Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A nyugat pénzügyi összeomlása

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

IV.
A nyugat pénzügyi összeomlása

Hatodik Fázis
Bretton Woods felbomlása
1968-1971.

Ahogyan a dollárok felhalmozódtak külföldön, az arany pedig egyre inkább kifelé vándorolt, az Egyesült Államok számára egyre nehezebb volt az arany unciánkénti 35 dolláros árát fenntartani a londoni és zürichi szabad aranypiacokon. Márpedig a 35 dollár/uncia volt a rendszer alappillére, és míg az amerikai polgároknak 1934 óta megtiltották az arany birtoklását akárhol a világban, más polgárok élvezhették az aranyrudak és aranyérmék birtoklásának szabadságát. Tehát az európaiak egyetlen módja dollárjaik beváltására az volt, ha azt 35 dollár/aranyuncia áron eladják a szabad aranypiacon. Ahogyan a dollár egyre elértéktelenedett és gyengült, és ahogyan Amerika fizetési mérleg hiánya folytatódott, az európaiak és egyéb polgárok egyre sietősebben cserélték dollárjaikat aranyra. Hogy 35 dollár/uncia értéken tartsák az aranyat Londonban és Zürichben, az Egyesült Államok kormánya kénytelen volt igénybe venni fogyatkozó aranykészletét.

A dollárral szembeni bizalmi válság a szabad aranypiacon arra késztette az Egyesült Államokat, hogy alapvető változásokat vezessen be pénzügyi rendszerében 1968-ban. Az elgondolás szerint meg kívánták akadályozni, hogy az arany szabadpiaca valaha is veszélyeztesse a Bretton Woods-i egyezményt. Így jött létre a „kétszintű aranypiac.” A cél az volt, hogy aranypiacot szigorúan elszigeteljék a jegybankok és a kormányok pénzügyi tevékenységeitől. Ennek következtében a szabad aranypiac nyugodtan elszabadulhat. Az Egyesült Államok nem próbálná tovább 35 dolláron tartani az arany szabadpiaci árát; figyelmen kívül hagyná a piacot, és megállapodna az összes többi kormánnyal, hogy a dollár unciánkénti ára mindörökké 35 dollár. A világ kormányai és jegybankjai tehát nem vásárolnának több aranyat „külső” piacokról, és nem is adnának el oda. Mostantól az arany elszámoló eszközként mozogna az egyik jegybankból a másikba, az új aranykínálat, a szabad aranypiac vagy az aranyra vonatkozó magánkereslet pedig saját útjára indulna, elkülönülve a világ pénzügyi rendszerétől.

Emellett az Egyesült Államok keményen küzdött egy újfajta globális tartalékvaluta bevezetéséért, a Különleges Lehívási Jogokért, (SDR) amely – a remények szerint – idővel teljesen lecserélné az aranyat és egy egészen új, globális papírvalutaként szolgálna, amelyet egy jövőbeli Globális Tartalékbank bocsátana ki. Egy ilyen rendszer létrejöttével az Egyesült Államok megállíthatatlanul és az idők végezetéig inflálna, egyéb világkormányokkal együttműködve (az egyetlen korlátozó tényező egy világméretű, pusztító, elszabadult infláció, és a globális papírvaluta széthasadása volna). De Nyugat-Európa és a „szilárd valutájú” országok rendíthetetlenül küzdöttek a SDR ellen, így az eddig csak kis mértékben válhatott kiegészítő tartalékvalutává.

A Keynesiánusoktól a Friedmanistákig az összes papírpénz-párti közgazdász biztos volt abban, hogy az arany hamarosan el fog tűnni az nemzetközi pénzügyi rendszerből; elszakítva a dollár „támogatásától,” – jövendölték ezek a közgazdászok hatalmas magabiztossággal – az aranyuncia szabadpiaci ára hamarosan harmincöt dollár alá zuhan, sőt, még annál is lejjebb egészen a becsült non-monetáris, „ipari,” tíz dollár unciánkénti aranyárra. Ehelyett az aranyuncia szabad ára nemhogy sohasem esett harmincöt dollár alá, de 1973 elején elérte a 125 dollár unciánkénti árat, ami olyan szám volt, amit egyetlen papírpénz-párti közgazdász sem gondolt volna lehetségesnek egy évvel azelőtt.

Ám a kétszintű aranypiac távolról sem hozott létre egy permanens új pénzügyi rendszert, csak a régi nyert még így magának egy-két évet. Tovább folytatódott az amerikai infláció és a deficit. Az eurodollár nagy sebességgel halmozódott fel, az arany továbbra is kifelé áramlott, és az arany magasabb szabadpiaci ára csupán felfedte a dollárba vetett bizalom világszintű zuhanását. A kétszintű rendszer hatalmas sebességgel száguldott a válság irányába – és a Bretton Woods végső pusztulásába.