Lawrence W. Reed – Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról

Negyedik Fázis:
A Wagner Törvény

FDR néhány védelmezője, mint Paul Krugman közgazdász, az 1937-38-as összeomlást a központi kiadások csökkentésének tulajdonítják. Tipikus keynesiánus stílusban azt állítják, hogy a gazdaság azért zuhant be abban az évben, mert az elnök, miután majdnem megkettőzte a szövetségi kormány kiadásait első ciklusában, megadta magát a Republikánus Párt követeléseinek, és megfékezte a kiadásokat. De reálértékben a csökkentés miniatűr volt – kevesebb, mint a GDP 1%-a. Ez az apró bukkanó még keynesiánus színvonalhoz viszonyítva is aligha produkálhatta a következő egy-harmados zuhanást az ipari termelésben.

Valóban, amikor a kormány kevesebbet költ, az felszabadítja az erőforrásokat, hogy jobban hasznosítsa őket a magánszektor. Ha akármi, FDR apró és ideiglenes kiadáscsökkentése segítette, nem pedig sértette a gazdaságot. Az 1937-38-as bukást más dolgok teljes mértékben megmagyarázzák.

A színpad készen állt az összeomlásra a National Labor Relations (Nemzeti Munkaügyi Viszonyok) törvény 1935-ös beiktatásával, amelyet Wagner törvényként vagy a szakszervezetek Magna Cartájaként ismernek. Hogy ismét Sennholzot idézzem:

Ez a törvény forradalmasította az amerikai munkaügyi kapcsolatokat. A munkával kapcsolatos nézeteltéréseket kiemelte a jog bíróságából és az újonnan teremtett szövetségi ügynökséghez vitte, a National Labor Relations Boardhoz (Nemzeti Munkaügyi Viszonyok Bizottsága), amely egyszerre lett a vádló, bíró és esküdtszék.  A bizottságon belüli munkás szakszervezetek szimpatizánsai még tovább torzították ezt a törvényt, amely így is legális immunitást és privilégiumokat nyújtott a szakszervezeteknek. Az Egyesült Államok így elhagyta a Nyugati civilizáció egy nagy találmányát: a törvény előtti egyenlőséget.

A Wagner törvényt vagy a National Labor Relations törvényt a válaszként iktatták be arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette az NRA-t és annak munkaügyi szabályozásait. Arra törekedett, hogy a munkáltatók minden ellenállását megtörtje a szakszervezetek ellen. Bármi, amit a munkaadó tehetne önvédelem érdekében „unfair munkaügyi lépéssé” vált, amelyet megbüntethetett a Bizottság. A törvény nem csupán arra kötelezte a munkaadókat, hogy egyezkedjenek és alkudozzanak a munkavállalókat képviselő szakszervezetekkel, hanem később, a bizottság döntése törvénytelennek kiáltotta ki, ha a munkaadó ellenszegül a szakszervezetek követeléseinek.[1]

Felfegyverkezve eme új és elsöprő hatalmakkal, a szakszervezetek egy militáns, őrült szervezkedésbe kezdtek. Fenyegetések, bojkottok, sztrájkok, gyárelkobzások és általánosan elterjedt erőszak taszította a mélybe a produktivitást és emelte magasba a munkanélküliséget. A nemzet szakszervezeteinek tagsági száma az egekbe emelkedtek: 1941-re két és félszer annyi amerikai volt szakszervezeti tag, mint 1935-ben. A történész William E. Leuchtenburg, aki korántsem kedvelte a szabad vállalkozást, megjegyzi: „A tulajdonban gondolkodó polgárok rettegtek a gyárak elkobzásától, felháborodtak, amikor a sztrájkolók megzavarták a levelezést, bosszankodtak a szervezetlen munkások megfélemlítésétől és megrémültek a munkások tüzelőosztagától, akik városonként meneteltek, vagy a meneteléssel fenyegetőztek.”[2]

[1] Sennholz, pp. 212-213

[2] William E. Leuchtenburg, Franklin D. Roosevelt and the New Deal, 1932- 1940 (New York: Harper and Row, 1963), p. 242.