Olvasási idő: ~ 27 perc

A következő esszé szemelvény von Mises Money, Method, and the Market Process könyvének 14. fejezetéből.

 Különböző és egyenlőtlen

A természetes törvények doktrínája, amely az emberi jogok tizennyolcadik századi kinyilatkoztatásainak inspirációjául szolgált, nem foglalta magában azt a nyilvánvalóan hibás előterjesztést, hogy minden ember biológiailag egyenlő. Kijelentette, hogy minden ember egyenlő jogokkal született, és ezt az egyenlőséget semmiféle ember által kovácsolt törvény nem írhatja felül, azaz elidegeníthetetlen, vagy sokkal pontosabban: elévülhetetlen. Csupán az egyéni szabadság és az önrendelkezés halálos ellenségei, a totalitarianizmus bajnokai értelmezték a törvény előtti egyenlőség alapelvét úgy, mint ami a minden ember állítólagos fizikai és fiziológiai egyenlőségéből következik.

Az 1789 November 3.-i Francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata kimondta, hogy minden ember egyenlő jogokkal születik és rendelkezik. De a Terror Uralmának beiktatása estéjén, az 1793 Június 24.-i Alkotmányt megelőző, új kiáltvány kijelentette, hogy minden ember “természeténél fogva” egyenlő. Attól kezdődően ez a tézis, bár nyilvánvalóan ellentmondott a biológiai tapasztalatnak, a “baloldaliság” egyik dogmája maradt. Ezért olvashatjuk a Társadalomtudományok Enciklopédiája lapjainhogy “születéskor az emberi csecsemők, örökségüktől függetlenül, olyannyira egyenlőek, mint a Fordok.”

Viszont a tény, hogy az emberek egyenlőtlen fizikai és mentális képességekkel születnek, nem hessegethető el. Néhányan felülmúlják embertársaikat egészségben és életerőben, agyi- és felfogóképességben, energiában és kitartásban, és ebből következően jobban felszereltek a földi ügyletek hajszolására, mint többiek. Ezt a tényt még Marx is beismerte, aki “az egyéni tehetség, és ebből következően a produktív kapacitás egyenlőtlenségéről” beszélt, mint “természetes privilégiumokról,” és “egyenlőtlen emberekről (akik nem lennének különb emberek az egyenlőtlenségük nélkül.)”

A népszerű pszichológiai tanítások nyelvezetén azt mondhatjuk, hogy páran nagyobb mértékben rendelkeznek a túlélésért folytatott harc feltételeihez való igazodás képességével, mint mások. Ebből következően – bármiféle értékítélet nélkül – megkülönböztethetünk ilyen szempontból felsőbbrendű és alsóbbrendű embert.

A történelem feltárja előttünk, hogy a felsőbbrendű ember fajunk hajnalától kezdve arra használta a felsőbbrendűségéből származó előnyeit, hogy maga alá hajtsa az alacsonyabb rendű emberek tömegét. A rang-alapú társadalomban a kasztok hierarchiáját találhatjuk. Az egyik oldalon ott állnak az urak és fejedelmek, akik eltulajdonították maguknak az összes földet, a másik oldalon pedig a szolgálók, a hűbéresek, a jobbágyok és rabszolgák, a föld és vagyon nélküli alárendeltek. Az alsóbbrendűek kötelessége a robotolás uralkodójuk parancsára. A társadalom intézményei kizárólag az uralkodó kisebbség érdekeit szolgálják, a hercegeket és kíséretüket, az arisztokratákat.

Összességében ilyen volt az emberiség állapota világszerte még mielőtt – ahogyan mind a Marxisták, mind pedig a konzervatívok elmesélik nekünk – egy, évszázadokon át és mind a mai napig tartó folyamaton keresztül “a burzsoázia kapzsisága” alá nem ásta a “régi szép idők” politikai, társadalmi és gazdasági rendszerét. A piacgazdaság – a kapitalizmus – radikálisan átváltoztatta az emberiség gazdasági és politikai szerveződését.

Engedjék meg pár jól ismert tény rövid összefoglalását. Míg a kapitalizmus előtti állapotokban a felsőbbrendű emberek voltak az uralkodók, az alsóbbrendűeknek pedig engedelmeskedniük kellett, a kapitalizmus alatt az áldottabb és jobb képességekkel bíró kizárólag úgy képes profitálni felsőbbrendűségéből, ha a kevésbé áldott többség kívánságait szolgálja.

A piacgazdaságban a vásárlók kezében van a gazdasági hatalom. Végső soron ők határozzák meg – vásárlásukkal vagy a vásárlástól való tartózkodásukkal – mit kell termelni, ki által, milyen minőségben és mekkora mennyiségben. Azok a vállalkozók, (a kapitalisták és a földbirtokosok) akik nem képesek a lehető legjobb és legolcsóbb módon kielégíteni a vásárlók legsürgetőbb, még kielégítetlen kívánságait, csődbe kényszerülnek, és fel kell adniuk előnyben részesített pozíciójukat.

A vállalkozások irodáiban és a laboratóriumokban a legélesebb elmék sürgölődnek a tudományos kutatások legösszetettebb vívmányainak virágoztatásán mind jobb eszközök és készülékek termelése érdekében olyanok számára, akiknek sejtelmük sincs az ilyen termékek létrehozását lehetővé tevő elméletekről. Minél nagyobb egy vállalat, annál inkább kényszerült uralkodói, a tömegek kényéhez-kedvéhez igazodni. A kapitalizmus alapelve a tömegtermelés a tömegek ellátásáért. A tömegek pártfogása az, ami naggyá teszi a vállalatokat. Az átlagember felsőbbrendű a piacgazdaságban. Ő a vásárló, akinek “mindig igaza van.”

A politikai szférában a képviseleti kormányzat a megfelelője a vásárlók piaci felsőbbrendűségének. A köztisztviselők épp úgy függnek a szavazótól, mint ahogy a befektetők a vásárlótól. Ugyanaz a történelmi folyamat, amely a kapitalista előtti módszereket a kapitalista termelési módszerrel helyettesítette, váltotta fel a királyi abszolutizmust és az egyéb, a kevés általi uralom kormányzatát a populáris kormányzatra – a demokráciára. És bárhol, ahol a piacgazdaságot szocializmussal helyettesítik, visszatér az önkényuralom. Nem számít, hogy a szocialista vagy kommunista zsarnokság olyan fedőnevek alá rejtőzik, mint “a proletárdiktatúra” “népi demokrácia” vagy “Führer-principium.” A következmény minden esetben a sokaság fölötti uralom a kevesek által.

Igen nehéz jobban félremagyarázni a kapitalista társadalombeli helyzetet annál, mint amikor a kapitalistákat és vállalkozókat “uralkodó” osztálynak nevezik, akik a tisztességes emberek tömegeinek “kizsákmányolására” törekednek. Nem tesszük fel a kérdést, hogy a kapitalista társadalom üzleti szférájában dolgozó emberei miként húztak volna hasznot felsőbbrendű adottságaikból bármi más elképzelhető termelési berendezkedés alatt. A kapitalizmusban egymással versenyeznek a kevésbé áldott embertömegek kiszolgálásáért. Minden gondolatuk a vásárlók ellátási módszerének tökéletesítésére irányul. Minden évben, minden hónapban, minden héten valami eddig sosem látott jelenik meg a piacon, amely egyhamar elérhetővé válik a sokaság számára.

Ami megsokszorozta a “munkaerő produktivitását” az nem valamiféle erőfeszítés a fizikai munkások részéről, hanem a tőke akkumulációja a megtakarítók által, és annak ésszerű felhasználása a vállalkozók által. A technológiai találmányok használhatatlan apróságok maradtak volna, ha a felhasználásukhoz szükséges tőkét nem halmozták volna fel előtte takarékosan. Az ember nem élhetne fizikai munka nélkül. Viszont ami a vadállatok fölé emeli, az nem a fizikai munka és a rutinfeladatok elvégzése, hanem a spekuláció és az előrelátás, amely gondoskodik a jövő örökösen bizonytalan szükségleteiről. A termelés karakterisztikus jele az, hogy az elme által irányított viselkedés. Ezt a tényt nem lehet eltüntetni szemantikai varázslattal, amelyben a “munka” kizárólag fizikai munkát jelent.

Buták-e a fogyasztók?

Számos ember érzi kellemetlennek elfogadni azt a filozófiát, amely nyomatékosítja az emberek közti egyenlőtlenségeket. Többé-kevésbé vonakodva bevallják, hogy nem egyenlőek a művészetek, az irodalom és a tudományok hírességeivel, legalábbis specialitásukban nem, és nem érnek fel az atlétikai bajnokokhoz. De nem készültek fel bevallani saját alsóbbrendűségüket más emberi ügyekben és vonatkozásokban. Ők úgy látják, hogy azok, akik felülmúlták őket a piaci sikereikben, a sikeres vállalkozók és üzletemberek, felemelkedésüket kizárólag gazságuknak köszönhetik. Ők maguk, hála Istennek, túl becsületesek és lelkiismeretesek ahhoz, hogy olyan tisztességtelen viselkedéshez folyamodjanak, mint amelyek, ahogy mondani szokták, előremozdítják az embert egy kapitalista környezetben.

Az irodalom egyik napról-napra növekvő ágazata az átlagembert mégis nyilvánvalóan alsóbbrendűként jeleníti meg: a vásárlók viselkedéséről és a reklámok állítólagos gonoszságáról írott könyvek. Nyilvánvalóan sem a szerzők, sem pedig az írásaikat éljenző vásárlóközönség nem állítja nyíltan, vagy hiszi, hogy ez az általuk feljegyzett tények valódi jelentése.

Mint ahogyan ezek a könyvek tanítják nekünk, a tipikus amerikai alapvetően alkalmatlan egy háztartás legegyszerűbb napi feladatainak véghezvitelére. Nem azt veszi meg, amire család ügyeinek legmegfelelőbb intézéséhez szüksége van. Saját ostobaságuknál vezérelve, az üzlet trükkjei és ravaszságai által könnyen rábírhatóak használhatatlan és értéktelen dolgok vásárlására. Hiszen a vállalatok fő célja nem az, hogy a vásárlók szükségleteinek kielégítésével termeljenek profitot, hanem úgy, hogy a vásárlókat olyan árucikkekkel lepik el, amiket sosem vásárolnának meg, ha képesek lennének ellenállni a kirakatok ravaszságának. Az átlagember akaratának és értelmének veleszületett, gyógyíthatatlan gyengesége következtében viselkednek a vásárlók csecsemőként és válnak házaló gazságának könnyű példájává.

E gyalázkodások szerzői és olvasói nincsenek tisztában azzal, hogy doktrínájukból az következik, hogy a nemzet többsége idióta, aki képtelen gondoskodni saját ügyleteiről, és nagy szüksége van atyai védelmezőre. A sikeres üzletemberek iránt érzett irigységük és gyűlöletük annyira elfoglalja őket, hogy észre sem veszik, ha a vásárlói viselkedésről alkotott leírásuk teljes ellentmondásban áll az összes “klasszikus” szocialista irodalommal a proletárok kiválóságáról. Ezek az idősebb szocialisták az “embereknek,” a “dolgozó és robotoló tömegeknek,” a “fizikai munkásoknak” tulajdonították az intelligencia és a jellem minden kiválóságát. Szemükben az emberek nem “csecsemők” voltak, hanem forrásai mindannak, ami a földön hatalmas és jó; az emberiség szebb jövőjének építői.

Való igaz, hogy az átlagember számos értelemben alsóbbrendű az átlagos üzletemberhez képest. De ez az alsóbbrendűség mindenekelőtt a gondolkodáshoz és munkához való korlátozott tehetségében jelenik meg, amiből kifolyólag kevésbé járulhat az emberiség közös produktív erőfeszítéséhez.

A legtöbb ember, aki kielégítően végzi rutinfeladatokból álló munkáját, elégtelen teljesítményt nyújtana kezdeményezőképességet és elmélkedést követelő pozícióban. Viszont nem buták családi ügyleteik helyes elvégzéséhez. A férjek, akiket feleségeik küldenek el a szupermarketbe “egy kiló kenyérért, és a boltból kedvenc rágcsálnivalóikkal indulnak el,” nem a jellemző esetek. Épp úgy, mint ahogyan a háziasszony sem, aki a tartalom figyelmen kívül hagyásával vásárol, mert “megtetszett a csomagolás.”

Általánosan elfogadott tény, hogy az átlagembernek rossz ízlése van. Ebből következően a vállalatok, akik teljes mértékben az ilyen emberek pártfogásától függenek, arra kényszerülnek, hogy a piac számára alacsony rendű irodalmat és művészetet hozzanak el. (A kapitalista civilizáció egyik nagy problémája az, hogy miként tegyük lehetővé a kiemelkedő minőségű teljesítményeket olyan társadalmi közegben, ahol az hétköznapi ember áll mindenek fölött.)

Továbbá köztudott, hogy számos ember olyan szokásokat gyakorol, amelyek nem kívánt következményekhez vezetnek. Ahogyan a nagy antikapitalista kampány felbujtói látják, az emberek rossz ízlését és nem biztonságos fogyasztási szokásait, illetve a korunkat kísértő összes többi gonoszt csupán a “tőke” különféle ágazatainak PR- és értékesítési tevékenysége hozza létre – a háborúkat a hadfelszerelést gyártó iparágak, a “halál kereskedői” hozzák létre, az iszákosságot pedig a sörfőzdék és italgyártó cégek.

A filozófia nem csupán azon a doktrínán alapszik, amely az átlagembert jámbor baleknak ábrázolja, akit fortélyaikkal könnyen rászedhetnek a ravasz házalók és árusok. Emellett azt az abszurd elméletet is maga után vonja, hogy a cégek számára nem profitál azon termékek értékesítése, amelyet a vásárló valóban szeretne és megvenne akkor, ha az eladók nem hipnotizálnák, és mindemellett nagyobb profitot generál olyan cikkek árusítása, amelyeknek semmi haszna, vagy amelyek egyenesen károsak a vásárlóra nézve. Ha ezt nem tételeznénk fel, akkor semmi okunk nem lenne levonni azt a következtetést, hogy a piaci verseny során a rossz cikkek árusítói felülmúlják a jobb cikkek árusítóit.

Az ügyes kereskedők által használt kifinomult trükköket, amelyekkel vásárlásra bírják a közönséget, ugyanúgy használhatják azok is, akik jó és értékes termékeket kínálnak a piacon. De a jó és a rossz árucikkek egyenlő feltételekkel versengenek a piacon, és semmi okunk nincs pesszimista ítéletet hozni a jobb termék lehetőségeire vonatkozóan. Míg mindkét árucikket – a jót és a rosszat – egyenlően segítené az eladók állítólagos eszköztára, kizárólag a jobb élvezi azt az előnyt, hogy jobb.

Nem szükséges figyelembe vennünk az összes problémát, amellyel bőséges irodalom előhozakodott a vásárlók állítólagos ostobaságáról és a védelmező kormány szükségességéről. Itt egyedül az a tény fontos, hogy az összes ember egyenlőségét hirdető dogma ellenére az állítást, miszerint az átlagember alkalmatlan a mindennapi élet átlagos ügyleteinek intézésére, alátámasztja a népszerű “baloldali” irodalom jelentős része.

Lusta diákok

Az ember veleszületett fiziológiai és mentális egyenlőségének doktrínája az emberi lények közötti különbséget logikusan születés utáni hatásokkal magyarázza. Különösképp az oktatás által játszott szerepet hangsúlyozza. A kapitalista társadalomban, állításuk szerint, a felsőoktatás kiváltsága kizárólag a burzsoázia gyermekének elérhető.

Ezen alapelv vezércsillaga alatt az Egyesült Államok nekilátott annak a nemes kísérletnek, hogy minden fiúból és lányból művelt embert faragjon. 6-tól 18 éves koráig minden férfinak és nőnek iskolában kellett töltenie éveit, hogy aztán közülük annyi, amennyi csak lehetséges, egyetemre mehessen. Így hát a tanult kisebbség és a hiányos oktatással rendelkező többség között húzódó intellektuális és társadalmi szakadék megszűnik. Az oktatás nem privilégium lesz többé, hanem minden polgár öröksége.

A statisztikák mutatják, hogy ezt a programot gyakorlatba ültették. A középiskolák, a tanárok és diákok száma megsokszorozódott. Ha a jelenlegi trend tovább folytatódik még pár éven át, a reform teljesen eléri célját; minden amerikai elvégzi a középiskolát.

De e terv sikere csupán látszólagos. Egy olyan politika tette lehetővé, amely – bár megtartotta a “középiskola” nevet [a középiskola angolul high school, amelynek szó szerinti jelentése magasiskola] – teljesen elpusztította annak tudományos értékét. A régi középiskola kizárólag olyan diákoknak adott oklevelet, akik elsajátítottak bizonyos, alapvetőnek tartott tudományágak meghatározott, minimális ismeretét. Még az alacsonyabb osztályokban kizárta azokat, akikből hiányzott a képesség és a hozzáállás ezen követelmények teljesítéséhez. Viszont az új középiskolai rendszerben az ostoba vagy lusta diákok szörnyen visszaéltek a tanulható tárgyak megválasztásának lehetőségével.

A középiskolások nemcsak elkerülik az olyan alapvető tárgyakat, mint elemi algebra, geometria, fizika, történelem és idegen nyelvek, hanem minden évben olyan fiúk és lányok kapnak középiskolai oklevelet, akiknek hiányos írási és olvasási képességei vannak. Igen jellemző tény, hogy néhány egyetem szükségesnek találta speciális kurzusok bevezetését, diákjaik olvasási készségeinek javítása érdekében.

A középiskolai tanmenetről szóló gyakran heves viták, amelyek évek óta tartanak, nyilvánvalóan bizonyítják, hogy kizárólag egy korlátozott számú, intellektuálisan és morálisan megfelelő serdülő fog profitálni az iskolalátogatásból. A többi középiskolás számára az osztálytermekben töltött évek csupán időpazarlásnak számítanak. Ha az ember lecsökkenti a középiskolák és egyetemek tudományos színvonalát, hogy lehetővé tegye a középiskolai diploma elérését a kevésbé áldott és kevésbé szorgalmas diáksokaság számára, az ember csupán károsítja azt a kisebbséget, aki rendelkezik a tanítás hasznosításának képességével.

Az amerikai oktatás legutóbbi évtizedeinek tapasztalata azt a tényt igazolja, hogy veleszületett különbségek lelhetőek fel az emberek intellektuális képességei között, amelyeket nem törölhet el az oktatás erőfeszítése.

A tömeg uralma

A népi kormány és a tömeguralom hibás és tarthatatlan doktrínája áll az az ember veleszületett egyenlőségéről szóló elmélet megmentésére tett elkeseredett, de reményteli törekvések mögött, amely figyelmen kívül hagyja az ellentmondó vitathatatlan  tényeket.

A doktrína az emberek állítólagos egyenlőségére hivatkozva próbálja igazolni a népi kormányt. Mivel minden ember egyenlő, minden ember részt vesz abban a zsenialitásban, amely megvilágosította és ösztönözte az emberi történelem legnagyobb politikai, művészi és intellektuális hőseit. Csupán káros, születés utáni hatások akadályozták meg a proletárokat a legnagyobb emberek kiválóságának és hőstetteinek elérésében. Tehát, mint ahogy Trockij mondta, ha a kapitalizmus utálatos rendszere végre utat adna a szocializmusnak, “az átlagember Arisztotelész, Goethe vagy Marx szintjére fog emelkedni.” A nép hangja Isten hangja, mindig igaza van. Ha az emberek között nézeteltérés vetődik fel, az embernek természetesen feltételeznie kell, hogy valamelyikük téved.

Nehéz elkerülni a következtetést, hogy valószínűbb, hogy a kisebbség téved, mint a többség. A többségnek igaza van, mivel ő a többség, és mint olyan, a “jövő hullámai” hordozzák.

E doktrína támogatóinak minden kétséget a tömeg intellektuális és morális kiválóságára vonatkozóan arra tett kísérletként kell kezelniük, hogy a zsarnokságot képviseleti kormányzatra cseréljék.

Viszont semmi közös nincs a 19. századi liberálisok – a laissez-faire bajnokainak – érveiben a képviseleti kormányzat mellett, és az emberek természetes, veleszületett egyenlőségének, vagy a tömegek emberfeletti ihletének doktrínája között. A képviseleti kormányzat melletti érvek azon a tényen alapulnak, melyet a legvilágosabban David Hume fejezett ki, hogy az irányítók mindig egy apró kisebbségből állnak, szemben parancskövető alattvalóik nagy többségével. Ilyen értelemben minden kormány a kisebbség uralma, és mint olyan, csak addig maradhat hatalmon, amíg az uralt nép hiszi, hogy számára jobb hűségesnek lenni uralkodóihoz, mint helyettesíteni őket másokkal, akik készek különböző irányítási módszert alkalmazni.

Ha ez a vélemény eltűnik, a többség felemelkedik egy lázadás során és erővel helyettesítik a népszerűtlen hivatali tisztséget betöltő uralkodókat és rendszerüket más emberekkel és egy másik rendszerrel. De a modern társadalom összetett ipari apparátusa nem őrizhető meg olyan világban, ahol a többség akaratának egyetlen érvényesítése a forradalom. A képviseleti kormány célja elkerülni a béke ilyen formájú, erőszakos megzavarását, és annak káros hatását a közszellemre, a kultúrára és a materiális jólétre.

Az emberek, azaz a megválasztott képviselők általi kormány lehetővé teszi a békés változást. Biztosítja a közvélemény egyetértését, és az alapelveket, amelyek alapján az állam ügyletei lebonyolíthatóak. A többség uralma azoknak való, akik a szabadságban nem mint a biológiai tények tarthatatlan eltorzításából következtetett metafizikai alapelvként hisznek, hanem mint az emberiség civilizációs erőfeszítéseinek megszakítatlan, békés fejlődése biztosításának eszközeként.

Az átlagember kultusza

Az emberek közötti, veleszületett biológiai egyenlőség doktrínája a 19. században létrehozta a “nép” szinte vallásos miszticizmusát, amely az “átlagember” felsőbbrendűségének dogmájává változott. Minden ember egyenlőként születik. De a felsőbb osztályok tagjait sajnálatos módon megrontotta a hatalom kísértése és azon fényűzés élvezete, amelyet önmaguknak szereztek. Az emberiséget kísértő gaztetteket ez a visszataszító kisebbség okozza. Ha a gonosztevőket megfosztják birtokuktól, az átlagember veleszületett nemessége fogja irányítani az emberi ügyleteket. Csodálatos lesz olyan világban élni, ahol a nép veleszületett zsenialitása és végtelen jósága fog uralkodni. Boldogság, amelyről álmodni sem mertünk, fog az emberiségbe költözni.

Az Orosz Társadalmi Forradalmárok számára ez a misztika cserélte le az Orosz Ortodoxia vallásos gyakorlatit. A Marxisták kényelmetlenül érezték magukat legveszélyesebb ellenfeleik lelkes szeszélyei miatt. De Marx saját leírása a “Kommunista Társadalom magasabb fázisának” áldott feltételeiről még inkább derűlátó volt. A Társadalmi Szocialisták kiirtásával a Bolsevikok örökbefogadták az átlagember kultuszát, mint a fő ideológiai álruhát, amely elrejtette a pártfőnökök korlátlan zsarnokságát.

A szocializmus (kommunizmus, központi tervezés, államkapitalizmus, vagy válasszuk bármely másik szinonimát) és a piacgazdaság (kapitalizmus, magánvállalkozói rendszer, gazdasági szabadság) közötti jellegzetes különbség a következő: a piacgazdaságban az egyének a vásárló szerepében felsőbbrendűek, és vásárlásukkal vagy nem vásárlásukkal meghatározzák, mi kerüljön termelésre, amíg a szocialista gazdaságban ezeket a kérdéseket a kormány határozza meg. A kapitalizmus alatt a fogyasztó az az ember, akinek pártfogására törekednek az ellátók, és akinek vásárlás után azt mondják “köszönjük” és “kérjük jöjjön máskor is.” A szocializmusban az “elvtárs” azt kapja, amit a “nagy testvér” kitervel és odaad neki, neki pedig hálásnak kell lennie, bármit is kapjon. A kapitalista nyugaton az átlagos életszínvonal összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a kommunista keleten. De tény, hogy a kapitalista országok polgárai közül napról napra egyre többen – beleértve az úgynevezett értelmiségieket – vágynak az állami irányítás vélt áldására.

Hiábavaló elmagyarázni nekik, milyen helyzetben volna az átlagember – mint fogyasztó és termelő egyaránt – egy szocialista rezsim alatt. A tömegek intellektuális kisebbrendűsége abban mutatkozik meg legnyilvánvalóbban, hogy eltörölni próbálják a rendszert, melyben ők maguk azok a kiváltságosak, akiket a legtehetségesebb emberek elitje szolgál ki, és vágyakoznak egy rendszerhez való visszatérés iránt, amelyben az elit lekezelné őket.

Ne hagyjuk becsapni magunkat. Nem a szocializmus fejlődése azokban a fejletlen országokban, amelyek sosem lépték túl a primitív barbarizmus állapotát, és akiknek civilizációját évszázadokkal ezelőtt feltartóztatták – az, amiben a totaliaritánus hitűek diadalittas előre nyomulása megmutatkozik. A szocializmus a mi nyugati köreinkben lép a legnagyobbakat előre. Minden projectre, ami az úgymond “magánszektort” szűkítené be, nagyban előnyösként, fejlődésként hivatkoznak, és ha ellenzik is, csak szégyenlősen és félénken teszik azt egy rövid ideig. A szocializmus megvalósulása felé menetelünk.

“Progresszív” Üzletember

A 18- és 19. század klasszikus liberálisai arra alapozták az emberi jövőbe helyezett bizalmukat, hogy egy kevés eminens, őszinte ember mindig képes lesz a meggyőzés eszközével a béke és a bőség felé vezető útra terelni az alsóbbrendű többséget. Biztosra vették, hogy az elit mindig olyan helyzetben lenne, amelyből képes megelőzni a tömegek lelkesedését demagógok és katasztrofális következményekkel járó politikák iránt. Megválaszolatlanul hagyhatjuk, hogy ezen optimisták hibája az elit, a tömegek, vagy mindkettő túlbecsülése.

Akárhogy is, tény, hogy kortársaink óriási tömege fanatikusan elkötelezett olyan politikák iránt, amelyek idővel annak a társadalmi rendnek az eltörlését célozzák meg, amely ösztönzi a legtalálékonyabb polgárokat a tömegek lehető legjobb kiszolgálására. A tömegek – beleértve az úgynevezett értelmiségiek – szenvedélyes támogatói egy rendszernek, amelyben ők többé nem vásárlók lesznek, akik parancsokat adnak, hanem egy mindenható tekintély gyámoltjai. Az nem számít, hogy ezt a gazdasági rendszert úgy adják el az átlagembernek, hogy “mindenkinek szükséglete szerint” és hogy politikai és alkotmányos következménye az “emberek demokráciája” címszó alatt az önjelölt hivatalnokok korlátlan önkényuralma.

A  múltban a szocialistákat – és bűntársaikat, az intervencionisták összes árnyalatát – még ellenezte néhány közgazdász, államférfi és üzletember. De a piacgazdaságnak még ez az ügyetlen és alkalmatlan védelme is semmivé foszlott. Az amerikai sznobizmus és “Patriciusizmus” erődjei; a divatos, bőséggel megáldott egyetemek és a gazdag alapítványok a jelenkori radikalizmus gyermekszobái. A milliomosok, nem pedig a “proletárok” voltak a New Deal és a belőle fogant progresszív politikák leghatékonyabb felbujtói. Köztudott, hogy az orosz diktátort szívélyesebben fogadták első amerikai látogatásakor a bankárok és a nagyvállalatok elökei, mint más amerikaiak.

A hasonló “progresszív” üzletemberek tenorja így hangzik: ,,Az eminens pozíciót, amit az üzletágamban elfoglalok, a magam hatékonyságának és iparkodásának köszönhetem. A veleszületett tehetségeim, a buzgalmam a tudás elsajátításában  – mind szükségesek voltak egy hatalmas vállalkozás létrehozásához, szorgalmam pedig a csúcsra juttatott. Ezek a személyes érdemek vezető pozícióba juttattak vona bármilyen gazdasági rendszerben.  Mint egy fontos termelési ág fejese, egy szocialista népjólétben is irigylésre méltó pozíciót élvezhettem volna. Ám a napi munkám a szocializmusban sokkal kevésébé volna fárasztó és idegesítő. Többet nem kellene attól félnem, hogy egy versenytárs kiszoríthat engem egy jobb, vagy olcsóbb termék piacra bocsátásával. Többé nem kényszerülnék a fogyasztók szeszélyes és ésszerűtlen igényeinek kiszolgálására. Azt adnám nekik, amiről én – a szakértő – úgy gondolom, hogy kapniuk kell. Kicserélném az üzletemberség mozgamas, idegtépő munkáját a közszolga megtisztelő és sima működésére. Az élet- és munkastílusom sokkal inkább emékeztetne egy régi időkbeli előkelőség tekintélyes magatartására, mint egy modern vállalat gyomorfekélyes igazgatójáéra. Hagyjuk a szocializmus valós vagy rágalmazott hibáinak megvitatását a filozófusokra. Én a személyes nézőpontomból nem látok semmit, ami miatt elleneznem kellene. Az államosított vállalkozások adminisztrátorai a világ minden tájáról, illetve a látogatóba érkező orosz hivatalnokok teljesen egyetértenek az álláspontommal.”

Természetesen semmivel sincs több értelem ezen kapitalisták és vállalkozók önbecsapásában, mint a mindenféle  szocialisták és kommunisták vágyálmaiban.

A felnövekvő generáció feladata

Ahogyan az ideológiai trendek jelenleg állnak, feltételezhető, hogy pár évtizeden belül – talán még a nevezetes 1984 előtt – minden ország átáll a szocialista rendszerre. Az átlagember megszabadul az élete irányításának unalmas feladatától. A hatóságok fogják megmondani neki, mit tehet és mit nem;  eteve, elszállásolva, ruházva, taníttatva és szórakoztatva lesz általuk. De elsősorban annak szükségességétől szabadítják meg, hogy használja a saját agyát. Mindenki “szükségletei szerint” fog kapni. De hogy mikre van egy egyénnek szüksége, azt a hatalmon lévők fogják meghatározni. Ahogyan az korábbi időszakokban volt, a kiváltságosabb ember többé nem fogja kiszolgálni a tömegeket, hanem elnyomja őket és uralkodik fölöttük.

Ez a kimenetel mégsem elkerülhetetlen. Ez a cél, ami felé az uralkodó trendek jelenkori világunkban vezetnek. De a trendek változhatnak, és eddig mindig változtak. A szocializmus felé haladót talán felváltja majd egy másik. Egy ilyen változás elérése a felnövekvő generáció feladata.

Az Ellenpropaganda kizárólag olvasói támogatásokból tartja fenn magát. Ha értéket találtál a munkánkban, ide kattintva támogathatod az oldalt.