Olvasási idő: ~ 10 perc

A cikk eredetileg megjelent a Libertarian Forum 10. évfolyamának 7. számában.

A napokban azon töprengtem, mik is azok a kritikus kérdések, amelyek megosztják a libertáriusokat. Néhány azokból, amelyek az elmúlt évek során jelentős figyelmet kaptak: anarcho-kapitalizmus vs. korlátozott állam, abolicionizmus vs. fokozatosság, természeti jogok vs. haszonelvűség és háború vs. béke. De arra a következtetésre jutottam, hogy bármennyire is fontosak ezek a kérdések, nem érintik a probléma lényegét, a közöttünk meghúzódó kritikus választóvonalat.

Vegyük például az elmúlt években megjelent két vezető anarcho-kapitalista művet: az én For a New Liberty könyvemet, és David Friedman Machinery of Freedom írását. Felületesen vizsgálva a kettő közötti különbség az, hogy én a természetjogok és a racionális libertárius törvénykönyv mellett állok, míg Friedman írása amorális és haszonelvű, amely a nem-libertárius magánrendőrségek közötti érdekszövetségek és kompromisszumok mellett érvel. De a különbség ennél sokkal mélyebben gyökerezik. A For a New Liberty lapjait (és a legtöbb munkámban úgyszintén) áthatja az Állam és minden tevékenysége ellen érzett mély és átütő gyűlölet, amely abban a meggyőződésben gyökerezik, hogy az Állam az emberiség ellensége. Ezzel ellentétben nyilvánvaló, hogy David egyáltalán nem gyűlöli az Államot; ő csupán arra a következtetésre jutott, hogy az anarchizmus és a versengő magánrendőrségek jobb társadalmi és gazdasági rendszerhez vezetnek, mint bármilyen más alternatíva. Vagy, teljesebben fogalmazva, hogy az anarchizmus jobb, mint a laissez-faire, amely pedig jobb, mint a jelenlegi rendszerünk. David Friedman úgy döntött, hogy a politikai alternatívák teljes spektrumából az anarcho-kapitalizmus a felsőbbrendű. De a jelenlegi politikai struktúrához mérten felsőbbrendű, és szerinte a jelenlegi struktúra is igen jó. Röviden, semmi jelét nem találjuk annak, hogy David Friedman bármilyen módon gyűlölné a létező amerikai Államot, vagy az Államot önmagában – hogy úgy gyűlölné, mint a rablók, rabszolgásítók és gyilkosok ragadozók bandáját. Nem, csak a hideg meggyőződést találhatjuk arra vonatkozóan, hogy az anarchizmus a legjobb minden lehetséges világ közül, de mindemellett a jelenlegi felállás is igen magasan helyezkedik el a kívánatossági sorrenden, mivel Friedmannél egyáltalán nem érzékelhetjük, hogy az Állam – bármilyen Állam – a bűnözők ragadozó bandája lenne.

Ugyanez a benyomás hatja át mondjuk a politikafilozófus Eric Mack munkáját. Mack egy anarcho-kapitalista, aki hisz az egyéni jogokban; de írásaiban egyáltalán nem találhatjuk meg az Állam iránt érzett heves gyűlöletet, vagy még inkább, hogy az Állam egy rabló, állatias ellenség.

Talán a szó, ami leginkább leírja a közöttünk húzódó választóvonalat, a “radikális” kifejezés. Radikális az állami és a létező politikai rendszer iránti teljes, mindent átható ellenállás értelmében. Radikális – azaz az Állam ellen irányuló integrált, intellektuális ellenállás összefonódik a bűnözés és az igazságtalanság szervezett, szétterjedt rendszere ellen érzett zsigeri gyűlölettel. Radikális, azaz a szabadság szelleme és az államizmus-ellenesség melletti mély elköteleződés, amelyben összeforr az értelem és az érzelem, a szív és a szellem.

Továbbá – ellentétben azzal, ami manapság igaznak tűnik – nem kell anarchistának lenned ahhoz, hogy ebben az értelemben radikális lehess, mint ahogy lehetsz anarchista a radikális szikra nélkül. Nem igazán ismerek senkit, aki a korlátozott állam mellett állna, és radikális lenne – ami egy igazán hihetetlen jelenség, ha a klasszikus-liberális őseinkre gondolunk, akik gyönyörű szenvedéllyel gyűlölték az államizmust és koruk Államait: a levellerek, Patrick Henry, Tom Paine, Joseph Priestley, a Jacksoniánusok, Richard Cobden, és tovább sorolva múltunk legnagyobbjait. Tom Paine radikális államgyűlölete sokkal fontosabb volt a szabadság mozgalmának, mint a tény, hogy sosem lépte át a laissez faire és az anarchizmus közötti választóvonalat.

És napjainkhoz közelítve azok, akik az elején rám is nagy hatással voltak, mint Albert Jay Nock, H.L. Mencken vagy Frank Chodorov, nagyszerűen radikálisok voltak. “Ellenségünk, az Állam” (Nock könyvcíme), és minden tette iránti gyűlöletük sugárzó csillagként ragyogta be az összes írásukat. Szóval mi van akkor, ha sosem jutottak el a kimondott anarchiáig? Sokkal jobb egy Albert Nock, mint száz anarcho-kapitalista, akik túlságosan is kényelmesnek találják a létező politikai rendet.

Hol vannak napjaink Paine-jei és Cobdenjei? Miért van az, hogy a laissez-faire, korlátozott állam-pártiak nem többek, mint puhány konzervatívok? Ha a “radikális” ellentéte a “konzervatív,” hol vannak a radikális laissez-faire hívőink? Ha a korlátozott Állam támogatói valóban radikálisok lennének, gyakorlatilag semmi választóvonal nem lenne közöttünk. Ami most valóban megosztja a mozgalmat az nem az anarchista vs. minarchista, hanem a radikális vs. konzervatív irányvonal. Istenem, adj nekünk radikálisokat, legyenek ők anarchisták, vagy sem.

Hogy tovább vezessük elemzésünket, a radikális anti-államisták hihetetlenül értékesek, még akkor is, ha nem nevezhetők libertáriusnak, a szó átfogó értelmében. Sokan csodálják az olyan cikkírókat, mint Mike Royko és Nick von Hoffman, mivel libertárius szimpatizánsoknak és útitársaknak tartják őket. Valóban azok, de nem ez a fő jelentőségük. Royko és von Hoffman írásait – legyenek azok bármennyire kétségtelenül következetlenek – áthatja az Állam, a politikusok, és a klientúrájuk iránt érzett teljes gyűlölet, amelynek őszinte radikalizmusa sokkal igazabb a szabadság szelleméhez, mint valaki, aki közönyösen végigkövet minden következtetést és premisszát, amíg el nem ér a versengő bíróságok “modelljéig.”

Vizsgáljuk hát meg az elhíresült “abolicionizmus” vs. “fokozatosság” vitáját az új, radikális vs. konzervatív szempontból. Az utóbbi a Reason (egy magazin, amelynek minden atomja “konzervativizmust” sugároz) augusztusi számából támad, amelyben a szerkesztő, Bob Poole azt kérdezi Milton Friedmantől, a vita melyik oldalán áll. Friedman, a lehetőséggel élve “intellektuális gyávaságnak” nevezi az “innen odajutás” “megvalósítható” módszereinek hiányát. Poole és Friedman egymás között sikeresen elleplezték a valódi problémákat. Egyetlen abolicionista sincs, aki elutasítaná a fokozatos győzelmet vagy egy “megvalósítható” módszert. A különbség az, hogy az abolicionista mindig az egekbe emeli végső céljának lobogóját, sosem rejti el alapelveit, és ehhez a célhoz a lehető leggyorsabb módon kíván eljutni. Ebből fakadóan bár az abolicionista el fogja fogadni a helyes út felé tett fokozatos lépést, ha a körülmények kizárólag annyit engednek, de azt mindig kelletlenül fogja tenni, mint ami csupán a legelső lépés a mindig szeme előtt lángoló cél felé. Az abolicionista egy “gombnyomó,” akinek felhólyagosodna az ujja, olyan hévvel nyomná meg az Állam azonnali eltörlésének gombját, ha volna ilyen gomb. De az abolicionista azzal is tisztában van, hogy végső soron nincsen ilyen gomb, és így, ha muszáj, elfogadja a kenyér egyetlen szeletét – de mindig a teljes cipót részesíti előnyben, ha teheti.

Itt érdemes megjegyezni, hogy Milton leghíresebb “fokozatos” lépései, mint az iskolai utalványok tervezete, a negatív jövedelemadó, a munkaadó által levont és befizetett adó, a rendeleti papírpénz – fokozatos (vagy nem annyira fokozatos) lépések a rossz irányba: el a szabadságtól, és ebből fakad e tervek harcias libertárius ellenzése.

Kapcsolódó bejegyzés: Milton Friedman nem volt libertárius

Az abolicionista gomb-megnyomó álláspontja az Állam, illetve a bűn és elnyomás állami motorja iránt táplált mély és örökké tartó gyűlöletéből fakad. Ezzel az integrált világnézettel a radikális libertárius sosem tudná elképzelni azt, hogy egy mágikus gombot, vagy bármilyen, való életbeli problémát egyfajta száraz költség-haszon számítással közelítsen meg. Tudja, hogy az Államot el kell törölni, amilyen hamar és amekkora teljességgel csak lehetséges. Pont.

És épp ezért a radikális libertárius nem csupán abolicionista, hanem elutasítja a Négyéves Tervet, vagy az Állam méretének egyéb, lassú és mérsékelt csökkentését. A radikális – legyen ő anarchista vagy laissez-faire – nem gondolkodhat úgy, hogy “Hát, az első évben 2 százalékkal csökkentjük a jövedelemadót, eltöröljük a Kereskedelmi Kamarát és csökkentjük a minimálbért; a második évben eltöröljük a minimálbért, ismét 2 százalékkal csökkentjük a jövedelemadót, és 3 százalékkal csökkentjük a jóléti kiadásokat, stb.” A radikális nem gondolkodhat így, mivel a radikális az Államot az ő halálos ellenségének tekinti, amelyből ott kell levágni, ahol és amikor csak lehet. A radikális libertárius számára minden esélyt meg kell ragadni az Állam csökkentésére, legyen az az adók csökkentése vagy eltörlése, a költségvetés vagy a szabályozások megváltoztatása. És a radikális libertárius étvágya mindaddig elapadhatatlan, amíg el nem törölték, vagy – a minarchisták esetén – egy apró, laissez-faire szerepre nem csökkentették az Államot.

Sokan eltűnődtek azon: Miért kellenek nekünk fontos politikai nézeteltérések az anarcho-kapitalisták és a minarchisták között pont most? Az államizmus világában, ahol megannyi közös csatát vívhatnának, miért nem dolgozhat ez a két csoport teljes harmóniában mindaddig, amíg el nem értünk egy Cobdenita világot, amely után megbeszélhetjük nézeteltéréseinket? Miért most vitázzunk a bíróságok, és egyéb dolgok felett? A válasz e kiváló kérdésre az, hogy bizony kéz-a-kézben masíroznánk előre ezen az úton, ha a minarchisták radikálisok volnának, mint ahogy azok voltak a klasszikus liberalizmus születésétől egészen az 1940-es évekig. Adjátok vissza az államizmus-ellenes radikálisokat, és a békesség győzedelmesen uralkodna a mozgalmunk felett.

Murray N. Rothbard, 1977.