Olvasási idő: ~ 29 perc

Megszakítjuk adásunkat azzal, hogy válaszulunk az oldalon megfogalmazott gondolatok egy kritikájára. Bár amikor először olvastam, nem akartam, hiszen ilyenkor akaratlanul is platformot biztosítok az irracionális, érvelni nehezen tudó embereknek, viszont szórakoztató pontról pontra megcáfolni Dunning–Kruger hatás alatt élő emberek vélt tudását. “Kik a valódi élősködők?” címmel jelent meg egy – a bemutatkozást leszámítva – teljesen üres blogon a kritika. Átugorva az első, bevezető bekezdést, a következőt olvashatjuk:

Az elmúlt hónapokban felütötték a fejüket a szélsőséges felhangok, melyeket megszokhattunk ugyan a politikai közbeszédben, ugyanez a felfokozott gyűlölködés azonban most a gazdaság területén vert cölöpöket magának.

Nem olvastam végig a cikket, mivel szeretek csak egyszer megmártózni a méregben, de azért egy-két mondatba belenéztem, és azokból következtetve állíthatom, hogy hasonló stílusú lesz a kritika egésze. “Szélsőségesnek,” vagy “gyűlölködőnek” nevezni a másik véleményét nagyon egyszerű, hiszen nem kell megcáfolni a másik érveit, ami egy igen nehéz filozófiai feladat. Az ilyen jelzőknek az egyetlen céljuk az, hogy az olvasó érzelmeire hassannak, és ne az igazság, hanem a legjobb képességű szofista retorikája győzzön. Mindemellett, még ha igaz is, hogy az itt megfogalmazott érvek szélsőségesek, (bár nem tudom, mennyire szélsőséges azt állítani, hogy az erőszak kezdeményezése és a rablás helytelen,) vagy gyűlölködőek, ezek az állítások akkor sem valóak a kritika legelső mondatába, hiszen ezek egy kritikai érv végére való konklúziók. Röviden, ezt az érvelési hibát kútmérgezésnek nevezik – melybe, hogy őszinte legyek, én is bele szoktam esni.

8pojvc1

Létezik egy roppant marginális, ám magának egyre nagyobb pofátlanságot megengedő és egyre több fanatikust maga mögött tudó ideológia, amit úgy hívnak, hogy anarcho-kapitalizmus.

Szóval a szerző az értelem messzemenő magasságaiba szárnyal, amikor pofátlannak és ideológiának nevezi az anarcho-kapitalizmust, vagy azokat, akik magukat anarcho-kapitalistának vallják, fanatikusnak nevezi. Egy filozófiai diskurzusban – márpedig ez az, – épp annyira megengedhetetlen az ilyen beszéd, mint egy fizikai konferencián pofátlan, fanatikus ideológiának hívni az előadó számításait, anélkül, hogy bármi hibát találnánk benne. Az őszinte és helyes kritika legelső lépése objektíven, tényszerűen ismertetni a kritizált álláspontot.

Hogy ez a szerzőnek mennyire nem sikerült, azt bizonyítsa a következő mondat:

Most ne menjünk bele ennek a disztópiának a filozófiai boncolgatásába, abba meg pláne ne, hogy az anarchizmus melyik eszmének képezte az egyik irányzatát (segítek: vörös alapszín, százmillió áldozat), foglalkozzunk inkább magával a gyakorlattal és azzal az intellektuális sötétséggel, ami ezt az agymenést életre hívta.

Igazából ilyenkor a szerző nem engem sért meg, vagy bizonyítja az érvem hibáit, sem pedig az én olvasóimat, hiszen rendületlenül tudom, hogy bárki, aki képes kitartóan elolvasni és értelmezni ezeket a sorokat, az ország legbriliánsabb elméi közé tartozik, hanem önmagát és saját olvasóit. Önmagát azzal, hogy a kritikai gondolkodást és objektív érvelést felcseréli az érzelmek és sértések, beszólások világával, majd azt gondolja ezzel képes volt egy terebélyes filozófiai irányzatot megcáfolni tízezer és tízezer oldalnyi szakirodalommal a háta mögött, és sérti saját olvasóit is, akikről azt feltételezi, hogy amit keresnek, nem józan, megfontolt kritika, hanem megelégszenek a mérgező fröcsögéssel és azzal, hogy disztópikus, sötét agymenésnek nevezze a tárgyát a kritikát megelőzően. 

Tehát mi az anarcho-kapitalizmus? Egész egyszerűen fogalmazva a politikafilozófia azon irányzata, amelynek állítása szerint senkinek nem áll jogában erőszakot kezdeményezni a másik, vagy annak tulajdona ellen. Ha a szerző disztópikusnak, sötét agymenésnek nevezi ezt az álláspontot, az ijedtségre adhat okot, hiszen az erőszakot és rablást próbálja igazolni.

Továbbá azt állította a szerző, hogy az anarcho-kapitalizmus a százmilliókat lemészárló kommunizmus anarchista változatából származik, amely egyszerűen nem igaz. Valószínűleg ezért nem is érvelt mellette. Az anarcho-kapitalizmus a klasszikus liberalizmus majdnem egyenesági leszármazottja, mely továbbviszi és kiterjeszti a 17. században alkotó John Locke jogfilozófiáját. Legnagyobb képviselője Murray Rothbard, aki azért fogalmazta meg az anarcho-kapitalizmus nevet, hogy bosszantsa vele az anarchista kommunistákat.

Egy hibás érv és számtalan sértés után haladunk tovább.

Az anarcho-kapitalisták fő vallása a materializmus (nocsak, ez is honnan ismerős?), legnagyobb prófétájuk pedig Ayn Rand, aki a némi józan ésszel megáldott személyek számára legalábbis eléggé pszichopata-gyanús jelenségnek hat:

http://kapitalizmus.hvg.hu/2016/01/29/ayn-rand-az-onzes-erenye/

http://kapitalizmus.hvg.hu/2015/02/13/ayn-rand-mi-a-kapitalizmus/

Természetesen a szerző itt is téved, Ayn Rand egyenesen megvetette az anarcho-kapitalistákat. Függetlenül attól, hogy leghíresebb regényének utópiája egy anarcho-kapitalista társadalom, és attól, hogy filozófiáját következetesen alkalmazva az állam léte igazolhatatlan, az orosz származású szerzőnő képtelen volt az állam nélküli társadalmat elvonatkoztatni a kommunizmustól, mely elől családjával amerikába kellett hogy meneküljenek.

A materializmusnak semmi köze a jogfilozófiához, számos olyan anarcho-kapitalistát találhat az ember, akik keresztények, mint például ezt a majd 7000 ember magába foglaló Facebook csoportot.

Érdekes, hogy a szerző semmit nem tud az anarcho-kapitalizmusról, forrásáról, filozófusairól, nem képes objektíven megfogalmazni annak alapvető állításait, viszont érzelmei mégis arra késztetik, hogy kritizálja azt.

Ennél a pontnál tovább az érthetőséget csak úgy tudom szavatolni, ha megfogalmazok néhány állítást a kapitalizmus mögött rejlő alapfilozófiákról.

Nahát, talán tévedtem, és mégis kapunk betekintést a szerző célpontjának objektív érveibe?

A teljes kapitalizmus materialista voltát mi sem igazolja jobban, mint hogy fanatikusai minden létező tényezőt kizárólag termelési vagy elosztási kérdésekre képesek visszavezetni (akárcsak a Marxisták).

Természetesen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Murray Rothbard, Hans-Hermann Hoppe vagy Stefan Molyneux azért tartják a kapitalizmust helyesnek, mert etikai szempontból kizárólag az igazolható. A szabad társadalom felépítése azért kezdődött az etikával, mivel a szerző állításának ellentéte igaz. De azért ügyesen próbálja összemosni Marx megemlítésével az anarcho-kapitalizmust a kommunizmussal.

Ez a megállapítás nem csak azt rejti magában, hogy a kapitalizmus, mint filozófia (tehát nem a gazdaság termelési rendszerének szervezési módjáról beszélek most) úgy általában véve nem foglalkozik morális megfontolásokkal, vagy mondjuk emberjogi kérdésekkel, hanem saját maga egy zárt ökoszisztémát alkot, ahol mindennek az értéke pontosan két tényezőtől függ: Az adott termék iránt fennálló kereslettel és az abból megtermelhető mennyiséggel. Ennek az elfogadott közgazdaságtani képlete a keresleti függvény.

A “kapitalizmus, mint filozófia” nem létezik. Persze a szerző nem definiálja a kapitalizmust, hiszen akkor nehéz lenne összemosni a kommunizmustól az államizmusig mindennel, amely valaha pusztította az embert, de a kapitalizmus definíciója egy olyan gazdasági rendszer, amelyben a termelési javak magántulajdonban vannak.

11817283_873787802657172_3629782447109383164_n

Továbbá, két mondattal ezelőtt idézte Ayn Randot, akinek legtöbb alkotása erkölcsfilozófiai írás, most pedig azt állítja, hogy a kapitalizmus “nem foglalkozik morális megfontolásokkal, vagy mondjuk emberjogi kérdésekkel.” Persze egy rövid kereséssel rátalálhatott volna arra, hogy bizony az anarcho-kapitalista vagy libertariánus erköcsfilozófia hatalmas könyvtárral rendelkezik, illetve az Ellenpropaganda bejegyzései között is hatalmas mértékben etikai megfontolásokról van szó, de itt már nem hiszem azt, hogy a szerző bármiféle igazság felfedésére törekedne.

Emellett a kapitalizmus relavitizáló eszme is, akárcsak a kultúrmarxizmus a társadalompolitikában, ugyanis a megtermelt anyagi javak értékében alig játszik közre az előállításukhoz szükséges nyersanyagok és a beleölt emberi munka mennyisége, ehelyett az számít, hogy mennyi hasonszőrű (helyettesítő) termék és szolgáltatás van jelen az adott elérhető piactéren. Ezt a jelenséget röviden összefoglalva úgy mondjuk, hogy a kapitalizmus a maximális termelési hatékonyságra törekszik. Ahol egy adott termékből kereslet fölötti mennyiség jelenik meg a piacon, ott a termelési mennyiséget csökkenteni kell, ahol a termékért elkérhető ellenszolgáltatás nem éri el a belefektetett nyersanyagok és munkaidő mennyiségét (tehát előállítása veszteséges), annak a gyártását be kell fejezni.

A kapitalizmus nem cselekszik. A kapitalizmus nem törekszik maximális hatékonyságra. Emberek vannak, akik dolgoznak. Ezek a dolgozó emberek igénybe szeretnék venni más emberek szolgáltatásait, autót venni, azt megtölteni üzemanyaggal, ételt és szállást, ruhát, oktatást és szórakozást vásárolni. Ezen javak megszerzéséhez két módszer áll rendelkezésükre, a gazdasági módszer, tehát a termelés és önkéntes csere, és a politikai módszer, az egyoldalú kényszer és rablás. Aki a gazadsági módszert választja arra törekszik, hogy az általa felhasználható erőforrásokat, tehát erejét, idejét, pénzét úgy használja fel, hogy az a lehető legnagyobb értéket hozza létre a társadalom számára. Mivel saját bevételükre értékcserével tesznek szert, mások igényeinek kielégítése önérdekükké válik. Ez áll amögött, hogy az emberek előnyben részesítik a nyereséget a veszteséggel.

Ennek semmi köze a kapitalizmushoz, ez milliárd és milliárd ember önkéntes tevékenysége. Ha a szerzőnek ezzel baja van, nem a kapitalizmusnál kezdeném, hanem ott, hogy megpróbálnám rávenni a péket, hogy ingyen dolgozzon, a gazdát, hogy ingyen adja a búzáját, ellenszolgáltatás nélkül, és úgy általában a társadalom minden tagját arra, hogy tetteikkel ne törekedjenek többé arra, hogy beteljesítsék saját céljaikat, tehát nyereséget termeljenek.

Ezután a rövid ideológiai elemzés után ideje végre megfogalmaznom, mi is az, amitől konkrétan felforr az agyvizem. Mivel a kapitalizmus nem foglalkozik morális megfontolásokkal, így az intézményesített pszichopátia könnyedén utat tör benne, sőt, a kapitalizmus működése maga a pszichopátia.

A feljebb kifejtett érvek elegendően cáfolták azt az állítást, hogy a kapitalizmus nem foglalkozik morális megfontolásokkal, tehát ez az érv hamis.

Ennek egyetlen roppant racionális magyarázata van: mivel a kapitalizmus alapelve a maximális hatékonyság, az a cégvezető, aki úgy kívánja irányítani vállalatát, hogy igyekszik alkalmazottainak relatív magas életszínvonalat szavatolni, esetleg a termékek eladásából származó nyereség egy részét a környezet szépítésére vagy jótékony célokra fordítani, az a cég versenyhátrányt szenved el azokkal szemben, akik termelőegységeiket alacsony életszínvonallal kecsegtető távoli országokba viszik, amitől az anyaországban árban az etikus cég alá ígérhetnek, ezáltal kiszorítva őt az ún. szabad piacról.

Ez vitathatatlan, és ezzel semmi probléma nincsen. Ennek a következménye az, hogy a mélyszegény országok milliárdjai sem halnak éhen, hanem lehetőségük nyílik dolgozni, és az, hogy egy póló nem kerül ötvenezer forintba vagy egy telefon másfél millióba.

Ebből nem következik az, hogy a kapitalizmus ilyen, és kész. A kedves szerzőt senki sem állítja meg attól, hogy nyisson egy céget vagy vállalkozást, a dolgozókat pedig jóval afölött fizesse meg, mint amennyi értéket képesek előállítani. De nem kell olyan messzire elmenni, a boltban adhat 5-6 ezer forint borravalót, fizethet háromszorannyit mindenért és ekkor tesz is azért, hogy az alkalmazottaknak biztosítva legyen a “relatív magas életszínvonal.”

Persze ő nem ezt szeretné. Az ő célja az erőszak, az államot használni arra, hogy a vállalkozókat, cégvezetőket kényszerítse akkora bérek kifizetésére, amekkora számukra veszteséges. Ő nem fizetne annyit egy kenyérért, amennyit számára nem ér meg, viszont boldogan látná, ahogyan az állam kényszeríti emberek százezreit, hogy dolgozóiknak nagyobb bért fizessenek, mint amennyit az számukra ér.

Ezért volt szükséges a négy bekezdésnyi beetetés, a sértések sokasága minden mondatban, a pszichopátia meg az erkölcsi megfontolások hiányának említése, hogy a szerző biztosan elrejthesse az államhatalom fegyverét, és az “etikusság” szirupos csomagolásába kendőzhesse az erőszak kezdeményezését.

A számomra konkrétan fájdalmas idézetet az alábbi blogból osztotta meg a Férfihangon egy hozzászóló:

A Donald Trump mozgalom gyökerei

A link mellé a következő idézetet csatolta a fent említett blogposztból:

A család összeomlása, az “ingyen” javak követelése és a “gazdasági egyenlőtlenségek” kiegyenlítése érdekében elkerülhetetlen és kötelező a politikai hatalom kiterjesztése a társadalom értékteremtő tagjaira, hogy az állam beléphessen a szexuális szabadság következményeként egyedül maradt anyák mellé apafiguraként, és erőszakkal elkobozza, majd segélyek és ingyenes, államosított javak formájában átadja a jogosan birtokolt, munkával megtermelt vagyont a termelőktől az élősködők számára.

Tény, teljesen az idézet mellé tudok állni, nem fogalmaznám meg másképp. Bár egyszer mindenképp beszénünk kell arról, mekkora mértékben teszi tönkre a család intézményét a jóléti állam, amikor anyák vállnak el mert az államtól több segélyt kapnak, mint amennyit férjük keres, vagy ahogyan az amerikai közgazdász, Walter E. Williams megfogalmazta, “a jóléti állam megtette a fekete amerikaiakkal azt, amire a rabszolgaság, Jim Crow vagy a legdurvább rasszizmus nem volt képes: elpusztította a fekete családot.”

Ez az a populista duma, amit nyugodtan oda lehetne tenni minden népirtás mögé legitim indoklásként.

Ilyenkor leszívesebben humorizálni próbálnék, mert nem tudok mást reagálni, mint nevetni azon, hogy “populistának” nevezi a modern világ jelenségeivel teljesen ellentétes nézőpontot. Ha az lenne a populista, hogy azok, akik az államot használják saját vágyaik kielégítésére élősködők, a segélyek és “ingyen” javak nem mások, mint rabolt zsákmány szétosztása és fel kell számolni az egész jóléti államot most, nem csak hogy nem írnám ezt a bejegyzést, hanem nem létezne mélyszegénység a cigányság körében, nem létezne muszlim tömeges népvándorlás, vagy a házas életet tömegekben elutasító férfiak MGTOW mozgalma.

És hogy hogyan lehetne népirtás mögé tenni azt, hogy az állam helytelen, azt ismét megnézném. Persze az én megoldásom erre az lenne, hogy ne osszák el újra mások jogosan megszerzett vagyonát, de ha a szerző ezt népírtással akarja megoldani, nem csodálkoznék, hiszen egész írásának célja az erőszak kezdeményezésének igazolása és kendőzése.

Mielőtt továbbmegyünk, lássuk csak, elméletben mi fáj annyira nagyon az anarcho-kapitalistáknak. Az világos sokunk számára, hogy a feminizmus roppant sok kárt okozott a társadalomnak, köztük is leginkább a megvezetett nőknek, hiszen ez ellen harcol többek között a Férfihang portál is. Azonban ha alaposabban megfigyeljük az idézetet, ez egyáltalán nem a feminizmusról szól, hanem a hosszú évtizedek óta heves viták tárgyát képező újraelosztási kérdésekről.

Nyilvánvaló, és gondolom az, aki bemásolta oda ezt az idézetet sem állította azt, hogy ez a feminizmusról szólna.

Aki engem ismer személyesen is, az jól tudja, hogy egyáltalán nem vagyok állampárti, bár azt a fajta erőszakszervezetet, amit a vérkapitalisták vízionálnak az államról, egyáltalán nem látom rajta.

Tehát ha vérállamistának nevezem a kedves szerzőt, akkor nyertem?

Itt nem arról van szó, hogy ki mit lát az államon, hanem arról, hogy mi az igazság. Az állam egy olyan szervezet, amely az erőszak legitim kezdeményezésének monopóliumával rendelkezik egy adott földrajzi területen belül, amely Max Weber által megfogalmazott definíció elfogadott és népszerűen használt. Murray Rothbard Az Állam anatómiája című esszéjében részletesen kifejtette, hogyan működik az állam.

Foglalkozzunk kicsit az alábbi rövidke idézettel, ha már terrorállam meg élősködés:

“átadja a jogosan birtokolt, munkával megtermelt vagyont a termelőktől az élősködők számára”

Ha a konkrét adatokkal alátámasztható, józan ész logikájával felhasznált indoklást alkalmaznánk, akkor ebben a félmondatban a multinacionális vállalatok profitrátájáról volna szó, ami folyamatosan szinte exponenciálisan növekszik, miközben a reálbérek csökkennek:

https://research.stlouisfed.org/fred2/series/MEHOINUSA672N

https://research.stlouisfed.org/fred2/series/CP

A logikus indoklás valahogy lemaradt.

Persze, sejtem én hogy ez mit akar jelenteni: ha a cégek jövedelme nő, a dolgozóké pedig stagnál, akkor kizsákmányolják a dolgozókat. Pedig nem.

Ha a munkásember és a vállalkozó megállapodnak egy bérben, és a vállalkozó kifizeti, az nem kizsákmányolás. Ha nem fizeti ki, az kizsákmányolás.

És sajnos itt a vége a történetnek.

1897021_1109555132405488_5408541393827992942_n

Ha a dolgozó munkájával félmillió forintnyi értéket hoz létre a vállalkozó számára, viszont úgy egyeztek meg, hogy százezer forintért adja el munkáját, az nem kizsákmányolás, hanem önkéntes szerződéskötés. A szabad piacon viszont ilyen nem történik meg. A szerző a jelenlegi gazdaságot hozza a kapitalizmus példájának, amit csak azért tehet meg, mert nem definiálta a kapitalizmust. A mai gazdaság egy központi hatalom alatt álló, szabályozott gazdaság, amelyben nagyon kevés szabadpiaci, kényszermentes régió létezik. A multinacionális vállalatok épp nem ilyenek, hiszen az évek során olyan regulációkat és adókat lobbiztak ki, amiket ők képesek kifizetni, viszont a piactól távol tartják a kisebb vállalatokat, akik képesek lennének versenyezni.

Ha pedig nincs verseny, a multinacionális monopóliumok lenn tarthatják a fizetéseket, hiszen nincsen olyan alternatív vállalkozó, aki nagyobb bért ajánlana a munkásnak. Ez, ez és ez az írás részletesen taglalja, miért állami teremtmény minden piaci monopólium.

Tehát ez a jelenség nem a kapitalizmus, hanem az állam hibája.

Viszont mint ahogy mondtam, ez a jelenség még mindig nem írható le úgy, mint ahogy én írtam le az állam által zsákmányolt javakon élő emberek és áldozataik viszonyát, mivel a cégenél dolgozó emberek önkéntes szerződést kötöttek, míg az adófizetők nem. Tény, hogy mind a munkásember, mind az adófizető az állami intézkedések következtében került olyan helyetbe, amelynél sokkal kedvezőbbet nyújtana a szabad piac, de ez már nem illik a szerző által hangoztatott narratívába.

Persze mindannyian tudjuk, hogy a blogposztoló nem ezekre gondolt, hanem a “mindenki annyit ér, amije van” elv felhasználásával a társadalom legalsó rétegeire, akik között valamiféle rejtélyes véletlen folytán viszonylag nagy számban fordulnak elő munka nélkül maradt egyének.

Egyáltalán nem véletlen folytán. A legszegényebb réteg általában a legkevésbé képzett is, és képzettség nélkül nem lehet olyan munkát végezni, amely van annyira értékteremtő, mint a vállalkozó munkája, aki emberek ezreit koordinálja, hogy telefonokat hozzon létre. Sajnos a legszegényebb rétegből sokan kevesebb értéket képesek termelni, mint a minimálbér. Viszont mivel a vállalkozókat kényszerítik a minimálbér megfizetésére, nem fognak olyan munkahelyeket létrehozni, melyek betöltése nem termel többet a minimálbérnél, pontosan azért, amiért a kedves szerző sem fizet puszta szeretetből tízezer forintot egy pizzáért. Ismét azt látjuk, hogy állami beavatkozás következtében társadalmi károk keletkeznek.

Ezalatt szegény Google, Apple, Facebook és társai annyira ki vannak szipolyozva, hogy 1%-nál magasabb társasági adót képtelenek fizetni, miközben csak az Apple 200 milliárd dollár készpénztartalékon ücsörög:

Az adószedés rablás. Az államot használni arra, hogy bizonyos vállalkozók vagyonát elkobozzuk és azt elosszuk olyan embereknek, akiket az állam kizárt a munkaerőpiacról, rablás. Erőszak fenyegetésével elrabolni a jogosan, munkával szerzett jövedelmet rablás.

Ha elfogadjuk azt a kapitalista állítást, hogy minden egyes bankjegy mögött megtermelt érték van, akkor az azt jelenti, hogy ez az egyetlen cég négyszer annyi pénzt vett el dolgozóitól, mint ami Magyarország teljes éves költségvetése, hiszen a vállalati vagyont is az ott dolgozók termelik meg.

Ha valamilyen cég “elvett” valamit dolgozóitól, azt jogi úton orvosolni lehet. Ha két ember önkéntes szerződést kötött, a szerződést nem nevezhetjük rablásnak.

Ezen felül az sem igaz, hogy a vállalati vagyont kizárólag az ott dolgozók termelik meg. Nem a dolgozók vesznek fel hitelt és teszik kockára házukat, autójukat és megtakarításukat, hogy megvásárolják a termeléshez szükséges eszközöket. Nem ők találják ki az ötletet és viszek azt el megszületéstől termelésen, marketingen, szállításon át értékesítésig. A munkás be van biztosítva minden kockázat ellen, függetlenül attól, hogy a terméket megveszik vagy sem. Az is lehet, hogy sosem fog elkelni a termék, a dolgozó mégis megkapja a bérét. A dolgozónak úgyszint nem kell reggeltől este nyolcig dolgoznia hétfőtől vasárnapig, hónapokon vagy éveken át teljesen fizetség nélkül, mielőtt befektetése elkezd jövedelmet hozni. Igaz, hogy a vállalati vagyon egy részét a dolgozók termelik meg, de közel sem az egészet.

Ha százalékot vonunk, eredményként megkapjuk, hogy minden egyes dollár megtermelt jövedelemből a cég 82,67%-ot erőszakkal elvesz az alkalmazottjaitól, és azt a saját kincstárában pihenteti.

Ismét, ha erőszakkal elveszi, az vagy megoldható törvényes úton, és épp annyira a “kapitalizmus” hibája, mint egy betörés, vagy nem oldható meg törvényes úton, viszont mivel a döntőbíráskodás fölött az állam monopóliumot tart, az sem a “kapitalizmus” hibája.

Önkéntes bérekbe beleegyezni nem erőszakos rablás. Ha veszek egy kenyeret, nem verhetem meg a péket, mert kirabolt. Ha egy gyártósoron dolgozó munkás vagyok, aki nem vesz részt a végtermék forgalmazásában és eladásában, nem terhel az a kockázat, hogy egyáltalán megveszik-e a terméket, nem kell reklámoznom, nem kell napi tizenhat órát dolgoznom, mint a vállalkozó, a termelés koordinálásához, heti hét napon át, és aztán a hónap végén megkapom azt a bért, amibe beleegyeztem, nem mondhatom azt, hogy kiraboltak, mivel nem raboltak ki. Eladtam a szolgáltatásomat egy előre megegyezett összegért.

Nem hiszem el, hogy ezt komolyan ki kell fejteni.

Emellett, ha minden egyes fillér mögött kell lennie megtermelt javaknak, ez azt jelenti, hogy az Apple által pihentetett vállalati vagyon meg nem valósuló fogyasztásként realizálódik, tehát az Apple félretett pénzének ellenértéke valahol meg van termelve a gazdaságban eladhatatlan termékként.

Nem, ez sajnos nem így működik, bár remélem egy forint sincs a kedves szerző zsebében vagy számláján, nehogy kiderüljön, ő maga sem hiszi el a marhaságait.

Ha elkezdek úgy termelni, hogy termékemre nincs kereslet, akkor pazarlom a rendelkezésemre álló szűkös javakat, és hamar csődbe fogok menni. Sőt, a különbség a jó és a rossz vállalkozó között az, hogy a jó vállalkozó képes megjósolni a jövőbeli piaci keresletet és kínálatot biztosítani rá. Ha valaki tealevélből azt jósolta meg, hogy most az emberiség szűkös erőforrásait arra kell felhasználnia, hogy téglát gyártson búzából és gabonából, miközben senkinek nincs rá szüksége, helyes és szükséges, ha a terméke ott pusztul a polcokon, ő pedig elveszíti vállalkozását, mert felszabadul az a munkaerő és alapanyag, amit ő használna fel, és más, jobb képességű vállalkozók olyan termékek előállítására használhatják, amire van igény.

Továbbá. A banki hitel ára egy szabadpiaci környezetben azt az információt nyújtaná a vállalkozóknak, milyen a társadalom vásárlási szokása. Ha a kamat magas, a bankban tartott, álló, kiadható pénzősszeg, tehát a kínálat alacsony, azaz az emberek inkább költenek most, mint később. Ha olcsó a hitel, az azt mutatja, hogy nagyon sokan tartják a pénzüket a bankokban, így tehát nem most, hanem később fogyasztanak. Ilyenkor, az olcsó hitel következtében a vállalkozások nagyobb beruházásokba kezdenek, azt remélve, hogy akkor, amikor a társadalom elkezd fogyasztani, sikeresen ki tudják majd szolgálni igényeiket.

Tehát amikor az emberek spórolnak, akkor sem áll meg a világ, ugyanúgy folynak a munkálatok, építenek cégeket, számtalan embert foglalkoztatnak, viszont olyankor termelési egységekbe, nem pedig fogyasztási cikkekbe fektetnek be.

Sajnos a mai gazdaságban ez nem így működik, mivel az állam kezében levő jegybank önkényesen állapítja meg az alapkamatot, amely aztán pontosan azt eredményezi, amiről a szerző írt: termelnek, viszont mivel a 0%-os alapkamat csak egy illúzió volt, nem pedig a társadalmi szokásokat tükröző információ, a termékeket senki nem veszi meg és a gazdaság recesszióba süllyed.

10616151_727833187301204_1063730824865221741_n

A kiszorított munkaerő számára a kapitalizmus nem biztosítja az önellátás lehetőségét – hiszen minden ilyen kísérletnél a kapitalizmus csak hatékonyabb megoldást nyújt, tehát aki bérből nem tud megélni, az önellátással még annyira sem fog

Már pedig meg lehet élni önellátásból is. Lehet patakhoz járni vizet meríteni, lehet halászni és vadászni, bogyókat gyűjtögetni, sátorban vagy barlangban élni. Viszont ha valaki szeretné igénybevenni azokat a szolgáltatásokat, amiket más emberek hoznak létre saját munkájukon keresztül, ahhoz valami értéket kell nyújtani azok számára, akik termelik azt. Ez nem olyan dolog, amiért sikítani kéne. A kisgyermek még követeli a törődést, az ételt, a csokit, a játékokat, és neki nem kell ellenszolgáltatást nyújtania azért, hogy megkapja, szülei megdolgoznak érte. Viszont ahogy az ember felnő, és saját lábára kell állnia, azt is meg kell tanulnia, hogy azok a dolgok, amelyekért a szülei megdolgoztak, számára pedig ingyen jártak, nincsenek ingyen többé. Azokat mások saját munkájukon keresztül hozzák létre azért, hogy saját gyermekeiket eltarthassák. És ha valaki szeretné azokat a termékeket, értéket kell nyújtania értékért.

A “kiszorított” munkaerő pont annyira kiszorított, mint amennyire én sírhatok és kiálthatok igazságtalan kizsákmányolást azért, mert nem veszi meg az első velem szembe jövő ember a kezembeakadó legelső tárgyat. Nincs szüksége a társadalomnak arra a szolgáltatásra, amit előállítanak, és a szabad piac esszenciája az, hogy az képes benne boldogulni, aki erőt és energiát fektet abba, hogy kifürkéssze, mit szeretnének embertársai, és aztán ellenértékért cserébe vágyai tárgyát nyújtani a többi embernek.

A másik megoldás az erőszak és rablás.

ezért két lehetőség nyílik, vagy az állam segélyezi addig, amíg valami prolifoglalkoztató ki nem választja valamiféle alantas munkára

Szegény embernek olyan munkát kell dolgoznia, amihez nem fűlik a foga. Szegény, vagy rabolt pénzből él, vagy értéket kell teremtenie, és bepiszkolódik a pici ruhája vagy feltörik a körmöcskéje. Alantas munkával kényszerítik arra, hogy megdolgozzon a saját ételéért és otthonáért, és nem engedik neki hogy erőszakkal elrabolja, kikényszerítse a pénzt olyanoktól, akik dolgoznak.

🙁

vagy – ami az anarchokapitalisták nagy vágyálma – kiirtjuk a felesleget, amíg végül meg nem valósul az “Új világrend” nevezetű utópia, ahol 500 millió embernél többre nincs szükség, és ahol az 500 millióból 100 millió pszichopata lesz a bolygó új ura, a maradék 400 millió pedig az ő fényűzésük megteremtéséért felelős rabszolga.

Baszki lebuktunk.

Az Apple megtehetné, hogy alkalmazottainak átlagban háromszor annyit fizessen, mint ahogy most teszi (és még így is tudna mit az offshore-ba aprítani), vagy ugyanekkora átlagfizetéssel háromszor ennyi embert foglalkoztasson, hiszen világosan látszik, hogy az egyéni teljesítmények összessége a józan ész logikája szerint erre predesztinálná a céget. Valamiért mégsem teszi, épphogy minimálisan ad több fizetést alkalmazottainak, mint a versenytárs tech cégek. Miért van ez?

Pont úgy, mint ahogy azt feljebb említettem, a szerző is megteheti, hogy tízszerannyit fizessen minden megvásárolt termékért, ahelyett hogy kizsákmányolná és kirabolná a szegény dolgozót, erőszakkal elvenné tőle azt a pénzt, amit a szerző saját zsebében tart.

Hát mert a kapitalizmusban a hevesen puffogtatott hazugságok ellenére köze nincs a várható jövedelmednek az egyéni teljesítményedhez! Szeretném látni azt a munkáltatót (már évek óta keresem), aki azt mondja, hogy a teljesítményeddel egyenlő arányban kapod a fizetést, és nem áll neki trükközni a teljesítménybérrel. Nincs ilyen, soha nem is volt, soha nem is lesz.

Sajnos itt már csak ismételni tudom magam. Általában a cikk elején látszódik, milyen érvelési hibákat követ el a szerző, a második fele csak variációk ugyanazon témára. Ismét azt kell hogy mondjam, oka van annak, hogy a szofisták nem definiálják azokat a szavakat, amiket használnak. Ha azzal kezdte volna, hogy mi a kapitalizmus definíciója, talán ő is látná mennyire hülyét csinál magából azzal, hogy évek óta keresi a kapitalizmus egy jelenségét egy olyan társadalomban vagy gazdaságban, amelyet hatalmas mértékben ural az állam.

Mint ahogy Milton Friedman mondta, a munkásokat a kizsákmányolástól a többi vállalkozó védi meg, akik addig licitálják felül a béreket, amíg azok el nem érik a lehető legmagasabb szintet, a munkás teljesítményének szintjét. Ehhez természetesen az szükséges, hogy szabad piaci verseny létezhessen, és az állam ne szabályozza a termelés minden aspektusát adókkal, előírásokkal, vámokkal.

Ma nem ilyen világban élünk, és talán ezért nem találta sehol a kedves szerző azt a munkáltatót.

Az anarcho-kapitalisták viszont rohadtul nem a szabad piacot kérik számon sem a kapitalizmustól, sem a multinacionális cégektől, hanem a tipikus proli vs. proli felállásban vesznek részt, azaz a vállalkozó proli szidja a munkavállaló prolit, munkanélküli embertársait – akiknek épp elég baj, hogy keresletük hiányában nem tudnak részt venni a piacgazdaságban – meg legszívesebben sortűz elé állítanák.

Nincsen proli vs. proli felállás abban a jelenetben, amit a szerző kritizál. Amikor a társadalomban megkülönböztettem az értékteremtő és élősködő kasztot vagy osztályt, azt úgy is fogalmazhattam volna, hogy az elnyomott és az uralkodó osztály. A képzavar következtében elkerültem, viszont egy pillanatnyi félreértés se essék: azok, akik a vagyonszerzés politikai módszerét használják, mind élősködők, mind az uralkodó kasztba tartoznak. Azok, akik az állami erőszakot használják ahhoz, hogy minimálbéremelést vagy segélyeket harcoljanak ki, azok nem a proli vs. proli kategóriába tartoznak, tudniillik a proli nem használ törvényesített erőszakot, hogy adókon keresztül kisemmizze és felélje a másik proli vagyonát.

Mert ugyan miféle alternatívát állítanának a segélyezéssel szemben? Csak az éhhalált.

A szabályozásokon és minimálbér törvényeken keresztül létrejött munkanélküliség eltörlését és a gazdaság felszabadítását, hogy zseniális vállalkozók helyet találjanak mindenkinek, aki dolgozni akar. Tudomásom szerint éhhalál kizárólag olyan országokban van, ahol a kapitalizmusról még senki sem hallott – Magyarország is épphogy kimászik ebből.

 Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.

One thought on “Keynes és Marx szerelemgyereke

Comments are closed.