Olvasási idő: ~ 15 perc

III – III

PDF

A Ricardo-i érvekre, az általános „Osztrák” elméletre és saját kreatív zsenialitására alapozva Mises kifejlesztette a következő üzleti ciklus-elméletet:

Banki hitelexpanzió nélkül a szabad árak rendszerén keresztül egyensúlyba kerül a kereslet és a kínálat, így nem alakulhatnak ki halmozódó fellendülések és visszaesések. Viszont az Állam a jegybanki források bővítésével növeli a nemzet kereskedelmi bankjainak készpénztartalékát, így – központi bankján keresztül – hitelexpanzióra ösztönzi a bankokat. A bankok hitelexpanziója pedig folyószámlabetétek formájában megnöveli a nemzet pénzkínálatát. Ahogyan azt a Ricardiánusok is látták, a bankpénz ily módú növekedése felemeli a javak árait, tehát inflációt okoz. De Mises rávilágított arra, hogy valami más, valami sokkal gonoszabb is történik eközben. A banki hitelexpanzió új pénzt ömleszt az üzleti világba, amellyel mesterségesen a szabadpiaci szint alá csökkenti a kamatrátát.

A szabad és érintetlen piacon a kamatrátát kizárólag a piacgazdaságot alkotó egyének „időpreferenciája” határozza meg. Egy kölcsön lényege az, hogy egy „jelenbeli jószágot” (pénzt, amely a jelenben használható) elcserélnek egy „jövőbeli jószágra” (egy tartozási elismervényre, amelyet csak egy jövőbeli időpontban használhatnak fel). Mivel az emberek mindig előnyben részesítik a pénzt a jelenben, mint ugyanazt a pénzt egy későbbi időpontban, a jelenbeli jószág minden esetben magasabb árú a piacon, mint a jövőbeli. Ez az árkülönbség a kamat, melynek magassága attól függően változik, mennyivel részesítik nagyobb előnyben az emberek a jelenbeli fogyasztást a jövőbelinél – azaz az emberek időpreferenciájától.

Az emberek időpreferenciája továbbá azt is meghatározza, mekkora az emberek megtakarításainak és befektetéseinek mértéke fogyasztásaikhoz viszonyítva. Ha az emberek időpreferenciája csökken, azaz a jelenbeli fogyasztásra vonatkozó igényük csökken a jövőhöz viszonyítva, akkor az emberek kevesebbet fogyasztanak most, helyette pedig növekszik megtakarításuk és befektetésük; ugyanekkor és ugyanebből kifolyólag, a kamatráta – az időn alapuló árkülönbség rátája – is csökken. A gazdasági növekedés tehát javarészt az időpreferencia csökkenésének eredménye, amely a megtakarítások és beruházások arányának növekedését idézi elő a fogyasztáshoz viszonyítva, illetve a kamatráta csökkenését.

De mi történik akkor, amikor a kamatráta nem a lecsökkenő időpreferencia és a megnövekedett megtakarítások következtében zuhan, hanem a hitelexpanziót ösztönző állami beavatkozás miatt? Más szóval mi történik, ha a kamatráta mesterségesen, beavatkozás következtében zuhan, nem pedig természetesen, a fogyasztóközösség preferenciáinak és értékítéletének megváltozása következtében?

Baj történik. Hiszen az üzletemberek a kamatráta csökkenését látva úgy reagálnak, ahogyan mindig tennék, és ahogy reagálniuk kell a piaci jelek ilyesfajta változására: többet fektetnek be tőkejavakba és termelési eszközökbe. A beruházások – főképp a hosszú és időigényes projektek, amelyek eddig nem tűntek jövedelmezőnek hirtelen nyereségesnek látszanak a csökkent kamatteher következtében. Röviden, az üzletemberek úgy reagálnak, ahogy akkor tennék, ha a megtakarítások valóban megnövekedtek volna: többet ruháznak be tartós felszerelésbe, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba, építkezésbe ahelyett, hogy a fogyasztási javak közvetlen termelésébe fektetnének.

Tehát a vállalkozások boldogan kölcsönveszik az alacsony kamattal elérhető új banki pénzt, amit aztán tőkejavakba, végül magasabb bérleti díjakba, illetve a tőkejavakat gyártó iparágakban dolgozó munkások magasabb béreibe fektetnek. Ez a megnövekedett üzleti kereslet fellicitálja a munkaerő árát, de a vállalatok úgy hiszik, megfizethetik ezt a magasabb árat, mert rászedte őket a hitelpiacba történő állami és banki beavatkozás, és azok döntő fontosságú babrálása a piac kamatráta-jelével.

A probléma egyből megjelenik, amikor a munkások és az ingatlanbirtokosok – főként az előbbiek, hiszen a vállalkozások bevételük legnagyobb részét bérekre fordítják – nekikezdenek az új bankpénz elköltésének, amelyhez magasabb bérek formájában jutottak. A társadalom időpreferenciája a valóságban nem lett alacsonyabb; a társadalom nem akar többet megtakarítani, mint amennyit eddig. Tehát a munkások elkezdik felélni új jövedelmük nagy részét, így állítva vissza a gazdaságban a fogyasztás és a megtakarítás régi arányát. Ez azt jelenti, hogy a kiadásokat visszairányítják a fogyasztási javak iparágaiba, és nem takarítanak meg és fektetnek be annyit, hogy megvásárolják az újonnan legyártott gépeket, tőkefelszerelést, ipari nyersanyagokat, stb. Erre váratlanul derül fény és válságot okoz a termelési eszközöket előállító iparágak területét. Miután a fogyasztók visszaállították az általuk kívánatos fogyasztási és befektetési arányokat, fény derül arra, hogy a vállalatok túl sokat fektettek tőkejavakba, és túl keveset a fogyasztási javakba. A vállalatokat elcsábította az állami babrálás és a mesterséges kamatráta-csökkentés, amely következtében úgy cselekedtek, mintha több megtakarítás állna rendelkezésre befektetés végett, mint amennyi valójában. Miután az új bankpénz átszivárgott a rendszeren és a fogyasztók visszaállították régi arányaikat, nyilvánvalóvá vált, hogy nincs elég megtakarítás az összes termelési eszköz megvásárlásához, és a vállalatok tévesen fektették be a rendelkezésükre álló limitált megtakarításokat. A vállalatok túlzott mértékben fektettek be tőkejavakba és elégtelen mértékben fogyasztási cikkekbe.

Az inflációs fellendülés tehát az árrendszer és a termelési szerkezet torzulásához vezet. A termelési eszközöket gyártó iparágakban a munkaerő és a nyersanyagok árát a fellendülés során túl magasra licitálták ahhoz, hogy nyereséges legyen, miután a fogyasztók ismét kifejezik régi fogyasztás/befektetés preferenciájukat. A „válság” tehát egy szükségszerű és egészséges fázis, amely során a szabadpiac kigyomlálja a fellendülésből származó többleteket illetve hibákat, és visszaállítja a piacgazdaság azon funkcióját, hogy hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegét. Mivel a termelési tényezők árát túl magasra licitálták a fellendülés alatt, hagyni kell, hogy a tőkejavakat előállító iparágakban a munkaerő és a javak ára addig zuhanjon, amíg vissza nem állnak a helyes piaci kapcsolatok.

Mivel az új pénzhez a munkások a magasabb bér formájában igen gyorsan hozzájutnak, hogy lehet az, hogy a fellendülések évekig tarthatnak anélkül, hogy fény derülne a helytelen beruházásokra, hogy a piaci jelek babrálásából következő hibák nyilvánvalóvá válnának, és hogy a válság-igazítás folyamat munkába kezdene? A válasz az, hogy a fellendülés nagyon rövid életű lenne ha a banki hitelexpanzió illetve a kamatráta szabadpiaci szint alá történő csökkenése egy egyszeri alkalom volna. De a helyzet az, hogy a hitelexpanzió nem egyszeri alkalom: egyre csak tovább folytatódik, nem adva lehetőséget a vásárlók számára hogy ismét felállítsák a fogyasztás és megtakarítás általuk előnyben részesített arányát, nem hagyva, hogy a tőkejavak iparágában megjelenő költségnövekedés felzárkózzon az árak inflációs növekedéséhez. Hasonlóan egy ló ismételt doppingolásához, a fellendülést egy lépéssel az elkerülhetetlen összeomlás előtt tartják a banki hitelek folytonosan megismételt élénkítő dózisai. Csak akkor éri el a fellendülést a büntetés, amikor véget ér a hitelexpanzió – vagy mert a bankok ingatag helyzetbe kerülnek, vagy mert az emberek ellenezni kezdik a folyamatos inflációt. A hitelexpanzió megszűnésekor elérkezik a fizetés pillanata, az elkerülhetetlen kiigazítási folyamat pedig felszámolja a megalapozatlan, túlzott beruházásokat, illetve visszahelyezi a nagyobb hangsúlyt a fogyasztási javak termelésére.

Az üzleti ciklusok Mises-i elmélete tehát választ ad az összes rejtélyre: A ciklus ismétlődő és folyton visszatérő természetére, a vállalkozói hibák hatalmas tömkelegére, a fellendülés és visszaesés nagyobb intenzitására a termelési eszközöket előállító iparágakban.

Mises tehát rámutat arra, hogy a ciklusért az inflációs banki hitelexpanzió a felelős, melyet az Állam és az állami központi bank beavatkozása idéz elő. Mit mond Mises arról, mit kellene tennie az Államnak, amikor a válság ideér? Mi az Állam feladata a válság meggyógyításában? Mindenekelőtt a kormánynak be kell szüntetnie az inflációt amilyen hamar csak lehetséges. Igaz, hogy ez elkerülhetetlenül hirtelen véget vet az inflációs fellendülésnek, és elindítja az elkerülhetetlen recessziót vagy válságot. De minél többet vár ezzel a kormány, annál rosszabb lesz a kiigazítás szükségszerű folyamata. Minél hamarabb túlesünk a válság-igazításon, annál jobb. Ez azt is jelenti, hogy az Államnak sosem szabad megtámogatnia az egészségtelen üzleti helyzetet: soha nem mentheti ki a bajban levő vállalatokat, vagy adhat nekik kölcsön. Ha ezt tenné, azzal csak meghosszabbítaná a szenvedést, a rövid és gyors válságot pedig elhúzódó és krónikus betegséggé változtatná. Az Államnak nem szabad sem bértámogatásokat, sem a termelési eszközök vagy fogyasztói cikkek  ármegállapítását eszközölnie; ha ezt tenné, csak a végtelenségig késleltetné a válság-igazodás folyamat befejeződését; vég nélküli, elhúzódó válságot és tömeges munkanélküliséget okozna a létfontosságú, termelési eszközöket előállító iparágakban. A kormánynak nem szabad ismét inflációt generálnia, hogy kikerüljünk a válságból. Hiszen ha sikerrel is járna ez az ismételt infláció, csak elvetné a későbbi probléma magvait. A kormánynak semmit sem szabad tennie, hogy ösztönözze a fogyasztást, és nem szabad megemelnie saját kiadásait, mivel ez csak tovább emelné a társadalmi fogyasztás/beruházás arányát. Ami azt illeti a kiadások csökkentése segíti ezt az arányt. Amire a gazdaságnak szüksége van nem több fogyasztási kiadás, hanem több megtakarítás, hogy igazolja a fellendülés túlzott befektetéseinek egy részét.

Tehát a kormány feladata a Mises-i válságanalízis alapján: az égvilágon semmi. A gazdaság egészsége, illetve a válságból való leggyorsabb kilábalás szempontjából az el a kezekkel, „laissez-faire” szigorú politikáját kell követnie. Bármi, amit tesz, elhúzza és korlátozza a piac helyreigazodási folyamatát; minél kevesebbet tesz, annál gyorsabban fogja elvégezni ez a folyamat munkáját, és annál gyorsabban jelentkezik a stabil gazdasági felépülés.

A Mises-i előírás tehát a Keynesi teljes ellentéte: eszerint a kormánynak teljesen távol kell tartania magát a gazdaságtól, és tevékenységét saját inflációjának és költekezésének megállítására kell korlátoznia.

Mára teljesen elfelejtődött, még a közgazdászok körében is, hogy a válság Mises-i magyarázata és elemzése magának épp az 1930-as Nagy Világválság idején nyert teret – annak a válságnak az idején, amelyet úgy mutatnak fel a szabadpiaci gazdaság támogatói elé, mint a laissez-faire kapitalizmus legnagyobb és legpusztítóbb bukása. Egyáltalán nem az volt. 1929-et elkerülhetetlenné tették azok a banki hitelexpanziók, amelyek az 1920-as években történtek szerte a nyugati világban; a politika, amelyet tudatosan használták a nyugati államok, és főként az Egyesült Államok Federal Reserve System-je. Ezt az tette lehetővé, hogy a nyugati világ nem tért vissza a valódi aranyalaphoz az Első Világháború után, így nagyobb tér nyílt az államok inflációs politikája számára. Mindenki úgy gondol ma Coolidge elnökre, mint a laissez-faire és az érintetlen piacgazdaság támogatója; nem volt az, és sajnálatos módon sehol sem volt akkora ellenzője annak, mint a pénz és hitel területén. Sajnos a Coolidge beavatkozás hibáit és bűneit egy nemlétező szabadpiaci gazdaságra kenték.

Ha Coolidge tette 1929-et elkerülhetetlenné, Hoover elnök volt az, aki elhúzta és mélyítette a válságot, és a tipikusan durva de gyorsan eltűnő válságból elhúzódó, és majd’ halálos betegséget kovácsolt, egy betegséget, mely „gyógyírja” a Második Világháború holokausztja volt. Hoover, nem pedig Franklin Roosevelt volt a „New Deal” politikájának megalapítója – ami gyakorlatilag az Állam hatalmas mértékű használata pontosan arra, amitől óva int a Mises-i elmélet: a bérszintek  szabadpiaci szint fölé növelésétől, az árak feltornázásától, hitelinflációtól és hitelezéstől ingatag vállalatok számára. Roosevelt csupán tökéletesítette azt, amit Hoover felfedezett. A következmény Amerika történelmének legelső, majd’ állandó válsága és majd’ permanens tömeges munkanélkülisége. A Coolidge-krízis a példa nélkül elhúzódó Hoover-Roosevelt válsággá vált.

Kattints a képre és ismerd meg az igazságot a Nagy Gazdasági Világválságról!

Ludwig von Mises az 1920-as években zajló fellendülés csúcspontjakor megjósolta a válságot – egy olyan időben, hasonlóan a maihoz, amikor a közgazdászok és a politikusok, felfegyverkezve az örökös infláció „új közgazdaságtanával” és a központi bank által biztosított új „eszközökkel,” a véget nem érő gazdagság „Új Korát” kiáltották ki, melyet Washington bölcs gazdasági doktorai hoztak el. Ludwig von Mises – felfegyverkezve az üzleti ciklusok helyes elméletével – tartozott azon kevesek közé, akik megjövendölték a Nagy Világválságot, így a gazdasági világ arra kényszerült, hogy tisztelettel hallgasson rá. F. A. Hayek Angliában terjesztette el az eszméket, és az 1930-as évek elején a fiatalabb angol közgazdászok mindegyike elkezdte felhasználni a Mises-i cikluselméletet saját válságelemzéséhez – továbbá természetesen elfogadták az elméletből következő előírt, szigorúan szabadpiaci politikát. Sajnálatos módon a közgazdászok mára Lord Keynes történelmi személetét fogadták el, miszerint egy „klasszikus közgazdásznak” sem volt üzleti ciklus-elmélete, amíg 1936-ban Keynes meg nem érkezett. Volt válságelmélet, mely előírta a szigorú pénzpolitikát és a laissez-faire-t, mely mind Angliában, mind pedig az Egyesült Államokban egyre gyorsabban terjedt és amelyet elfogadtak, mint az üzleti ciklus elmélete. (Kiemelendően ironikus, hogy az Egyesült Államokban az egyik nagy „Osztrák” támogató az 1930-as évek elején és közepén nem volt más, mint Alvin Hansen professzor, aki nem sokkal ezután kiemelkedő keynesi tanítványként futott be.)

Ami elfojtotta a Mises-i cikluselmélet egyre növekvő elfogadását az nem volt más, mint a „Keynesiánus Forradalom” – a csodálatos áradat, amelyet a Keynesiánus elmélet hozott el a közgazdaságtan világába röviden Általános Elméletének 1936-os megjelenése után. Nem az történt, hogy a Mises-i elméletet sikerrel megcáfolták, csupán elfelejtették, miközben mindenki arra törekedett, hogy részesévé váljon a hirtelen divatba jött keynesi tömegnek. Néhányan Mises elméletének legnagyobb támogatói közül is – akiknek nyilvánvalóan több esze volt – engedtek a legújabb tanok csábításának, és ebből következően vezető amerikai egyetemek katedráira kerültek.

De most a néhai fő-Keynesiánus Economist is kijelentette, hogy „Keynes Halott.” Miután a makacs gazdasági tények évtizedeken át metsző elméleti kritikákkal és cáfolatokkal szembesítették őket, a Keynesiánusok most tömeges visszavonulásba kezdtek. Ismét kezdik morcosan elfogadni, hogy a pénzkínálat és a banki hitel vezető szerepet játszanak a ciklusban. Eljött az idő Mises üzleti ciklus-elméletének újrafelfedezésére, annak reneszánszára. Épp időben; ha valaha valóban elérkezik, el fogja söpörni a teljes Gazdasági Tanácsot, és látni fogjuk az Állam hatalmas léptékű visszavonulását a gazdasági szférából. De hogy ez megtörténjen, a közgazdaságtan világának és a nyilvánosságnak fel kell fedeznie az üzleti ciklus egy magyarázatát, amely túl sok tragikus éven át elhanyagoltan pihent a polcokon.

Murray Newton Rothbard, 1969.