Lawrence W. Reed – Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról

A lángelme?

A Hell Bent for Election egy sajnos rég elfeledett kis könyvecske, amely érdekelheti az olvasót, aki kíváncsi, mi motiválta FDR-t. Roosevelt egy bizalmasa, James P. Warburg írta. Ő bankár volt, aki belülről nézte végig az 1932-es választásokat, és Roosevelt első ciklusának első két évét. Warburg, a híres bankár és a Federal Reserve társadalpító, Paul Warburg fia, nem volt más, mint FDR magas szintű pénzügyi tanácsadója. Miután kiábrándult az elnökből, elhagyta az adminisztrációt 1934-ben, és egy évvel később megírta a könyvét.

Warburg arra az emberre szavazott, aki New York kormányzójaként a következőt mondta 1930 Március 2.-án.

A „lángelmék” általi szabályozás és jogalkotás doktrínája, akik ítéletét és akaratát minden ember halkan elfogadja, túl nyilvánvalóan jelen volt Washingtonban az elmúlt 10 évben. Ha lehetséges volna olyan „lángelméket” találni, akik oly’ önzetlenek és oly’ készek saját önérdekük vagy előítéleteik ellen dönteni, embereket, akik az igazság mérlegét majd’ isteni képességgel, rendületlen kézzel tartják, akkor egy olyan kormány talán az ország érdekeit nézné; de nincs ehhez hasonló a politikai horizonton, és nem várhatjuk a történelem tanításainak teljes pálfordulását.

 

Akit Warburg és az ország valójában megválasztottak 1932-ben egy ember volt, akinek későbbi teljesítménye egyáltalán nem úgy néz ki, mint kampányának platformja és ígéretei, és sokkal inkább néz ki úgy, mint az év Szocialista Pártjának jelöltjéé, Norman Thomasé.

A szocialista Norman Thomas, nem pedig Franklin Roosevelt volt az, aki a kormánykiadások masszív emelését javasolta, deficitet és elsöprő beavatkozást a magángazdaságba – és a szavazatok csupán 2%-át érte el. Amikor leszállt a por, mutat rá Warburg, amit kaptunk az az, amit Thomas ígért, több abból, amiért Hoovert szidalmazták, és szinte semmi, amit FDR maga ígért. FDR több „lángelmét” bérelt fel, hogy megtervezzék a gazdaságot, mint talán az összes őt megelőző elnök együttvéve.

Miután részletezi az ígéreteket és a kétszínűséget, Warburg a következő értékelést ajánlja:

Bármennyire is utáljam kimondani, őszinte meggyőződésem, hogy Mr. Roosevelt teljesen elveszítette arányérzékét. Magát úgy látja, mint az egyetlen ember, aki megmentheti az országot, az egyetlen, aki „megmentheti a kapitalizmust önmagától,” mint az egyetlen ember, aki tudja, mi a jó nekünk, és mi nem. Elengedhetetlennek látja magát. És amikor egy ember magát elengedhetetlennek látja […] az az ember a problémák irányába tart.

Vajon gazdasági varázsló volt FDR? Warburg semmi ilyesmit nem tár fel, ahogyan megjegyzi, hogy FDR „tagadhatatlanul és sokkolóan felszínes volt mindenről, ami a pénzügyekkel kapcsolatos.” Nem logika, tények vagy alázatosság vezette őt, hanem az „érzelmi vágyai, részrehajlásai és előítéletei.”

„Mr. Roosevelt,” írja Warburg, „azt a benyomást kelti bennem, hogy ő valóban képes elhinni azt, amit el akar hinni, tényleg képes azt gondolni, amit gondolni akar, és tényleg arra képes emlékezni, amire emlékezni akar, sokkal nagyobb mértékben, mint bárki, akivel valaha találkoztam.” Kevésbé könyörületes megfigyelők a „nagyszerűség téveszméjével” diagnosztizálhatnánk. Warburg a következőket panaszolja:

Úgy hiszem, hogy Mr. Rooseveltet annyira elbűvölte a szórakozás, amelyet a karmester pálcájának lóbálása nyújt, annyira elégedett a képpel, amit önmagáról lát, hogy nem képes többé meglátni, hogy az emberi hatalom a vezetésre limitált, hogy a vezetőség „új ötletei” amelyet fiatal agytrösztjei feltálalnak neki, nem többek régi ötleteknél, amelyeket már kipróbáltak, és hogy az ember nem tarthatja fenn az Alkotmányban meghatározott társadalmi rendet, míg aközben megpróbálja azt aláásni.

Tehát ha Warburgnak igaza van (és úgy gondolom, igaza van), Franklin Delano Roosevelt ígéreteivel félrevezette az országot 1932-ben és a vezetést a személyes ambíciók illetve a hatalomvágy kezébe adta – amely nem megy ritkaságszámba a politikusok között. Akárhogyan is, az ország csalásnak esett áldozatul, és a gazdaság szenvedett miatta.