy szép festményt, vagy mert látványosan zsákol. Amellett, hogy az emberek többsége bérből él, mások díjat szedhetnek, bérbe adhatják ingatlanjaikat és eszközeiket, járulékhoz és osztalékhoz juthatnak, pénzt kérhetnek terület és úthasználatért, monopóliumuk lehet valamire, haveri kapcsolatok lévén nyerhetnek közbeszerzési eljárásokon, visszajuttathatnak nekik egy közbeszerzési eljárás nyertesei, örökölhetnek, részt vehetnek bennfentes kereskedelemben, vagy egyszerűen felfedezhetnek egy olajlelőhelyet… A létező kapitalizmus sokkal összetettebb világ ahhoz képest, hogy azt feltételezzük, hogy mindenkit a tényleges erőfeszítése szerint jutalmazunk. Helyesebben Noziczknál még nem is eszerint, hanem véletlenszerű adottságai szerint…

Pogátsa ismét hülyeségeket beszél. Senkit nem jutalmaznak meg kizárólag erőfeszítése, vagy véletlenszerű adottságai szerint. Ezt nehéz lehet felfogni valakinek, aki az életében egy percet sem dolgozott a szabad piacon, de azok között az emberek között, akik önkéntes alapon üzletelnek, nem pedig rabolt pénzből élnek, azok között nem jutalmazás hanem értékcsere jön létre, és nem erőfeszítés vagy adottság, hanem érték alapján.

Az ember festhet bármilyen szép festményt vagy zsákolhat bármilyen szépen, ha nem talál senkit, aki számára értékes az, amit csinál, és ez a másik ember hajlandó értéket nyújtani értékért, a festő vagy a kosaras hibát követ el. A számára rendelkezésre álló erőforrásokat nem használja fel úgy, hogy az másnak értéket hozzon létre, és így persze hogy senki nem fog fizetni érte.

Ha az ember abba fektet energiát, hogy jól csináljon valamit, ahelyett, hogy abba fektetné, hogy valami olyat csináljon jól, amiért mások fizetnek is, akkor alul fog maradni az erőforrásokért vívott versenyben. Ez még mindig nem támasztja alá azt a tézist, hogy a rablás helyes.

A tehetséges, nagy darab kosárlabda játékos esete tehát Nozicknál eleve úgy van megkonstruálva, hogy sarokba szorítsa az olvasót. Mást nem is nagyon mondhat, minthogy a sztár megérdemli azt a pénzt, amit hívei önkéntesen adnak neki. Ehhez a példához azonban Nozicknak éppen azt a rendszert kellett kivennie a képből, amelyet meg akar védeni Rawlstól: az újraelosztás nélküli szabad versenyes kapitalizmust. Mint a neoliberálisok/libertariánusok/piaci fundamentalisták oly sokszor, most is egy leegyszerűsített fantáziavilágból származtatják a valódi világra vonatkozó gazdaságpolitikai javaslataikat.

Wow, annyi jelzőt sikerült összehordani, hogy abból már majdnem összejött egy érv. Kár, hogy Pogátsa egy leegyszerűsített fantáziavilágból származtatja az érveit, amelyek így itt nem számítanak többnek, mint személy elleni érvelésnek, aminek nincs helye racionális vitában.

1461041246366.png

Ugyanilyen típusú kritikát fogalmazott meg például Kornai János Pikettyvel kapcsolatosan itt, aki szerinte „hangulatot szít a gazdagokkal szemben”. Nem meglepő, hogy a rendszerváltás tapasztalatlan, ártatlan hevületében még valaki így gondolkozzon a szabad versenyes kapitalizmusról, hiszen a szovjet típusú elnyomás egyik legnagyobb hibája pontosan az volt, hogy elnyomta a tehetség érvényesülését.

Tényleg többet vártam volna egy államilag finanszírozott propagandistától, mint az ilyen Bevezetés a Szofizmusba stílusú sértegetések. Kedves Pogátsa Zoltán. Amikor valaki megfogalmaz egy érvet, akkor az érvet kell megcáfolni, nem pedig az érv megfogalmazóját támadni, és hosszú monológokba kezdeni a Szovjetúnióról, hogy eltereljük a figyelmet a saját inkompetenciánkról.

Azonban huszonöt évvel később fanatikusan szerelmesnek kell lenni ahhoz a kapitalizmusba, hogy ne vegyük észre, hogy annak létező formája ugyanilyen jegyeket mutat. Az Enron, AIG, Lehmann, Siemens, Volkswagen, Google, Amazon, Bettencourt, Libor, Postabank, Questor, Deutsche Bank botrányok cunamijában, amikor a felelőtlen amerikai pénzügyi szektor majdnem bedönti a világgazdaságot és állami pénzen kell kimenteni, ahogy az európai társát is, amikor a növekedés fenntarthatatlan lenne a folyamatos eladósodás nélkül, amikor a vállalatokat és nemzetgazdaságokat csődbe vivő CEO-k csillagászati bónuszokat kapnak, amikor a nagyvállalati szektor zsebében van az őt megrendelésekkel ellátó politikai elit, amikor a transznacionális cégek és a szuper gazdagok off shore-ba menekítik az adózás elől a jövedelmüket, miközben a középosztály prekariátussá süllyed, míg komplett fiatal generációk maradnak munka nélkül… Nos, egy ilyen korszakban elég nehéz megérteni, hogy hogyan tartható fenn az a mítosz, hogy a gazdagodás a tehetség és az erőfeszítés jutalma lenne.

Oké, csak épp ez nem kapitalizmus, és ezt mindenki látja, aki képes a legalapvetőbb logikai műveletek elvégzésére. Az amerikai pénzügyi szektor azért döntötte be majdnem a világgazdaságot, mert az Egyesült Államok központi bankja beleavatkozott a gazdaságba, amikor pedig az állam beleavatkozik a gazdaságba, az nem kapitalizmus. Nem kapitalizmus az sem, amikor az adófizetők pénzén ment ki az állam becsődölt intézményeket, vagy nagyvállalatok politikai hatalmat gyakorolhatnak. Ez nem kapitalizmus, hanem a magántulajdon intézményesített elpusztítása, és tudom én jól, hogy Pogátsa csak a munkáját végzi, és szeretné az állam által okozott hibákat a kapitalizmus nyakába varrni, hogy igazolhassa a mégnagyobb állami beavatkozásokat, amik még nagyobb problémákat okoznak, hogy Pogátsának még több munkája legyen és még nagyobb fizetést kapjon, de attól még szeretném már látni, ahogy az ilyen beteg, hazug állatokat tömegesen taszítja ki a helikopteréből egy Pinochet-féle diktátor.

Természetesen erre mondhatja egy libertariánus, hogy ha tökéletes piacok lennének (tökéletes információáramlás, alacsony be- és kilépési korlátokat, stb.), racionális profitmaximalizáló egyének, és így tovább, azaz egy szabadpiaci mennyországban a tőke a tehetségek felé áramolna. Ez lehetséges, de nem éppen az a libertariánusok kritikája a szociális megfontolásokkal kapcsolatosan, hogy akarhatnak azok bármennyire jót elviekben, a gyakorlatban nem működnek, kárt okoznak?

Nem. A libertariánusok kritikája az, hogy takarodj kifelé a pénztárcámból te élősködő gazember. A kritika az, hogy nem használhatsz erőszakot a másik ellen, azért mert te akarod azt, ami az övé, te degenerált bűnöző. Tudom, hogy ezt nehéz megérteni. Az egész életedben semmi hasznosat nem tettél a társadalom számára, egy teher vagy, aki az adófizetők pénzén akasztja fel az adófizetőket. A libertariánus érv az, hogy az olyan felesleget, mint te, nyugodtan kitaszíthatjuk a városon kívülre, és lelkiismeret-furdalás nélkül nézhetjük, ahogy éhenhal, mivel te az egész életedben nem voltál több egy pitiáner rablónál, nekünk pedig elegünk van abból, hogy a magadfajta rohadékok élik fel a mi vagyonunkat. Ha pedig nem akarsz éhenhalni, fogod magad, és olyan életet kezdesz élni, amivel értéket terermtesz mások számára, és nem leszel többé pióca a dolgozó emberek pénztárcáján.

Ez a libertariánus érv.

A libertariánusok elméleti rendszerén nem lehet számon kérni hibákat. Szépen felépített rendszerek, amelyek működnének, ha az alapfeltevéseik igazak lennének. De nem igazak.

Azzal, hogy azt állítod, hogy nem igaz, még nem bizonyítottad be.

Mint ahogy Nozick kiindulópontjai sem igazak. Az állam nem azért szedi be az adót, mert ezzel kényszermunkára kívánja kényszeríteni a tagjait.

Édes istenem, ez az ember tényleg buta és nem csak színleli. Soha senki nem beszélt arról, hogy az állam azért szed adót, mert kényszermunkára kényszeríti a tagjait, te szerencsétlen. Az érv, amit nem sikerült megcáfolnod, de hallottunk kosárlabdázókról meg tőkéről meg minden másról, az az volt, hogy az adózás rablás és kényszermunka.

Nem az, hogy az állam szándékosan adót szed, hogy kényszermunkára kényszerítse az embert, hanem az, hogy az adószedés kényszermunka.

Azért szedi be, mert társadalomban élünk, és mindannyiunk eredményeiben ott van a többiek hozzájárulása is sikereinkhez. Teljességgel irreális azt feltételezni, hogy bárki is egyedül képes lenne elérni bármit az életben.

Ez még mindig nem bizonyítja a rablás helyességét.

Én például írtam egy regényt, és teljesen igaz, hogy abban ott van a többiek hozzájárulása. Nem az olyan embereké, mint Pogátsa, vagy másoké, akik segélyen élnek, hanem olyanoké, akiket megfizettem, mert értéket nyújtottak számomra: a World of Warcraft, amiből megtanultam angolul, a számítógép, amit használtam közben, a könyvtornyok és a gondolkodók, akik hatottak rám, akikkel mind kölcsönösen hasznot hozó értékcserébe léptem, és így a végén képes voltam elérni a saját sikereimet.

Ez nem bürokraták, újraelosztás és az állam érdeme, hanem kizárólag a szabad piacé; embereké, akik értéket nyújtottak értékért, akik elfogadták az én pénzemet az ő elméjük erőfeszítéséért. Az állam ezektől az emberektől rabolja el vagyonukat és adja oda azoknak, akik nem hoznak létre értéket, akik nem vesznek részt más eredményeinek hozzájárulásában, akik képtelenek megdolgozni más pénzéért, és így rabláshoz kell folyamodjanak.

Azok, akik az állami újraelosztásból, a rablásból hasznot húznak, ők azok az emberek, akik elnyomják, kirabolják és tönkreteszik azokat, akik együttműködve, kereskedés útján hozzájárulnak egymás sikeréhez. Én fizettem íróknak, könyvkiadóknak, filozófusoknak, szoftverfejlesztőknek, eladóknak, internetszolgáltatóknak, ők pedig lehetővé tették, hogy olyan sikereket érjek el, mint a regényem, vagy az Ellenpropaganda. Az állam pedig mind engem, mind őket megbüntet, elrabolja azt a vagyont, amit önként egymásnak adtunk, és odaadja a Pogátsa-féle társadalmi söpredéknek, akik aztán minket oktatnak, hogy a rablás nélkül nem is létezhetne semmi.

Rendkívül elterjedt nézetté vált Kelet-Európában is a rendszerváltás után, hogy értéket csak a magángazdaság termel, az állami alkalmazottakat ő tartja el. Ez az elképzelés nem felel meg az értékteremtés tényleges folyamatának. A sikeres magánvállalkozó eredményeiben ott van az állami tanító, aki megtanította írni-olvasni, az állami egyetem, amely végzettséget adott neki, az állami út, amelyen autójával közlekedik, az állami rendőr és igazságszolgáltatás, amelyek megvédik vagyonát és lehetővé teszik gazdasági szerződéseit, valamint az állami egészségügy, amely időnként helyreállítja saját és alkalmazottai munkaképességét. Ott van az állami szociálpolitikai rendszer, amely támogatja alkalmazottai megélhetését, ezzel csökkentve a vállalkozás költségeit. És a sort még folytathatnánk. A magánvállalkozó tevékenységébe beépül az állam ezernyi hozzáadott értéke. Ez az, amit az adókból megfinanszírozunk. Az állam és a magángazdaság ugyanúgy szétválaszthatatlan, mint a kávé és a tej a tejeskávéban. A versenyképes tudásunk, amit sajátunknak érzünk, szintén magában foglalja azt a rengeteg lehetőséget, amelyet a közösség adott meg nekünk. Az oktatást, a közösségi infrastruktúrát, a szociálpolitikai és utazási támogatást, a közrendet, stb.,stb.

Ez egy teljes tévedés, ami valószínűleg abból fakad, hogy a szerző nem szeretne szembenézni azzal, hogy egy értéktelen élősködő a társadalom testén. De ahhoz, hogy ezt megcáfoljuk, előbb kitérőt kell tennünk, hogy megértsük, hogyan is működik az ember értékítélete.

Az, hogy az ember mit tart értékesnek az szubjektív. Nekem van négyezer forintom, és úgy gondolom, hogy számomra a legnagyobb boldogságot az fogja okozni, ha abból a pénzből megveszem az Ad Astra kiadó legújabb könyvét. Ha az nem jönne össze, az értékskálámon a második helyet foglalja el az, hogy megvegyem az új Warcraft könyvet, ha pedig az sem, akkor inkább rendelnék pizzát és itthon maradnék. A pizza alatt pedig az szerepel, hogy inkább megtartom a négyezer forintom, mert az számomra értékesebb, mint bármi egyéb, amit elérhetek vele. Mindig azt fogom választani, ami a számomra legértékesebb, ami az értékskálám legtetején foglal helyet.

Ha összehasonlítjuk az Ad Astra könyvet és a pizzát vagy a négyezer forintomat, az Ad Astra könyv az értékes számomra, mivel hajlandó vagyok az összes többit feladni azért, hogy megszerezzem a könyvet.

Pontosan így van ez azokkal a dolgokkal is, amit a szerző felsorolt. Az, hogy az ember igénybe veszi az utakat vagy a kórházat, még nem jelenti azt, hogy önként feladná azt a vagyont, amit adó formájában elrabolnak tőle, hogy cserébe utakat, kórházat vagy iskolát kapjon. Ezt egész egyszerűen onnan tudhatjuk, hogy az államot adók, nem pedig önkéntes hozzájárulások tartják fenn: ha az emberek értékesnek tartanák az állam tevékenységét, nem kéne kényszeríteni őket az állam finanszírozására.

Lehet, hogy az emberek igénybe veszik az utakat, de ha nem élhetnének azzal a lehetőséggel, hogy a társadalom többi tagját kényszerítik az út finanszírozására, és ők maguk kapnák meg a csekket az útról, amit használnak, minden hónap végén, talán kétszer is meggondolnák az utazási szokásaikat. Talán kiderülne, hogy az utak építése egyáltalán nem profitál, és azokat az ezermilliárdokat, amiket most az emberek kényszerültek utakba költeni, talán olyan cégekbe költenék, akik olyan alternatív utazási módszereket fejlesztenek ki, amilyeneket most el sem tudunk képzelni.

Az is igaz, hogy az emberek igénybe veszik az állami kórházakat, de ha az állam nem kobozná el a kórház finanszírozásához szükséges pénzt, valószínűleg egy igen másféle társadalmat látnánk a szemünk előtt: az emberek előnyben részesítenék a prevenciót, mivel nekik kell kifizetniük a saját felelőtlenségük következményét, majd amikor mégis muszáj kórházba vonulniuk, valószínűleg nem az omló falú, fertőzésekkel teli állami kórháznak adnák önként a pénzüket.

Ugyanez vonatkozik az iskolákra és minden másra: az alapelv az, hogy ha az emberek valamit értékesnek tartanak, nem kell őket kényszeríteni arra, hogy fizessenek azért, mint ahogyan egy kisgyereket sem kell kényszeríteni a csokievésre.

Azon pedig nem kell csodálkozni, hogy az emberek igénybe veszik az állami szolgáltatásokat. Mivel nem áll lehetőségükben nem fizetni, az egyetlen döntés, amit meghozhatnak az az, hogy kiadják-e mégegyszer ugyanazt a pénzt, amit az állam elvett tőlük oktatásra vagy orvosra, vagy pedig kényszeredetten elfogadják azt, amit az állam hoz létre a saját pénzükből. Ha az ember pénztárcájának tartalma végtelen volna, valószínűleg használatlanok maradnának az állami utak, iskolák és kórházak – hacsak nem kényszerítenek a használatukra, mint mondjuk a rendőrség esetében – de nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy rablás után is kifizessék a saját orvosukat.

Hogy hasonlattal is illusztráljuk a példát, tegyük fel, hogy Pogátsa Zoltán épp éhes és vásárolni készül, én pedig odalépnék hozzá, fegyvert szorítanék a fejéhez, kivenném a zsebéből a pénztárcáját, aztán odakötözném őt a bolt előtti kerékpártartóhoz és bevásárolnék a vagyonából. Majd kijönnék teli szatyorral, és odadobnék neki valamit azokból, amit vásároltam. Aztán pedig amikor ő azt elfogyasztja, hogy csillapítsa éhségét, boldogan közölném vele, hogy látja, nem is volt ez rablás, mert értékesnek tartotta, amit odadobtam neki, és innentől részese vagyok minden sikerének, amit valaha elér.

Az állam tehát nem valami gonosz, absztrakt entitás, ahogy azt a szovjet rendszeren szocializált kelet-európaiak képzelik. Az állam csupán egy szervezettebb formája a közösségnek.

Nem. A közösségnek nincs joga – akárhogy is szerveződik – kirabolni és kényszermunkára kényszeríteni bizonyos tagjait, elnyomni és meghatározni, hogyan és mikor, milyen körülmények között üzletelhetnek egymással, és meggyilkolni, ha nem engedelmeskedik. Az állam egy olyan intézmény, amely az erőszak legális kezdeményezésének monopóliumával rendelkezik.

A kisközösségekben sem azért teszünk meg dolgokat másokért, mert ők rabszolgaságra kényszerítenek minket, vagy rendelkezni akarnak az életünkkel.

És a kisközösségben nem is raboljuk ki a másikat törvényes keretek között, hogy aztán az ő pénzéből tartsuk el magunkat. Ez egy teljesen retartdált hasonlat.

Azért segítünk, mert az ember társas lény, és csak erre a kölcsönösségre építve képes életben maradnia és értéket teremteni.

A rablás és a segítség nem ugyanaz. Elkobozni egy olyan embernek a vagyonát, aki igenis társas életet élt és értéket hozott létre mások számára nem kölcsönösség. Nem hiszem el, hogy ezt valakinek komolyan magyarázni kell.

Az államot és az adókat démonizálni tehát annyit tesz, mint az emberi társadalom együttműködését leépíteni.

Ha az együttműködést úgy határozzuk meg, hogy egyoldalú lopás és rabszolgásítás, akkor mindenképp. A tényeket “démonizációnak” nevezni nem érv. És a libertariánus mozgalom nem a társadalom együttműködését hivatott leépíteni, hanem a társadalom együttműködésébe erőszakkal beleszóló bűnszervezetet, megvágni a kapcsolatot az olyan emberek között, akik értéket teremtenek – akik ételt, szállást, szórakozást, oktatást, kultúrát biztosítanak önkéntes alapon mások fizettségéért cserébe – és az olyanok között, mint Pogátsa Zoltán vagy a mindenkori kormány tagjai, hogy az utóbbi csoport békében éhenpusztuljon a bükki hegyekben, miután nem találtak maguknak több gombát, mókust és nyulat 🙂

Nyersen lecsupaszítva a libertariánus ideológia nem más, mint az emberi önzés magas eszmeiségbe öltöztetése a szabadság értékének abszolutizálásával az egyenlőség és a szolidaritás értékeinek rovására.

Ez nem nyers lecsupaszítás hanem egy értelmetlen szófosás, aminek semmi jelentése és argumentumértéke nincs.

De azért mindig is megmosolyogtat az, aki az őrület ilyen mély bugyraiba zárta be magát, és azt állítja, hogy az az önző, aki azért küzd, hogy az emberek kényszer nélkül kereskedhessenek egymással, miközben ő maga szeretné azt, hogy az állam dolgozó emberek vagyonát rabolja el és utalja át neki – ami az önzetlenség magasfoka.

Konklúzió: Csak akkor érthetjük meg ezt a kiemelkedően brilliáns (nem) alkotást, ha megértjük azt, mi motiválta az írót annak megírásában. Állami egyetemeken és ösztöndíjakon élte és dolgozta le majdhogynem az egész életét. Nyilvánvaló, hogy gyakorlatilag az egész élete és jövedelme múlik azon, hogy képes-e elhitetni az emberekkel az állami rablás legitimációját. És ebből kifolyólag, nem azért olvashattunk olyan gondolatmeneteket, amik a legegyszerűbb logikai műveleteket sem képesek betartani, mert buta ember lenne ez a Pogátsa Zoltán, hanem azért, mert csupán a saját érzelmi világát próbálta racionalizálni, létjogosultságot állítani fel önmagának, hogy továbbra is élvezhesse azt, hogy bezárta magát az önbecsapások börtönébe, és ne kelljen szembenéznie a valósággal, amelyben ő bizony nem több, mint a társadalom haszontalan, értéktelen tagja, aki úgy éli fel az erőforrásainkat, hogy nem ad bele újat.

De mostanában egyre inkább rá kell ébrednem arra, hogy a világban minden nagyon rendben van, és a közelgő apokalipszis során az ilyen emberek sorra fognak elhullani, ahogyan pedig a társadalom megszabadul terheitől, úgy fogunk belépni a következő szárnyaló reneszánszba.

 Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.

Kommentek

One thought on “Pogátsa Zoltán

  1. Üdvözlet!

    Ez most egy nagyon jó cikk lett szerintem, le a a kalappal!
    Néhány ponton (pár apróság) viszont lenne hozzá megjegyzésem:

    “És mivel a végső igazság a szabadpiac oldalán áll”
    Óvatosan a végső igazságozázással! Nem akarok róla itt filozófiai vitát nyitni (gondolom te sem) de szerintem a békés együttélés alapja, hogy belátjuk mindenkinek megvan a maga igaza, az objektívan meghatározható igazságok száma aránylag kicsi, már csak a kommunikációs rendszerünk hiányosságai miatt is. Célszerűbb lenne alapelvekről beszélni igazság helyett.

    “az érzelmek irracionálisak, aki nem alapelvekből kiindulva éli az életét az az érzelmek szeszélyeire van kárhoztatva”
    Itt nem egészen értek egyet. Ugyanis az alapelvek érzelmi alapon állnak. És irracionálisak is valamennyire hiszen az alapelv épp azért alapelv mert mindennek (minden további emberi cselekvésnek) az az origója, axiómája. Az hogy elítéled az erőszakot, a kényszert (és nem csak az ellended ill szűk környezeted ellen irányulót mert az lenne a színracionális) bizony egy erkölcsi alapon nyugszik ami tul. képp egy érzelmi meggyőződés.

    “Gyereket csak házasság után szülj”
    A házasság csak egy papír egy bürokratikus humbug, az olyan hierarchikus és elnyomó intézmények mint az állam és az egyház valamint a befolyásuk alatt lévő társadalom kényszerít rá az emberekre, ha nem akarnak komoly következményekkel számolni, szóval ennek szvsz semmi keresnivalója egy szabadelvű érvelésben. Be lehetne helyettesíteni megfelelő anyagit háttérrel pl.

    “Kizárólag úgy vagyunk képesek elérni az igazsághoz, ha alapelvekből érvelünk. Ha pedig egy olyan letisztult példát használunk, ahol nincs ezer másik körülmény, csupán két ember, aki önkéntes értékcserében vesz részt, sokkal egyszerűbb meglátnunk az alapelveket”
    Mondjuk itt valamilyen mértékben Pogátsának is igaza van. Egyszerűen egy társadalomban nem lehet kizárólag az alapelvek alapján tájékozódni illetve azokat maradéktalanul teljesíteni, a lakatlan sziget jó példabeszéd a de a valósághoz kevéske… A rablás az rablás ebben nincs vita köztünk, ugyanakkor el tudok képzelni olyan szélsőséges körülményeket a valóságban amikor nem szívesen de elfogadhatónak, tartanám a rablást. Természetesen nem napi szinten ahogy az állam csinálja meg ami mellett Pogácsa érvel, és nem is akármilyen mértékben csak a legszükségesebben, legminimálisabban (ez persze szubjektív, de hát az alapelv is az, meg úgy nagy általánosságban elég sok minden…) . Ha a libertariánus/ankap oldal nem látja be, hogy valamilyen mértékben kompromisszumot kell kötnie a körülményekkel és a valósággal sosem lesz vonzó alternatíva a jelentős többség számára, mindvégig egy elszigetelt kisebbség marad. Történelmi tapasztalat, hogy olyan irányzatok amik szélsőségesen ragaszkodtak alapvetően pozitív értékrendekhez, figyelmen kívül hagyva az emberi természetet vagy nem terjedtek el, vagy elterjedtek de felpuhulva, félreértelmezve, elferdítve, vagy eredeti formában elterjedtek de csak rövid ideig hatottak.

    “Nem. A libertariánusok kritikája az, hogy takarodj kifelé a pénztárcámból te élősködő gazember” Ez jó 😀

    A cikkbe csúszott néhány gépelési hiba, javaslom nézd át még egyszer

    Amúgy a film tetszik bár még csak az 50. percnél tartok kb.

Comments are closed.