Olvasási idő: ~ 8 perc

A kép forrása: unsplash.com. Az esszé eredetileg megjelent a mises.org oldalán.

Az amerikai kultúrában az állami iskolákat nyilvánosság előtt magasztalják, négyszemközt kritizálják –  ami nagyjából az ellenkezője annak, ahogyan az olyan kiterjedt üzletláncokkal bánnak, mint a Walmart [az amerikai Tesco]. Publikusan mindenki váltig állítja, hogy a Walmart szörnyű, teli selejtes külföldi termékkel meg kizsákmányolt alkalmazottal. Magunkban viszont megvesszük a jó árban lévő, minőségi árut, és rengetegen reménykednek abban, hogy náluk dolgozhatnak.

Miért van ez így? Ahhoz a tényhez lehet köze, hogy az állami iskolák polgári vallásunk részei: alapvető bizonyítékok, amelyeket az emberek előcitálhatnak arról, hogy a helyi kormány bennünket szolgál. Ráadásul van egy pszichológiai elem is: többségünk a gyermekeit adja át nekik – hogyne viselnék tehát szívükön a sorsunkat?

De vajon tényleg ott viselik? Murray N. Rothbard  Oktatás: Szabad és Kötelező c. kötetében kifejti, hogy a közoktatás valódi eredete és célja nem annyira a gyermekeink oktatásában – ahogy feltételeznénk – hanem a polgári vallás beléjük sulykolásában gyökerezik. Ez megmagyarázza, miért néz oly’  gyanakvóan a polgári elit az otthon tanításra és a magánoktatásra: nem az alacsony pontszámoktól való félelem hajtja ezt, hanem az aggodalom, miszerint ezek a gyermekek nem tanulják meg az értékeket, amiket az állam fontosnak tart.

De ennek a cikknek nem az állami iskolák elmarasztalása a célja. Vannak tisztességes állami iskolák és vannak pokoliak, tehát semmire nem megyünk az általánosítással. Adatok citálására sincsen szükség teszteredményekről. Engedjék meg, hogy csak a közgazdasággal foglalkozzak. Minden tanulmány kimutatja, hogy az egy diákra jutó átlagos kiadás az állami iskolákban kétszer annyi, mint a magániskolákban. (Itt egy tanulmány példának okán.)

Ez ellenkezik megérzéseinkkel, hiszen az emberek úgy gondolnak az állami iskolára, mint ingyenes, és a magánra, mint drága. De amint a forrásokat vesszük, (adóforintok vs. piaci tandíj vagy adomány) a magán alternatíva lényegesen olcsóbb. Valójában az állami iskolák annyiba kerülnek, mint az ország legdrágább és legelitebb magániskolái. A különbség mindössze az, hogy az állami oktatás költségeit megosztják a teljes populáció között, míg a magániskolák költsége csak azokat a családokat érinti, akiknek vannak oda járó diákjai.

Röviden, ha el tudnánk törölni az állami iskolákat és a tankötelezettségi törvényeket, és felválthatnánk őket piac-kínálta oktatással,  jobb iskoláink volnának feleannyiért, és még a szabadságunk is növekedne. Igazságosabb társadalommá is válnánk, mivel kizárólag az oktatás megvásárlóit terhelné annak az ára.

Ez mind szép és jó, nem? Nos, leszámítva az átállás problémáját.  Aminek nyilvánvaló és súlyos politikai nehézségei vannak. Mondhatnánk azt is, hogy az állami iskolák politikailag előnyben vannak a hálózati hatásnak köszönhetően. Jelentős számú “előfizetés” stb. halmozódott fel jelen rendszerben, amin nagyon nehéz változtatni.

De képzeljük el. Mondjuk, hogy egyetlen város kinyilvánítja, hogy az állami oktatás költségei túl magasak a magániskolákéhoz képest, ezért a városi tanács úgy határozott, nyíltan felszámolja azokat. Az első észrevétel, hogy ez illegális volna, mivel minden állam megköveteli, hogy a települések  közösségi szintű oktatást biztosítsanak. Nem tudom, mi történne a városi tanáccsal. Börtönbe kerülnének? Ki tudja? Biztosan beperelnék őket.

De mondjuk azt, hogy valahogy túljutunk ezen a problémán, köszönhetően mondjuk egy különleges módosításnak az állam alkotmányában, ami a városi tanács jóváhagyása esetén felment bizonyos településeket. Aztán ott van a szövetségi szabályozás és az előírások. Tisztán spekulálok, mivel nem ismerem a releváns törvényeket, de feltételezhetjük, hogy az Oktatási Minisztérium figyelmét nem kerülnék el a történések, amit valamiféle országos hisztéria követne. De mondjuk, hogy csodával határosan túljutunk ezen a problémán is, és a szövetségi kormány hagyja ezt a települést menni a maga útján.

Az átállás két szakaszban zajlana. Az elsőben sok, látszólag rossz dolog történne. Hogyan kezelnék például a fizikai épületeket? Eladnák őket a legtöbbet ajánlónak, legyenek azok új iskolatulajdonosok, üzletek vagy lakásfejlesztők. És a tanárok, meg az adminisztrátorok? Mindnek felmondanának. El lehet képzelni a felháborodást.

A közoktatásért fizetett ingatlanadók eltörlésével az emberek, akiknek állami iskolába járó gyermekük van, esetleg elköltöznének. Nem lenne több prémium az iskolakörzetekben található házakra, amik jó dolgoknak számítottak. Haragudni fognak emiatt. A szülőknek, akik maradnak, jelentős problémává válik, mit csináljanak a gyermekkel napközben. [Az Egyesült Államokban az ingatlanadóból származó bevételekből finanszírozzák a közoktatást; a szerk.]

A közoktatásért fizetett adók nélkül van extra pénz az iskola kifizetéséhez, viszont a birtokok veszítettek piaci értékükből (még a központi bank nélkül is), ami komoly probléma, amikor a  tandíj kitermelése jön szóba. Természetesen fellángol majd a hisztéria a szegények miatt is, akik iskoláztatási lehetőségek nélkül találják magukat, leszámítva az otthon tanítást.

slider 5

Na most, ez mind elég katasztrofálisan hangzik, nemde? Hogyne. De ez csupán az első fázis. Ha valahogyan képesek vagyunk eljutni a második fázisig, valami egészen más bontakozik ki. A meglévő magániskolák zsúfolásig telnek, és égbekiáltó szükség lesz újakra. Vállalkozók fognak a területre áramlani, hogy verseny alapon iskolákat biztosítsanak. Templomok és más polgári szervek pénzt gyűjtenek oktatás biztosítására.

Az új iskolákat először az állami rendszer mintájára modellezik. A gyerekek ott lesznek reggel nyolctól délután négyig, és minden tantárgyat megtartanak. De rövidesen új alternatívák fognak megjelenni. Lesznek iskolák fél napos tanítással. Lesznek nagy, közepes, és kicsi iskolák. Némelyikben 40 gyerek alkot egy osztályt, máshol négy, vagy épp egyetlenegy. A magánoktatás felvirágzik. Mindenféle vallásos iskolák tűnnek fel. Makro-iskolák nyitnának kaput ritkább érdeklődési kört kielégítve: tudomány, ókori klasszikusok, zene, színház, számítógép, mezőgazdaság, stb. Egynemű iskolák is lesznek. Hogy a sport része lesz-e az iskolának vagy teljesen független tőle, a piac dönti el.

És többé nem az “alsó tagozat, felső tagozat, középiskola” lesz az egyetlen létező modell. Az osztályokat nem szükségszerűen csak kor alapján osztják be. Némelyik képességen vagy tudásszinten alapul majd. A tandíj ingyenestől szuperdrágáig terjedne. A kulcs az, hogy a vásárló kezében a  döntés.

Utasszállító szolgáltatások lépnének színre, hogy helyettesítsék az iskolabusz-rendszert. Az emberek pénzt tudnának keresni kisteherautók megvásárlásával, amelyekkel szállítást biztosítanak. Minden oktatáshoz kapcsolódó terület dúskálna a profitszerzési lehetőségekben.

Röviden, az oktatás piaca épp úgy működne, ahogyan minden más piac, mint például az élelmiszerek piaca. Ahol kereslet van – és az emberek nyilván kívánnak oktatást a gyermekeiknek – ott kínálat van. Vannak nagy élelmiszerboltok, kicsik, kedvezményesek, prémiumok, és élelmiszer-házhoz-szállítás. Ilyen ez minden termékkel, és nem lenne másképp az oktatással sem.  Ismét, a vásárló hozná a döntéseket. Hogy milyen kép rajzolódna ki a végén, nem teljesen megjósolható – a piac sosem az – de bármi lenne is az, harmóniában volna a közösség kívánságaival.

A második fázis után ez a város az ország egyik legkívánatosabb helyévé válna. Az oktatás variációi végtelenek lennének. Ellenállhatatlan fejlődés forrása volna;  példa a nemzetnek. Az egész országot arra késztethetné, hogy újragondolja az oktatást. S végül azok, akik elköltöztek, visszajönnének, hogy élvezzék az ország legjobb iskoláit feleannyiért, mint az államiak;  azoknak pedig, akiknek egyetlen gyermek sincs a családjában, egy fillért sem kellene taníttatásra költenie. Találj ki szebbet!

Szóval, melyik város próbálja ki először, és mutatja az utat nekünk többieknek?

Lew Rockwell, 2008