Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – Pénz egy Szabad Társadalomban

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

I.
Pénz egy szabad társadalomban

 

7.
Magán pénzverés

A magán pénzverés ötlete napjainkban olyan furcsán hangzik, hogy megéri részletesen tanulmányozni azt. Hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy az érmeverés „szükséges a szuverenitáshoz.” De – végtére is – nem vagyunk valamiféle „uralkodói előíráshoz” kötve, az amerikai eszme szerint pedig a szuverenitás nem a kormányban, hanem az emberekben rejlik.

Hogyan működne a magán pénzverés? Mint mondtuk, ugyanúgy, mint bármilyen más iparág. Minden szakember olyan formájú és méretű érmét hozna létre, amely kielégíti vásárlóit. Az árat a piac szabad versenye határozná meg.

Gyakori ellenvetés, hogy túl bonyolult lenne méregetni és becsülgetni az aranyat minden ügyletnél. De mi gátolja meg a magán pénzverőket az érmék megbélyegzésében, illetve súlyuk és tisztaságuk biztosításában? A magán pénzverők épp úgy képesek kezességet vállalni az érmére, mint az állam pénzverdéi. Csiszolt fémdarabokat nem fognak érmeként elfogadni. Az emberek azoknak a pénzverdéknek az érméit használnák, amelyeknek minőségi terméküknek köszönhetően a legjobb a hírnevük. Láthattuk, hogy a „dollár” is épp így, versenyképes ezüstérmeként tett szert jelentőségére.

A magán pénzverés ellenzői azt állítják, hogy a szabad piacon elharapózna a csalások és átverések száma. Viszont ugyanezek az emberek az államra bíznák a pénzverés biztosítását. Ám ha az államra egyáltalán bármi rábízható, akkor magán pénzverés esetén bizonyára meg lehetne bízni a csalás megakadályozásával vagy büntetésével. A közgondolkodás úgy tartja, hogy az állam pont a csalás, a lopás, és más bűnök megelőzése céljából létezik. De ha az állam nem tudja kézre keríteni a bűnözőket a magán pénzverés rendszerén belül, hogyan remélhetnénk megbízható pénzveretést, ha a magán piaci szereplőkbe vetett bizalmat az állam pénzverési monopóliumára cserélik? Ha az állam nem képes megbízhatóan kinyomozni az alkalmankénti gonoszt az érmék szabad piacán, akkor hogyan bízhatnánk benne, amikor korlátlan hatalmat kap a pénz fölött; amikor a törvény teljes jóváhagyása mellett, a piac egyetlen gonoszaként pénzt hamisíthat, vagy csökkentheti annak értékét? Nyilvánvaló ostobaság azt mondani, hogy a kormánynak minden tulajdont államosítania kell a rablás megelőzéséhez. A magán pénzverés eltörlése mögött mégis ugyanez az érvelés áll.

Sőt, napjaink minden vállalkozása a szabványok biztosítására épült. A gyógyszertár 3 deciliteres gyógyszeres üveget értékesít, a hentes fél kiló marhahúst. A vevő elvárja, hogy ezek pontosak legyenek, és azok is. Aztán gondoljunk az ezer és ezer specializált, létfontosságú ipari termékre, amelyeknek nagyon szűk szabványrendszernek és meghatározásoknak kell eleget tenniük. Egy fél hüvelykes csavar vásárlójának fél hüvelykes csavart kell kapnia, nem holmi háromnyolcad hüvelykeset.

Az iparágak mégsem mentek tönkre. Kevesen javasolják, hogy a kormány államosítsa a szerszámgépipart munkakörének – a szabványok csalástól való védelmezésének – keretében. A modern piacgazdaságban végtelen számú bonyolult csere megy végbe, melyek többsége meghatározott minőségi és mennyiségi szabványhoz kötött. A csalás mégis minimális, de az a kevés is – legalábbis elméletben – bíróság elé kerül. Ugyanígy volna magán pénzverés esetén is. Biztosra vehetjük, hogy egy pénzverde vásárlói és versenytársai éber figyelemmel kísérnének minden lehetséges csalást pénzük súlyában vagy finomságában.

Az állam pénzverési monopóliumának bajnokai megállapították, hogy a pénz különbözik minden egyéb árucikktől, mivel „Gresham törvénye” bizonyítja, hogy a „rossz pénz kiszorítja a jót” a forgalomból. Tehát nem bízható a szabadpiacra, hogy a közönséget jó pénzzel szolgálja ki. Ez a tétel azonban Gresham híres törvényének félreértelmezéséből fakad. A törvény valójában azt mondja ki, hogy „a kormány által mesterségesen felértékelt pénz kiszorítja a forgalomból a mesterségesen leértékelt pénzt.” Tegyük fel példának okáért, hogy egyunciás aranyérmék vannak forgalomban. Néhány év ütés-kopás után, tegyük fel, hogy néhány érme csak 0,9 unciát nyom. Nyilvánvalóan a szabad piacon a kopott érmék az épek értékének csak 90%-ával vennének részt a forgalomban, névértéküket pedig el kellene vetni. Ha valami, hát a „rossz” érmék szorulnának ki a piacról. De tegyük fel, hogy a kormány elrendeli, hogy mindenkinek az új, friss érmékkel egyenértékűként kell kezelnie a régi érméket, és ugyanúgy el kell fogadnia őket adósságok kifizetésekor. Mit csinált valójában a kormány? Árkontrollt kényszerített két érmetípus „árfolyamára.” Míg a kopott érméknek 10% árengedménnyel kellene gazdát cserélniük, a névleges árfolyamhoz ragaszkodás mesterségesen túlértékeli a régi érméket, és lerontja az újakat. Következményképp mindenki a kopott érméket költené, és felhalmozná vagy exportálná az újakat. „Rossz pénz kiszorítja a jót,” de nem a szabad piacon, hanem a kormány beavatkozásának egyenes következményeként.

A soha nem szűnő állami zaklatás ellenére – ami a körülményeket erősen bizonytalanná tette – a magánérmék többször virágoztak a történelem során. Az íratlan törvénynek megfelelően, miszerint minden innováció szabad egyénektől. nem pedig az államtól származik, az első érméket magánszemélyek és aranyművesek verték. Valójában, amikor az állam először monopolizálta a pénzveretést, a királyi érmék privát bankárok garanciáját viselték, akikben a jelek szerint az emberek sokkal jobban megbíztak, mint az államban. Kaliforniában még 1848-ban is magánúton kiadott aranyérmék voltak forgalomban.