A szocializmus és kommunizmus összes ágazatának legalapvetőbb dogmája az, hogy a piacgazdaság vagy a kapitalizmus egy rendszer, amely a hatalmas tömegek érdekeit sérti a megrögzött individualisták apró kisebbségének egyedüli hasznára. A tömegeket egyre növekvő szegénységbe taszítja. A dolgozó ember számára nyomort, rabszolgaságot, elnyomást, lealacsonyítást és kizsákmányolást tartogat, miközben gazdaggá teszi a tétlen és haszontalan paraziták osztályát.

Ez a tan nem Karl Marxtól ered. Még jóval azelőtt kidolgozták, mielőtt Marx a színre lépett. Legsikeresebb terjesztői nem a Marxista szerzők voltak, hanem olyan emberek, mint Carlye és Ruskin, a brit Fábiánusok, a német professzorok és az amerikai institucionalisták. És igen jelentős tény, hogy e dogma igazát csupán néhány közgazdász kérdőjelezte meg, akiket egyhamar elhallgattattak, és elzárták előttük az egyetemekhez, a sajtóhoz, a politikai pártok vezetéséhez – és mindenekelőtt – a közhivatalhoz vezető utat.

Szocializmus

De természetesen nem voltak egyöntetűek a gyakorlati politikai következtetések, melyeket az emberek e dogmából levontak. Egy csoport kikiáltotta, hogy e gonosz eltörlésének csupán egy módja létezik, mégpedig a kapitalizmus teljes lerombolása. Ők azt hirdették, hogy termelési eszközök magántulajdonlását azok állami tulajdonlására kell cserélni. Annak bevezetésére törekednek, amit szocializmusnak, kommunizmusnak, tervgazdálkodásnak vagy államkapitalizmusnak nevezünk. Mindezen kifejezések ugyanazt a dolgot jelentik. Többé ne a vásárló – vásárlásával vagy a vásárlástól való tartózkodásával – döntse el, mit, milyen mennyiségben és milyen minőségben termelhetnek. Innentől egyedül egy központi hatalom irányítson minden termelési tevékenységet.

Intervencionizmus, melyet a középút politikájának tartanak

Egy másik csoport látszólag ennél kevésbé radikálisabb. A szocializmust épp annyira elutasítják, mint a kapitalizmust. Egy harmadik rendszert ajánlanak, amely – ahogyan állítják – olyan távol áll a kapitalizmustól, mint a szocializmustól; amely, mint a társadalom gazdasági berendezkedésének harmadik rendszere, a másik két rendszer között félúton áll, és míg megtartja a mindkettőből származó előnyöket, elkerüli a hátrányokat, melyek mindkettő természetes részét képezik. Ezt a harmadik rendszert nevezik az intervencionizmus rendszerének, vagy – az amerikai politika terminológiájában – a középút politikájának. Az a bizonyos nézőpont teszi számos ember számára népszerűvé ezt a harmadik rendszert, amelyből a kérdéses problémákra tekintenek. Ők úgy látják, hogy két osztály – az egyik oldalon a kapitalisták és vállalkozók, a másik oldalon pedig a bérkeresők – vitázik a tőkéből és a vállalkozói tevékenységekből befolyó hozam elosztásáról. Mindkét fél önmagának követeli a teljes tortát. Most – ajánlják ezek a közbenjárók – teremtsünk békét azzal, hogy egyenlő mértékben elosztjuk a vita tárgyát képező értéket a két osztály között. Az Államnak az elfogulatlan döntőbíró szerepében be kell avatkoznia, meg kell fékeznie a kapitalisták kapzsiságát, és nyereségük egy részét a munkásosztályra kell ruháznia. Tehát lehetőség nyílik a kapitalizmus szörnyetegének trónfosztására anélkül, hogy a totalitárius szocializmus szörnyetegét emelnénk trónra.

Mégis, teljesen hibás ily módon ítélkezni a kérdés felett. A kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentét nem a zsákmány elosztása fölötti vita. A viszály tárgya, hogy a társadalom gazdasági berendezkedésének két módja közül – a kapitalizmus és a szocializmus közül – melyik segíti jobban azon célok elérését, amelyeket minden ember az általában gazdaságinak nevezett tevékenységek végső céljának tart, azaz a hasznos árucikkek és szolgáltatások lehető legjobb kínálatát. A kapitalizmus e célokat magánvállalkozáson és magánkezdeményezésen keresztül kívánja elérni, melyek a közönség vásárlásának vagy vásárlástól való tartózkodásának alárendeltjei. A szocialisták a különböző egyének terveit a központi hatalom egyedi tervével kívánják helyettesíteni. Annak helyére, amit Marx a “termelés anarchiájának” nevezett az állam kizárólagos monopóliumát tennék. Az ellentét nem egy meghatározott mértékű vagyon elosztásának módjára vonatkozik, hanem az összes olyan termék gyártási módjára, amelyet az emberek élvezni kívánnak.

A két alapelv közötti konfliktus kibékíthetetlen, és nincs lehetőség semmiféle kompromisszumra. Az irányítás feloszthatatlan. Vagy a fogyasztói kereslet piaci megtestesülése határozza meg, milyen céllal és hogyan használják a termelési tényezőket, vagy az állam gondoskodik ezekről a kérdésekről. Semmi nem képes enyhíteni a két ellentmondásban álló alapelv közötti ellentétet. Kizárják egymást. Az intervencionizmus nem a kapitalizmus és a szocializmus közötti arany középút. Az intervencionizmus a társadalom gazdasági berendezkedésének harmadik rendszere, és úgy is kell kezelnünk azt.

Hogyan működik az intervencionizmus

Mai beszélgetésünk feladata nem a kapitalizmus vagy a szocializmus érdemeinek taglalása. Ma egyedül az intervencionalizmusal foglalkozok. Továbbá nem áll szándékomban az intervencionizmust önkényes értékelésnek alávetni bármiféle előre kialakított nézőpontból vizsgálva. Egyedül az foglalkoztat, hogy bemutassam az intervencionizmus működését, illetve hogy tekinthetünk-e rá úgy, mint a társadalom gazdasági berendezkedésének permanens mintája.

Az intervencionisták kihangsúlyozzák, hogy szeretnék megtartani a termelési eszközök magántulajdonlását, a vállalkozást és a piaci értékcserét. De ezután úgy folytatják, hogy döntő fontosságú megakadályozni, hogy ezek a kapitalista intézmények káoszt szítsanak és igazságtalanul kizsákmányolják az emberek többségét. Az állam kötelessége – parancsokon és tilalmakon keresztül – megfékezni a birtokos osztály kapzsiságát, mielőtt birtoklási vágyuk a szegényebb osztályokat károsítja. Az érintetlen vagy laissez-faire kapitalizmus gonosz. De hogy gonoszságát eltöröljük, nem szükséges teljesen eltörölnünk a kapitalizmust. Lehetséges a kapitalista rendszer fejlesztése, ha az állam beavatkozik a tőkések és vállalkozók tevékenységébe. Az üzlet ilyesfajta állami regulációja és rendszabályozása az egyetlen módja a totalitárius szocializmus visszatartásának, és a kapitalizmus azon részei megmentésének, melyeket megéri megtartanunk. Eme filozófia talaján az intervencionisták különböző intézkedések galaktikáját pártolják. Válasszunk ki egyet közülük, az igen népszerű árszabályozás fondorlatát.

Hogyan vezet szocializmushoz az árszabályozás

A kormány úgy hiszi, hogy egy bizonyos árucikk, mondjuk a tej ára túl magas. Szeretné lehetővé tenni a szegények számára, hogy gyermekeiknek több tejet adjanak. Tehát árplafonhoz folyamodik, és a tej árát alacsonyabb szinten határozza meg, mint a szabadpiaci díjszabás. Következményképp a tej marginális termelői, akik a legmagasabb előállítási költségekkel gyártanak, mostantól veszteségeket szenvednek. Mivel egyetlen gazda vagy üzletember sem képes veszteségesen folytatni tevékenységeit, ezek a marginális termelők beszüntetik a tej termelését és értékesítését. Teheneiket és képességeket egyéb, jövedelmező célokra használják fel. Például vajat, sajtot vagy húst kezdenek termelni. Kevesebb tej lesz elérhető a vásárlók számára, nem pedig több. Ez természetesen ellenkezik a kormány szándékaival. Ő csupán könnyebbé akarta tenni néhány ember számára a több tej vásárlását. De a beavatkozás következményeképp az elérhető kínálat lecsökken. Az intézkedés sikertelennek bizonyul a kormány és mindazok szempontjából, akiket támogatni kívánt. Olyan helyzetet idézett elő, amely – ismét a kormány szempontjából – még kevésbé kívánatos, mint az előző helyzet, amelyet javítani kívánt.

Most a kormány válaszút előtt találja magát. Érvénytelenítheti rendeletét és visszakozhat a tej árának további szabályozásától. De ha ragaszkodik szándékához, hogy a tej árát alacsonyabban tartsa, mint amit az érintetlen szabadpiac meghatározott volna, mindazonáltal szeretné elkerülni a tej kínálatának csökkenését, akkor a marginális üzleteket veszteségessé tevő okok eltörlésére kell törekednie. Az első rendeletüket, amely kizárólag a tej árával foglalkozott, meg kell toldaniuk egy második rendelettel, amely a tej termeléséhez szükséges tényezők árait olyan alacsony szinten határozza meg, hogy a tej marginális termelői többé nem szenvednek veszteségeket, és ebből fakadóan elállnak termelésük korlátozásától. De ekkor ugyanaz a történet ismétlődik meg egy távolabbi földön. A tej előállításához szükséges termelési tényezők kínálata csökken, és ismét, a kormány ugyanott találja magát, ahonnan elindult. Ha nem akarja beismerni vereségét és ha nem akar elállni az árak babrálásától, tovább kell nyomulnia és a tej előállításához felhasznált termelési tényezők gyártásához szükséges tőkeeszközök árait is szabályoznia kell. Így a kormány egyre tovább és tovább kényszerült haladni, lépésről lépésre szabályoznia kell az összes fogyasztási cikk és termelési eszköz árát – mind az emberit, azaz a munkaerőt, mind a tárgyit – és minden vállalkozót illetve minden munkást munkára kell utasítania ezen árak és bérek alatt. Egyetlen iparágat sem hagyhatnak ki az árak és bérek mindent átölető szabályozásából, és a kötelességből, hogy akkora mennyiséget gyártsanak, amekkorát a kormány legyártva akar látni. Ha valamelyik iparágat szabadon hagynák abból kifolyólag, hogy csak olyan javakat termelnek, amelyek nem létfontosságúak, vagy akár luxuscikkek, a tőke és a munkaerő oda vándorolna, és következményképp zuhanna a javak kínálata, amelyek árait a kormány épp azért szabályozta, mert elengedhetetlennek tartja őket a tömegek igényeinek kielégítéséhez.

De amikor beteljesül a mindent átölelő üzleti szabályozás állapota, többé nem beszélhetünk piacgazdaságról. Többé nem a vásárlók határozzák meg vásárlásukkal vagy a vásárlástól való tartózkodásukkal, mit és hogyan termeljenek. E dolgok feletti döntés hatalma a kormányra hárult. Ez többé már nem kapitalizmus, hanem teljes állami tervgazdálkodás; szocializmus.

A Zwangswirtschaft tipusú szocializmus

Természetesen igaz, hogy az effajta szocializmus megtartja a kapitalizmus néhány címkéjét és annak külső megjelenését. Látszólag és név szerint megtartja a termelési eszközök magántulajdonlását, az árakat, béreket, a kamatot és a profitot. Valójában viszont más nem számít, csak a kormány korlátlan autokráciája. A kormány mondja meg a vállalkozóknak és a tőkéseknek, mit termeljenek, milyen mennyiségben és minőségben, milyen áron vásároljanak és kitől, milyen áron értékesítsenek és kinek. Meghatározza, mekkora bérért dolgozzanak a munkások. A piaci értékcsere csupán egy álca. Az összes árat, bért és kamatot a hatóság állapítja meg. Azok csupán látszólag árak, bérek és kamatok: a valóságban a kormány utasításainak mennyiségi viszonyai. Nem a vásárló, hanem a kormány határozza meg és irányítja a termelést. A kormány határozza meg minden polgár jövedelmét és oszt be mindenkit abba a pozícióba, ahol dolgoznia kell. Ez szocializmus a kapitalizmus külső álcáját felöltve. Ez Hitler Német Birodalmának Zwangswirtschaft-ja vagy Nagy Britannia tervutasításos gazdasága.

Német és Brit tapasztalat

A társadalmi átalakulás folyamata, melyet felvázoltam, nem csupán elméleti konstrukció, hanem a realisztikus ábrázolása annak az eseménysorozatnak, amely elhozta a szocializmust Németország, Nagy Britannia és néhány egyéb ország számára.

A Németek az Első Világháború alatt árplafont vezettek be a fogyasztói cikkek egy apró csoportjára, amelyet létfontosságúnak tartottak. E rendelkezések elkerülhetetlen kudarca hajtotta őket egyre tovább és tovább, amíg a háború második fázisában megalkották a Hindenburg tervet. A Hindenburg terv környezetében semmi hely nem maradt a fogyasztók szabad választásának és a vállalatok kezdeményezőerejének. Minden gazdasági tevékenységet feltétel nélkül a hatóságok kizárólagos felügyelete alá rendeltek. Kaiser teljes veresége eltörölte az egész birodalmi adminisztrációs apparátust, és azzal együtt a grandiózus tervet. De amikor 1931-ben Brüning kancellár ismét nekivágott az ármegállapítások politikájának, és utódjai – elsősorban Hitler – makacsul ragaszkodtak hozzá, a történet megismételte önmagát.

Nagy Britannia és egyéb országok, akik az Első Világháború során ármegállapításokat vezettek be, ugyanezt a kudarcot élték át. Ők is egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtek törekvésükben, hogy a kezdeti rendelkezéseket működésre bírják. Viszont ők a folyamat kezdetleges szakaszaiban voltak, amikor a győzelem és a nép ellenállása eltörölte az összes árkontroll-tervezetüket.

A helyzet különb volt a Második Világháború során. Nagy Britannia ismét árplafonokat eszközölt néhány létfontosságú árucikken, majd bejárta a teljes rendszert, és egyre tovább és tovább haladt, amíg az ország teljes gazdasági szabadságát a mindent átölelő tervgazdálkodással helyettesítette. Amikor a háború véget ért, Nagy Britannia szocialista országgá vált.

Érdemes emlékezni, hogy a brit szocializmus nem Attlee úr munkáskormányának vívmánya volt, hanem Winston Churchill háborús kabinetjéé. Amit a munkáspárt tett az nem a szocializmus felállítása volt egy szabad országban, hanem a háború és a háborút követő időszak során kialakuló szocializmus fenntartása. Ezt a tényt elhomályosította a hatalmas szenzáció, ami a Bank of England, a szénbányák és más üzleti ágak államosítását övezte. Viszont Nagy Britannia nem azért nevezhető szocialista államnak, mert formálisan elkoboztak és államosítottak bizonyos vállalatokat, hanem azért, mert valamennyi polgár minden gazdasági tevékenysége a kormány és a kormányügynökségek teljes irányítása alá esik. A hatóságok diktálják a tőke és a munkaerő allokációját a különböző üzletágakba. Ők határozzák meg, mi kerüljön termelésre. A kormány felsőbbrendűséggel bír az összes üzleti tevékenységben. Az embereket gyámoltakká fokozzák le, kiknek feltétel nélkül engedelmeskedniük kell a parancsszónak. Az üzletember, az egykori vállalkozó számára kizárólag a kisegítő szerep marad. Egyedül ahhoz van szabadságuk, hogy egy szűkösen körülhatárolt területen belül hatályba léptessék az állami minisztériumok döntéseit.

Azt kell belátnunk, hogy a kizárólag pár árucikket érintő árplafonok nem érik el a kívánt célt. Épp ellenkezőleg. Olyan hatást idéznek elő, ami a kormány szempontjából rosszabb, mint az előző állapot, amelyen változtatni kívánt. Ha a kormány – az elkerülhetetlen, viszont nem kívánt következmények eltörlése végett – egyre tovább és tovább halad az eddigi útján, a kapitalizmus és szabad vállalkozás rendszerét végül a hindenburgi mintájú szocializmussá változtatja.

Válság és munkanélküliség

Ugyanez igaz a piaci jelenségek összes többi babrálására. A minimálbérek – rendelje azt el és juttassa érvényre állami vagy a szakszervezeti nyomás és erőszak – tömeges munkanélküliséget idéznek elő, amely éveken át elhúzódik, abban a pillanatban, amikor megpróbálják a bérszinteket az érintetlen piac szintjénél magasabbra emelni. A hitelexpanzión át történő kamatcsökkentés egy ideig valóban üzleti fellendülést okoz. De az így alkotott bőség csupán mesterségesen generált üvegház-termék, és kérlelhetetlenül pangáshoz és válsághoz vezet. Az embereknek hatalmas árat kell fizetniük a bőkezű pénzpolitika pár éven át tartó hitelexpanziós és inflációs orgiájáért.

A válságok és tömeges munkanélküliségek folyamatosan visszatérő periódusai elhiteltelenítették a kapitalizmust a tudatlan emberek szemében. Viszont ezek az események nem a szabadpiac műveleteinek eredményei. Épp ellenkezőleg, az állam jó szándékú, de meggondolatlan piaci beavatkozásának következményei. Semmilyen más módon nem lehet növelni a béreket és az általános életszínvonalat, mint a tőke növekedésének gyorsulásával a népességhez viszonyítva. Az egyetlen módja, hogy mindazok bérszintje tartósan növekedjen, akik munkát keresnek és hajlandóak bérért dolgozni, az ipari erőfeszítések termelékenységének növelése az egy főre jutó befektetett tőke növelésével. Azért múlják messze felül az amerikai bérszintek az európai és ázsiai jövedelmeket, mert az amerikai munkások fáradozásait több és jobb eszközök segítik. Az egyetlen, amit egy jó kormány tehet az emberek anyagi jólétének javítása érdekében, az egy intézményesített rend felállítása és megőrzése, ahol semmi nem áll a termelés technológiai eszközeinek fejlesztéséhez szükséges új tőke felhalmozódásának útjában. Ez az, amit a kapitalizmus elért a múltban, és ezt fogja elérni a jövőben, hacsak nem szabotálja a rossz politika.

A szocializmus két útja

Az intervencionizmus nem tekinthető maradandó gazdasági rendszernek. Az intervencionizmus a kapitalizmus szocializmusba történő átalakításának módszere az egymást követő lépések sorozatán át. Ennél fogva különb a kommunisták igyekezetétől, akik a szocializmust egy csapásra kívánják elhozni. A különbség nem a politikai mozgalmak végcéljára vonatkozik, csupán a taktikára, amelyhez a mindkét csoport által kitűzött cél eléréséhez folyamodnak.

Karl Marx és Fredrich Engels mindkét utat javasolták a szocializmus megvalósítása érdekében. 1848-ben a Kommunista Kiáltványban felvázolták a kapitalizmus lépésről lépésre történő átalakítását szocializmussá. A proletárt az uralkodó osztály pozíciójába kell emelni, és politikai hatalmát arra kell használnia, hogy “rendeleteken át kicsavarja az összes tőkét a burzsoázia kezéből.” Ezt, kijelentik, “máshogy nem lehet végrehajtani, mint a tulajdonjogok és a burzsoá termelés ellen irányított zsarnoki támadással; olyan eszközökkel és eljárásokkal, amelyek – bár gazdaságilag hiányosnak és tarthatatlannak tűnnek – a mozgalom során felülmúlják önmagukat, szükségessé teszik a régi társadalmi rend ellen irányuló további támadásokat és elkerülhetetlenek a termelési mód teljes forradalmasításában.” Ebben a szellemben, példaképp tíz intézkedést sorolnak fel.

A későbbi években Marx és Engels meggondolták magukat. Legfőbb értekezésében, A Tőkében, melyet először 1867-ben publikáltak, Marx máshogy látta a dolgokat. A szocializmus kötelességszerűen, “a természeti törvények feltartóztathatatlanságával” érkezik. Viszont addig nem jelenhet meg, amíg a kapitalizmus el nem éri legteljesebb formáját. Kizárólag egy út vezet a kapitalizmus összeomlásához, név szerint magának a kapitalizmusnak a progresszív fejlődése. Csak akkor fogja megadni a kegyelemdöfést a munkásosztály nagy, végső felkelése, felavatván az örökkévaló bőség korát.

E későbbi tan tekintetéből Marx és az ortodox marxizmus iskolája minden olyan politikát elutasít, ami a kapitalizmus korlátozását, szabályozását és fejlesztését színleli, mivel azok késleltetnék a kapitalizmus eljövendő korszakát, a kapitalizmus teljességét, és ebből következően annak összeomlását. E rendeletek tehát nem progresszívek, hanem reakciósok. Ez volt az a gondolat, amely a Német Szociáldemokrata pártot arra késztette, hogy Bismarck társadalombiztosítási programja ellen szavazzon, és hogy meghiúsítsák Bismarck törekvéseit a német dohányipar államosítására. Ugyanezen tan szemszögéből a kommunisták az amerikai New Deal-t reakciós cselszövésnek nevezték, amely szerfelett káros a munkásosztály valódi érdekeire.

Fel kell ismernünk, hogy az intervencionisták és a kommunisták közötti ellenségeskedés a korai és a kései marxizmus két tana közötti konfliktus megtestesülése. A Kommunista Kiáltvány szerzője, az 1848-as Marx és az 1867-es Marx, A Tőke szerzője közötti ellentét. És paradox módon Kommunista Kiáltványnak nevezik a dokumentumot, amelyben Marx dicsérő szavakkal illette a napjainkban magukat antikommunistának valló emberek politikáját.

Két módszer létezik a kapitalizmus átformálására szocializmussá. Az egyik a tanyák, gyárak és üzletek kisajátítása, majd üzemeltetése egy bürokratikus apparátus által, mint egy kormányintézmény. Az egész társadalom – mondja Lenin – “egy hivatallá és egy gyárrá változik, egyenlő munkával és egyenlő fizetséggel,” az egész gazdaságot úgy szervezik majd meg, “mint a postai rendszert.” A második módszer a Hindenburg-terv módszere, a jóléti állam és a tervgazdálkodás eredetileg német mintája. Ez minden gyárat és minden egyént arra kényszerít, hogy szigorúan együttműködjön a kormány termelésirányítási bizottságának parancsaival. Ez volt az 1933-as amerikai Nemzeti Ipari Felépülés Törvény szándéka, amelyet meghiúsított az üzleti szféra ellenállása, és alkotmányellenesnek minősített a Legfelsőbb Bíróság. Ez az eszme magába foglal minden olyan igyekezet, amely a magánvállalkozást a tervgazdálkodással helyettesítené.

A devizapiac szabályozása

A második típusú szocializmus megvalósításának első számú járműve az olyan ipari országokban, mint Németország és Nagy Britannia a devizapiac szabályozása. Ezek az országok képtelenek kizárólag a belföldi erőforrásokkal etetni és ruháztatni lakosságukat. Nagy mennyiségű ételt és nyersanyagot kell importálniuk. Hogy képesek legyenek fizetni ezekért a kiemelt fontosságú importcikkekért, készítményeket kell exportálniuk, melyek jelentős részét behozott nyersanyagból állítják elő. Az ilyen országokban közvetve-közvetlenül minden üzleti tranzakciót a kivitel vagy a behozatal, vagy egyszerre mind a kivitel és a behozatal is befolyásol. Így a deviza vásárlása és eladása felett gyakorolt állami monopólium következtében minden üzleti tevékenység a devizapiac szabályozásával megbízott állami ügynökség jóindulatától függ. Az Egyesült Államokban a devizakereskedelem volumene elenyésző a nemzet kereskedelmének volumenéhez viszonyítva. A devizapiac szabályozása csupán minimális hatással lenne az amerikai vállalkozások legnagyobb részére. Ez az oka annak, hogy tervezőink cselszövései alig érintik a devizapiac szabályozását. Törekvéseik az árak, bérek és kamatlábak kontrollálására irányulnak, a befektetések szabályozására és a profit illetve a jövedelem limitációjára.

Progresszív adóztatás

A jövedelemadó történetét nézve a szövetségi jövedelemadó 1913-as bevezetésétől napjainkig, az ember csak arra számíthat, hogy az adó egy nap fel fogja emészteni az átlagszavazó jövedelmét meghaladó bármilyen többlet 100%-át. Erre gondolt Marx és Engels, amikor a Kommunista Kiáltványban a “súlyos progresszív vagy fokozatos jövedelemadóra” tettek javaslatot.

Kommunista Kiáltvány másik javaslata az “örökléshez való jog eltörlése” volt. Na most, eddig a pontig sem Nagy Britannia, sem Amerika törvényei nem jutottak el. Viszont ismét, ha áttekintjük a múlt öröklési adóit, észre kell vennünk, hogy egyre inkább elérik a Marx által kitűzött célokat. A legmagasabb adósávra vonatkozó öröklési adó már nem adónak, hanem vagyonelkobzásnak tekinthető. A progresszív adóztatás mögött meghúzódó filozófia az, hogy a tehetős osztályok jövedelme és vagyona szabadon lecsapolható. Nem fogják fel eme adóráta támogatói, hogy a megadóztatott jövedelem legnagyobb részét nem fogyasztásra, hanem megtakarításra és befektetésre használták volna fel. Ami azt illeti, ez a fiskális politika nem csupán meggátolja az új tőke további felhalmozódását, hanem tőkecsökkenést idéz elő. Biztosra mondható, hogy ez a jelenlegi helyzet Nagy Britanniában.

A szocializmus felé haladás

Az elmúlt harminc év eseményfolyama a brit és német mintára alapuló szocializmus amerikai meghonosulásának folyamatos – bár néha megszakított – előmenetelét mutatja. Az Egyesült Államok később lépett e zuhanás útjára, mint a másik két ország, és még ma is távol áll a végétől. De ha a politikai trendek nem változnak, a végkifejlet csupán véletlen és elenyésző pontokban fog különbözni attól, ami Attlee Angilájában és Hitler Németországában történt. A középút politikája nem kitartó gazdasági rendszer, pusztán a szocializmus részletekben történő megvalósításának eszköze.

Kiskapu-kapitalizmus

Számos ember tiltakozik. Hangsúlyozzák a tényt, miszerint a legtöbb törvény, amely tervgazdálkodásra vagy a progresszív adóztatáson keresztüli vagyonelkobzásra törekszik, olyan kiskapukat hagyott, amely a magánvállalatok számára mozgásteret biztosít. Hogy az ilyen kiskapuk valóban léteznek, és hogy nekik köszönhetően ez az ország még mindig szabad ország, az nem vitás. De ez a “kiskapu-kapitalizmus” nem tartós rendszer. Ez csupán haladék. Hatalmas erők munkálkodnak a kiskapuk bezárásán. Napról napra szűkül a terület, amelyen belül a magánvállalkozások tevékenykedhetnek.

Az eljövendő szocializmus nem elkerülhetetlen

Természetesen ez a kimenetel nem elkerülhetetlen. A trend visszafordítható, mint ahogy azt a történelem számos másik trendje is tette. A marxista dogma, miszerint a szocializmus “a természeti törvények feltartóztathatatlanságával” érkezik, csupán egy bizonyítékok nélküli önkényes állítás.

De a presztízs, amit ez a hiú prognózis élvez nem csupán a marxisták, hanem a magukat nem-marxistának nevezők körében is, a szocializmus előremenetelének legfőbb eszköze. Kishitűséget terjeszt azok között, akik máskülönben gálánsan küzdenének a szocialista vész ellen. A Szovjet Oroszország leghatalmasabb szövetségese a tan, miszerint “a jövő hulláma” hordoz minket a szocializmus felé, és miszerint ebből fakadóan “haladó szellemű” szimpatizálni az összes rendelettel, ami egyre inkább korlátozza a piacgazdaság tevékenységét.

Még ebben az országban is, ami a “megrögzött individualizmusnak” köszönheti a valaha bármilyen nemzet által elért legmagasabb életszínvonalát, a közvélemény megveti a laissez-faire-t. Az utóbbi ötven évben könyvek ezreit publikálták, melyek elítélik a kapitalizmust, és a radikális intervencionalizmust, a jóléti államot és a szocializmust támogatják. A tömeg észre sem vette azt a pár könyvet, ami próbálta adekvát módon megmagyarázni a szabadpiaci gazdaság működését. Szerzőik a homályban maradtak, míg az olyan írók, mint Veblen, Commons, John Dewey és Laski túláradó dicséretben részesültek. Köztudott tény, hogy a színház és a hollywoodi ipar nem kevésbé radikálisan kritikus a szabad vállalkozással szemben, mint számtalan regény. Országunkban számos folyóirat jelenik meg, melyeknek minden száma izzó dühvel támadja a gazdasági szabadságot. Alig van olyan véleménymagazin, amely kiállna amellett a rendszer mellett, ami az emberek hatalmas többségét jó étellel és menedékkel, autóval, hűtővel, rádióberendezéssel és sok más olyan dologgal látta el, melyeket más országok polgárai luxuscikkeknek neveznek.

Ennek az a következménye, hogy gyakorlatilag igen keveset tesznek a szabad vállalkozás rendszerének megőrzéséért. Csak “középutasok” vannak, akik úgy hiszik, sikerrel jártak, amikor egy kis időre késleltették egy különösképpen pusztító rendeletet következményeit. Örök visszazuhanás jellemzi őket. Ma olyan intézkedéseket tűrnek, amit tíz vagy húsz évvel ezelőtt kimondhatatlannak tartottak volna. Pár év múlva olyan intézkedéseket fogadnak majd el, amit ma egyszerűen vitán felülinek tartanak. Egyedül az ideológiák teljeskörű megváltoztatása állíthatja meg az eljövendő totalitárius szocializmust. Amire szükségünk van, az nem anti-szocializmus és nem is anti-kommunizmus, hanem a nyílt és pozitív támogatása annak a rendszernek, amelynek a vagyont köszönhetjük, ami megkülönbözteti korunkat az elmúlt korszakok viszonylag ínséges állapotától.

New York, 1950. április 18.

Kattints ide és támogasd a kapitalizmus Magyarországon ismeretlen és idegen eszméjének elterjesztésére törekvő erőfeszítéseinket!

Kommentek