Az elmúlt években bőségesen hallhatunk a “közszektorról” és szép számmal ütötték fel a fejüket ünnepélyes eszmecserék arról, hogy nem kellene-e a magánszektor rovására ezt növelni. Már a kifejezésből is árad a tiszta tudomány, és valóban, a tudományosnak szánt – bár inkább áporodott –  “hazai össztermék statisztikák” világából emelkedett ki. Maga a koncepció nem épp értékítélettől mentes, ellenkezőleg, hemzseg komoly és megkérdőjelezhető vonzatoktól.

Elsőként megkérdezhetnénk: a “közszektora” minek? Valaminek, amit “hazai összterméknek” hívnak. Vegyük észre az elbújtatott feltételezést: a hazai össztermék olyasmi, mint egy pite, több “szektorból” áll; és ezek a szektorok – köz és magán egyformán – együtt hozzák létre a gazdaságnak, mint egésznek az össztermékét. Így az elemzésbe csempészik a feltételezést, miszerint a köz- és a magánszektor egyformán termelékeny, egyformán fontos, és úgy általában egyenlően értékes; a “mi” döntésünk a közszektor és a magánszektor arányáról pedig nem ártalmasabb, mintha arról döntene az ember, fagylaltot egyen-e vagy tortát. Az Államot olyasmi, szeretetre méltó szolgáltatónak tartják, mint a sarki fűszeres, vagy a lakógyűlés, ahol “mi” összegyűlünk, hogy megvitassuk, mi mindent kellene a “mi kormányunknak” megtennie nekünk (vagy velünk). Még azok a neoklasszikus közgazdászok is gyakran hivatkoznak az Államra általánosan hasznavehetetlen, de még mindig szerethető társadalmi szervként, ami gépiesen közvetíti a “mi” értékeinket és döntéseinket, akik egyébként a szabad piacot és társadalmat szokták előnyben részesíteni.

Az ember nem hinné, hogy egy professzornak, vagy bárki másnak különösebben nehezére esne felfogni azt a tényt, hogy a kormány nem olyan, mint a Rotariánusok és az Elkek; [Amerikai felebaráti közösségi szervezetek – a ford.] hogy gyökeresen különbözik a társadalom minden más szervétől és intézményétől: név szerint abban, hogy megélhetését és bevételét kényszer használatával, nem pedig önként neki adott fizetségként szerzi. Ahogyan azt a kései Joseph Schumpeter találóan jegyezte meg: ,,A teória, mely az adókat egy klub tagdíjának, vagy – mondjuk – egy orvosi szolgáltatás árának példájával elemzi, mindössze azt bizonyítja be, mennyire kívül esik a társadalomtudományok ezen ága a tudományos elme szokásain.”

Leszámítva a közszektort, mi alkotja a gazdaság “magánszektorának” termelékenységét? A magánszektor termelékenysége nem abból származik, hogy az emberek sietnek kezdeni “valamit,” akármit az erőforrásaikkal; hanem annak a ténynek köszönhető, hogy a vásárlók vágyainak és igényeinek kielégítésére használják  fel azokat.

Az üzletemberek a szabad piacon azon javak megtermeléséért fáradoznak, amiket a a vásárlók a legbőkezűbben jutalmaznak; ezeknek a termékeknek az eladása pedig hozzávetőlegesen “méri” fontosságukat a vásárlók szemében. Ha több millióan lovasszekerek termelésébe ölik az energiájukat, jelen napon és évben nem lesznek képesek azokat értékesíteni, tehát termelésük lényegében eredménytelen. Másrészt ha pár millió dollárt minden évben X termékre költenek, a statisztikusok könnyen és helyesen ítélhetnek úgy, hogy azok a milliók teszik ki a gazdaság “magánszektorbeli” X-részének termelési eredményét.

A gazdaság erőforrásainak egyik legfontosabb tulajdonsága a szűkösség: a föld, a munka, a tőkejavak mind-mind szűkösek, és mindegyiknek több lehetséges felhasználási módja van. A szabadpiac azért képes “termelékenyen” felhasználni őket, mert a termelőket az irányítja, hogy a vásárlóknak mire van a legnagyobb szüksége: például autókra lovasszekerek helyett. Tehát amíg a magánszektor összteljesítménye a statisztikában számok szimpla összeadásának, vagy eredményegységek összeszámlálásának látszik, a teljesítmény mérése valójában fontos minőségbeli döntést foglal magában, ami azt határozza meg “termékként,” amit a fogyasztó hajlandó megvásárolni. Milliónyi eladott autó azért termelékeny, mert a fogyasztók annak ítélték; millió eladatlan szekér pedig azért nem “termék,” mert a fogyasztók elhaladtak mellettük a piacon.

Most tételezzük fel, hogy ez az idilli szabad csere a kormány karmai közé kerül. A kormány valami önös okból mindenféle autót betilt (talán mert a sok fecskefarok zavarja az uralkodók esztétikai érzékét) és arra kényszeríti az autókereskedőket, hogy szekerekből állítsák elő ugyanazt a mennyiséget. Egy ilyen szigorú rezsim alatt a vásárlók bizonyos értelemben kényszerülnének a szekerek megvételére, mivel az autók be volnának tiltva. ebben az esetben viszont  nyilvánvalóan elvakult volna a statisztikus, ha naivan és egyszerűen az őket megelőző autókkal egyformán “termelékenyként” iktatná be a szekereket. Vicc volna egyformán termelékenynek nevezni őket, noha  a “hazai össztermék” eredmények valószínűleg még statisztikai csökkenést sem mutatnának ott, ahol a valóságban drasztikusan zuhanás történt.

A felhajtás övezte közszektor pedig még aggasztóbb helyzetben van, mint a hipotetikus szekerek fentebbi példánkban. Ugyanis a kormány bendőjébe jutó erőforrásokat a fogyasztók, akiknek legalább szabad volt utazniuk a szekereiken, még csak nem is érzékelik, nemhogy hasznukat vennék. A magánszektorban egy vállalat termelékenységét az méri, a fogyasztók mennyit költenek önkéntesen a termékükre. De a közszektorban, a kormány “termelékenységét” – mirabile dictu – abban mérik, ő mennyit költ! A hazai össztermék statisztikák megszerkesztésének hajnalán a statisztikusok szembe találták magukat a ténnyel, hogy a kormány aktivitása – egyedüliként az egyének és a vállalatok között –  nem mérhető a közösség önkéntes fizetsége alapján; mivel semennyi, vagy elenyésző ilyen fizetsége volt. Feltételezve tehát minden bizonyíték nélkül, hogy a kormánynak márpedig ugyanolyan termelékenynek kell lennie, mint akármi másnak, végül megállapodtak a  kiadásaiban, mint a termelékenységének mércéjében. Ily módon a kormány kiadásai nem csupán egyforma hasznosak, mint a magán, de ahhoz, hogy növelje a “termelékenységét,” a kormánynak mindössze hozzá kell csapnia egy jókora darabot a bürokráciájához. Vegyünk fel több bürokratát, és hadd szárnyaljon a közszektor termelése! Ez aztán a szociális varázslat valóban egyszerű és örömteli módja összezavarodott lakosságunk részére.

Az igazság pont a fordítottja a közfeltételezésnek. Távol álljon a közszektortól, hogy gyöngéden hozzájáruljon a magánszektorhoz: szükségszerűen élősködik a magángazdaságon, pusztán arra képes, hogy kizsákmányolja. Ez azt jelenti, hogy a társadalom termelékeny erőforrásait – közel sem a vásárlók igényeit kielégítve – kényszer hatására eltérítik ezektől az igényektől. A fogyasztókat szándékosan akadályozzák, és a gazdaság erőforrásait parazitikus politikusok és bürokraták által vágyott tevékenységekre irányítják tőlük át. A privát fogyasztóknak gyakran semmi sem jut, leszámítva esetleg némi propagandát a saját költségükön eléjük rakva. Más esetekben a fogyasztók kapnak valamit, ami messze alul van prioritásaik listáján – például, ahogy a mi esetünkben, szekereket. Mindkét esetben nyilvánvalóan látszik, hogy a “közszektor” igazából anti-termelékeny, hogy elvon a gazdaság magánszektorából ahelyett, hogy hozzáadna.

A közszektor a termelékenység mérésére használt kritérium, az önkéntes fizetség folyamatos megtámadásából él.

Mérhetjük a kormány beavatkozását a magánszektor költségvetésébe a kormánykiadások kivonásával a hazai össztermékből. Hiszen a kormány fizetsége saját bürokráciájának aligha termelés, a gazdaság erőforrásainak elszívása pedig kivonja azokat a termelékeny szférából. Ez a mérés persze kizárólag költségvetésbeli; nem kezd a különböző kormányregulációk anti-termékeny hatásainak vizsgálatába, amelyek más módon, nem az erőforrások elszívásával nyomorítják meg a termelést és a cserét. Nem szabadít meg a hazai össztermék statisztikák számos egyéb tévedésétől sem. Viszont legalább eloszlat olyan közismert mítoszokat, mint  az, hogy az amerikai gazdaság termelési teljesítménye megnőtt a Második Világháború alatt. Vond ki a kormány kiadásait a hozzáadásuk helyett, és látható, hogy a gazdaság valódi termelékenysége visszaesett, amire ésszerűen számítanánk egy háború közben.

Hogy Joseph Schumpeter egy másik találó megjegyzését idézzem az antikapitalista értelmiségiekre vonatkozóan: ,,a kapitalizmus vádlottként áll olyan bírák előtt, akik halálbüntetést tartogatnak a zsebükben. Meg fogják azt valósítani, bármit érveljen is a védelem; az egyetlen, amit a sikeres védőbeszéd elérhet, a vádirat változtatása.” A vádirat bizonyosan változik. A ’30-as években azt hallhattuk, hogy a kormánynak növekednie kell, mert a kapitalizmus tömeges szegénységet okozott. Most, a John Kenneth Galbraith-jegyben azt hajtogatják, hogy a kapitalizmus vétkezett, mert a tömegek elé túlzott bőség tárul. Míg a szegénység egykor a nemzet egyharmadát érintette, ma annak kellene meghatnia minket, hogy a közszektor “éhezik.”

Milyen mérce alapján vonja le Dr Galbraith azt a következtetést, hogy a magánszektor túl felfuvalkodott, a közszektor pedig vérszegény, tehát a kormánynak kell további erőszakhoz folyamodnia, hogy orvosolja a saját alultápláltságát? Biztos, hogy a mércéje nem történelmi. 1902-ben például az USA nettó hazai összterméke 22.1 milliárd dollár volt; a kormány kiadása (szövetségi, állami, helyi) 1.66 milliárdot számlált, avagy 7.1 százalékát a teljes termelésnek. A kormány költségvetési pusztítása tehát négy-ötszörösére nőtt századunkban. Ez nehezen nevezhető a közszektor “éhezésének.” Mégis, Galbraith állítja, hogy a közszektort egyre inkább éheztetik a nem épp bőséges 19. századi állapotához képest!

És milyen mércét ajánl Galbraith annak megállapítására, mikor éri el a közszektor az ideális méretét? A válasz: semmilyent, csupán egy személyes szeszélyt:

,,Megkérdőjeleződik majd, hogy mi a tesztje az egyensúlynak – mikor állapíthatjuk meg, hogy elértük az egyensúly állapotát a köz- és  magánigények kielégítésében. A válasz erre, hogy nincsen elvégezhető teszt, mivel ilyen teszt nem létezik… A jelenlegi kiegyensúlyozatlanság tisztán látható…Tehát az irány, ami felé haladnunk kell ahhoz, hogy javítsunk a dolgokon, teljesen egyértelmű.”

Galbraithnak a jelenlegi kiegyensúlyozatlanság “tisztán látható.” Miért az? Mert ő körülnéz maga körül, és nyomorúságos körülményeket lát, akárhol működik a kormány. Az iskolák túlzsúfoltak, a városi közlekedés akadozik és tömve vannak az utcák, a folyók szennyezettek – talán hozzászámolta azt is, hogy a bűnözés virágzik, és az igazságügyi bíráskodás hozzáférhetetlen. Ezek a területek mind a kormány felügyelete alatt és tulajdonában vannak. Az egyetlen elképzelhető megoldás ezekre a szembetűnő hibákra tehát még több pénzt szivattyúzni a kormány kasszájába.

Hogy lehet az, hogy mindig csak a kormány ügynökei lármáznak több pénzért és róják fel a lakosságnak, ha vonakodnak többet adni? Miért nem tapasztaljuk magán-vállalkozásbeli megfelelőit a közlekedési dugóknak (amelyek a kormány útjain keletkeznek), a rosszul kezelt iskoláknak, a vízhiánynak, stb? Azért, mert a magánvállalatok két forrásból gyűjtik össze a pénzt, amit megérdemelnek: önkéntes fizetségből szolgáltatásaikért a vásárlóktól, és önkéntes befektetésekből magánbefektetőktől, növekvő fogyasztói kereslet reményében. Ha nő a kereslet egy magánkézben lévő jószág iránt, a vásárlók többet fizetnek érte, a befektetők pedig többet fektetnek a kínálatba – mindenki elégedett. Ha nő a kereslet egy közjószág iránt (víz, út, metró, stb) mást se hallani, mint kelletlenkedést, amiért a fogyasztók pazarolják az értékes erőforrást, társulva a bosszankodással, amiért az adófizetők ellenzik az adóterhek növelését. A magánvállalkozás önérdekévé teszi, hogy ügyeljen a vásárlóra és kielégítse legsürgetőbb igényeit; a kormány az erőforrásai kellemetlen használójának nyilvánítja. Csakis egy kormányügynök nézne például a privát autók betiltására tetszéssel, mintha az “megoldaná” a zsúfolt utak problémáját. A kormány számos szolgáltatásának “ingyenes” volta ezenkívül állandósult túlkeresletet eredményez a kínálathoz képest; ebből fakadnak a folyamatos “hiányok” a termékeiből. Röviden, a kormány jövedelmét önkéntes befektetés és fogyasztás helyett kényszerített eltulajdonlásból szerezve nem működik és nem is működhet úgy, mint egy üzlet. Szükségszerű, bizarr eredménytelensége, a képtelensége a piac kitisztítására örökös kellemetlenség forrásává teszi a gazdasági térben.

A régi időkben a kormány szükségszerű hibái többnyire jó érvnek számítottak amellett, hogy a lehető legtöbb dolgot a hatáskörén kívül tartsanak. Elvégre, miután az ember veszteséges ajánlatba fektetett, igyekszik mindent megtenni, hogy elkerülje a jó pénz utánaküldését a rossznak. Mégis, Dr Galbraith megsokszorozná az elhivatottságunkat, amellyel az adófizető nehéz munkával keresett pénzét leeresztjük a “közszektor” patkánylyukába, sőt, magukat a kormány hibáit hozza fel a legfőbb érvként!

Dr Galbraith két nyílvesszőt tartogat tegezében, amelyek támogatják álláspontját. Az első azt szögezi le, hogy az emberek életkörülményeik javulása után az újabb és újabb jószágokat már nem értékelik annyira, mint a korábbiakat értékelték. Ez közismert tény; de Galbraith ebből valahogyan arra a következtetésre jut, hogy személyes szükségletek többé semmit nem jelentenek az embereknek. De ha ez a helyzet, akkor miért érnének mégis annyit a kormány “szolgáltatásai,” – amelyeknek a száma sokkal gyorsabban növekedett – hogy az indokolja további erőforrások áthelyezését a közszektorba? Végső érve pedig az, hogy a személyes vágyakat a vállalatok reklámjai plántálták mesterségesen az emberekbe, automatikusan “megteremtve” az igényt, amit kiszolgálni igyekeznek. Röviden, ha magukra hagynák őket – Galbraith szerint – az emberek megelégednének egyszerűbb, vélhetőleg létfenntartás-szintű élettel; és a hirdetés a gonosz, aki tönkreteszi ezt a primitív idillt.

Félretéve azt a filozófiai problémát, hogy hogyan képes A “megteremteni” B álmait és vágyait anélkül, hogy maga B is jóváhagyóan rájuk bólintana, itt egy különös gazdasági perspektívával találjuk magunkat szembe. “Mesterséges-e” minden a létfenntartáson felül? Milyen mérce szerint? Sőt, ugyan miért menne egy üzlet keresztül a plusz munkán és kiadáson, amivel változást visz a vásárlók vágyaiba, ha nyereséges lehet a fogyasztó már létező, nem-megteremtett kívánságainak kiszolgálásával is? A “piaci forradalom” – amelyen a vállalatok épp keresztülmennek – megnövekedett, már-már fanatikus fixációja a “piackutatáson” demonstrálja Galbraith nézőpontjának az ellentétét. Ha a vállalat reklámmal automatikusan meg tudná teremteni saját keresletét, semmi szükség nem volna piackutatásra  – sem a csőd miatt nem kellene aggódni.  Ahelyett, hogy a dúskáló társadalom úgymond “rabja” volna az üzleti vállalkozásoknak, épp a fordítottja igaz: ahogyan az életkörülmények a puszta létfenntartás fölé emelkednek, a vásárló körültekintőbbé válik abban, mit vesz – válogat. Az üzletembernek még jobban kell gondoskodnia a fogyasztóról, mint bármikor – innen a dühödt kísérletek a piac kutatásra, amiből kiderülne, mi az, amit a vásárló venni akar.

Van azonban a társadalomnak egy területe, ahol Galbraith elképzelései a reklámokról már majdnem bebizonyosodnak – de ezt a területet érdekes módon soha nem említi. Ez a hatalmas mennyiségű reklámkampány és propaganda a kormány részéről. Reklámok, amelyek egy olyan terméket magasztalnak az egekig, amit – ellentétben az üzleti hirdetésektől – a vásárlónak soha nem lesz lehetősége kipróbálni. Ha Müzli Cég X kinyomtat egy képet egy csinos lányról, aki kijelenti, hogy “X Müzli isteni finom,” a vásárló – még ha olyan naiv is, hogy elhiggye – tesztelheti az állítást személyesen. A későbbiekben a saját ízlése dönti majd el, vásárolni fogja-e X müzlit, vagy sem. Ám amikor a kormányügynök hangoztatja saját erényeit a tömegmédiában, a fogyasztónak nincsen direkt módja tesztelni azokat, hogy eldönthesse, igazak-e. Ha bármilyen vágy mesterséges, akkor a kormánypropagandával generáltak azok. Sőt, az üzleti vállalkozás reklámjait legalább az befektetők pénzelik, sikerük pedig a fogyasztók önkéntes elfogadásán múlik. A kormány hirdetéseit ezzel szemben a lakosságtól elvett adókból fizetik, ezért folytatódhatnak éveken át csekk nélkül. A szerencsétlen lakost hízelgéssel ráveszik, hogy éljenezze azoknak az érdemeit, akik erőszakkal kényszerítik a propaganda kifizetésére. Ez aztán a sértés a sérülésre.

Ha Galbraith Professzor és követői szegényes iránymutatók a közszektor ügyeivel kapcsolatban, milyen mércét ajánl a mi analízisünk? A válasz az öreg Jeffersoni mondás: ,,a legjobb kormány az, amelyik a legkevesebbet kormányoz.” Bármilyen visszaszorítása a közszektornak, bármilyen átruházás a közszektorból a magánba nettó gazdasági és erkölcsi haszon.

A közgazdászok többségének két fő érve van a közszektor mellett, amelyeket csupán felületesen érintenénk itt. Az egyik a “külső haszon.” A és B gyakran nyernek azzal, ha erőszakkal rávehetik C-t valaminek az elvégzésére. Ugyanez elmondható ennek a doktrínának a kritikájaként, de legyen elég annyi, hogy bármilyen érv, ami az igazát és erényességét hirdeti mondjuk három szomszédnak, akik egy vonósnégyest szeretnének alapítani, szuronnyal kényszerítve egy negyedik szomszédot a hegedülésre – nem igazán érdemel józan kommentárt. A második érv tartalmasabb; megfosztva technikai zsargonjától azt mondja ki, hogy néhány létfontosságú dogot egyszerűen képtelenség magánszférában szolgáltatni, ezért szükséges, hogy a kormány szolgáltassa azokat. Mégis, minden egyes szolgáltatást, amit valaha a múltban kormány biztosított, sikeresen átvett a szabad piac. Az udvarias feltételezést, miszerint magánszemélyek számára lehetetlen ezeket szolgáltatni, ezen közgazdászok munkái sosem támasztják alá semmilyen bizonyítékkal. Miért van például az, hogy a közgazdászok, akik oly sokszor hajlanak paramedikus vagy utilitárius megoldásokra, sosem pártolják a társadalmi “kísérleteket” ebben az irányban? Miért kell a politikai kísérletezésnek minduntalan a nagyobb kormány felé tolódnia? Miért nem adunk a szabad piacnak egy megyét, vagy legalább egy-két tagállamot, és látjuk meg, mit képes elérni?

Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.

Kommentek