Az eufemizmus világát éljük. A boncmesterek “temetkezési vállalkozókká” lettek, a sajtóügynökök újabban “PR tanácsadók,” a portások meg “főfelügyelők.” A puszta tényeket az élet minden területén ködös álruhába öltöztették.

Ez nem kevésbé igaz a közgazdaságtanra. A régi időkben már-már periodikus gazdasági válságoktól szenvedtünk, amelyek váratlan fellépését “pániknak” hívták, az azt követő, elhúzódó köztes állapotot pedig “válságnak.”

A modern idők leghíresebb válsága természetesen az, amelyik jellemző pénzügyi pánikként kezdődött 1929-ben, és a Második Világháború hajnaláig tartott. 1929 katasztrófái után a közgazdászok és a politikusok elhatározták, hogy ennek soha többé nem szabad megtörténnie. Ezt elérni úgy a legegyszerűbb, ha egyszerűen kidefiniálják a “válságokat” a világból. Attól a ponttól Amerikát többé nem sújtották válságok.  Mivel amikor a következő hirtelen válság bekövetkezett 1937-38-ban, a közgazdászok egyszerűen elutasították a félelmetes szó használatát, és előálltak egy új, sokkal lágyabb hangzásúval: “recesszió.” Azóta jó néhány recesszión túlestünk, de válság nem volt egy sem.

Ám rövid időn belül a recesszió szó is túl kegyetlenné vált az amerikai nyilvánosság kifinomult érzékenységének. Most úgy fest, hogy az utolsó recessziónk 1957-58-ban volt. Azóta “visszaeséseink,” vagy ami még jobb, “lelassulásaink,” netán “oldalirányú elmozdulásaink” vannak. Tehát ideje örvendezni, innentől a válságokat, de még a recessziókat is száműzte a közgazdászok szemantikai határozata; ezen a ponton a legrosszabb, ami történhet velünk egy kis “lelassulás.” Effélék az “Új Közgazdaságtan” csodái.

Nemzetünk közgazdászai harminc éven át tudták magukénak azokat a nézeteket az üzleti ciklusról, amelyet a kései brit közgazdász, John Maynard Keynes vallott, aki létrehozta a keynesiánus vagy „Új” Közgazdaságtant A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című könyvében, melyet 1936-ban publikáltak. A diagramok, a matematika és a ködös zsargon mögött a keynesiánusok attitűdje a fellendülések és visszaesések felé maga az egyszerűség, sőt, naivitás. Ha infláció fedezhető fel, annak oka a társadalom „túlzott költekezése,” a vélt gyógyír pedig az, ha a kormány – a nemzet gazdaságának önjelölt stabilizálója és szabályozója – közbeavatkozik és az embereket arra kényszeríti, hogy kevesebbet költekezzenek, „felszívva vásárlóerő-többletüket” megnövekedett adóztatással. Ha viszont recesszió fedezhető fel, azt elégtelen magánköltekezés okozta, és a gyógyír ilyenkor pedig, ha a kormány növeli saját kiadásait, lehetőleg deficiten keresztül, így adva hozzá a nemzet aggregált kiadásainak áramához.

Az ötlet, mely szerint a megnövekedett kormánykiadások vagy az olcsó pénz „jó az üzletnek,” a kiadások csökkentése vagy a szigorúbb pénzpolitika pedig „rossz,” még a legkonzervatívabb hírlapokat és magazinokat is áthatja. Ezek az újságok továbbá adottnak veszik, hogy a szövetségi kormány szent feladata a gazdasági rendszert elkormányozni a válságok tátongó űrje és az infláció között, mivel a szabadpiaci gazdaság a vélekedések szerint minduntalan hajlamos megadni magát e gonoszok valamelyikének.

Napjaink összes közgazdaságtani iskolája ugyanilyen attitűddel bír. Vegyük például Dr. Paul W. McCracken, Nixon Gazdasági Tanácselnökének nézetét. Egy interjújában a New York Times-szal, röviden hivatalba kerülése után (1969. Január 24.-én), Dr. McCracken az állította, hogy az új adminisztráció előtt álló egyik legnagyobb probléma az, hogy „hogyan hűtöd le ezt az inflációs gazdaságot úgy, hogy eközben ne engedj szabadjára elfogadhatatlanul magas mértékű munkanélküliséget. Más szóval, ha az egyetlen célunk lehűteni az inflációt, azt el lehet érni. De a munkanélküliség iránti társadalmi toleranciánk igen érzékeny.” És ismét: „Úgy gondolom, éreznünk kell az utunkat előre. Nem igazán van tapasztalatunk a gazdaság rendezett lehűtésében. Rátapostunk a fékekre 1957-ben, de természetesen gazdaságunk jelentősen lelassult.”

Vegyük észre Dr. McCracken alapvető hozzáállását a gazdasághoz – figyelemre méltó, de csak mert napjaink majd’ összes közgazdásza ugyanígy vélekedik. A gazdaságot úgy kezelik, mint valami potenciálisan megmunkálható, de mindeközben egy folytonos gondokkal járó és makacs beteget, aki hajlamos nagyobb infláció vagy munkanélküliség felé kóborolni. Az állam a vén, bölcs menedzser és doktor szerepében tetszeleg, aki folyton nyitva tartja a szemét és folyton bütyköl, hogy gazdasági betegét jó állapotban tartsa. Akárhogy is, itt a gazdasági beteg nyilvánvalóan alárendelt, a kormány – mint „orvos” – pedig az úr.

Nem volt olyan rég, amikor ezt a fajta hozzáállást és attitűdöt „szocializmusnak” nevezték; de az eufemizmusok világát éljük, így ma sokkal puhább jelzőket használunk, mint a „mérsékletesség” vagy a „felvilágosult szabad vállalkozás.” Élünk és tanulunk.

Mik tehát az időszakos válságok okai? Tán mindörökké agnosztikusnak kell maradnunk a fellendülések és visszaesések okaival kapcsolatban? Tényleg igaz, hogy az üzleti ciklusok mélyen a szabadpiaci gazdaságban gyökereznek, így tehát szükséges valamiféle állami tervezés, ha szeretnénk a gazdaságot stabil keretek között tartani? A fellendülések és az őket követő visszaesések csak egyszerűen megtörténnek, vagy a ciklus egyik fázisa logikusan következik a másikból?

Az üzleti ciklusokhoz való napjainkban divatos hozzáállás valójában Karl Marxtól fakad. Marx látta, hogy a körülbelül a tizennyolcadik század végére datálható Ipari Forradalom előtt nem voltak fellelhetők az időszakosan megjelenő fellendülések és válságok. Voltak hirtelen gazdasági krízisek amikor valami király háborúzott vagy elkobozta alattvalói tulajdonát, de sehol nem volt jele az üzleti szerencse általános és viszonylag szabályos ütemű ingájában megtestesülő, sajátságosan modern jelenségnek: a fellendülésnek és visszaesésnek. Mivel ezek a ciklusok nagyjából egy időben a modern iparral együtt jelentek meg a porondon, Marx azt a következtetést vonta le, hogy az üzleti ciklusok a kapitalista piacgazdaság természetes részei. A közgazdaságtan összes különböző iskolája, függetlenül egyéb nézeteltéréseiktől és az üzleti ciklusnak tulajdonított egyéb okaiktól, egyetértenek eme létfontosságú kérdésben: hogy ezek az üzleti ciklusok valahonnan mélyről a szabadpiaci gazdaságból fakadnak. Karl Marx hitte, hogy az időszakos válságok egyre csak rosszabbodnak, amíg a tömegek fellázadnak és elpusztítják a rendszert, míg a modern közgazdászok úgy hiszik, hogy az állam sikeresen stabilizálhatja a válságokat és a ciklust. De az összes oldal egyetért abban, hogy a hiba mélyen a piacgazdaságban keresendő, és ha valami képes megmenteni a helyzetet, az valamiféle hatalmas méretű állami beavatkozás.

Viszont kritikus problémákat fedezhetünk fel abban a feltételezésben, hogy a piacgazdaság a ludas. Hiszen az „általános gazdasági elmélet” azt tanítja, hogy a kereslet és a kínálat mindig az egyensúly felé törekszik a piacon, így a termékek árai, illetve minden egyéb tényező ára, amely részt vesz a gyártási folyamatban, valamiféle egyensúlyi pontra törekszenek. Bár az adatváltozások, amelyek mindig előfordulnak, megakadályozzák eme egyensúly teljes elérését, semmi nem lelhető fel a piacgazdaság általános elméletében, amely választ adna az üzleti ciklus ismétlődően felbukkanó fellendüléseinek és visszahúzódásainak. A modern közgazdászok úgy „oldják” meg ezt a problémát, hogy az általános ár- és piacelméletüket és az üzleti ciklus elméletüket egyszerűen külön, szorosan zárt rekeszekben tartják, hogy a kettő sose találkozzon, és végképp ne integrálódjon egymásba. A közgazdászok sajnálatos módon elfelejtették, hogy csak egy gazdaság van, és ebből következően csak egy integrált gazdasági elmélet létezik. Sem a gazdasági élet sem az elmélet szerkezete nem és nem is lehet vízhatlan rekesz; a gazdaságról alkotott ismeretünk vagy egy integrált teljes egész, vagy semmi. Mégis, a legtöbb közgazdász megelégszik teljesen elkülönített és igazából egymást kizáró elméletek alkalmazásával az általános árelemzésre és az üzleti ciklusokra. Nem lehetnek igazi gazdaságtudósok mindaddig, amíg elégséges számukra e primitív módszer használata.

De még ennél is komolyabb problémák fedezhetők fel a manapság divatos megközelítésben. A közgazdászok továbbá nem látnak egy felettébb kritikus problémát, mivel nem hajlandóak összeegyeztetni üzleti ciklus- és általános árelméletüket: a vállalkozói szerep különös üzemzavarát gazdasági krízis és válság idején. A piacgazdaságban az üzletember egyik leglényegesebb szerepe, hogy „vállalkozó” legyen, egy ember, aki termelési folyamatokba fektet, aki felszerelést vásárol és munkaerőt bérel, hogy olyasvalamit termeljen, amiből nem biztos, hogy nyereségre tesz szert. Röviden, a vállalkozó szerep a bizonytalan jövő előrejelzésének szerepe. Mielőtt bármiféle befektetésbe vagy termelésbe vágna, a vállalkozónak meg kell becsülnie a jelen költségeket és a jövő bevételeket, és ebből következően azt, mennyi nyereséghez juthat befektetéseiből. Ha helyesen jelzi előre a jövőt és jelentősen jobban, mint üzleti versenytársai, profitot ér el befektetéséből. Minél jobb az előrejelzése, annál magasabb profitra tesz szert. Ha viszont előrejelzése gyenge, és túlbecsüli a termékére vonatkozó keresletet, veszteségeket fog elszenvedni és igen hamar kiszorul az üzletből.

A piacgazdaság tehát egy nyereség-és-veszteség gazdaság, amelyben az üzletemberek éleslátásának és képességeinek mértéke az általuk megszerzett nyereség és veszteség. A piacgazdaság továbbá rendelkezik egy beépített mechanizmussal, egy bizonyos természetes szelekcióval, amely biztosítja a felsőbbrendű előrejelző virágzását és az alsóbbrendű kigyomlálását. Hiszen minél több nyereséget szerez a jobb előrejelző, annál nagyobbá válnak üzleti felelősségei, és annál többet lesz képes befektetni a produktív rendszerbe. Másrészt viszont pár évnyi veszteségesség teljesen ki fogja szorítani a gyengén teljesítő előrejelzőket a piacról, és a bérkereső munkások soraiba helyezi őket.

Ha tehát a piacgazdaság rendelkezik a beépített természetes kiválasztódás mechanizmusával a jó vállalkozók számára, ez azt jelenti, hogy általánosságban elvárhatjuk, hogy ne szenvedjen sok vállalat veszteségeket. És valóban, ha szétnézünk gazdaságunkban egy év átlagos napján, azt találjuk, hogy a veszteségek nem széles körben elterjedtek. De ebben az esetben a furcsa tény, amely magyarázatra szorul, a következő: hogy lehet az, hogy időről időre, a recessziók fellépésekor és kiváltképp a meredek válságok alkalmával, az üzleti világ hirtelen széles körben kiterjedt masszív veszteségeket tapasztal? Elérkezik egy pillanat, amikor a cégek, a profitszerzés és a veszteségkerülés tekintetében eddig felettébb ravasz vállalkozók hirtelen és döbbenetesen magukat – majdnem mindegyikük – súlyos és megmagyarázhatatlan veszteségek között találják. Hogy lehet ez? Íme, egy hatalmas jelentőségű tény, amelyre minden válságelméletnek választ kell adnia. Egy olyan magyarázat, mint az „alulfogyasztás” – a teljes fogyasztói kiadások csökkenése – nem elegendő, mivel az szorul magyarázatra, hogy miként vált az összes eddigi, mindenféle gazdasági változást és fejlődést sikeresen előrejelző üzletember hirtelen teljesen és katasztrofálisan képtelenné e vélt fogyasztói kereslet zuhanásának előrejelzésében. Mi okozza az előrejelzés képességének e hirtelen meghibásodását?

A válságok egy megfelelő elméletének tehát el kell számolnia azzal, hogy a gazdaság hajlamos átesni egymást követő fellendülések és visszaesések sorozatán egy simán haladó vagy csendesen fejlődő egyensúlyi állapot bárminemű megközelítése nélkül. Kiváltképp, egy megfelelő válságelméletnek el kell számolnia a vállalkozói tévedések garmadájával, amelyek hirtelen és hatalmas sebességgel jelennek meg a gazdasági krízis egy pillanatában, majd elhúzódnak egészen a felépülésig. Továbbá van egy harmadik egyetemes tény, amelyre választ kell adnia a ciklusok elméletének. Változatlanul megfigyelhető, hogy a fellendülések és a visszaesések sokkal intenzívebbek és súlyosabbak a „tőkejavak iparában” – az iparokban, amelyek gépeket és felszerelést gyártanak, amelyek ipari nyersanyagokat termelnek vagy gyárakat építenek – mint a fogyasztói javakat gyártó iparokban. Íme, az üzleti ciklus egy újabb ténye, amely magyarázatra szorul – és természetesen nem magyarázható olyan válságelméletekkel, mint a híres alulfogyasztás tana, amely szerint a fogyasztók nem költenek eleget fogyasztói cikkekre. Hiszen ha az elégtelen költekezés a ludas, akkor miért van az, hogy a kiskereskedelmi eladások zuhannak a legkevésbé bármilyen válságban, miközben a válság igazából olyan iparokra súlyt le, mint a szerszámgépek, munkaeszközök, építkezés és nyersanyagok? Ennek megfelelően, épp ezek azok az iparok, amelyek igazán szárnyra kapnak az üzleti ciklus inflációs, fellendülés fázisában, és nem a fogyasztókat szolgáló üzletek. Az üzleti ciklus megfelelő elméletének tehát magyarázatot kell adnia a fellendülések és visszaesések jóval nagyobb intenzitására a nem fogyasztói javak, vagy a „termelési eszközök” iparában.

Szerencsére létezik a válságok és az üzleti ciklusok helyes elmélete, habár egyetemesen elhanyagolják azt napjaink gazdaságtudományában. Ez az elmélet is a gazdasági eszme hosszú időn átívelő hagyományából gyökerezik. Ez az elmélet a tizennyolcadik századi Skót filozófussal és közgazdásszal David Hume-mal, és a kimagasló tizenkilencedik századi angol klasszikus közgazdásszal, David Ricardo-val kezdődik. Lényegében ezek a gondolkodók látták, hogy a tizennyolcadik század közepén egy másik döntő jelentőségű intézmény is kialakult az ipari rendszer mellett. Ez volt a bankolás intézménye, beleértve annak képességét a hitel- és pénzkínálat kibővítésére (először papírpénz, később pedig bankbetét vagy folyószámla formájában, amelyek azonnal készpénzre válthatók a bankoknál). Az említett közgazdászok úgy látták, e kereskedelmi bankok tevékenysége rejti a kulcsot a tágulás és összezsugorodás rejtélyes, vissza-visszatérő ciklusához, amely megzavarta a megfigyelőket a tizennyolcadik század közepétől fogva.

Következő rész>>

…de előtte. ha értéket találtál munkánkban, kattints ide és támogasd az oldalt, hiszen az Ellenpropaganda kizárólag olvasói támogatásokból tartja fenn magát.

Kommentek