Lawrence W. Reed – Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról

Olvasási idő: ~ 74 perc

Lawrence W. Reed

Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról

James M. Rodney számára, aki az igazság, a karakter és a szabadság kiváló barátja.

Modern tündérmese

Számos kötet íródott a Nagy Gazdasági Világválságról, és annak Amerikai életek millióira gyakorolt hatásáról. A történészek, közgazdászok és politikusok megrohamozták a roncsot és kitartóan keresték azt a fekete dobozt, amely majd feltárja e legendás tragédia valódi okát. Sajnos túl sokan közülük felhagytak a kereséssel, talán mert könnyebbnek találták, ha keringésnek indítják hét évtizeddel történt eseményekről szóló hamis és káros következtetések sorozatát. Következésképpen számos ember továbbra is elfogadja a szabadpiaci kapitalizmus kritikáit, amelyek indokolatlanok, és olyan gazdaságpolitikai döntéseket támogatnak, amelyek gazdaságilag pusztító következményeket vonnak maguk után.

Mennyire volt szörnyű a Nagy Gazdasági Világválság? Az 1929 és 1933 közötti négy év alatt a nemzet gyárainak, bányáinak és szolgáltatóinak termelése kevesebb, mint a felére zuhant. Az emberek rendelkezésre álló jövedelme 28 százalékot esett. A részvényárfolyamok az összeomlás előtti csúcs egytizedére zuhantak. A munkanélküli Amerikaiak száma az 1929-beli 1,6 millióról 1933-ban 12,8 millióra nőtt. Minden negyedik munkásnak nem volt állása a Világválság mélypontján, és a Polgárháború óta először szóbeszéd járt egy rettentő felkelésről.

„A Nagy Összeomlás réme a sikertelenség abban, hogy megmagyarázzák,” írja a közgazdász Alan Reynolds. „Az embereket az az érzés kezdte kísérteni, hogy bármelyik pillanatban történhetnek masszív gazdasági zsugorodások, figyelmeztetés nélkül, ok nélkül. Ezt a félelmet azóta is kihasználják a gazdasági tevékenységekbe való végtelen [állami] beavatkozás igazolása érdekében.”[1]

A régi hazugságok sosem halnak ki; újra és újra felbukkannak az egyetemi és politikatudomány tankönyvekben. Alkalmi kivételeket leszámítva, ott fogod találni azt, ami a 20. század talán legnagyobb hazugsága: a kapitalizmus és a szabadpiaci gazdaság voltak felelősek a Nagy Gazdasági Világválságért, és kizárólag az állami beavatkozás hozta meg Amerika gazdasági felépülését.

Eme egyszerű perspektíva alapján a kapitalizmus egy fontos oszlopa, a tőzsde omlott össze és rángatta Amerikát a válságba. Herbert Hoover elnök, az „el-a-kezekkel” laissez-faire[2] támogatója megtagadta az államhatalom használatát, így pedig rosszabbodtak az állapotok. Franklin Delano Rooseveltre hárult tehát az, hogy meglovagolja az állami beavatkozás fehér paripáját, és a felépülés irányába terelje a nemzetet. A nyilvánvalóan levonható következtetés az, hogy a kapitalizmus megbízhatatlan; a kormánynak aktív szerepet kell játszania a gazdaságban, hogy megmentsen minket az elkerülhetetlen pusztulástól.

De azok, akik a történelemnek ezt a verzióját propagálják egyúttal meg is koronázhatnák megjegyzéseiket azzal, hogy „továbbá az Aranyhajú Kislány kitalált az erdőből, Dorothy hazatért Óz hátán, Piroska pedig megnyerte New York Állam lottóját.” A Világválság elhíresült beszámolója, amelyet fentebb felvázoltunk, mesekönyvbe való, nem pedig a gazdaságtörténelemről szóló komoly értekezésbe.

[1]Alan Reynolds: “What Do We Know About the Great Crash?” National Review, November 9, 1979, 1416. o.

[2] Jelentése “hadd menjen” vagy “hadd tegye;” egy gazdasági rendszer ahol semmilyen két ember közötti tranzakcióba nem avatkozik hivatalos erőszak szabályozások, vámok, privilégiumok vagy állami támogatások formájában.