Olvasási idő: ~ 12 perc

Mostani témánkban eltávolodunk a közgazdaságtantól. Úgy hiszem, eleget foglalkoztunk az Osztrák iskola szabadpiaci irodalmával, főként von Mises és Rothbard írásaival az elmúlt időszakban, és talán ideje ismeretlen területekre evezni. Vizsgáljuk meg hát, mi festi be az egykor ártatlan csecsemő, majd a kíváncsi gyermek lelkét a szabadság ellen vörösen izzó gyűlölet színére.

Kérlek, ha újonnan érkezett olvasó vagy, kövesd a képeket és a linkeket a további információért, melyek az állítások mélyebb alátámasztására hivatottak.

Definiáljuk mindenekelőtt a szocializmus szót, hiszen definíciók nélkül a filozófia épp annyira lehetséges, mint a matematika számok nélkül. Viszont nem szeretnék egy bekezdésnél többet szentelni a meghatározásra: a szocializmus csupán államizmus, kommunizmus, tervgazdálkodás. A szocializmus mindenható erőt adni az Állam, egy csoport bűnöző kezébe, hogy szabadon elnyomhassák és rabszolgásíthassák a közösséget. A lehető legmagasabb fokozatra kapcsolni a társadalomban uralkodó törvényesített erőszakot és a legális rablást. Az uralkodó osztály rendeleteivel helyettesíteni a szabad vállalkozást, az egyéni döntés jogát. Az önkéntesség helyett az erőszak alapelve mentén szervezni a társadalom minden aspektusát.

A magyar kultúra tekintetében hibát követünk el, ha a szocialistákat kizárólag a baloldalon keressük. Magyarországon a jobb éppoly szocialista. Nem kevésbé halljuk a “tőkések” és a “multik” uralmáról, a “bérrabszolgaságról” és a “kizsákmányolásról” beszélni a Fidesz-pártiakat, mint az MSZP-támogatókat. A helyzet nem is lehetne másképp. A kommunizmus időszakában a szabadságpárti irodalom egyszerűen nem terjedhetett, előtte pedig még nem létezett. Az Osztrák iskola irodalma akkor élte virágzó korszakát, amikor itt a kommunizmus tombolt.

A Rendszerváltás után pedig a szabadság eszméje nem vethetett gyökeret a magyar kultúra méreggel átitatott talajában. A szocialista indoktrinációs rendszer – az értelmiségiek a közoktatással karöltve – megtette hatását. (Talán az Ellenpropaganda teszi a legnagyobb lépéseket a rendszerváltás óta a szabadság felé, és a mi erőfeszítéseink is eltörpülnek titáni feladatunk előtt; épp ezért van annyira elengedhetetlenül nagy szükségünk minden olvasó támogatására.)

Tehát a szocializmus eszméje általánosan elfogadott hit lett a magyar nép körében. Ha úgy tetszik – és egyáltalán nem áll távol a valóságtól e hasonlat, hiszen von Mises szavaival az állami hatalom nem több, mint verés, akasztás, bebörtönzés  – vérvörössé vált, immáron önként, a magyar eszmei tenger, és az állam minden lépésével egyre közelebb jutunk az eszme kiteljesedése felé.

Viszont nem szeretnénk kollektíve elítélni az egész magyar nemzetet – még akkor sem, ha csupán statisztikailag elhanyagolható, pár ezer ember áll a szabadság mellett. Egyrészt a csoportnyomás erejét sosem lehet alábecsülni: nem várhatjuk el az átlagpolgártól, hogy egész környezetét ellenezve kiálljon a szabadpiac mellett, főképp úgy nem, hogy a szabadság mozgalmának alapvető irodalma el sem juthat a kezébe. Igazságtalan volna vele szemben, ha felrónánk neki, hogy nem tagadta meg tanárai, tankönyvei tanításait, nem kérdőjelezett meg minden politikust, és az uralkodói osztály teljes értelmiségi testőrgárdáját, nem állt ellen szülei politikai nézetének, és nem találta fel egymagában azt a gazdasági érvrendszert, amely rejtélyei történelmünk leghatalmasabb gondolkodóit is álmatlan éjszakákkal, tévutakkal gyötörte.

Tehát a magyar közösség egy jelentős részét ésszerűen kivonhatjuk a felelősség alól. Gondolhatunk rájuk úgy, mint akik a propaganda hatása alatt vannak, de racionális érvek hallatán képesek átgondolni a dolgokat.

Viszont van egy csoport, akiről e bejegyzésben szó lesz. Ezek az emberek – többnyire az idősebb korosztály tagjai – azok, akik hangosan hallatják a fentebb említett marxista frázisokat. Akik szemében a vállalkozó “kizsákmányoló,” a cégek “uralkodnak,” és el kell őket nyomni a jótevő állam hatalmával. Aki szemében a gazdag ember a gonosz, és aki üvöltve harsogja, hogy erőszakkal el kell venni e gonosz vagyonát. Akik “libsinek” vagy “vadkapitalizmusnak” nevezik a szabadság hagyományát, a nyugati civilizáció pillérét és legnagyobb vívmányát – aminek életüket köszönhetik.

Sokáig nehezen értettem, hogy mi tesz egy embert ehhez hasonló szocialistává. Hadd meséljem el röviden, miért nem. Életemet, tudattalanul-tudatosan, Marcus Aurelius gondolata szerint vezettem, amely szerint a tett előtti akadály előrelendíti a tettet; az úttá válik az, ami az útban áll. Tehát az ember személyes fejlődése előtti akadályok nem búslakodásra, hanem kitörő örömre adnak okot, mivel épp az akadályok azok, amin keresztül az ember nagyobb és teljesebb lehet. A kihívások azok, amik gyermekből embert, amik vándorból hőst tesznek, amik fejletlen énedből előhoznak minden rejtett lehetőséget.

Számomra ez volt az ésszerű út, a logikus út, az út, amit az embernek személyes életében magától értetődően követnie kell. Hiszen csupán egy életet kaptunk, nyilvánvalóan arra akarjuk szentelni azt, hogy poros, szürke emberből legendák legyünk. Nem volt kérdéses; mint ahogy az sem volt kérdéses előttem, hogy a személyes fejlődésre kell törekednem, és szemeim előtt ez definícióból fakadóan az akadályok leküzdését – de legalábbis a velük való szembenézést – jelentette.

És őszinte meglepődéssel töltött el, amikor felfedeztem, hogy ez a szemléletmód nem egyetemes. Más szóval, korántsem magától értetődő, hogy az emberek ez alapján cselekedjenek. Az akadályok sokak számára bénító félelmet, szenvedést, fájdalmat, nem kívánt kínokat jelentenek, és sokan jelentős erőfeszítéseket tesznek, hogy elkerüljék őket.

Ekkor értettem meg, mi itatja át az ember lelkét a szocializmus gyűlölettel átitatott ideológiájával.

A szocialistákat nem érdeklik a szegények. Ami azt illeti, a szocialisták abszolút nem bánják, ha a jóléti állam a segélyek és a tehetetlenség örök függőségébe taszítja a szegényeket, és ösztönzi a tunyaságot, a tétlenséget, az értékteremtéstől való tartózkodást, és a szegényeket ebből fakadóan átalakítja az öngyűlölő szerencsétlenek haszontalan és megvetett osztályává. Nem. A szocialisták pusztán gyűlölik – de zsigerből gyűlölik a gazdagokat. A szocialista propaganda jellemzője: dehumanizálni a tehetős és sikeres embereket, hogy aztán hangtalan lelkiismerettel kirabolhassák, elnyomhassák és karóba húzhassák őket.

A szocializmus tehát egy ideológia, amely a neheztelést és a gyűlöletet – és az ebből elkerülhetetlenül következő erőszak kezdeményezését – az erény álcájába csomagolja. Ez a neheztelés és ez a gyűlölet pedig az ember saját személyes kudarcából fakad. Ki a hibás azért, hogy szegény vagyok? Ki tehet arról, hogy nincsen semmi mások számára értéket teremteni képes képességem? Ki tehet arról, hogy engem nem tisztelnek és nem becsülnek?

Természetesen a gazdagok. Természetesen a képzettek. Természetesen azok, akiket tisztelnek.

A szocializmus legmélyén az ember egy életen át összegyülemlett kudarcainak racionalizálása szunnyad. “Kizsákmányolnak, bár életem során nem alkottam semmi maradandót embertársaim számára, semmi elengedhetetlen értéket, és az értékteremtés az, amiből a kapitalizmusban a vagyonosság fakad – viszont ha nem hinném, hogy kizsákmányolnak, szembe kellene néznem énem hatalmas hibáival.” “Bérrabszolga vagyok, a sikeres és jól kereső emberek pedig csak vezető pozícióban levő tétlen paraziták, illetve a fizikai munkát megvető lusta idióták, mivel ha másképp hinném, szembe kellene néznem a képességeim és motivációm helyén tátongó űrrel.”

A kapitalizmusban a vagyonosodás kulcsa értéket teremteni a fogyasztóknak, méghozzá jobbat és olcsóbban, mint bárki más. Ez a tény azért vált ki erőszakos gyűlöletet a szocialistákban, mert nem akarnak szembenézni viszonylagos társadalmi értéktelenségük tényével. Nem akarnak szembenézni azzal, hogy embertársaik szemében erőfeszítésük épp annyit ér, amennyit fogyasztóként fizetnek hozzáadott értékükért, tehát amennyit bér formájában számukra kifizetnek – ami egyáltalán nem jelentős mennyiség. Nem akarnak szembenézni azzal, hogy nem hoztak létre maradandót, nem álmodtak meg majd adtak a vásárló kezébe új technológiát, forradalmi terméket, kiváló szolgáltatást. Legjobb esetben is csak átlagos emberek.

A kapitalizmus objektív mércéje tehát gyűlöletes a szocialisták szemében, mert tükröt nyújt nekik személyes kudarcukról.

Hadd jegyezzem meg, ezt nem egy jachton ülve írom, kubai szivar és prostituáltak társaságában. Ha valahova, inkább tartozom a sztereotipikus szegény író kategóriájába, mint a jól menő üzletemberébe.

De mi az oka annak, hogy ezek az emberek így végezték? Mi az oka annak, hogy valaki negyven évesen, ötven évesen, még mindig csak minimálbért keres? Ez egy olyan hatalmas méretű bukás az ember egész életen át tartó személyes fejlődésében, aminek érdemes megvizsgálni az okát.

Röviden, mutass egy embert, akiben izzik a gazdagok és a sikeres emberek iránti gyűlölet, akinek aztán az államot hizlalja izzó mérge, én pedig mutatok valakit, akiben gyermekként minden ambíciót szilánkokra törtek.

Ezek azok az emberek, akiket a verbális bántalmazás gyűlöletes áradatában részesítettek; akik addig hallották, hogy “felnőttként semmire sem viszed,” hogy önbeteljesítő jóslat lett belőle. Kiknek a világ titkai iránti érdeklődését és lelkesedését közömbös – vagy ellenséges – szülői szemek fogadták. Akiknek végül a közoktatás megadta a kegyelemdöfést, és kiirtotta belőlük az ambíció és a motiváció minden szikráját.

Ezután pedig felnőttek, és normalizálták traumáik minden pillanatát. Nem nevezték nevén a rajtuk elkövetett gonoszt, nem élték újra az elutasítás és a bántalmazás fájdalmát; helyette normálisnak, helyesnek vélték azt. “Végtére is megérdemeltem – gondolják – hogy lustának nevezzenek, hogy azt mondják nekem, semmire sem viszem majd, hogy elutasítsák kíváncsiságom és kitörő lelkesedésem, mivel tényleg lusta és haszontalan voltam, és csak nyűg voltam a szüleimen.”

Viszont minden diszfunkció, minden lelki zavar a jogosan érzett szenvedés elkerüléséből fakad. Ezek a gyermekkori sebek pedig – a lustasághoz vagy a motiválatlansághoz hasonló tudattalan viselkedés következtében, amely a gyermekkori bántalmazás igazolásaként és a fájdalom elkerüléseként szolgál – olyan életfává terebélyesednek, amely az ember halálával úgy tűnik el, mintha soha nem is lett volna.

Mindemellett valószínűleg mindazok gyermekkorát jelentősen átitatta az erőszak légkőre, akik lelkiismeretük leghalkabb visszhangja nélkül támogatják a megdöbbentő mértékű állami erőszakot a sikeres emberek illetve az önkéntes értékcsere ellen.

Nem lelem örömet abban, hogy ilyen dolgokról kell írnom. Őszintén szeretnék egy olyan világban élni, ahol nincsenek kegyetlen szülők – akiket kegyetlen szülők neveltek, akiket kegyetlen szülők neveltek, az idők kezdetéig visszanyúló körforgáson át – és gyermekeik felnőttként nem taszítanak abba a sorsba egy nemzetet, amelyben Magyarország ma találja magát. Sajnos ezeknél az embereknél a racionális érvek süket fülekre lelnek, mivel ők sem érvek alapján alakították ki eszmeiségüket, hanem a gyermekkorukban elszenvedett sebek hegei nyomán. Terápia és az önismeretre való elkötelezett törekvés segíthetne rajtuk, de ez kívül esik a hatáskörünkön – akárki hatáskörén.

Viszont ha a már okozott sebek hatásait nem is tudjuk eltörölni – legalábbis nem idegenként, idegenekben, tehetünk azért, hogy szülőként ezt a tragédiát ne ismételjük meg. És egy biztatással, kíváncsisággal és tisztelettel felnevelt gyermek épp akkora hőstett, épp akkora lépés egy szabad társadalom felé, mint az igazságra ébreszteni a szocializmus útjára tévedteket.

Az Ellenpropaganda kizárólag olyan olvasók támogatásából tartja fenn magát, mint te, és hatalmas szükségünk van a segítségedre. Kattints ide, ha értéket találtál az oldal tartalmában, és támogasd munkánkat.