Olvasási idő: ~ 14 perc

A következő esszé részlet Murray Rothbard – Oktatás: Szabad és Kötelező című könyvéből.

Az emberi természet egyik legfontosabb ténye az egyének közötti hatalmas változatosság. Természetesen vannak bizonyos széleskörű fizikai és szellemi jellegzetességek, amelyek minden emberi lényben fellelhetők. De az emberi egyedek a többi fajnál sokkal megkülönböztethetőbbek. Nem csupán minden ujjlenyomat egyedi, minden személyiség is az. Minden személy egyedi ízléssel, érdeklődésekkel, képességekkel és választott tevékenységekkel rendelkezik. Az ösztön vezérelte és rutinszerű állati tevékenységek általában teljesen egyformák. De az emberi egyének, függetlenül a céljaikban és értékeikben fellelhető hasonlóságtól, függetlenül a megegyező hatásoktól, az egyén saját személyiségének egyedi lenyomatát fejezik ki. Az egyéni különbözőség kifejlődése egyszerre a civilizáció fejlődésének oka és következménye. Ahogyan előrehalad a civilizáció, egyre több lehetőség nyílik az ember elméjének és ízlésének kifejlesztésére, folyton növekvő számú területeken. És ilyen lehetőségekből fakad a tudás és fejlődés előrehaladása, amely pedig hozzáad a társadalom civilizációjához. Továbbá az egyéni érdeklődések és adottságok változatossága az, amely utat nyit a specializálódásnak és a munkamegosztásnak, amely a civilizált gazdaságok alapköve. Mint ahogy azt George Harris atya kifejezte:

A vademberség az uniformitás. Az alapvető megkülönböztetést a nem, kor, méret és erő jelenti. A vademberek […] ugyanúgy, vagy egyáltalán nem gondolkodnak, így tehát egytagú szavakban kommunikálnak. Aligha találunk változatosságot közöttük, csupán a férfiak, nők és gyermekek hordáját. A következő, magasabb állapotot, amelyet barbárságnak nevezünk, a megnövekedett változatosságú szerepek jellemzik. Láthatunk egy kevéske munkamegosztást, valamennyi eszmecserét, jobb vezérséget, megnövekedett szellemi és esztétikai művelődést. A legmagasabb állapot, amelyet civilizációnak nevezünk, mutatja a specializáció legnagyobb fokát. Az egymástól különböző szerepek száma egyre növekedik. A gépi, kereskedelmi, oktatási, tudományos, politikai és művészi foglalkozások megsokszorozódnak. A kezdetleges társadalmakat az egyenlőség általi hasonlóság jellemzi; a kifejlett társadalmakat az egyenlőtlenség általi különbözőség vagy változatosság jellemzi. Ahogyan egyre lefelé haladunk, a monotonitás; ahogyan egyre fölfelé, a változatosság. Ahogyan egyre lefelé haladunk, az emberek egyre inkább hasonlítanak egymásra, ahogy egyre feljebb emelkedünk, az emberek egyre eltérnek egymástól; bizonyosan úgy tűnik, mintha az egyenlőség megközelítése a vademberség állapota felé hanyatlást jelentené, és mintha a változatosság a magasabb civilizáció irányába emelne.

Tehát nyilvánvalóan, ha a fejlődést a megnövekedett elégedettség jelenti, akkor még annál is nagyobb mértékben kell megjelennie a szerepek változatosságának, a képzések és törekvések újabb, és kifinomultabb megkülönböztetéseinek. A fejlődés minden lépése az emberi tényező hozzáadását jelenti, amely valamilyen módon különböző az eddigi összes létező tényezőtől. A civilizáció fejlődése tehát a társadalmat kitevő egyének növekvő változatosságát jelenti; az új találmányok, művészeti alkotások, a friss ismeretek kialakítását, és az erkölcsi alapelvek szélesebb alkalmazását.[1]

A civilizáció és az egyéni változatosság kialakulásával egyre kevesebb és kevesebb tér marad az identikus hasonlóságra, így tehát csökken az „egyenlőség.” Kizárólag a gyártósoron dolgozó robotok vagy a fűszálak tekinthetők teljesen egyenlőnek, identikusnak minden tulajdonságuk szempontjából. Minél kevesebb közös tulajdonsággal rendelkezik két organizmus, annál kevésbé „egyenlőek,” és annál inkább egyenlőtlenek. A civilizált emberi lények tehát egyenlőtlenek személyiségük legnagyobb részében. Az ízlések, a képességek és a jellemek egyenlőtlenségének a ténye nem szükségszerűen gyűlölettel teli megkülönböztetés, hanem egész egyszerűen az emberi változatosság méreteit tükrözi.

Nyilvánvaló, hogy az egyenlőség iránt érzett általános rajongás alapvető értelemben emberellenes. Elnyomja az egyéni személyiségek, a változatosság, és magának a civilizációnak a virágzását; a vademberi egyformaság felé vezető út. Mivel a képességek és az érdeklődések természetes módon változatosak, az erőfeszítés, amely az embereket egyenlővé kívánja tenni minden vagy a legtöbb tekintetben, szükségszerűen egy lefelé vezető út; a tehetség, a zsenialitás, a változatosság és az érvelési képesség kifejlődése elleni küzdelem. Mivel ellenzi az emberi élet és az emberi növekedés magját és alapelveit, az egyenlőség és uniformitás szektája a halál és pusztítás szektája.

Viszont van egy értelmezés, amely szempontjából az emberek közötti egyenlőség ésszerű és előnyös. Minden egyénnek rendelkeznie kell a képességei és személyisége fejlődéséhez szükséges lehető legnagyobb területtel. E terület birtokbavétele érdekében szabadnak kell lennie az ellene irányuló erőszaktól. Az erőszak csak elnyomja és elpusztítja az emberi fejlődést és törekvést, és sem az értelem, sem a kreativitás nem működhet a kényszer atmoszférájában. Ha minden ember egyenlő védelemmel bír az erőszak ellen, ez a „törvény előtti egyenlőség” lehetővé teszi a benne szunnyadó erők maximalizálását.

Mivel minden személy egyedi, nyilvánvaló, hogy a legjobb formális tanítás az a fajta, amelyik illik saját személyiségéhez. Minden gyermek különböző intelligenciával, adottságokkal és érdeklődésekkel rendelkezik. Tehát a tanítás sebességének, időzítésének, változatosságának, módszerének és kurzusainak legjobb választása hatalmas mértékben fog változni az egyik gyermekről a másikra. Az egyik gyermeknek, érdeklődéseiből és képességeiből kifolyólag sokkal jobban illik egy intenzív számtani kurzus, hetente háromszor, amelyet hat hónap múlva egy hasonló kurzus követ olvasásból; egy másik gyermek számára a különböző kurzusok rövid periódusa felelhet meg; egy harmadik számára szükséges lehet az olvasás hosszadalmas tanítása, satöbbi. A tanítás formális, rendszerezett tanfolyamaiból fakadóan a sebesség és a kombináció végtelen számú lehetősége létezhet, amely a legalkalmasabb lehet külön-külön minden egyes gyermeknek.

Nyilvánvaló tehát, hogy a legjobb fajta tanítás az egyéni tanítás. A tanfolyam, ahol egy tanár tanít egy diákot nyilvánvalóan a legjobb fajta oktatás. Kizárólag ilyen körülmények között fejlődhetnek ki az emberben szunnyadó lehetőségek a legmagasabb fokig. Az is nyilvánvaló, hogy a hivatalos iskola, melyre az olyan osztályok jellemzőek, amelyben egy tanár oktat számos gyermeket, roppantul alsóbbrendű rendszer. Mivel minden gyermek különbözik a többitől érdeklődéseiben és képességeiben, a tanár pedig csak egy dolgot taníthat egy időben, teljesen tisztán látható, hogy minden iskolai osztályt egy egységesített sablonban kell tanítani. Függetlenül attól, hogy a tanár hogyan, milyen sebességgel, milyen időzítéssel vagy milyen változatosságban tanít, erőszakot követ el minden egyes gyermek ellen. Minden iskolának szerves része az összes gyermek belekényszerítése az alkalmatlan uniformitás prokrusztészi ágyába.

Mit mondjunk akkor a törvényekről, amelyek minden gyermekre kötelező iskolázást kényszerítenek? Ezek a törvények a nyugati világ népbetegségei. Azokon a helyeken, ahol engedélyezik a magániskolákat, azoknak meg kell felelniük a kormány által rájuk kényszerített tanítási szabványoknak. Viszont nyilvánvaló kell, hogy legyen bármiféle tanítási szabvány kivetésének igazságtalansága. Néhány gyermek butább, és lassabb tanításra van szüksége; az éleselméjű gyermeknek gyors tempóra van szüksége képességei kifejlesztéséhez. Továbbá számtalan gyermek kiváló egy tantárgyban, és szörnyű egy másikban. Bizonyára meg kellene engedni számukra, hogy fejlesszék magukat a jobb tárgyakban, és elhagyják a rosszabbakat. Akármi is legyen a szabvány, amit a kormány ró ki a tanításra, mindenki ellen igazságtalanságot követ el – a gyengébb képességűek ellen, akik nem képesek feldolgozni a tanítást, a különféle tárgyakban különféle alkalmatossággal rendelkezők ellen, a magasan intelligens gyermek ellen, kinek elméje szárnyalna egy előrehaladottabb kurzuson, de várnia kell, amíg a gyengébb képességűek ismét felzárkóznak. Hasonlóképpen, bármilyen sebesség, amit a tanár diktál az osztályban, mindenki ellen igazságtalanságnak minősül; a gyengébb képességű ellen, aki képtelen tartani az iramot, és az éleselméjű ellen, aki elveszíti érdeklődését és a benne szunnyadó hatalmas lehetőségek kifejlesztésének értékes lehetőségét.

slider 5

Nyilvánvalóan a legnagyobb igazságtalanság mind közül a szülők megakadályozása saját gyermekük tanításában. A szülői tanítás az eszmei oktatás. Mindenekelőtt egyéni tanítás, amely során a tanár közvetlenül foglalkozik az egyedülálló gyermekkel, és önmagát a gyermek képességeihez és érdeklődéseihez igazítja. Másodjára, ki ismerhetné jobban a gyermek adottságait és személyiségét, mint saját szülei? A szülők mindennapi közelsége a gyermekkel, és az iránta érzett szeretete egyedülállóan alkalmassá teszi őket a szükséges formális tanítás átadásához. Így a gyermek saját személyiségéhez szabott, egyéni figyelmet kap. Senki sem jobban képesített a szülőnél abban, hogy a gyermeket milyen sebességgel kellene tanítani, mik a gyermek követelményei a szabadság vagy az irányítás felé, satöbbi.

Majdnem minden szülő képesített gyermeke tanítására, főként az elemi tárgyakban. Azok, akik nem olyan jártasok a témában, felbérelhetnek magánoktatókat gyermekük számára. Az oktatókat akkor is felbérelhetik, amikor a szülőknek nem tudnak időt szentelni gyermekük formális oktatására. A döntést, hogy ők, vagy mások tanítsanak, vagy melyik tanár lenne a legmegfelelő a gyermek számára, a szülők közvetlen, átfogó felügyelete mellett lehet a legjobban meghozni. A szülők határozhatják meg a gyermek haladását, a tanár mindennapi hatását a gyermekre, satöbbi.

A szülői tanítás és magántanári oktatás mellett, a szülők magániskolába is küldhetik a gyermeküket. Ez az alternatíva viszont nem olyan kielégítő a egyéni tanítás és egyéni ütem szükségszerű hiánya miatt. A magániskolában osztályok vannak számos gyermekkel, meghatározott idő a kurzusok számára, megállapított jegyek, satöbbi. Az egyetlen érv az iskolák mellett, szemben az egyéni tanítással, gazdasági: az egyéni taníttatás ára számos szülő számára akadályt jelent. Ebből következően a tömeges tanításhoz kell fordulniuk, mint az egyetlen alkalmas alternatíva, ahol a tanár egyszerre és egyidőben számos gyermeket tanít. Nyilvánvaló, hogy az ilyen magániskolák az egyéni oktatásnál alsóbbrendű megoldások. Akármilyen ütemet is diktáljon a tanár, azzal igazságtalanságot követ el a gyermekek ellen. Ha az Állam bizonyos „szabványokat” kényszerít a magániskolákra, azzal még nagyobb igazságtalanságot követnek el a gyermekek ellen. Mivel ha a szülő választási lehetősége a taníttatási lehetőségekben teljesen szabad és mentes az Állam kényszerétől, ők, a gyermeket legjobban ismerve és szeretve, képesek lesznek az általuk megfizethető legjobb típusú tanítást választani. Ha tanárt bérelnek, a leghozzáértőbbet választják gyermekük számára. Ha bármilyen magániskolát kiválaszthatnak, választásuk arra fog esni, amelyik legjobban megfelel gyermekük számára. A magániskolák kialakításának korlátlan lehetősége azért előnyös, mert a szabadpiacon különböző iskolatípusok fognak kialakulni minden kívánság kielégítése érdekében. Iskolák nyílnak kiemelten intelligens gyermekek számára, átlagos és átlagon aluli gyermekeknek, számos képességekkel rendelkezőknek, és azoknak, akiknek legjobb egy területre specializálódni, satöbbi. De ha az Állam kikiáltja, hogy nem lehetnek iskolák, amelyek például nem tanítanak számtant, az azt jelenti, hogy azokat a gyermekeket, akik más tárgyakban kiválóak lehetnek, de a számtanhoz kevés érzékük van, szükségtelen szenvedésnek kell alávetni. Azzal, hogy az Állam egységes szabványokat ró ki, hatalmas mértékben megsérti az emberi ízlések és képességek közötti változatosságot.

Az Állam kötelező iskolázási törvényeinek következménye nem csupán a szakosodott, részben egyénekre szabott, a különböző gyermekek igényeire kialakított magániskolák kifejlődésének elnyomása. Ezen felül megakadályozza, hogy a gyermeket azok tanítsák akik számos szempontból arra a leginkább képzettek – azaz szülei. További következménye az is, hogy olyan gyermekeket kényszerít az iskolákba, akik csak kevésbé, vagy egyáltalán nem fogékonyak a tanításra. Az emberi képességek változatosságának óceánjában jelentős számú gyermeket találunk, akik nem tudják befogadni a tanítást, akiknek érvelési képessége nem kifejezetten jó. Ezeket a gyermekeket kényszerrel az iskolázásnak kitenni – mint ahogy azt az Állam teszi majdnem mindenhol – egyenlő a természetük ellen elkövetett bűnnel. A szisztematikus tárgyak elsajátításának képessége nélkül vagy ülniük és szenvedniük kell, amíg mások tanulnak, vagy az átlagos és éleselméjű gyermekeket kell hatalmas mértékben visszatartani fejlődésükben, míg ezeket a gyermekeket tanulásra kényszerítik. Akárhogy is, a tanítás szinte semmilyen hatással nincs ezeken a gyermekeken, akiknek életük órái azért vesznek el, mert az Állam így parancsolja. Ha ezeket az órákat egyszerű, közvetlen tapasztalattal töltenék, amelyet könnyebben feldolgozhatnak, vitán felül egészségesebb gyermekekké és felnőttekké válnának. De betuszkolni őket egy iskolába az életüket leginkább formáló évtizedükben, bekényszeríteni őket olyan órákra, amelyek nem érdeklik őket, illetve amelyekhez nincs meg az adottságuk, a személyiségük teljes eltorzítását jelenti.

Olvasd el a teljes könyvet ide kattintva!

[1] George Harris: Inequality and Progress, 74-75, 88. o.