Eger városa, ahol gyermekkorom szinte egészét töltöttem, mindenekfelett két tanítást adott át nekem.

A város központja egy völgyben épült fel, az egri vár pedig a völgyet szegélyező dombon áll őrt a város felett. Az évszázadok során a város völgyi központjából egyre kifelé terjeszkedett, magába foglalva az őt körbeölelő dombokat és bérceket, míg napjainkra kertvárosi családi házak sokasága tekint le a völgyvárosra mind a keleti, mind a nyugati dombságról, melyek mögött a Kékes és a Bükk nyújtózik.

És mivel a város aprócska – negyven perc sem kell, hogy az ember gyalogszerrel eljusson az egyik magaslatról a szemben álló másikra – a látogató akarva-akaratlanul találja szembe magát a belváros tájképével; a látvánnyal, amint emberek százai, ezrei teszik saját dolgukat autókon, darukon, gyalog. Esténként pedig, amikor az égbolt fényét felváltja az ember világossága, az utcákról nézheti otthoni fények sokaságait, ahogyan felgyúlnak és elalszanak, míg a számtalan ember központi vezető utasításai nélkül él békében, nyugalomban, mindenki saját céljától vezérelve egy kicsiny városban.

Közelről tekintve erre a spontán kialakuló, rendező nélküli rendre a látvány éppoly megnyugtató. Nem erőszak, hanem kereskedelem az, amely meghatározza az ember és ember közötti cselekedeteket. Sőt, nem csupán meghatározza, hanem a kölcsönösen értéket teremtő értékcsere beleivódik az emberek hétköznapjaiba, és láthatatlanul, hangtalanul fonja őket körbe, amikor betérnek egy kávézóba, amikor hazafelé vacsorát vesznek, vagy amikor kedvtelés végett könyvesboltba vagy moziba térnek be.

Továbbá ha az ember közelről tekint a városra – és nem csak tekint, hanem elméjével lát – akkor olyat tapasztalhat, amelyet az Egyesült Államok lakosai – legyen bár nemzetük a legnemesebb filozófiai eszmékre alapozva – talán sohasem élhetnek át. Ráébredhet, hogy az útvonalat, amelyen jár, ősei ezer éve tapossák; a városra magasló hegyre épp úgy néztek az első letelepedők ezer éve, mint a ma itt lakók, a város látott vért, háborút: és valóban, generációról generációra emberek ezrei és ezrei formálják a várost döntéseikkel, és hagynak rajta kitörölhetetlen, örök nyomot.

Amikor az ember így, távolról figyeli a közösségeket, szinte nem is lát mást csak az együttélés békéjét, az önérdekből történő cselekedetek millióját, amelyből civilizáció épült fel.

Látszólag valóban az önkéntes értékcsere hálózatának tűnhet (az önkéntes értékcsere pedig kölcsönösen előnyös, hiszen mindkét fél arra számít, hogy saját idejét, energiáját vagy vagyontárgyát olyan termékre vagy szolgáltatásra cserélheti, amely számára értékesebb, mint amit ő nyújt cserébe – máskülönben az értékcsere nem történne meg), de a kitartó megfigyelőnek feltűnnek az apró részletek, amelyek megmérgezik a társadalmi rendet. Szegénységet és romlást hívnak be a mindennapok békés kereskedelmébe, amelyek elvágják a közösséget összetartó fonalak sokaságát, ezreket zárnak el a vagyonszerzés lehetőségétől és a boldogulástól, a társadalom egészét pedig újra meg újra válságok és összeomlások szélére sodorják.

Talán ezért válhat valósággá az osztrák iskola legnevesebb közgazdásza, Ludvig von Mises egykori kijelentése, amely szerint minden alkalommal, amikor a kormány beleavatkozik a kereskedelem hálózatának spontán rendjébe, a következmények katasztrofálisak, a kialakuló katasztrófát a kormány pedig minden alkalommal további beavatkozásokkal próbálja orvosolni, így hozva el a társadalom vagyonának spirális pusztulását. Hiszen amíg az egyszeri megfigyelő valóban csak a kereskedelem szabadságát látja az őt körbevevő boltok, hipermarketek, plázák sokaságán, nem nehéz elhitetni vele, hogy ez a szabadság az oka a növekvő szegénységnek, munkanélküliségnek, vagy a vidék egyre gyorsuló romlásának. Ebből következtetve könnyen elfogadja az egyre növekvő beavatkozás és államosítás politikáját, a kormány pedig a nép akaratát teljesítve pusztíthatja el a gyarapodás lehetőségét és mindazt a vagyont, amelyet őseink évszázadokon át építettek.

De az egyszeri megfigyelő téved, és esetről esetre nem látunk mást, mint azt, hogy nem a szabadság, hanem annak a hiánya okozza azokat a károkat, amelyektől a magyar társadalom szenved.

Ez a története a világnak, amelyben ma találjuk magunkat. Ez a története a tömeges kivándorlásnak, a pusztuló kórházaknak, a tömött panelházaknak, a cigányságnak, a munkaerőhiánynak, a szegénységnek, a romló életkörülménynek, a megdöbbentő inflációnak, a mindeközben bőségben tobzódó uralkodó osztálynak és a közelgő, elkerülhetetlen gazdasági tűzviharnak.

Erről a történetről beszélnek Ayn Rand, a kiváló írónő és filozófus következő szavai, aki saját szemével látta a kommunizmus pusztítását gyermekkorának Oroszországában, ahonnan családjával az Egyesült Államokba menekült:

„Igen, erkölcsi válság korát éljük. Igen, önök bűnhődnek a saját gonoszságukért. De nem az ember áll bíróság előtt és nem az emberi természet kárhoztatandó. Ezúttal az önök erkölcsi kódexe járt le. Az önök erkölcsi kódexe jutott csúcspontjára, a zsákutcába, ahova vezetett.”

Kiutat a leszakadásból, az elszegényedésből és a gazdasági pusztulásból pedig kizárólag egy libertarianizmus forradalom nyújthat.

A történelem során egy erő volt képes a tömegeket kiemelni a sárból a verejtékből, és technológiát, vagyont és lehetőségeket adni a kezükbe, ez pedig a libertarianizmus filozófiája volt. A magántulajdon tisztelete hozta el az ipari forradalmat és a polgárosodást, és a magántulajdon tisztelete az egyetlen út, ami kivezet a dél-amerikai életszínvonalból.

A libertariánus forradalom az elme forradalma az erőszak felett; a racionalitás diadala a propaganda, babona és hit felett. A mozgalmunk hirdeti, hogy minden egyénnek elidegeníthetetlen joga rendelkezni saját életével, testével és tulajdonával, amelyet sem állam, sem ember nem sérthet meg, szemben a kollektivizmus tanával, amely az egyént kirabolhatónak, felhasználhatónak és jogaitól megfoszthatónak tartja a “közjó” érdekében.

Forradalmunk célja felszabadítani a nemzet produktivitását az államizmus láncai alól, szabadjára engedni a magyar vállalkozók, dolgozók és gondolkodók tehetségét és szorgalmát, és azzal elhozni azt a gazdasági reneszánszot, amit a rendszerváltás ígért, amely helyébe csupán a szocializmus nemzeti változata lépett. A szabályozások egyetlen célja, hogy elpusztítsák kompetens és rátermett vállalkozók versenyelőnyét, amelyet jobb, olcsóbb termék előállításával értek el, a pénzügyi támogatások célja pedig, hogy társadalmunk szűkös erőforrásait a termelők kezéből olyan emberek pénztárcájába juttassa, akik vagyonukat nem értékteremtéssel, hanem politikai kapcsolatokkal nyerték el. A stadionépítés és a hasonló, extravagáns állami költekezés pedig olyan termékekre és szolgáltatásokra költenek milliárdokat, amelyekre nincsen szükség. Követeljük tehát a szabályozások, a cégek és vállalkozások pénzügyi támogatásainak és a beruházások azonnali beszüntetését, hogy erőforrásaink olyan helyekre vándoroljanak egy szabad piacgazdaságon belül, ahol valóban értéket hoznak létre, és ahol vásárlók, nem pedig politikusbűnözők igényeit elégítik ki.

Követeljük továbbá a lakosságot sújtó adók radikális és azonnali csökkentését. Az adók büntetik a produktív munkát, hiszen annak jutalma nem az évek, évtizedek szorgalmának gyümölcse, hanem központosított rablás lesz. Így tehát szakemberek és vállalkozók, akik hatalmas értéket képesek termelni – és hatalmas jövedelmet produkálni – hamarabb hagyják el az országot, minthogy lássák, hogy évtizednyi szorgalmuk gyümölcsének hetven százaléka az uralkodó osztály kincsestárába kerüljön. A jövedelemadó teljes eltörlése az egyetlen módja annak, hogy az ország legkiválóbbjai köztünk maradjanak, és magyar vásárlók kiszolgálásán fáradozzanak.

Ezzel egy időben a kormány bocsásson el egymillió közalkalmazottat, hogy ők is olyan képességeket tanulhassanak el, amelyek segítik őket embertársaik igényeinek kielégítésében – a politikai osztály uralmának elősegítése helyett – és a társadalom értékteremtő tagjaivá válhassanak.

Végül pedig követeljük, hogy a kormány szüntesse be a Magyar Nemzeti Bank tevékenységét. Az 1929-es Nagy Gazdasági Világválságtól a 2008-as pénzügyi válságig a történelem újra és újra feladja nekünk az üzleti ciklusok leckéjét, mi pedig újra és újra figyelmen kívül hagyjuk azt: az osztrák közgazdaságtani iskola tisztán rámutat arra, hogy a pénznyomtatás és az alapkamat mértékének manipulációja káros befektetéseket – lufikat – hoz létre szerte a gazdaságban, amely befektetéseket a piac egy válság során likvidálja, hogy a felhasznált erőforrások produktív helyre kerüljenek. Így tehát ahhoz, a felszabaduló magyar gazdaság kizárólag akkor szárnyalhat, és kizárólag akkor kerülhet el egy újabb összeomlást, ha a Magyar Nemzeti Bank beszünteti nemzetromboló politikáját és örökre bezárja ajtaját – a hitel árának megállapítását a szabadpiacra bízva.

A gazdaságpolitika nem az egyetlen forrása az ország pusztulásának, lemaradásának és délamerikanizálódásának. Gyermekeinket mentális gulágokba zárják attól a pillanattól kezdve, amikortól képesek önállóan gondolkodni, felmérni és megvizsgálni a valóságot és az állításokat, majd pedig csak akkor engedik ki őket, amikor a gondolkodás, a motiváció, az álmok helyét teljesen átvette az ónpusztítás, promiszkuitás és degeneráció. Több, mint tízezer óra haszontalan “oktatással” rabolják el fiatalságukat, cserébe sem szakmabeli, sem magánéletbeli képességeket nem kapnak. A közoktatás intézményének pusztulnia kell. Nem tűrjük, hogy olyan bürokraták és miniszterek szabják meg gyermekeink taníttatását aranytrónjaikról, akik egy értékesíthető szaktudással sem bírnak, és életükben nem szolgáltak ki egyetlen vásárlót sem becsületes, önkéntes környezetben. Töröljenek el minden oktatási előírást és szabályozást, hogy a magánvállalatok egymással versenyezve állíthassanak elő valódi minőséget oktatás terén minden vásárlócsoportnak, gyermekeink pedig felnőtt korukra olyan szaktudással indulhassanak el, amely öt-tíz év szakmai gyakorlatával vetekedhet.

A rendőrség teljesen alkalmatlannak bizonyult a vidéki magyarság védelmezésében, így téve idős és védtelen emberek tízezreit bűnözők könnyű prédájává. Engedjék szabadjára az örző-védő vállalatokat az “önbíráskodás” bűnének láncaiból, hogy elvégezhessék azt a munkát, amire az állam képtelennek bizonyult. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy gazdasági monopólium hatalmas árakat és minősíthetetlen terméket vagy szolgáltatást nyújt, míg a verseny – és a vásárlók, akik önként dönthetik el, melyik szolgáltatót választják – növeli a termék minőségét, és csökkenti annak az árát. Amikor az állam megtiltja a verseny gazdasági erejének érvényesülését a magántulajdon védelmének szektorában, az eredmény pontosan az a bűnözési hullám, amit vidéken, öreg és védtelen áldozatok sorozatánál láthatunk.

Társadalmunk felett időtlen idők óta uralkodik egy kegyetlen politikai osztály, és az őket igazoló értelmiség. Legyen az kommunizmus, posztkommunista internacionális államizmus vagy nemzeti szocializmus, az áldozat mindig a dolgozni vágyó, becsületes magyar polgár volt, a haszonélvező pedig az uralkodók és azok talpnyalói voltak. Ennek a kornak véget kell vetnünk, és be kell fejeznünk őseink forradalmát, akik a szabadságra törtek, és mégis modernkori adó-rabszolgaságba fulladt Magyarország. Az elhatalmasodó kormány és a haszonélvező üzleti érdekek helyét a magántulajdon tiszteletének és a személyes szabadságnak kell átvenniük. Ez az egyetlen lehetséges út, amely a fejlődés felé vezet – minden más barbárság.

Függelék

Murray N. Rothbard – A Forradalom Jelentése

E témára vonatkozóan létfontosságú cikkében, Karl Hess az igazi libertariánus mozgalomra helyesen „forradalmi” mozgalomként hivatkozik. Ez felveti azt a tényt, hogy az amerikaiak igen kevés része érti a „forradalom” szó valódi jelentését.

A legtöbb ember számára, amikor a „forradalom” szót hallják, a legelső és az egyetlen dolog, ami az eszükbe ötlik a közvetlen fizikai konfrontáció az Állammal: barikádok felállítása az utcákon, csaták rendőrök ellen, a Bastille vagy más kormányépület megrohamozása. De ez a forradalomnak csupán egy apró része. A forradalom egy hatalmas, összetett, hosszú távú folyamat számos létfontosságú részegységgel és funkcióval. A forradalom a szórólapozó, ahogy tanulószobájában ír, az újságíró, a politikai egyesület, az agitátor, a szervező, az egyetemi aktivista, az orátor, a filantróp. A forradalom mindez, és ennél is több. Minden személynek és csoportnak megvan a maga helye ebben a hatalmas, összetett mozgalomban.

Vegyük például korunk libertariánusainak legnagyobb példaképét: tizenhetedik, tizennyolcadik és tizenkilencedik század nagy klasszikus-liberális, vagy sokkal inkább „klasszikus-radikális” forradalmi mozgalmait. Őseink ezekkel hatalmas, terjeszkedő és briliáns forradalmi mozgalmat hoztak létre, nem csupán az Egyesült Államokban, hanem az egész nyugati világban, amely évszázadokon át tartott. Ez a mozgalom volt legnagyobbrészt felelős a történelem radikális megváltoztatásáért, a történelem majdhogynem’ elpusztításáért annak addig ismert formájában. Mert eme évszázadok előtt az emberiség történelme, egy-két fényességes kivétellel, a zsarnokság és despotizmus sötét és véres jegyzéke volt; abszolutista államok és királyok jegyzéke, akik elpusztították és kizsákmányolták alattvalóikat, többnyire parasztokat, akik rövid és primitív életet éltek a létfenntartás küszöbén,  remény és ígéret teljes hiányában. A klasszikus liberalizmus és a radikalizmus volt az, ami az embertömegeknek reményt és ígéretet hozott, és amely elindította a beteljesedés hatalmas folyamatát. Minden, amit az ember ma elért, fejlődés tekintetében, remény tekintetében, életszínvonal tekintetében, annak a forradalmi mozgalomnak, annak a „forradalomnak” köszönhető. Ez atyáink nagy forradalma volt; most ránk hárul a feladat, hogy véghezvigyük annak befejezetlen ígéretét.

Ez a klasszikus forradalmi mozgalom számos részből tevődött össze. Ezek voltak a libertariánus gondolkodók és ideológusok, az emberek, akik létrehozták és szőtték a libertariánus elmélet és alapelv szövetét: a tizenhetedik századi Anglia Levellerjei és La Boetiei, a tizennyolcadik század radikálisai, a filozófusok, a fiziokraták, az Angol radikálisok, az Amerikai Forradalom Patrick Henryjei és Tom Painjei, a tizenkilencedik századi Anglika James Milljei és Cobdenjei, Amerika Jacksoniánusai, abolicionistái és Thoreaui, Franciaország Bastiatjai és Molinarijai. Caroline Robbins és Bernard Bailyn létfontosságú munkája például demonstrálta a libertariánus klasszikus-radikális ideák és mozgalmak folytonosságát a tizenhetedik századi Angol forradalmároktól az amerikai forradalmárokig, másfél évszázaddal később.

Az elméletek aktivista mozgalmakba olvadtak, felemelkedő mozgalmakba, amelyek egyéni szabadságot, szabadpiaci gazdaságot, a feudalizmus és a merkantilista államizmus megdöntését követelték, a teokrácia és háború felváltását szabadsággal és nemzetközi békével. Ezek a mozgalmak néhány esetben erőszakos „forradalmakba” fajultak át, amelyek hatalmas lépésekként szolgáltak a szabadság felé: az Angol Polgárháború, az Amerikai Forradalom, a Francia Forradalom. A következmény a szabadság mérhetetlen növekedése és a bőség, amelyet a mozgalom következménye, az Ipari Forradalom hozott el. A barikádok bár fontosak voltak, de a hatalmas folyamat csupán egy apró részét képezték.

A szocializmus valójában nem radikális, és valójában nem forradalmi. A szocializmus egy reakciós visszafejlődés, egy önellentmondásos próbálkozás a klasszikus radikális célok elérésére: a szabadság, a fejlődés, az Állam lebontása felé, régimódi államista és Tory módszerek használatával: kollektivizmussal és állami irányítással. A szocializmus az Új Toryizmus, amely gyors bukásra ítéltetett akárhol, ahol kipróbálják, amely bukást a központi tervezés összeomlása demonstrálja Kelet-Európa kommunista országaiban. Kizárólag a libertarianizmus az, amely valóban radikális. Kizárólag mi vagyunk képesek befejezni őseink hatalmas, bevégezetlen forradalmát, a világ átalakítását a despotizmusból a szabadság birodalmába. Kizárólag mi vagyunk képesek helyettesíteni az ember kormányzatát a dolgok adminisztrációjával.

Kommentek