Olvasási idő: ~ 18 perc

A gazdasági rendszerünk – a piacgazdaság avagy a kapitalizmus – a vásárlók felsőbbrendűségének rendszere. A vásárló szuverén, és ahogyan egy népszerű szlogen mondja: “mindig igaza van.” Az üzletemberek a vásárlói igények kiszolgálására kényszerülnek, és termékeiket olyan áron kell eladniuk, amelyet a vásárlók képesek és készek megfizetni. Egy üzleti művelet akkor nyilvánvaló bukás, amikor az eladásból származó bevételek nem térítik meg az árucikk termelésének költségeit. Így a vásárlók azzal, hogy egy meghatározott ár szintjén vásárolnak, úgyszintén meghatározzák a bérek tetőfokát, amelyeket mindazoknak fizetnek, akik részesei az iparnak.

1. A béreket végső soron a fogyasztó fizeti

Ebből következik tehát, hogy egy munkaadó nem fizethet többet egy munkavállalónak, mint ami egyenlő az értékkel, amit az utóbbi munkája a vásárlóközönség ítélete szerint hozzáad az árucikkhez. (Ez az oka annak, hogy a filmsztár sokkal többet kap, mint a takarítónő.) Ha többet fizetne, nem szerezné vissza kiadásait a vásárlóktól, veszteségeket szenvedne, és végül csődbe menne. A bérek fizetése során a munkaadó a fogyasztók megbízottjaként cselekszik. A vásárlókon múlik, hogy megtörténik-e a bérek fizetése. Mivel az előállított termékek hatalmas többségét olyan emberek vásárolják meg és fogyasztják, akik maguk is kapnak béreket és fizetéseket, nyilvánvaló, hogy jövedelmük elköltése során a bérmunkások és munkavállalók a legfőbb meghatározói azon kompenzáció tetőpontjának, amit ők, és a hozzájuk hasonlók kapnak.

2. Mitől emelkednek a bérek

A vásárló nem a dolgozó által elvégzett erőfeszítésért és küszködésért fizet, és nem is azért az időért, amit a dolgozó a munkájába ölt. A termékért fizet. Minél jobbak az eszközök, amelyet a munkás használ munkája során, annál többet tud teljesíteni egy órán belül, és következésképpen annál magasabb a jutalma. Ami a béreket emeli, és ami a bérmunkás anyagi körülményeit kielégítőbbé teszi, az a technológiai felszerelés fejlesztése. Az amerikai bérek magasabbak, mint bérek más országokban, mivel az egy fő dolgozóra eső befektetett tőke nagyobb, és ebből következően a gyárak a leghatékonyabb eszközöket és gépeket használják. Amit az amerikai életstílusnak neveznek, az annak a ténynek a következménye, hogy az Egyesült Államok kevesebb akadályt állított a megtakarítás és tőkefelhalmozás elé, mint más nemzetek. Az Indiához hasonló országok gazdasági elmaradottsága pontosan abból a tényből fakad, hogy politikájuk meggátolja mind a hazai tőke felhalmozódását, mind pedig a külföldi tőke befektetését. És mivel a szükséges tőke hiányzik, az Indiai vállalatokat akadályozzák az elégséges mennyiségű modern berendezés  alkalmazásában, így a dolgozók kevesebbet termelnek óránként, és kizárólag olyan béreket tudnak megengedni, amelyek az amerikai bérekhez viszonyítva megdöbbentően alacsonyak.

Egyetlen út vezet a kereső tömegek életszínvonalának növeléséhez, ez pedig a befektetett tőke méretének növelése. Minden egyéb módszer, legyen az bármennyire is népszerű, nem csupán hiábavaló, hanem valójában káros azok jólétére, akiket állítólag segíteni próbál.

3. Mi okoz munkanélküliséget

Az alapvető kérdés az, hogy lehetséges-e felemelni a béreket minden munkakereső számára a szint fölé, amit a bérek elértek volna egy érintetlen munkaerőpiacon?

A közvélemény úgy hiszi, hogy a szakszervezeteknek és különféle törvényhozói intézkedéseknek köszönhető a bérkereső életkörülményeinek javulása. Az szakszervezetizmusnak és a törvényhozásnak tudja be a bérek megemelkedését, a munkaidő rövidülését, a gyermekmunka eltűnését és számos egyéb változást. E hit dominanciája tette a szakszervezeteket népszerűvé, és ez felelős az elmúlt két évtized munkaügyi jogszabályaiért. Mivel az emberek úgy vélekednek, hogy a szakszervezeteknek köszönhetik magas életszínvonalukat, megbocsátják a szakszervezetek által használt erőszakot, kényszert és megfélemlítést, és közönyösek a személyes szabadság csökkenése iránt – ami velejárója a szakszervezeti tagság nélküli munkavállalók felbérlését megtiltó törvényeknek. Mindaddig, amíg e tévedések uralkodnak a szavazók elméjében, felesleges várni az eltávolodást attól a politikától, amit hibásan progresszívnak neveznek.

Mégis, ez a népszerű doktrína félremagyarázza a gazdasági valóság minden aspektusát. A bérek tetőfoka, amelyen minden munkára hajlandó ember foglalkoztatható a munka marginális produktivitásán múlik. Ha minden más tényező változatlan marad, minél több tőkét fektetnek be, annál nagyobbra emelkednek a bérek a szabad munkaerőpiacon – azaz a munkaerőpiacon, amelyet nem manipulált a kormány és a szakszervezetek. Ezeken a piaci bérszinteken mindenki, aki dolgozókat kíván foglalkoztatni, annyi embert alkalmazhat, amennyit csak kíván. Ezeken a piaci bérszinteken mindenki, aki szeretne munkát találni, kaphat is állást. A szabad munkaerőpiacon a teljes foglalkoztatottságra való hajlam uralkodik. Valójában az egyetlen ésszerű és sikeres teljes-foglalkoztatás-politika hagyni a szabadpiacot meghatározni a bérszintek magasságát. Ha a béreket,  szakszervezeti nyomás és kényszer következtében, vagy kormányrendelet által ennél magasabbra emelik, kialakul a hosszan tartó munkanélküliség a munkaerő egy részében.

4. A készpénzmennyiség növelése nem helyettesíti a tőkét

Ezt hevesen elutasítják a szakszervezeti vezetők, és a politikusok, illetve az úgynevezett értelmiségiek közül kikerülő követőik. Az általuk felajánlott csodaszer a munkanélküliség ellen a készpénzállomány növelése és az infláció, vagy amelyet szépítve “az olcsó pénz politikájának” neveznek.

Mint ahogy az fentebb ki lett emelve, a korábban felgyülemlett, elérhető tőkeállomány bővítése teszi lehetővé az iparok technológiai felszerelésének további fejlesztését, növelve így a munka marginális produktivitását és ebből kifolyólag a béreket. De a készpénzállomány bővítése, történjen az újabb bankjegyek forgalomba hozatalával vagy további bankszámlahitelek biztosításával, semmit nem ad a nemzet tőkevagyonához. Csupán a termelés bővítéséhez rendelkezésre álló alaptőke megnövekedésének illúzióját teremti meg. Mivel olcsóbban tehetnek szert hitelre, az emberek hibásan úgy gondolják, hogy az ország vagyona ennél fogva megnövekedett, és következésképpen bizonyos eddig el nem végezhető tervek most lehetségessé váltak. E tervek gyakorlatba ültetése fokozza a munkaerőre és a nyersanyagokra vonatkozó keresletet, amely így megemeli a béreket és az alapanyagok árát. Íme, így indul be egy mesterséges fellendülés.

E fellendülés alatt a nominálbérek, amelyek a készpénzállomány megnövelése előtt túl magasak voltak a piac állapotához viszonyítva – és ebből következően munkanélküliséget hoztak létre – többé már nem túl magasak, és a munkanélküli ismét találhat állást. Viszont ez kizárólag azért történik, mert a megváltozott pénzügyi és hitelezési állapotok alatt emelkednek az árak, vagy – ami ugyanaz, csupán más szóval kifejezve – a pénzegység vásárlóereje csökken. Így az ugyanakkora mértékű nominálbérek, azaz a pénzmennyiségben kifejezett bérek kevesebbet jelentenek reálbérekben, azaz a pénzegység által megvásárolható árucikkekben kifejezett bérekben. Az infláció kizárólag úgy orvosolja a munkanélküliséget, hogy csökkenti a bérkereső reálbérét. De ilyenkor a szakszervezeti vezetők újabb béremelést követelnek, annak érdekében, hogy lépést tartsanak a megnövekedő megélhetési költségekkel, és visszajutunk oda, ahol az elején voltunk, azaz egy helyzetbe, ahol a magas szintű munkanélküliség kizárólag a készpénzmennyiség további bővítésével előzhető meg.

Ez történik ebben az országban is, épp úgy, mint számos másikban az elmúlt évek során. A szakszervezetek a kormányok által támogatva olyan bérszintek elfogadására kényszerítették a vállalatokat, amelyek túlhaladták a lehetséges piaci rátát, azaz a rátát, amelyet a nyilvánosság kész volt megtéríteni a munkaadóknak termékeik megvásárlásával. Ez elkerülhetetlenül a munkanélküliség arányának megnövekedésével járt volna. De a kormány politikája megpróbálta megakadályozni a komoly munkanélküliség megjelenését a készpénzmennyiség növelésével, azaz inflációval. Az eredmény az árak növekedése, a magasabb bérek újabb követelése és a készpénzmennyiség ismételt növekedése volt, azaz röviden: elhúzódó infláció.

5. Az infláció nem tarthat a végtelenségig

Végül a hatóságok megrémültek. Tudják, hogy az infláció nem tarthat a végtelenségig. Ha az ember nem állítja meg időben a pénz és hitelezés mennyiségnövelésének káros politikáját, a nemzet pénzrendszere teljesen összeomlik. A monetáris egység vásárlóereje olyan mélyre zuhan, ami gyakorlatilag nem több nullánál. Ez újra és újra megtörtént, Amerikában a Kontinentális valutával 1781-ben, Franciaországban 1796-ban, Németországban 1923-ban. Sosem késő egy nemzetnek rájönnie arra, hogy az infláció nem lehet életvitelszerű, és hogy létfontosságú visszatérni a stabil monetáris politikához. E tények észrevétele következtében az államapparátus és a Federal Reserve hatósága nemrég beszüntette a készpénzmennyiség progresszív növelésének politikáját.

Ennek a rövid cikknek nem az a feladata, hogy azokkal a következményekkel foglalkozzon, amelyekhez az inflációs intézkedések beszüntetése vezet. Kizárólag azt a tényt kell figyelembe vennünk, hogy a monetáris stabilitáshoz való visszatérés nem teremt krízist. Mindössze rávilágít a káros befektetésekre és egyéb hibákra, amelyeket az olcsó pénz illuzórikus bőségének hallucinációja alatt követtek el. Az emberek észreveszik tévedéseiket és – mivel többé nem vakítja őket az olcsó hitel fantomja – elkezdik újrarendezni tevékenységeiket a termelési eszközök kínálatának valódi állapotához viszonyítva. Ez a fájdalmas, de elkerülhetetlen újrarendezés a válság.

6. A szakszervezetek politikája

Egy kellemetlen mellékhatása annak, amikor megszabadulunk a kiméráktól és visszatérünk a valóság józan megítéléséhez a bérek magasságával kapcsolatos. A progresszív inflációs politika alatt a szakszervezeti bürokrácia felvette a folytonos béremelés követelésének szokását, és a vállalatok kevéske, hamis ellenállás után megadták magukat. Következményképp az akkori bérek túl magasak voltak a piac állapotához viszonyítva, és szemmel látható méretű munkanélküliséget okoztak volna. De a szüntelenül progresszív infláció hamar utolérte őket. Akkor a szakszervezetek újabb béremelést követeltek, és így tovább.

7. A vásárlóerő-érv

Nem számít, hogy a szakszervezetek és csatlósai milyen igazolással állnak elő követeléseik alátámasztására. Amikor kényszerítik a vállalkozókat, hogy az elvégzett munkát magasabb áron díjazzák, mint amennyit a vásárlók hajlandóak megtéríteni termékük megvásárlásával, a következmény mindig ugyanaz: növekvő munkanélküliség.

Jelenlegi helyzetünkben a szakszervezetek próbálnak előhozakodni a vásárlóerő százszor megcáfolt érvével. Kijelentik, hogy ha több pénzt rakunk a bérkeresők kezébe – a bérek emelésével, a munkanélküli segélyek emelésével és új közmunkaprogramokkal – akkor lehetővé tesszük, hogy a munkás többet költekezzen, így stimulálva a vállalatokat és vezetve ki a gazdaságot a recesszióból a bőségbe. Ez az a hamis, inflációpárti érv, amely az emberiséget papír bankjegyek nyomtatásával kívánja boldoggá tenni. Természetesen, ha a forgalomban levő közvetítőeszköz mennyisége megnövekszik, azok, akiknek először éri zsebét az új, hamis vagyon – legyenek ők munkások, gazdák, vagy bárki mások – megnövelik költekezésüket. De pontosan ez a megnövekedett költekezés az, ami elkerülhetetlenül előidézi az összes termék árának általános megemelkedését, vagy – ami ugyanaz másképp kifejezve – csökkenti a pénzegység vásárlóerejét. Így a segítség, amit az inflációs tevékenység nyújtana a bérkeresőknek, csupán rövidtávú. Ha állandósítani akarná az ember, akkor újabb inflációs intézkedéseket kellene hoznia. Mindenki számára látható, hogy ez katasztrófába torkollna.

8. A béremelkedés, mint olyan, nem inflációs

Sok ostobaságot mondanak ezekről a dolgokról. Néhányan kijelentik, hogy a béremelések “inflációsak.” De önmagukban nem inflációsak. Semmi sem inflációs az infláción, azaz a forgalomban levő készpénz és hitelek mennyiségének növelésén kívül. Amit a szakszervezetek generálhatnak azzal, hogy a vállalkozókat a piaci rátáknál magasabb bérszintek elfogadására kényszerítik, az nem infláció és nem a termékek magasabb ára, hanem azok munkanélkülisége, akik nehézen találnak munkát. Az infláció a politika, amelyhez a kormány menekül, hogy megakadályozza azt a nagyméretű munkanélküliséget, amelyet a szakszervezetek béremelése másképp előidézne.

9. A jelenkori politika dilemmája

A dilemma, amivel ez az ország – épp úgy mint számos másik – szembetalálja magát, nagyon komoly. Katasztrofális munkanélküliséget idézett volna elő az igen népszerű béremelés a szint fölé, amelyet egy akadályozatlan munkaerőpiac meghatározna, ha nem mentette volna meg a pénzmennyiség inflációs növelése. De az infláció nem csupán ártalmas hatású a társadalomra. Nem folytatódhat a végtelenségig a teljes pénzügyi rendszer összeomlása nélkül.

A közvélemény, a hibás szakszervezeti doktrínák teljes behatása alatt többé-kevésbé szimpatizál a szakszervezeti vezetők jelentős béremelési követeléseivel. Amilyenek a jelenlegi helyzetek, a szakszervezeteknek megvan a hatalmuk, hogy a vállalkozókat megadásra kényszerítsék. Sztrájkokat szervezhetnek a hatóságok beavatkozása nélkül, büntetlenül használhatnak erőszakot azok ellen, akik hajlandóak a munkára. Tudatában vannak a ténynek, hogy a bérek emelése megemeli a munkanélküliek számát. Az egyetlen gyógyír, amit javasolnak, az bőségesebb munkanélküli segély, és bőségesebb hitelezés, azaz infláció. A kormány, amely szelíden meghajol a megvezetett nyilvánosság akaratának, és a következő választási kampányért aggódik, máris visszafordítani látszik törekvéseit a helyes monetáris politikához való visszatérésre. Így ismét elköteleződünk a pénzkészlet babrálásának káros metódusai mellett. Tovább haladunk az infláció útján, amely gyorsított sebességgel taszítja mélybe a dollár vásárlóerejét. Hol van ennek a vége? Ez az a kérdés, amelyet a szakszervezeti vezető Reuther úr és a többiek sosem tesznek fel.

Csak példátlan tudatlanság nevezheti az úgynevezett progresszívek ezen intézkedéseit “munkáspárti” intézkedéseknek. A bérkereső, mint bármilyen másik polgár, mélyen érdekelt a dollár vásárlóerejének megtartásában. Ha a szakszervezetnek köszönhetően jövedelmét a piaci ráta felé emelik, igen hamar fel fogja fedezni, hogy az árak felfelé tartó mozgása nem csak azoktól az előnyöktől fosztja meg őt, amit remélt, hanem emellett elapasztja megtakarításait, biztosítási kötvényeit és nyugdíját. És még ennél is rosszabb, elveszítheti munkáját, és nem találhat másikat.

10. Őszintétlenség az infláció elleni harcban

Minden politikai párt és lobbicsoport bizton állítja, hogy ellenzi az inflációt. De ezalatt valójában azt értik, hogy nem szeretik az infláció elkerülhetetlen következményeit, azaz a megélhetési költségek emelkedését. Igazából kedvelnek minden politikai intézkedést, amely szükségszerűen megnöveli a forgalomban levő pénzmennyiséget. Nem csupán az olcsó pénz politikáját szívlelik, hogy lehetővé tegyék a szakszervezetek végtelen béremelési követeléseit, hanem a kormányzati kiadások növelését is, és – egyszerre – adócsökkentéseket a mentességek növelése által.

A társadalmi osztályok érdekellentétének hibás, marxista koncepciója által megvezetve az emberek úgy gondolják, hogy kizárólag a vagyonos osztályok érdekei állnak a szakszervezetek bérkövetelései ellen. A valóságban a bérkeresők nem kevésbé érdekeltek a stabil valutához való visszatérésben, mint bármilyen egyéb csoport vagy osztály. Az elmúlt hónapokban sokat beszéltek a sérelmekről, amelyeket csaló tisztviselők követtek el a szakszervezeti tagság ellen. De a pusztítás, amelyet a munkások szenvedtek el a szakszervezetek mértéktelen bérnövelése következtében, sokkal kártékonyabb.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a szakszervezetek taktikája az egyetlen veszély a monetáris stabilitásra és egy ésszerű gazdaságpolitikára. A szervezett bérkeresők nem az egyetlen lobbicsoport, akiknek követelései veszélyeztetik pénzrendszerünk stabilitását. De az összes csoport közül ők rendelkeznek a legnagyobb hatalommal illetve befolyással, és őket terheli az elsődleges felelősség.

11. A szilárd monetáris politika fontossága

A kapitalizmus példátlan mértékben megnövelte a bérkeresők életszínvonalát. Az átlagos amerikai család ma olyan felszereléseket élvez, amelyről száz évvel ezelőtt a leggazdagabb nábobok álmodni sem mertek. Mindezen jólét a megtakarítások és tőkefelhalmozások következménye; e nélkül az alaptőke nélkül, amely lehetővé tette, hogy a vállalatok gyakorlati használatba ültessék a tudományos és technológiai fejlődéseket, az amerikai munkás nem termelne több és jobb dolgokat egy óra munkájával, mint az ázsiai kulik, nem keresne többet, mint ők, és hozzájuk hasonlóan szerencsétlenül élne az éhhalál peremén. Minden intézkedés – mint a jövedelem- és társasági adórendszerünk – amely a további tőkefelhalmozás megelőzésére, vagy egyenesen a tőke elpusztítására irányul, ebből következően tulajdonképpen munkásellenes és társadalomellenes.

Egy további megfigyelést még szükséges megemlítenünk a megtakarítás és tőkefelhalmozás kérdéskörében. A kapitalizmus által létrehozott jólétünk megemelkedése tette lehetővé az átlagember számára, hogy megtakarítson, és szerény mértékben ő is tőkéssé váljon. Az amerikai vállalkozásokban működő tőke jelentős része a tömegek megtakarításainak tükörpárja. Bérkeresők milliói rendelkeznek takarékbetétekkel, kötvényekkel és biztosításokkal. Ezek a követelések dollárban kifizethetők, és értékük a nemzet pénzének szilárdságán múlik. A dollár vásárlóerejének megőrzése ebből a szempontból a tömegek létfontosságú érdeke. E cél elérése eléréséhez nem elég rányomtatni a bankjegyekre a “Bízunk Istenben” nemes mondást. A megfelelő politikai intézkedéseket kell alkalmazni hozzá.

Ludwig von Mises, 1958