Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A kormány babrálása a pénzzel

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

III.
A kormány babrálása a pénzzel

7.
Engedély a bankoknak a fizetés megtagadására

A modern gazdaság, annak bankjai illetve a széleskörben elterjedt pénzhelyettesítők tökéletes lehetőséget biztosítanak a kormánynak, hogy felgyorsítsa a pénz uralma alá hajtását, és tetszés szerint inflációt generáljon. A 12. szakaszban láttuk, hogy három olyan jelentős tényező van, amelyek egy szabad bankrendszerben korlátozza egy bank inflációs hatalmát: 1) az egyes bankok ügyfélkörének mérete, 2) a teljes bankrendszer ügyfélkörének mérete, azaz annak mértéke, mennyien használnak pénzhelyettesítőket, 3) az ügyfelek bizalma bankjaikban. Minél szűkebb az egyes bankok, vagy a bankrendszer egészének ügyfélköre, vagy minél ingatagabb a bizalom állapota, annál korlátozottabbak az infláció keretei a gazdaságban. A kormány a bankrendszer kisajátításával és irányításával elérte, hogy ezek a korlátok érvényüket veszítsék.

Mindezen korlátozások természetesen egyetlen alapvető kötelezettségből fakadnak: a bankok kötelezettségéből az átvett letéteik kérésre való visszaváltására. Láthattuk, hogy egyetlen részleges tartalékolású bank sem képes visszaváltani minden rábízott értéket, és azt is láthattuk, hogy ez az a szerencsejáték, amit minden bank űz. De természetesen bármilyen magántulajdonra alapuló rendszerben létfontosságú, hogy teljesítsék a szerződéses kötelezettségeket. A kormány tehát legkézenfekvőbben úgy kelthet inflációt, ha biztosítja a bankoknak a különleges kiváltságot, miszerint visszautasíthatják kötelezettségeik kifizetését, és mégis tovább működhetnek. Míg mindenki másnak ki kell fizetnie adósságait, máskülönben csődbe megy, a bankoknak megengedett bizonylataik visszaváltásának elutasítása, miközben saját adósaikat kényszeríthetik kölcsöneik megfizetésére, amikor azok esedékesekké válnak. Ezt általában a „fémpénzre beváltás felfüggesztésének” hívják. Találóbb név lehetne a „feljogosítás a lopásra;” mert mi másnak nevezhetnénk egy kormányzati felhatalmazást, hogy valami tovább üzemelhet anélkül, hogy betartaná a szerződését?

Az Egyesült Államokban a fémpénz kifizetés tömeges felfüggesztése banki problémák esetén szinte már hagyománnyá vált. Az 1812-es háborúban kezdődött. Az ország legtöbb bankja helyileg New Englandban volt, egy olyan körzetben, ami ellenezte Amerika háborúba lépését. Ezek a bankok nem voltak hajlandóak háborús céloka kölcsönadni, ezért a kormány új bankoktól kölcsönzött, más államokból. Ezek a bankok új papírpénz kibocsátásával nyújtottak hiteleket. Az infláció olyan hatalmas volt, hogy az új bankokat elárasztották a visszaváltási kérelmek, főleg a konzervatív, nem-infláló, New Englandi bankoktól, akiknél a kormány a legtöbb pénzét elköltötte háborús javakra. Ennek eredményeként tömegessé vált a „felfüggesztés” 1814-ben, ami további több mint két éven át tartott (jóval a háború vége után is); és amely időintervallum alatt a bankok felvirágoztak, bankjegyeket bocsátottak ki anélkül, hogy vissza kellett volna váltaniuk azokat aranyra vagy ezüstre.

Ez a felfüggesztés precedenst teremtett a gazdasági válságok átvészelésére: 1819, 1837, 1857, és így tovább. E hagyomány eredményeképp a bankok felfedezték, hogy nem kell többé félniük a csődbemeneteltől egy infláció után, ami, persze, ösztönzöte az inflációt és a vadmacska bankolást. Azok az írók, akik a 19. századi Amerikára, mint a „szabad bankolás” szörnyű példájára hivatkoznak, nem fogják fel a kötelességek ezen egyértelmű megszegésének fontosságát az államok részéről minden egyes pénzügyi válság idején.

A kormány és a bankok meggyőzték a nyilvánosságot tetteik igazságosságáról. Igazából, aki próbálta visszaszerezni pénzét egy válság idején, azt „hazafiatlannak” és felebarátai kizsákmányolójának bélyegezték, miközben a bankokat gyakran dicséret illette, amiért hazafiasan kiállnak a közösségért a nehéz időkben. Ennek ellenére sokan megkeseredtek ettől az egész eljárástól, és ebből a keserűségből sarjadt ki a híres Jacksoni „fémpénz” mozgalom, ami a polgárháború előtt virágzott.

Annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban használták őket, a hasonló, időszakos privilégiumok nem honosodtak meg a modern világ általános politikájaként. Durva eszköz volt, túl szórványos (nem lehetett állandó, mert kevés ember pártfogolna olyan bankot, amely sosem fizeti ki a kötelezettségeit) – és, ami még fontosabb, semmilyen módon nem tette lehetővé a bankrendszer állami irányítását. Elvégre, amit a kormány akar, az nem szimplán infláció, hanem olyan infláció, amit teljes mértékben ők maguk rendeznek és irányítanak. Egyetlen banknak sem szabad a műsort veszélyeztetnie. Ezért aztán egy sokkal láthatatlanabb, simább, véglegesebb módszert dolgoztak ki, amit aztán úgy adtak el az embereknek, mint magának a civilizációnak a mérföldkövét – a Központi Bankot.