A következő esszé részlet Laura Grace Weldon – Free Range Learning: How Homeschooling Changes Everything című könyvéből.
Fordította: Gallai Tamás

Ha kezükbe vesznek egy narancsot, akkor kezükben fogják érezni annak tapintását és súlyát, nagyot szippanthatnak az élénk színű héj árasztotta illatból, és ha éhesek, akkor meghámozva és gerezdekre bontva élvezhetik a gyümölcs utánozhatatlan ízét. Egy üde narancs gazdag az alapvető tápanyagokban: rostokban, ásványi anyagokban, vitaminokban, és nagyon egészséges. Az íze pedig csodás.

Lehetséges ugyan megvásárolni a narancs összetevőit különálló tápanyagokként tablettás kiszerelésben: vehetnek A-vitamint, B-vitaminokat, C-vitamint, flavonoidokat, rostokat, káliumot és kalciumot, de – természetesen – a gyümölcs megvásárlásához képest nevetségesen drága mulatság a narancsot ilyen pótlékokkal helyettesíteni. Nemkülönben az így külön-külön bevitt tápanyagok sem lesznek olyan hatékonyak a szervezetben, mintha magát a narancsot ették volna meg. Aztán hol marad a lédús gyümölcs megevésének élménye? Elveszne.

Képzeljék el, hogy kora gyerekkorukban arra tanították önöket, hogy az étrend-kiegészítő tabletták értékesebbek az ételnél, és amilyen hamar csak lehetséges, fel is kell, hogy váltsák azokat. Még ha a táplálék-kiegészítőket értékesebbnek is kellene tekinteniük, önök akkor is inkább valami olyat szeretnének enni, amit étvágygerjesztőnek találnak. Ha pedig az ételpótló bogyókat kötelezővé tennék minden ötévesnél idősebb gyerek számára, akkor már soha többé nem úgy állnának az élelmiszerekhez – és pótlékaikhoz sem –, mint korábban. A test, az elme és a szellem elutasítja azt, ami megkurtítja a teljességet.

Hogyan ne tanuljunk?

A fenti eszmefuttatás egy pontos hasonlata a mai szigorúan szabályozott oktatásnak, ahol a tanulás elszakadt attól, amit a tanulók maguk is célszerűnek és jelentőségteljesnek találnának. A szokványos oktatás a tanulást ezernyi méricskélhető célkitűzésre osztja fel. Nem csak, hogy nincs tekintettel a gyerek tudásszomjára, a vágyra, hogy begyakorolhasson készségeket és egy-egy érdeklődési körre összpontosíthassa minden figyelmét, hanem intézményesített követelményeivel még folyton keresztbe is tesz ezeknek a természetes vágyaknak. Az oktatást egyáltalán nem a gyerek egész lényére szabták, hanem csupán az egyik agyféltekét célozták meg vele. A tananyagot előre kiadagolva adják le, és kérik számon újra meg újra. A legjobb tanárok, akik valóban törődnek a gyerekekkel, egy olyan oktatási rendszerben esnek foglyul, ami nem ismeri el és nem érti meg a természetes tanulást. Sokan közülünk, kételkedve bár, de hisszük, hogy iskoláztatásra van szükség a tanulás érdekében, fel sem ismerve azt a kárt, amit okoz.

A legkisebb gyerekek folyamatosan tanulnak. A magatehetetlen újszülött szinte észrevétlenül, minden különösebb külső tanítás nélkül serdül jól fejlett ötévessé. Felfedeznek, kihívások elé állítják magukat, hibáznak, és újrapróbálkoznak – kiolthatatlan buzgalommal. A kicsi gyerekek jól értik, hogy a tudás egy létfontosságú érték, úgy, mint a levegő vagy a víz. Szinte kikövetelik maguknak az abból nekik járó részt. Tevékenyen sajátítanak el újabb és újabb képességeket és ismereteket, ahogyan azt épp az adott pillanatban hasznosnak találják.

Annak az elképzelésnek vagyunk a foglyai, miszerint a tanuláshoz tanításra van szükség, miközben láthatnánk, hogy csak folyton keresztbe teszünk a természetes tanulásnak, és közben még csodálkozunk is rajta, hogy a gyerekek makacs ellenállást és érdektelenséget mutatnak, és mindezen semmit sem változtat az intézmény kényszere. A gyerekek egyszerűen figyelmen kívül hagyják mindazt, aminek a megtanulására még nem készek, de csak azért, hogy később maguk térjenek vissza ahhoz, hogy úgy és akkor már könnyedén és élvezettel megértsék és elsajátítsák. Az, amit tesznek, szorosan összefügg azzal, amiért teszik, ugyanis nagyon jól tudják, hogy tanulni célszerű. Kíváncsiak, motiváltak, és mindig a kiválóság vágya hajtja őket.

Az iskola azonban visszafordíthatatlanul megváltoztatja minden egyes gyerek tanulási folyamatát.

  • Magának az iskolának a működési elve az, ami a szabványosított oktatás tétlen befogadóivá teszi a gyerekeket. Sosem haladhatnak a tanulmányaikkal a kíváncsiságuktól fűtve, és sosem szentelhetnek figyelmet és időt olyan témákra, amelyek érdeklik őket, bárhova vezessen is az. Az iskolában a pontos feladatmegoldáson és a számonkérések jó eredménnyel teljesítésén van a hangsúly annak ellenére, hogy a valóban jól fejlett készségekhez csak az érdeklődéstől fűtött tanulás vezet. Mindegy, hogy mit tanulna az egyes gyerek, az iskolában értéke csak annak van, amit ott értékelnek.
  • Mivel az iskolában a gyerekek külön vannak választva korcsoportonként, nagyon kevés, csak a saját korosztályukra és érettségükre jellemző magatartás-, gondolkodásmintát és képességet tapasztalhatnak csak meg. Alig találkoznak felnőtt szerepmintával, és a tágabb emberi közösség életében alig-alig vesznek részt. Attól is meg vannak fosztva, hogy gyakorolják magukat a gondoskodásban és az önnevelésben, amire akkor volna lehetőségük, ha a sok különböző korosztályú gyerek működhet együtt. Az iskolában ezzel szemben a közös munkát, az összedolgozást is csalásnak tekintik.
  • Az iskola eltéríti a gyerek természetes felfedező és kísérletező hajlamát a tantervi követelmények teljesítése felé. A gyerek természetes felfedező hozzáállása így fokozatosan az ismeretek összegyűjtésének és megőrzésének egy jelentőségétől megfosztott módszerével váltódik fel.
  • Az elme és a test egységet alkot, és ennek megfelelően működik. Az érzékszervi észleletek elárasztják az agyat, és a tanultakat bevésik az emlékezetbe. A mozgás a tanulás elengedhetetlen része. Ennek ellenére az iskolában a teljes mozdulatlanságra tevődik a hangsúly, és minden input szinte kizárólag a bal agyféltekére jellemző elemző gondolkodást célozza. Sok gyerek vágyik egy tevékenyebb bevonódásra, de minden egyes kísérletüket, amivel némi élénkséget szeretnének csempészni a tanulásba, rosszaságként, viselkedészavarként bélyegzik meg. A normális gyerekkori viselkedés és az iskolai magatartási követelmények közötti ellentmondás miatt gyerekek millióit diagnosztizálják teljesen értelmetlenül figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral, ADHD-vel (attention deficit hyperactivity disorder).
  • Ha egy gyerektől azt várjuk el, hogy mindig helyes választ adjon, akkor nagyon kevés lehetőséget hagyunk neki arra, hogy hibázzon. Ha ezért aztán túl óvatosan gondolkodik, még nagyobb eséllyel fog hibázni, és rossz választ adni. A jó válasz ugyanis egy gyerek számára lehet akár a jó válasz ellentéte is, de közben, mert jó érdemjegyeket akar szerezni, kénytelen megtagadni saját tapasztalatát: az osztályzatok fontosabbá válnak a valóság felfedezésénél.
  • A helyes válasz megadását megkövetelő iskolai hangsúlyok kiirtják a nem szokványos gondolkodást. A hibázástól való félelem elpusztítja a találékonyságot és az újítást. Miután évekig azt tanították egy gyereknek, hogy kerülje a hibázást, a gyerek ebből meg is tanulta azt, hogy tartsa távol magát minden eredetiségtől.
  • Az iskolai tanulóüzem számára a gyorsaság, főleg az olvasás terén elemi fontosságú. Az iskolában ugyanis minden tantárgy megtanításához az olvasás képességét előfeltételezik, így aztán azok a gyerekek, akik nem olvasnak elég gyorsan és jól, hamar lemaradnak. Az iskolai tananyag, még ha jól tanítják is, nem feltétlenül azonos azzal, amit a gyerek maga szívesen tanulna. A tananyag előadásának módja a gyerek számára indirekt, inaktív és irreleváns. Az iskolai munka mindig azokra a képességekre figyel, amiben a gyerek nem ügyes, ahelyett, hogy az erősségekre építene, vagy tönkre is tesz már begyakorlott készségeket azzal, hogy értelmetlen ismétléssel teszi unalmassá azt, és komolytalanná a gyerekek számára.
  • A gyerekek arra vágynak, hogy jelentőségteljes munkát végezhessenek, bensőleg sürgetve érzik magukat, hogy értékeket hozzanak létre, szükségük van rá, hogy valaki elismerje őket, de mindezt, ahogy megannyi más személyiségfejlődési szükségszerűséget aláaknázza a kötelességtudatra és feladatmegoldásra nevelés.
  • A szokványos oktatás ugyanazzal az (ostoba) hozzáállással fordul a hatéveshez, mint a tizennyolc éveshez: feladatok, dolgozatok, osztályzatok. Az önbizalom és a függetlenség viszont nem egykönnyen virágzik egy zárt dobozban.
  • Az iskolában a gyerekek kénytelenek sietni a munkával, aztán tantárgyat váltani. Az újonnan megszerezett ismeretek így csak a rövid távú emlékezetükben maradnak meg, hogy jó jegyeket szerezzenek, hogy jól megírják a dolgozataikat, és jól megfeleljenek a vizsgáikon, pedig ezek a dolgozatok és vizsgák semmit sem árulnak el a gyerekek szellemi képességeiről. Legyen valakinek akármilyen jó vagy rossz az iskolai teljesítménye, ez köszönőviszonyban sincs azzal, hogy az egyén kapcsolataiban, pályafutása során vagy épp vezetőként milyen is lesz. Az iskolában a diákok nem azért tanulnak dolgokat, hogy a valós élet tevékenységeire alkalmazzák a felvett ismereteket, vagy, hogy bölcsességet merítsenek belőlük. A tanulás leglényegét húzzuk le a vécén.
  • Az iskolai munka világos különbséget tesz az „oktatásinak” tekintett célok, és a gyerek többi tapasztalata között. Ez arra kondicionálja a gyerekeket, hogy a tanulás csupán az élet egy-egy jól lehatárolható területét érintheti. Ott emelkedik egy barikád, ahol eddig szabad volt az átjárás. Az elmélyülés és a játék a barikád egyik oldalára kerül, míg a tanulás és a munka a túloldalt reked. Ez aztán ki is szívja az örömöt és az értelmet mindegyikből. A gyereket eddig mozgató energia, hogy tanuljon, felfedezzen, kérdezzen, és nagy léptekkel haladjon előre, egy társadalmi kötelességgé válik. Ez a legtöbbször csak cinizmushoz vezet.
  • A gyerekek akkor is tanulnak, ha nem találkoznak nekik megfelelő kihívásokkal, vagy ha túl szigorúan nyomják őket, de nem feltétlenül azt, amit mások akarnak nekik megtanítani. Amit megtanulnak nem más, mint, hogy az oktatási folyamat egy unalmas és értelmetlen kínszenvedés, amiben csak rosszul érezhetik magukat, és ami örökre eltemeti legjobb képességeiket. Annyit fognak érzékelni, hogy mindent, amit csak elérnek, könyörtelen ítéletnek vetik alá. Annyit fognak megtanulni, hogy el kell fojtaniuk lelkesedésüket és az értékekre vonatkozó kérdéseiket, amelyek természetesen törnek fel belőlük, ahogy növekednek, és ahogy egyre inkább önmagukká válnak. Kíváncsiságukat fokozatosan elvesztik, és ellenállnak majd minden tanításnak. Így szívja el az oktatás az életerőt.
Kattints a képre és olvasd el, miért olyan fontos a hatalom számára, hogy elragadják gyermekeinket.

Annyira elvakultan ragaszkodunk az intézményesített tanításhoz, hogy még az iskolában töltött napon túl is ráerőszakoljuk azt a gyerekekre. A szülők irgalmat nem ismerve fuvarozzák csemetéiket az iskolából különórákra, edzésekre, hogy aztán onnan szabadulva otthon is oktató játékokkal kelljen játszaniuk, miközben semmi bizonyíték nem utal arra, hogy ennek a sok erőfeszítésnek, időráfordításnak és pénzkidobásnak a legkisebb értelme vagy értéke is volna a tanulás szempontjából.

Sokan közülünk azt hiszik, hogy az oktatás mindig is ilyen volt, tehát, hogy mindig is információval tömték a fiatalokat, akiknek parancsszóra vissza kellett tudniuk hányni azt. A lemorzsolódási adatokat elnézve, ez a módszer nem működik a diákok legalább egynegyedénél. Ezért aztán Finnország és Szingapúr példáinak másolására vágyakozunk, és vagy el akarjuk törölni a dolgozatokat, vagy még sűrűbbé akarjuk tenni azokat, iskolai formaruhát akarunk bevezetni, vagy jógát, sakkot, esetleg imádkozást akarunk bevezetni, hátha úgy jobb lesz. Már nagyon régóta reformálgatjuk az oktatási rendszert, anélkül, hogy megértettük volna, amit Einstein így fogalmazott meg: „Nem oldhatsz meg egy problémát azzal az észjárással, amivel okoztad azt.”

Az intézményesített oktatás egy viszonylag új fejlemény. Ami a legrosszabb benne, hogy aláaknázza azt a módot, ahogy a gyerekek maguk fejlesztenék a saját képességeiket, míg érett és talpraesett felnőttekké nem serdülnek. Ez azért van így, mert az emberiség történelme kb. 98%-át nomádként vadászva-gyűjtögetve töltötte. Bár a műveltségünk és az életmódunk alaposan megváltozott, elménk és testünk ugyanaz maradt. Mint legkorábbi őseink, még mindig a természet ritmusára vagyunk hangolva: továbbra is gyors választ akarunk adni a veszélyekre, továbbra is szoros kapcsolatokat akarunk kiépíteni egy összetartó emberi csoporton belül, és továbbra is odaadó gondoskodásra van szükségünk gyerekkorunkban, hogy fokozatosan kifejlesszük képességeinket.

A máig vadászó-gyűjtögető életmódot folytató, elszigetelten élő embercsoportok tanulmányozása arra világít rá, hogy míg az emberiség egésze így élte az életét, addig a babák életük első pár évében nem voltak leválasztva az anyatejről, és így nagyon szoros kapcsolatban voltak az anyjukkal ez idő alatt. Az eredmény biztonságosan kötődő gyerekek sora, akik nagy eséllyel válnak önálló felnőttekké, öntudatossá és értelmileg fejletté.

A játék fontossága

Az emberiség korai fejlettségi fokán álló társadalmakban a gyerekek szabadon játszanak a felnőttek felügyelete alatt, esetleg irányításukkal, de nincsenek korcsoportonként elkülönítve, hanem mind együtt vannak. Az ilyen szabad játék jól fejleszti a magatartásukat, azon képességüket, hogy kontrollálják viselkedésüket, ellenálljanak impulzusoknak, és önuralmat gyakoroljanak, ami elengedhetetlen az érettséghez. A játék elősegíti a nyelvi, a társas és a térbeli készségek elsajátítását és kifejlesztését. Megtanítja a gyerekeket alkalmazkodni, újítani, a feszültséget és a nyomást kezelni, és önállóan gondolkodni. A figyelem látókörének kiszélesedése is közvetlen korrelációban van a játékkal.

A játékosságot nem lehet leválasztani a tanulásról. A gyerekek figyelik és utánozzák a körülöttük levő embereket. Nem kell kikényszeríteni, a gyerek természetes vágya, hogy kifejlessze saját képességeit. A tanítás akkor meg végbe, amikor a gyerek keresi azt. A tanulás környezete akkor a leggazdagabb, ha a gyerekek közel vannak a felnőttekhez, és látják őket az élet fenntartásához és kiteljesítéséhez szükséges cselekvés közben. A gyerekek természetesen megtanulják, és játékosan ismétlik azt, amit látnak, és elkezdenek részt venni benne, a való élet feladataiban. Az önfenntartás nem egyszerű: a vadászó-gyűjtögető gyerekeknek is növények és állatok fajainak ezreit kell ismerniük, és megtanulniuk, hogyan a legjobb begyűjteni, elejteni, feldolgozni, tárolni azokat. Tudniuk kell, hogyan állítsák elő maguknak a szükséges dolgokat, amilyenek a hálók, a kosarak, a nyilak, a ruhák és a hajlékok. Rengeteget tanulnak a népükről, a történetek, az ünnepek és a művészetek által. Ami pedig a legfontosabb: képessé kell válniuk a többiekkel való együttműködésre, ami lehetővé tette a virágzást az emberiség számára. Az ilyen kultúrákban a gyerekek saját órarendjük szerint tanulnak, a legjobb képességeik szerint.

Kattints a képre hogy elolvasd Murray Rothbard érveit az otthontanulás mellett Oktatás: Szabad és Kötelező című könyvéből.

A kiiskolázás örömei

Nem kell vadászó-gyűjtögetővé válnunk, hogy helyreállítsuk a természetes tanulást gyerekeink életében. Az otthontanító és a kiiskolázó mozgalom már jó ideje ezt teszi. Gyerekeink úgy tanulnak, ahogy készek rá, és ami az erős személyiség kifejlődéséhez a legjobb. Olykor késő estig fennmaradnak, hogy bámulják a csillagokat, vagy, hogy zenéljenek, mert tudják, hogy másnap reggel sokáig alhatnak. Eltölthetnek egy délutánt olvasással, vagy a tágabb emberi közösség életébe való bekapcsolódással. Van idejük elmélyülni abban, ami érdekli őket, sokszor sokkal mélyebben és szélesebben, mint ahogy bármilyen iskolai egyen-tananyag megengedné nekik vagy megkövetelné tőlük. Felfedeznek, kérdeznek, önként dolgoznak, rész vesznek a szomszédság, a rokonság és a baráti társaság életében, lógnak a különböző korú barátaikkal, segítenek a házimunkában, álmodoznak, kihívásokat keresnek, hibáznak, és újrakezdenek. Hozzászoknak, hogy maguknak és magukért gondolkozzanak, a saját érdekeiket keressék és kövessék, hogy ezáltal sokkal sikeresebbek legyenek saját céljaik és boldogságuk elérésében. Mivel az otthontanítás/kiiskolázás megadja nekik a szabadságot, hogy azok legyenek, akik, ez erősen ellene hat annak a szemellenzős sikerképnek, amit a világ akar lenyomni a torkukon.

Az ilyen természetes tanulás nem csak ellenszere a dolgozatoktól tobzódó és lélekölő iskolák nyomásának. Ez az útja annak, hogy a fiatalok folyton tanuljanak.

Hagyjuk a gyerekeket aludni! Hagyjuk őket álmodni! Hagyjuk, hogy felkeljenek, és vállalják magukért a felelősséget!

Az Ellenpropaganda kizárólag olvasói támogatásokból tartja fenn magát. Ha értéket találtál a munkánkban, ide kattintva támogathatod az oldalt.

Kommentek