A cikk eredetileg megjelent a Libertarian Forum 10. évfolyamának 7. számában.

Mostanában eltöprengtem azon, mik is azok a kritikus kérdések, amelyek megosztják a libertariánusokat. Néhány azokból, amelyek az elmúlt évek során jelentős figyelmet kaptak:  anarcho-kapitalizmus vs. korlátozott állam, abolicionizmus vs. fokozatosság, természeti jogok vs. haszonelvűség és háború vs. béke kérdései. De arra a következtetésre jutottam, hogy bármennyire is fontosak ezek a kérdések, nem érintik a probléma lényegét, a közöttünk meghúzódó kritikus választóvonalat.

Vegyük például az elmúlt években megjelent két vezető anarcho-kapitalista művet: az én For a New Liberty könyvemet, és David Friedman Machinery of Freedom írását. Felületesen vizsgálva a kettő közötti különbség az, hogy én a természetjogok és a racionális libertariánus törvénykönyv mellett állok, míg Friedman írása amorális és haszonelvű, amely nem-libertariánus magánrendőrségek közötti érdekszövetségek és kompromisszumok mellett érvel. De a különbség ennél sokkal mélyebb eredetű. A For a New Liberty sorai között (és a legtöbb munkámban úgyszintén) fellelhető az Állam és minden tevékenysége ellen érzett mély és átható gyűlölet, amely abban a meggyőződésben gyökerezik, hogy az Állam az emberiség ellensége. Ezzel ellentétben nyilvánvaló, hogy David egyáltalán nem gyűlöli az Államot; ő csupán arra a következtetésre jutott, hogy az anarchizmus és a versengő magánrendőrségek jobb társadalmi és gazdasági rendszerhez vezetnek, mint bármilyen más alternatíva. Vagy, teljesebben fogalmazva, hogy az anarchizmus jobb, mint a laissez faire, amely pedig jobb, mint a jelenlegi rendszerünk. David Friedman úgy döntött, hogy a politikai alternatívák teljes spektrumából az anarcho-kapitalizmus a felsőbbrendű. De felsőbbrendű a jelenlegi politikai struktúrához mérten, ami úgyszintén igen jó. Röviden, semmi jelét nem találjuk annak, hogy David Friedman bármilyen módon gyűlölné a létező amerikai Államot, vagy az Államot önmagában – hogy gyűlölné, mint a rablók, rabszolgásítók és gyilkosok ragadozó bandáját. Nem, csak a hideg meggyőződést találhatjuk arra vonatkozóan, hogy az anarchizmus volna a legjobb minden lehetséges világ közül, de mindemellett a jelenlegi felállás is igen magasan helyezkedik el a kívánatossági sorrenden, mivel Friedmannél egyáltalán nem érzékelhetjük, hogy az Állam – bármilyen Állam – a bűnözők ragadozó bandája lenne.

Ugyanez a benyomás hatja át mondjuk a politikafilozófus Eric Mack munkáját. Mack egy anarcho-kapitalista, aki hisz az egyéni jogokban; de írásaiban egyáltalán nem találhatjuk meg az Állam iránt érzett heves gyűlöletet, vagy még inkább, hogy az Állam egy rabló, állatias ellenség.

Talán a szó, ami leginkább leírja a közöttünk húzódó választóvonalat, a “radikális” kifejezés. Radikális az állami és a létező politikai rendszer iránti teljes, mindent átható ellenállás értelmében. Radikális – azaz az Állam ellen irányuló integrált, intellektuális ellenállás összefonódik a bűnözés és az igazságtalanság szervezett, szétterjedt rendszere ellen érzett zsigeri gyűlölettel. Radikális, azaz a szabadság szelleme és az államizmus-ellenesség melletti mély elköteleződés, amelyben összeforr az értelem és az érzelem, a szív és a szellem.

Továbbá – ellentétben azzal, ami manapság igaznak tűnik – nem kell anarchistának lenned ahhoz, hogy a mi értelmünkben radikális lehess, mint ahogy lehetsz anarchista a radikális szikra nélkül. Nem igazán ismerek senkit, aki a korlátozott állam mellett állna, és radikális lenne – ami egy igazán hihetetlen jelenség, ha a klasszikus-liberális őseinkre gondolunk, akik gyönyörűen integrált szenvedéllyel gyűlölték az államizmust és koruk Államait: a levellerek, Patrick Henry, Tom Paine, Joseph Priestley, a Jacksoniánusok, Richard Cobden, és tovább sorolva múltunk legnagyobbjait. Tom Paine radikális államgyűlölete sokkal fontosabb volt a szabadság mozgalmának, mint a tény, hogy sosem lépte át a laissez faire és az anarchizmus közötti választóvonalat.

És napjainkhoz közelítve azok, akik az elején rám is nagy hatással voltak, mint Albert Jay Nock, H.L. Mencken vagy Frank Chodorov, nagyszerűen radikálisok voltak. “Ellenségünk, az Állam” (Nock könyvcíme), és minden tette iránti gyűlöletük sugárzó csillagként ragyogta be összes írásukat. Szóval mi van akkor, ha sosem jutottak el a kimondott anarchiáig? Sokkal jobb egy Albert Nock, mint száz anarcho-kapitalista, akik túlságosan is kényelmesnek találják a létező politikai rendet.

Hol vannak napjaink Paine-jei és Cobdenjei? Miért van az, hogy a laissez-faire, korlátozott állam-pártiak nem többek gyenge konzervatívaknál és hazafiaknál? Ha a “radikális” ellentéte a “konzervatív,” hol vannak a radikális laissez-faire hívőink? Ha a korlátozott Államot pártolók valóban radikálisok lennének, gyakorlatilag semmi választóvonal nem lenne közöttünk. Ami most valóban megosztja a mozgalmat az nem az anarchista vs. minarchista, hanem a radikális vs. konzervatív irányvonal. Istenem, adj nekünk radikálisokat, legyenek ők anarchisták, vagy sem.

Hogy tovább vezessük elemzésünket, a radikális anti-államisták hihetetlenül értékesek, még akkor is, ha nem nevezhetőek libertariánusoknak, a szó átfogó értelmében. Így számtalan ember csodálja az olyan cikkírókat, mint Mike Royko és Nick von Hoffman, mivel libertariánus szimpatizánsoknak és útitársaknak tartják őket. Valóban azok, de nem ez a fő jelentőségük. Mivel Royko és von Hoffman írásait – legyenek azok bármennyire kétségtelenül következetlenek – áthatja az Állam, a politikusok, és klienseik iránt érzett teljes gyűlölet, amelynek őszinte radikalizmusa sokkal hűebb a szabadság szelleméhez, mint valaki, aki közönyösen követ végig minden következtetést és premisszát, egészen a versengő bíróságok “modelljéig.”

Vizsgáljuk hát meg az elhíresült “abolicionizmus” vs. “fokozatosság” vitáját az új, radikális vs. konzervatív szempontból. Az utóbbi a Reason (egy magazin, amelynek minden atomja “konzervativizmust” sugároz) augusztusi számából támad, amelyben a szerkesztő Bob Poole azt kérdezi Milton Friedmantől, a vita melyik oldalán áll. Friedman, a lehetőséggel élve “intellektuális gyávaságnak” nevezi az “innen odajutás” “megvalósítható” módszereinek hiányát. Poole és Friedman egymás között sikeresen elleplezték a valódi problémákat. Egy abolicionista sincs, aki nem élne egy megvalósítható módszerrel, vagy fokozatos győzelemmel, ha az az útjába kerülne. A különbség az, hogy az abolicionista mindig magasra tartja végső céljának zászlaját, sosem rejti el alapelveit, és ehhez a célhoz a lehető leggyorsabb módon kíván eljutni. Ebből következően, bár az abolicionista el fogja fogadni a helyes út felé tett fokozatos lépést, ha kizárólag annyit képes elérni, de azt mindig kelletlenül fogja tenni, mint az első lépés a mindig szeme előtt lángoló cél irányába. Az abolicionista egy “gombnyomó,” akinek felhólyagosodna az ujja, olyan hévvel nyomná meg az Állam azonnali eltörlésének gombját, ha létezne ilyen gomb. De az abolicionista azzal is tisztában van, hogy végső soron ilyen gomb nem létezik, és így, ha szükséges, elfogadja a kenyér egy szeletét – de mindig a teljes cipót részesíti előnyben, ha elérheti.

Itt érdemes megjegyezni, hogy Milton leghíresebb “fokozatos” lépései, mint az iskolai utalványok tervezete, a negatív jövedelemadó, a munkaadó által levont és befizetett adó, a rendeleti papírpénz – fokozatos (vagy nem annyira fokozatos) lépések a rossz irányba, el a szabadságtól, és ebből fakad e tervek harcias libertariánus ellenzése.

Az abolicionista gomb-megnyomó álláspontja az Állam, illetve a bűn és elnyomás állami motorja iránt táplált mély és örökké tartó gyűlöletéből fakad. Ezzel az integrált világnézettel a radikális libertariánus sosem tudná elképzelni azt, hogy egy mágikus gombot, vagy bármilyen, való életbeli problémát egyfajta száraz költség-haszon számítással közelítsen meg. Tudja, hogy az Államot el kell törölni, amilyen hamar és amekkora teljességgel csak lehetséges. Pont.

És épp ezért a radikális libertariánus nem csupán abolicionista, hanem elutasítja a Négyéves Tervet, vagy az Állam méretének egyéb, lassú és mérsékelt csökkentését. A radikális – legyen ő anarchista vagy laissez-faire – nem gondolkodhat úgy, hogy “Hát, az első évben 2 százalékkal csökkentjük a jövedelemadót, eltöröljük a Kereskedelmi Kamarát és csökkentjük a minimálbért; a második évben eltöröljük a minimálbért, ismét 2 százalékkal csökkentjük a jövedelemadót, és 3 százalékkal csökkentjük a jóléti kiadásokat, stb.” A radikális nem gondolkodhat így, mivel a radikális az Államot az ő halálos ellenségének tekint, amelyből ott kell levágni, ahol és amikor csak lehet. A radikális libertariánus számára minden esélyt meg kell ragadni az Állam csökkentésére, legyen az az adók csökkentése vagy eltörlése, a költségvetés, vagy a szabályozások megváltoztatása. És a radikális libertariánus étvágya mindaddig kielégíthetetlen, amíg az Államot el nem törölték, vagy – a minarchisták esetén – egy apró, laissez-faire szerepre nem csökkentették.

Sokan eltűnődtek azon: Miért kellenek nekünk fontos politikai nézeteltérések az anarcho-kapitalisták és a minarchisták között pont most? Az államizmus világában, ahol megannyi közös csatát vívhatnának, miért nem dolgozhat ez a két csoport teljes harmóniában, mindaddig, amíg el nem értünk egy Cobdenita világot, amely után megbeszélhetjük nézeteltéréseinket? Miért most vitázzunk a bíróságok, és egyéb dolgok felett? A válasz e kiváló kérdésre az, hogy bizony kéz-a-kézben masíroznánk előre ezen az úton, ha a minarchisták radikálisok volnának, mint ahogy azok voltak a klasszikus liberalizmus születésétől egészen az 1940-es évekig. Adjátok vissza az államizmus-ellenes radikálisokat, és a harmónia győzedelmesen uralkodna a mozgalmunk felett.

Murray N. Rothbard, 1977.

Kommentek