Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A kormány babrálása a pénzzel

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

III.
A kormány babrálása a pénzzel

12.
Rendeleti pénz és Gresham törvénye

A rendeleti pénz felállításával és az arany betiltásával megnyílik az út a teljeskörű, kormány által előidézett inflációhoz. Már csak egy nagy akadály maradt: a hiperinfláció végső fenyegetése, a valuta összeomlása. A hiperinfláció akkor történik, amikor a közösség rájön, hogy a kormány ragaszkodik az inflációhoz, és úgy dönt, hogy elkerüli az erőforrásait sújtó inflációs adót azzal, hogy pénzét a lehető leggyorsabban addig költi, amíg még ér valamit. Viszont addig, amíg meg nem jelenik a hiperinfláció, a kormány zavartalanul irányíthatja a valutát és az inflációt. Ám új nehézségek is felütik a fejüket. Mint mindig, az állami beavatkozás egy probléma kiküszöbölésére csupán egy adag új, váratlan problémát idéz elő. A rendeleti pénzek világában minden országnak megvan a maga pénze. A nemzetközi fizetőeszközön alapuló nemzetközi munkamegosztás megszakadt, az országok pedig bezárkóznak saját autokratikus egységekbe. A pénzügyi bizonytalanság további akadályokat állít a kereskedelem elé. Ebből fakadóan az életszínvonal minden országban csökken. Minden ország szabadon lebegteti a valutáját az összes többi valutával szemben. Egy ország, amelynek inflációja nagyobb, mint a többié, nem retteg többé aranyának elvesztésétől – viszont más kellemetlen következményekkel szembesül. Valutájának árfolyama lezuhan a külföldi valutákkal szemben. Ez nem csak szégyenteljes, hanem zavaró a polgárok számára, akik további gyengülésre számítanak. Továbbá ez nagyban megemeli az importált javak költségét, ami jelentős tétel azoknak az országoknak, akik nagyarányú nemzetközi kereskedelmet folytatnak.

Az utóbbi években tehát a kormányok a szabadon lebegő árfolyamok megszüntetésére törekedtek. Helyettük önkényes árfolyamokat határoztak meg más valutákhoz viszonyítva. Gresham törvénye pontosan rámutat az ilyen önkéntes ármegállapítás következményére. Akármi is legyen a beállított ár, az nem szabad piaci ár, mivel azt kizárólag a piac állapíthatja meg – napról napra. Tehát egy valuta minden esetben mesterségesen felül, egy másik pedig alul lesz értékelve. Általában a kormányok tudatosan felülértékelik valutáikat – presztízskérdésből, ezen felül a következő következményekből. Amikor egy valutát rendelet alapján felülértékelnek, az emberek sietve próbálják azt átváltani az alulértékelt valutára. Ez a felülértékelt valuta többletét és az alulértékelt valuta hiányát okozza. Röviden, a mesterséges árfolyam nem engedi meg, hogy az árfolyam mozgása megtisztítsa a devizapiacot. A jelen világunkban a külföldi valutákat általában felülértékelték a dollárhoz viszonyítva. Következményképpen jelent meg a „dollárhiány” híres jelensége – Gresham törvényének újabb bizonysága.

Külföldi országok, akik a „dollárhiány” miatt zajongnak, azt tehát saját politikájuknak köszönhetik. Lehetséges, hogy ezek a kormányok valójában örömmel veszik a dolgok ilyetén állását, mivel (a) kifogást biztosít számukra, hogy dollártámogatást kérjenek, hogy „enyhüljön a szabad világ dollárválsága” és (b) kifogást biztosít számukra az amerikai importcikkek korlátozására. A dollár alulértékelése mesterségesen csökkenti az Amerikából érkező importcikkek árát, az Amerikába menő exportcikkek árát pedig mesterségesen megemeli. Ennek következménye kereskedelmi deficit és a dollárhiánytól való félelem. A külföldi kormányok ilyenkor közbeléptek, és elújságolták lakosságaiknak, hogy sajnálatos módon szükségszerűvé vált az importcikkek korlátozása, a hatósági importengedély bevezetése, és annak meghatározása, hogy melyek az „létfontosságú” importcikkek. Az import korlátozása érdekében számos kormány elkobozta polgárai külföldi valutáit. Ezzel arra kényszerítették lakosságaikat, hogy sokkal kevesebb külföldi pénzt fogadjanak el, mint amennyit a szabadpiacon tennének, így támogatva tovább a helyi valuta mesterségesen magas árazását. Tehát államosították a külföldi valutákat és az aranyat, illetve büntetéssel sújtották a beszállítókat. Olyan országokban, ahol a külkereskedelem létfontosságú szerepet tölt be, az állami „árfolyamszabályozás” a gazdaság gyakorlatilag teljes államosítását jelentette. A mesterséges árfolyam tehát mentséget biztosít az országok számára a külföldi segélyek követelésére, és a kereskedelem szocialista irányítására.

Jelenleg a világot teljesen behálózza az árfolyamszabályozás, a valutablokkok, a konvertibilitás korlátozásának, és az árak különböző rendszerének kaotikus fejetlensége. Néhány országban törvényesen ösztönzik a pénzváltás „feketepiacát” a valódi árfolyam felkutatásához, és a különféle tranzakciótípusokat diszkrimináló ármegállapításokkal sújtják. Majdnem minden nemzet állami papírpénz standardot használ, de nincs bátorságuk ezt nyíltan bevallani, így olyan kitalációkat emlegetnek, mint a „korlátozott aranyrúd alap.” Valójában az aranyat nem a valuták valódi meghatározására használják, hanem a kormányok kényelme gyanánt; (a) a valutaárfolyam megállapítása az aranyhoz viszonyítva könnyebbé teszi a számítást más valutákkal és (b) különböző kormányok még mindig használnak aranyat. Mivel az árfolyamok meghatározottak, valamilyen cikknek ki kell egyenlítenie az országok fizetési egyenlegét, és erre az arany a megfelelő jelölt. Röviden az arany többé már nem a világ, hanem a kormányok pénze, amelyet az egymás közötti fizetésre használnak.

Nyilvánvaló, hogy az inflácionista álma egyfajta világ-papírpénz, amelyet egy világkormány és egy Jegybank manipulál, és amely mindenhol egyszerre, egyforma mértékben inflálódik. Ez az álom egyelőre a homályos jövő rémképe; még mindig távol állunk egy világkormánytól, a nemzeti valuta problémái pedig egyelőre túl különbözőek és ellentétesek ahhoz, hogy egyetlen egységgé lehessen összemosni őket. A világ mégis lassan, de biztosan ebbe az irányba halad. Az IMF, példának okért gyakorlatilag olyan intézmény, amelyet a nemzeti árfolyamszabályozás támogatására, és kiváltképpen a dollár külföldi alulértékelésére terveztek. Az IMF megköveteli, hogy minden tagállam rögzítse saját árfolyamát, hogy utána az aranyat és a dollárt egy közös alapba öntsék, és azt olyan kormányoknak osszák ki, akik kifogynak a keményvalutából.