Olvasási idő: ~ 26 perc

A következő esszé szemelvény von Mises Money, Method, and the Market Process könyvéből.

 Különböző és egyenlőtlen

A természetjogok tana, amely az emberi jogok tizennyolcadik századi kinyilatkoztatásainak inspirációjául szolgált, nem foglalta magába azt a nyilvánvalóan hibás előterjesztést, miszerint minden ember biológiailag egyenlő. Kijelentette, hogy minden ember egyenlő jogokkal született, és ezt az egyenlőséget semmiféle ember által kovácsolt törvény nem írhatja felül, azaz elidegeníthetetlen, vagy sokkal pontosabban: elévülhetetlen. Csupán az egyéni szabadság és az önrendelkezés halálos ellenségei, a totalitarianizmus bajnokai értelmezték a törvény előtti egyenlőség alapelvét úgy, mint ami a minden ember állítólagos fizikai és fiziológiai egyenlőségéből következik.

Az 1789 November 3.-i Francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata kimondta, hogy minden ember egyenlő jogokkal születik és rendelkezik. De a Terror Uralmának beiktatása estéjén, az 1793 Június 24.-i Alkotmányt megelőző új kiáltvány kijelentette, hogy minden ember “természeténél fogva” egyenlő. Attól kezdődően ez a tézis – bár nyilvánvalóan ellentmondott a biológiai tapasztalatnak – a “baloldaliság” egyik dogmája maradt. Ezért olvashatjuk a Társadalomtudományok Enciklopédiája lapjainhogy “születéskor az emberi csecsemők, örökségüktől függetlenül, olyannyira egyenlőek, mint a Fordok.”

Viszont a tény, hogy az emberek egyenlőtlen fizikai és mentális képességekkel születnek, nem hessegethető el. Néhányan felülmúlják embertársaikat egészségben és életerőben, agyi- és felfogóképességben, energiában és kitartásban, és ebből következően jobban felszereltek a földi ügyletek hajszolására, mint többiek. Ezt a tényt még Marx is beismerte, aki “az egyéni tehetség, és ebből következően a produktív kapacitás egyenlőtlenségéről” beszélt, mint “természetes privilégiumokról,” és “egyenlőtlen emberekről (akik nem lennének különb emberek az egyenlőtlenségük nélkül).”

A népszerű pszichológiai tanítások nyelvezetén azt mondhatjuk, hogy páran nagyobb mértékben rendelkeznek a túlélésért folytatott harc feltételeihez való igazodás képességével, mint mások. Ebből következően – bármiféle értékítélet nélkül – megkülönböztethetünk ilyen szempontból felsőbbrendű és alsóbbrendű embert.

A történelem feltárja előttünk, hogy a felsőbbrendű ember fajunk hajnalától kezdve arra használta a felsőbbrendűségéből származó előnyeit, hogy maga alá hajtsa az alacsonyabb rendű emberek tömegét. A rang alapú társadalomban a kasztok hierarchiáját találhatjuk. Az egyik oldalon ott állnak az urak és fejedelmek, akik eltulajdonították maguknak az összes földet, a másik oldalon pedig a szolgálók, a vazallusok, a jobbágyok és rabszolgák, a föld és vagyon nélküli alárendeltek. Az alsóbbrendűek kötelessége a robotolás uralkodójuk parancsára. A társadalom intézményei kizárólag az uralkodó kisebbség érdekeit szolgálták, a hercegeket és kíséretüket, az arisztokratákat.

Összességében ilyen volt az emberiség állapota világszerte még mielőtt – ahogyan mind a Marxisták, mind pedig a konzervatívok elmesélik nekünk – egy évszázadokon át és mind a mai napig tartó folyamaton keresztül “a burzsoázia kapzsisága” alá nem ásta a “régi szép idők” politikai, társadalmi és gazdasági rendszerét. A piacgazdaság – a kapitalizmus – radikálisan átváltoztatta az emberiség gazdasági és politikai szerveződését.

Engedjék meg pár jól ismert tény rövid összefoglalását. Míg a kapitalizmus előtti állapotokban a felsőbbrendű emberek voltak az uralkodók, az alsóbbrendűeknek pedig engedelmeskedniük kellett, a kapitalizmus alatt az áldottabb és jobb képességekkel bíró kizárólag úgy képes profitálni felsőbbrendűségéből, ha a kevésbé áldott többség kívánságait szolgálja.

A piacgazdaságban a vásárlók kezében rejlik a gazdasági hatalom. Végső soron ők határozzák meg – vásárlásukkal vagy a vásárlástól való tartózkodásukkal – mit kell termelni, ki által, milyen minőségben és mekkora mennyiségben. Azok a vállalkozók, (a tőkések és a földbirtokosok) akik nem képesek a lehető legjobb és legolcsóbb módon kielégíteni a vásárlók legsürgetőbb, még kielégítetlen kívánságait, csődbe kényszerülnek, és fel kell adniuk előnyös helyzetüket.

A vállalkozások irodáiban és a laboratóriumokban a legélesebb elmék sürgölődnek a tudományos kutatások legösszetettebb vívmányainak virágoztatásán jobb eszközök és készülékek termelése érdekében olyanok számára, akiknek sejtelmük sincs az ilyen termékek létrehozását lehetővé tevő elméletekről. Minél nagyobb egy vállalat, annál inkább kényszerült uralkodói, a tömegek kényéhez-kedvéhez igazodni. A kapitalizmus alapelve a tömegtermelés a tömegek ellátásáért. A tömegek pártfogása az, ami naggyá teszi a vállalatokat. Az átlagember felsőbbrendű a piacgazdaságban. Ő a vásárló, akinek “mindig igaza van.”

A politikai szférában a vásárlók piaci felsőbbrendűségének megfelelője a képviseleti kormányzat. A köztisztviselők épp úgy függnek a szavazótól, mint ahogy a befektetők a vásárlótól. Ugyanaz a történelmi folyamat váltotta fel a királyi abszolutizmust és a kevesek általi uralom kormányzatát a populáris kormányzatra – a demokráciára, amely a kapitalizmus előtti módszereket a kapitalista termelési módszerrel helyettesítette. És visszatér az önkényuralom mindenhol, ahol a piacgazdaságot szocializmussal helyettesítik. Nem számít, hogy a szocialista vagy kommunista zsarnokság olyan fedőnevek alá rejtőzik, mint “a proletárdiktatúra” “népi demokrácia” vagy “Führer-elv.” A következmény minden esetben a sokaság fölötti uralom a kevesek által.

Igen nehéz jobban félremagyarázni a kapitalista társadalombeli helyzetet annál, mint amikor a kapitalistákat és vállalkozókat “uralkodó” osztálynak nevezik, akik a tisztességes emberek tömegeinek “kizsákmányolására” törekednek. Nem tesszük fel a kérdést, hogy a kapitalista társadalom üzleti szférájában dolgozó emberei miként húztak volna hasznot felsőbbrendű adottságaikból bármi más elképzelhető termelési berendezkedés alatt. A kapitalizmusban egymással versenyeznek a kevésbé áldott embertömegek kiszolgálásáért. Minden gondolatuk a vásárlók ellátását szolgáló módszerek tökéletesítésére irányul. Minden évben, minden hónapban, minden héten valami eddig sosem látott jelenik meg a piacon, amely egyhamar elérhetővé válik a sokaság számára.

Ami megsokszorozta a “munkaerő termelékenységét” az nem valamiféle erőfeszítés a fizikai munkások részéről, hanem a tőke felhalmozódása a megtakarítóknak köszönhetően, és annak ésszerű felhasználása a vállalkozóknak köszönhetően. A technológiai találmányok használhatatlan apróságok maradtak volna, ha nem halmozták volna fel előtte takarékosan a felhasználásukhoz szükséges tőkét. Az ember nem élhet fizikai munka nélkül. Viszont ami a vadállatok fölé emeli, az nem a fizikai munka és a rutinfeladatok elvégzése, hanem a spekuláció és az előrelátás, amely gondoskodik a jövő örökösen bizonytalan szükségleteiről. A termelés karakterisztikus jellemzője az, hogy az elme által irányított viselkedés. Ezt a tényt nem lehet eltüntetni szemantikai varázslattal, amelyben a “munka” kizárólag fizikai munkát jelent.

Ostobák-e a fogyasztók?

Számos ember érzi kellemetlennek elfogadni azt a filozófiát, amely nyomatékosítja az emberek közti egyenlőtlenségeket. Többé-kevésbé vonakodva bevallják, hogy nem egyenlők a művészetek, az irodalom és a tudományok hírességeivel, legalábbis szaktudásukban nem, és nem érnek fel az atlétikai bajnokokhoz. De nem készek beismerni saját alsóbbrendűségüket más emberi ügyekben és vonatkozásokban. Úgy látják, hogy felemelkedésüket kizárólag gazságuknak köszönhetik azok, akik felülmúlták őket a piaci sikereikben, a sikeres vállalkozók és üzletemberek. Ők maguk – hála Istennek – túl becsületesek és lelkiismeretesek ahhoz, hogy olyan tisztességtelen viselkedéshez folyamodjanak, mint amelyek – ahogy mondani szokás – előremozdítják az embert egy kapitalista környezetben.

Az irodalom egyik napról-napra növekvő ágazata az átlagembert mégis nyilvánvalóan alsóbbrendűként jeleníti meg: ez a vásárlók viselkedéséről és a reklámok állítólagos gonoszságáról írott könyvek. Nyilvánvalóan sem a szerzők, sem pedig az írásaikat éljenző vásárlóközönség nem állítja nyíltan vagy hiszi, hogy ez az általuk feljegyzett tények valódi jelentése.

Ahogyan ezek a könyvek tanítják nekünk, a tipikus amerikai alapvetően alkalmatlan egy háztartás legegyszerűbb napi feladatainak véghezvitelére. Nem azt veszi meg, amire szüksége van család ügyeinek legmegfelelőbb intézéséhez. Könnyen rábírhatók használhatatlan és értéktelen dolgok vásárlására saját ostobaságuknál vezérelve és a biznisz trükkjei és ravaszságai által. Hiszen a vállalatok fő célja nem az, hogy a vásárlók szükségleteinek kielégítésével termeljenek profitot, hanem úgy, hogy a vásárlókat olyan árucikkekkel lepjék el, amiket sosem vásárolnának meg, ha képesek lennének ellenállni a kirakatok ravaszságának. Az átlagember akaratának és értelmének veleszületett, gyógyíthatatlan gyengesége következtében viselkednek a vásárlók csecsemőként és válnak a házaló gazságának könnyű prédájává.

E gyalázkodások szerzői és olvasói nincsenek tisztában azzal, hogy doktrínájukból az következik, hogy a nemzet többsége idióta, aki képtelen gondoskodni saját ügyleteiről, és nagy szüksége van atyai védelmezőre. A sikeres üzletemberek iránt érzett irigységük és gyűlöletük annyira elfoglalja őket, hogy észre sem veszik, ha a vásárlói viselkedésről alkotott leírásuk teljes ellentmondásban áll a proletárok kiválóságáról szóló összes “klasszikus” szocialista irodalommal. Ezek az idősebb szocialisták a “népnek,” a “dolgozó és robotoló tömegeknek,” a “fizikai munkásoknak” tulajdonították az intelligencia és a jellem minden kiválóságát. Szemükben az emberek nem “csecsemők” voltak, hanem mindannak forrása, ami a Földön nagy és jó; az emberiség szebb jövőjének építői.

Való igaz, hogy az átlagember számos értelemben alsóbbrendű az átlagos üzletemberhez képest. De ez az alsóbbrendűség mindenekelőtt a gondolkodáshoz és munkához való korlátozott tehetségében jelenik meg, amiből kifolyólag kevésbé járulhat az emberiség közös produktív erőfeszítéséhez.

Elégtelen teljesítményt nyújtana kezdeményezőképességet és elmélkedést megkövetelő pozícióban a legtöbb olyan ember, aki kielégítően végzi rutinfeladatokból álló munkáját. Viszont nem ostobák családi ügyleteik helyes elvégzéséhez. A férjek, akiket feleségeik küldenek el a szupermarketbe “egy kiló kenyérért, és a boltból kedvenc rágcsálnivalóikkal indulnak haza,” nem a jellemző esetek. Épp úgy, mint ahogyan a háziasszony sem, aki a tartalom figyelmen kívül hagyásával vásárol, mert “megtetszett a csomagolás.”

Általánosan elfogadott tény, hogy az átlagembernek rossz ízlése van. Ebből következően a vállalatok, akik teljes mértékben az ilyen emberek pártfogásától függenek, arra kényszerülnek, hogy alacsonyrendű irodalmat és művészetet hozzanak a piacra. (A kapitalista civilizáció egyik nagy problémája az, hogy miként tegyük lehetővé a kiemelkedő teljesítményeket olyan társadalmi közegben, ahol az hétköznapi ember áll mindenek fölött.)

Továbbá köztudott, hogy számos ember olyan szokásokat gyakorol, amelyek nem kívánt következményekhez vezetnek. Ahogyan a nagy antikapitalista kampány felbujtói látják, az emberek rossz ízlését és nem biztonságos fogyasztási szokásait, illetve a korunkat kísértő összes többi gonoszt csupán a “tőke” különféle ágazatainak PR- és értékesítési tevékenysége hozza létre – a háborúkat a hadfelszerelést gyártó iparágak, a “halál kereskedői” hozzák létre, az iszákosságot pedig a sörfőzdék és italgyártó cégek.

Ez a filozófia nem csupán azon a tanon alapszik, amely az átlagembert jámbor baleknak ábrázolja, akit fortélyaikkal könnyen rászedhetnek a ravasz házalók és árusok. Emellett azt az abszurd elméletet is maga után vonja, hogy a cégek számára nem profitál azon termékek értékesítése, amelyet a vásárló valóban szeretne és megvenne akkor, ha az eladók nem hipnotizálnák, és mindemellett nagyobb profitot generál olyan cikkek árusítása, amelyeknek semmi haszna, vagy amelyek egyenesen károsak a vásárlóra. Ha ezt nem feltételeznénk, akkor semmi okunk nem lenne levonni azt a következtetést, hogy a piaci verseny során a rossz cikkek árusítói felülmúlják a jobb cikkek árusítóit.

Az ügyes kereskedők által használt kifinomult trükköket, amelyekkel vásárlásra bírják a közönséget, ugyanúgy használhatják azok is, akik jó és értékes termékeket kínálnak a piacon. De a jó és a rossz árucikkek egyenlő feltételekkel versengenek a piacon, és semmi okunk nincs pesszimista ítéletet hozni a jobb termék lehetőségeire vonatkozóan. Míg mindkét árucikket – a jót és a rosszat – egyenlően segítené az eladók állítólagos eszköztára, kizárólag a jobb élvezi azt az előnyt, hogy jobb.

Nem szükséges megvizsgálnunk az összes problémát, amellyel előhozakodott a vásárlók állítólagos ostobaságáról és a védelmező kormány szükségességéről szóló bőséges irodalom. Itt egyedül az a tény fontos, hogy az összes ember egyenlőségét hirdető dogma ellenére az állítást, miszerint az átlagember alkalmatlan a mindennapi élet átlagos ügyleteinek intézésére, alátámasztja a népszerű “baloldali” irodalom jelentős része.

Lusta diákok

Az ember veleszületett fiziológiai és mentális egyenlőségének doktrínája az emberi lények közötti különbséget logikusan születés utáni hatásokkal magyarázza. Különösképp az oktatás által játszott szerepet hangsúlyozza. Állításuk szerint a kapitalista társadalomban a felsőoktatás kiváltsága kizárólag a burzsoázia gyermekének érhető el.

Ezen alapelv vezércsillaga alatt az Egyesült Államok nekilátott annak a nemes kísérletnek, hogy minden fiúból és lányból művelt embert faragjon. 6-tól 18 éves koráig minden férfinak és nőnek iskolában kellett töltenie éveit, hogy aztán közülük a lehető legtöbb egyetemre mehessen. Így tehát megszűnik az intellektuális és társadalmi szakadék a tanult kisebbség és a hiányos oktatással rendelkező többség között. Az oktatás többé nem privilégium lesz, hanem minden polgár öröksége.

A statisztikák mutatják, hogy gyakorlatba ültették ezt a programot. Megsokszorozódott a középiskolák, a tanárok és a diákok száma. Ha a jelenlegi trend tovább folytatódik még pár éven át, a reform teljesen eléri célját; minden amerikai elvégzi a középiskolát.

De e terv sikere csupán látszólagos. Egy olyan politika tette lehetővé, amely – bár megtartotta a “középiskola” nevet [angolul high school, amelynek szó szerinti jelentése magasiskola] – teljesen elpusztította annak tudományos értékét. A régi középiskola kizárólag olyan diákoknak adott oklevelet, akik elsajátították bizonyos alapvetőnek tartott tudományágak meghatározott, minimális ismeretét. Még az alacsonyabb osztályokban kizárta azokat, akikből hiányzott a képesség és a hozzáállás e követelmények teljesítéséhez. Viszont az új középiskolai rendszerben az ostoba vagy lusta diákok szörnyen visszaéltek a tanulható tárgyak megválasztásának lehetőségével.

A középiskolások nemcsak elkerülik az olyan alapvető tárgyakat, mint elemi algebra, geometria, fizika, történelem és idegen nyelvek, hanem minden évben olyan fiúk és lányok kapnak középiskolai oklevelet, akiknek hiányos írási és olvasási képességei vannak. Igen jellemző tény, hogy néhány egyetem szükségesnek találta speciális kurzusok bevezetését diákjaik olvasási készségeinek javítása érdekében.

A középiskolai tanmenetről szóló gyakran heves viták, amelyek évek óta tartanak, nyilvánvalóan bizonyítják, hogy kizárólag egy korlátozott számú, intellektuálisan és morálisan megfelelő serdülő fog profitálni az iskolalátogatásból. A többi középiskolás számára az osztálytermekben töltött évek csupán időpazarlásnak számítanak. Ha az ember lecsökkenti a középiskolák és egyetemek tudományos színvonalát, hogy lehetővé tegye a középiskolai diploma elérését a kevésbé áldott és kevésbé szorgalmas diáksokaság számára, csupán károsítja azt a kisebbséget, aki képes hasznosítani a tanítást.

Az amerikai oktatás legutóbbi évtizedeinek tapasztalata azt a tényt igazolja, hogy veleszületett különbségek lelhetők fel az emberek intellektuális képességei között, amelyeket nem törölhet el az oktatási erőfeszítés.

A tömeg uralma

A népi kormányzattal és a tömeguralommal kapcsolatos hibás és tarthatatlan tan áll az az ember veleszületett egyenlőségéről szóló elmélet megmentésére tett elkeseredett, de reményteli törekvések mögött, amely figyelmen kívül hagyja az ellentmondásos, vitathatatlan tényeket.

A tan az emberek állítólagos egyenlőségére hivatkozva próbálja igazolni a népi kormányzatot. Mivel minden ember egyenlő, minden ember rendelkezik azzal a zsenialitással, amely megvilágosította és ösztönözte az emberi történelem legnagyobb politikai, művészi és intellektuális hőseit. Csupán káros születés utáni hatások akadályozták meg a proletárokat, hogy elérjék a legnagyobbak kiválóságát és hőstetteit. Tehát – mint ahogy Trockij mondta – ha a kapitalizmus utálatos rendszere végre utat ad a szocializmusnak, “az átlagember Arisztotelész, Goethe vagy Marx szintjére fog emelkedni.” A nép hangja Isten hangja, és mindig igaza van.

Ha az emberek között nézeteltérés vetődik fel, az embernek természetesen feltételeznie kell, hogy valamelyikük téved. Nehéz elkerülni a következtetést, hogy valószínűbb, hogy a kisebbség téved, mint a többség. A többségnek igaza van, mivel ő a többség, és mint olyan, a “jövő hullámain” lovagol.

E tan támogatóinak a tömeg intellektuális és morális kiválóságára vonatkozó minden kétséget arra tett kísérletként kell kezelniük, hogy a képviseleti kormányzatot zsarnokságra cseréljék.

Viszont semmi közös nincs a 19. századi liberálisok – a sokat szidott laissez-faire bajnokainak – a képviseleti kormányzat mellett szóló érvei, és az emberek természetes, veleszületett egyenlőségének, vagy a tömegek emberfeletti zsenialitásának tana között. A képviseleti kormányzat melletti érvek azon a tényen alapulnak, melyet David Hume fejezett ki a legérthetőbben: hogy az irányítók mindig egy apró kisebbségből állnak, parancskövető alattvalóik nagy többségével szemben. Ilyen értelemben minden kormány a kisebbség uralma, és mint olyan, csak addig maradhat hatalmon, amíg az uralt nép hiszi, hogy számára jobb hűségesnek lenni uralkodóihoz, mint helyettesíteni őket másokkal, akik készek különböző irányítási módszert alkalmazni.

Ha ez a vélemény eltűnik, a többség felkel egy lázadás során és erővel más emberekre és más rendszerre cseréli a népszerűtlen hivatali tisztséget betöltő uralkodókat és rendszerüket. De a modern társadalom összetett ipari apparátusa nem őrizhető meg olyan világban, ahol a többség akaratának egyetlen érvényesítése a forradalom. A képviseleti kormány célja elkerülni a béke ilyen formájú, erőszakos megzavarását, és annak káros hatását a közszellemre, a kultúrára és az anyagi jólétre.

A nép – azaz a megválasztott képviselők – általi kormány lehetővé teszi a békés változást. Biztosítja a közvélemény egyetértését, és az alapelveket, amelyek alapján lebonyolíthatóak az állam ügyletei. A többség uralma azoknak való, akik a szabadságban nem mint a biológiai tények tarthatatlan eltorzításából következtetett metafizikai alapelvként hisznek, hanem mint az emberiség civilizációs erőfeszítéseinek megszakítatlan, békés fejlődése biztosításának eszközeként.

Az átlagember kultusza

Az emberek közötti, veleszületett biológiai egyenlőség tana a 19. században létrehozta a “nép” szinte vallásos miszticizmusát, amely az “átlagember” felsőbbrendűségének dogmájává változott. Minden ember egyenlőként születik. De a felsőbb osztályok tagjait sajnálatos módon megrontotta a hatalom kísértése és az önmaguknak szerzett fényűzés élvezete. Ez a visszataszító kisebbség okozta az emberiséget kísértő gaztetteket. Ha a gonosztevőket megfosztják birtokuktól, az átlagember veleszületett nemessége fogja irányítani az emberi ügyleteket. Csodálatos lesz olyan világban élni, ahol a nép veleszületett zsenialitása és végtelen jósága fog uralkodni. Olyan boldogság fog az emberiségbe költözni, amelyről álmodni sem mertünk.

Az Orosz Társadalmi Forradalmárok számára ez a misztika cserélte le az Orosz Ortodoxia vallásos gyakorlatit. A Marxisták kényelmetlenül érezték magukat legveszélyesebb ellenfeleik lelkes szeszélyei miatt. De Marx saját leírása a “Kommunista Társadalom magasabb fázisának” áldott világáról még inkább derűlátó volt. A Társadalmi Szocialisták kiirtásával a Bolsevikok örökbe fogadták az átlagember kultuszát, mint a fő ideológiai álruhát, amely elrejtette a pártfőnökök korlátlan zsarnokságát.

A szocializmus (kommunizmus, központi tervezés, államkapitalizmus, vagy válasszuk bármely másik szinonimát) és a piacgazdaság (kapitalizmus, magánvállalkozói rendszer, gazdasági szabadság) közötti jellegzetes különbség a következő: a piacgazdaságban az egyének a vásárló szerepében felsőbbrendűek, és vásárlásukkal vagy nem vásárlásukkal meghatározzák, mi kerüljön termelésre, amíg a szocialista gazdaságban ezeket a kérdéseket a kormány határozza meg. A kapitalizmus alatt a fogyasztó az az ember, akinek pártfogására törekednek az ellátók, és akinek vásárlás után azt mondják “köszönjük” és “kérjük jöjjön máskor is.” A szocializmusban az “elvtárs” azt kapja, amit a “nagy testvér” kitervel és odaad neki, neki pedig hálásnak kell lennie, bármit is kapjon. A kapitalista nyugaton az átlagos életszínvonal összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a kommunista keleten. De tény, hogy a kapitalista országok polgárai közül napról napra egyre többen – beleértve az úgynevezett értelmiségieket – vágynak az állami irányítás vélt áldására.

Hiábavaló elmagyarázni nekik, milyen helyzetben volna az átlagember – mint fogyasztó és termelő egyaránt – egy szocialista rezsim alatt. A tömegek intellektuális kisebbrendűsége abban mutatkozik meg legnyilvánvalóbban, hogy eltörölni próbálják a rendszert, melyben ők maguk azok a kiváltságosak, akiket a legtehetségesebb emberek elitje szolgál ki, és vágyakoznak egy rendszerhez való visszatérés iránt, amelyben az elit elnyomná őket.

Ne hagyjuk becsapni magunkat. A totalitárius hit diadalittas előrenyomulását nem a szocializmus elterjedése mutatja azokban a fejletlen országokban, amelyek sosem lépték túl a primitív barbarizmus állapotát, és akik civilizációja évszázadokkal ezelőtt megtorpant. A szocializmus a mi nyugati köreinkben terjed a legnagyobb mértékben. Előnyösként és fejlődésként tekintenek minden programra, ami szűkíteni kívánja az úgynevezett “magánszektort,” és ha ellenzik is őket, csak szégyenlősen és félénken teszik azt, és csak egy rövid ideig. A szocializmus megvalósulása felé menetelünk.

“Progresszív” Üzletember

A 18. és 19. század klasszikus liberálisai arra alapozták az emberi jövőbe vetett bizalmukat, hogy egy maroknyi kiváló, őszinte ember mindig képes lesz a meggyőzés eszközével a béke és a bőség felé vezető útra terelni az alsóbbrendű többséget. Biztosra vették, hogy az elit mindig olyan helyzetben lesz, ahonnan képes megelőzni a tömegek lelkesedését demagógok és katasztrofális következményekkel járó politikák iránt. Megválaszolatlanul hagyhatjuk, hogy ezek az optimisták az elit, a tömegek, vagy mindkettő túlbecsülésében vétettek hibát.

Akárhogy is, tény, hogy kortársaink óriási tömege olyan politikák fanatikus elkötelezettje, amelyek végső soron annak a társadalmi rendnek az elpusztítására törekednek, amely a legtalálékonyabb polgárokat a tömegek lehető legjobb kiszolgálására ösztönzi. A tömegek – az úgynevezett értelmiségieket beleértve – szenvedélyes támogatói egy rendszernek, amelyben ők többé nem parancsoló vásárlók, hanem egy mindenható tekintély gyámoltjai lesznek. Az lényegtelen, hogy ezt a gazdasági rendszert úgy adják el az átlagembernek, hogy “mindenkinek szükséglete szerint,” és hogy politikai és alkotmányos következménye az önjelölt hivatalnokok korlátlan önkényuralma a “nép demokráciája” címszó alatt.

A  múltban a szocialistákat – és bűntársaikat, az intervencionisták összes árnyalatát – még ellenezte néhány közgazdász, államférfi és üzletember. De a piacgazdaságnak még ez az ügyetlen és alkalmatlan védelme is semmivé foszlott. Az amerikai sznobizmus és “Patriciusizmus” erődjei: a divatos, bőséggel megáldott egyetemek és a gazdag alapítványok a jelenkori radikalizmus gyermekszobái. A milliomosok, nem pedig a “proletárok” voltak a New Deal és a belőle fogant progresszív politikák leghatékonyabb felbujtói. Köztudott, hogy az orosz diktátort szívélyesebben fogadták első amerikai látogatásakor a bankárok és a nagyvállalatok elnökei, mint más amerikaiak.

A hasonló “progresszív” üzletemberek tenorja így hangzik: ,,Az eminens pozíciót, amit az üzletágamban elfoglalok, a magam hatékonyságának és szorgalmának köszönhetem. A veleszületett tehetségem, tudásszomjam – mind szükségesek voltak egy hatalmas vállalkozás létrehozásához, szorgalmam pedig a csúcsra juttatott. Ezek a személyes érdemek vezető pozícióba juttattak volna bármilyen gazdasági rendszerben.  Mint egy fontos termelési ág fejese, egy szocialista népjólétben is irigylésre méltó pozíciót élvezhettem volna. Ám a napi munkám a szocializmusban sokkal kevésbé volna fárasztó és idegesítő. Többet nem kellene attól félnem, hogy egy versenytárs kiszoríthat engem egy jobb vagy olcsóbb termék piacra bocsátásával. Többé nem kényszerülnék a fogyasztók szeszélyes és ésszerűtlen igényeinek kiszolgálására. Azt adnám nekik, amiről én – a szakértő – úgy gondolom, hogy kapniuk kell. Kicserélném az üzletemberség mozgalmas, idegtépő munkáját a közszolga megtisztelő és békés dolgára. Az életstílusom és munkám sokkal inkább emlékeztetne a régi idők nemeseinek tekintélyes magatartására, mint egy modern vállalat gyomorfekélyes igazgatójáéra. Hagyjuk a filozófusokra a szocializmus valós vagy rágalmas hibáinak megvitatását. Én a személyes nézőpontomból nem látok semmit, ami miatt elleneznem kellene azt. Az államosított vállalkozások igazgatói a világ minden tájáról, illetve a látogatóba érkező orosz hivatalnokok teljesen egyetértenek az álláspontommal.

Természetesen semmivel sincs több értelem e tőkések és vállalkozók önbecsapásában, mint a mindenféle  szocialisták és kommunisták vágyálmaiban.

A felnövekvő generáció feladata

Az ideológiai divatok jelenlegi állása szerint feltételezhető, hogy pár évtizeden belül – talán még a nevezetes 1984 előtt – minden ország átáll a szocialista rendszerre. Az átlagember megszabadul élete irányításának unalmas feladatától. A hatóságok fogják megmondani neki, mit tehet és mit nem; a hatóságok fogják etetni, szállásolni, öltöztetni, taníttatni és szórakoztatni. De elsősorban annak szükségességétől szabadítják meg, hogy saját elméjét használja. Mindenki “szükségletei szerint” fog kapni. De a hatalmon lévők fogják meghatározni, hogy mire van egy egyénnek szüksége. Ahogyan az az előző korokban volt, a kiváltságosabb ember többé nem fogja kiszolgálni a tömegeket, hanem el fogja nyomni őket és uralkodni fog fölöttük.

Ez a kimenetel mégsem elkerülhetetlen. Ez a cél, ami felé az uralkodó trendek vezetnek jelenleg. De a trendek változhatnak, és eddig mindig változtak. A szocializmus felé haladót talán felváltja majd egy másik. Egy ilyen változás elérése a felnövekvő generáció feladata.