Olvasási idő: ~ 22 perc

Az előző, Miért érdekeljen a politika című bejegyzésben érintettük annak a kérdését, milyen szerepet töltenek be a mitológiák az emberi faj életében. Most – feltételezve, hogy a mitológiai történetek nem szó szerint, hanem szimbolikusan értendők – Káin és Ábel történetét fogjuk vizsgálat alá vetni.

A mitológiák alapját olyan motívumok képezik, amelyek – Carl Gustav Jung szavaival élve – a kollektív tudattalanból származnak. Ez azt jelenti, hogy ezek a motívumok nem egyéniek, hanem egyetemesen fellelhetőek minden emberi kultúrában. Az előző bejegyzésben hoztunk pár példát a Hős archetípusának ismételt felbukkanására, de úgyszintén fellelhető az özönvíz, az ellenséges testvérpár, a mindent látó szem és még megannyi más motívum a számtalan ember-alkotta mitológiában. Jung a kollektív tudattalan tartalmát – a motívumokat, amelyek egyetemesen felbukkannak az emberiség kultúráiban, téren és időn át – archetípusoknak nevezte.

Ezek az archetípusok pszichológiai és morális ismereteket foglalnak magukban, amelyek az emberi közösségeket vezették. Ahogyan Jung fogalmazott: “Miért a pszichológia a tapasztalati tudományok legfiatalabbika? Miért nem fedezte fel az ember már régen a tudattalant, és miért nem hozta felszínre örök képeinek kincsét? Egész egyszerűen azért nem, mert vallásos képletünk volt minden lelki dologra, amely sokkal szebb és átfogóbb, mint a közvetlen tapasztalat.”

Káin és Ábel története nem csak arra ad nagyszerű alkalmat, hogy részletesebben megértsük az archetípusok elképzelését, hanem arra is, hogy megértsünk egy igen valós pszichológiai jelenséget, amely nagymértékben fellelhető a mai Magyarországon.

Az áldozat természete

A történet így kezdődik:

1. Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, a ki fogad vala méhében és szűli vala Kaint, és monda: Nyertem férfiat az Úrtól.
2. És ismét szűlé annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földmívelő.
3. Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből.
4. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára.
5. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.

A felületes szemlélődő itt talán nem lát többet primitív emberek babonás szertartásánál. És igaza is volna, ha az egész történetet szó szerint értelmezné és ha feltételezné, hogy ez egy valóban lejátszódott történelmi eseményt mesél el.

De ezek hamis feltételezések.

Az ember nem úgy jön ki a moziból egy Harry Potter film vetítése után, hogy azt mormogja a bajsza alatt: “Ekkora marhaságot! Varázslat nem létezik! Egyáltalán minek pazarlom arra az időm, hogy azt nézem, ahogy téveszmés emberek ‘varázsfőzeteket’ készítenek és ágakkal hadonászva ‘varázsolnak’?” A Harry Potter esetében megértjük, hogy amit látunk az nem szó szerint értendő, hanem szimbolikusan – és azért értjük meg a Potter-történeteket anélkül, hogy ilyenekre gondolnánk, mert motívumait az egyetemes, avagy kollektív tudattalanból meríti. (A Star Wars még J.K. Rowling történeteinél is nyilvánvalóbban – és tudatosabban – teszi mindezt.)

Mit szimbolizál tehát Káin és Ábel történetében az ajándék motívuma? Nos, a történet az ajándék alatt azt érti, amire a modern nyelvben áldozatként hivatkozunk. Ez az áldozat pedig nem babonás primitívek többnyire megdöbbentő szokása, hanem valami, amit életünk során mi is számtalanszor meghozunk. Áldozatot hozunk akkor, amikor a hedonista partizás helyett értékesíthető képességek elsajátítását választjuk. Áldozatot hozunk akkor, amikor megtakarítunk. Áldozatot hozunk akkor, amikor időnket munkára, nem pedig szórakozásra fordítjuk. Újra meg újra feladjuk ösztöneink kívánságait, hogy helyette fenntartható – de rövidtávon az akaraterőt és a kitartást próbára tevő – életet élhessünk.

A történetben Ábel azt az embert szimbolizálja, aki valóban meghozza a helyes áldozatokat. Feláldozza “juhainak első fajzását” – azaz elsőszülött borját, amelyet mindig a legértékesebb példánynak tartanak. Ő az, aki tanul, aki dolgozik, aki megtakarít, aki egy stabil házasságig vár a gyermeknemzéssel, aki feláldozza rövidtávú élvezeteit a hosszútávú boldogsága érdekében.

Ezzel szemben Káin áldozata az “Úr” szemében nem volt elégséges. Káin történetét is nagyon jól ismerheti az ember: a munkanélküli fiatal, aki idejét videojátékok előtt tölti; az egyedülálló anya, aki felelőtlen embereknek adta oda magát; az ember, aki hónapról hónapra többet fogyaszt jövedelménél, és így egyre halmozódó hitelekből él; a tunya ember, a hedonista és az akaratgyenge ember, akit saját ösztönei vezetnek a szenvedés útjára. De Káin szimbolizálja például a munkást is, aki valóban erőfeszítéseket tesz, de az kevésnek bizonyul a valóság követelményeivel szemben, mint például a gyári dolgozót, aki elvárja, hogy pusztán azért a tényért, mert valami munkát végez közel annyi fizetést kapjon, mint egy szoftverfejlesztő vagy egy mérnök – és önmaga fejlesztése helyett az állami erőszak pártolását választja, hogy ezt elérje.

Hogy az Úr mit szimbolizál, annak elemzésére itt nincs elegendő terünk. Gondolhatunk rá úgy mint a társadalomra, mint a Mindent Látó Szemre – Isten gyakori ábrázolására – aki folyamatosan ítéletet hoz az egyén felett, vagy egész egyszerűen úgy, mint a valóságra amivel az ember szembe találja magát. Ami elemzésünk viszonylatában fontos az a következő:

Ahhoz hogy sikeres legyen a társadalmi/gazdasági életben, az embernek fel kell áldoznia rövidtávú, tudattalan élvezeteit, és akaraterejével kell magát rávennie a hosszútávon kifizetődő munkára – az embernek termelnie kell, mielőtt fogyaszt. Ábel azt az embert szimbolizálja, aki úgy éli életét, ahogy azt a természet törvényei megkívánják tőle. Káin azt szimbolizálja, aki nem hajlandó meghajolni a természet kívánalmainak.

Harag

Megértjük, hogy az embernek termelnie kell, mielőtt fogyaszt. Megértjük, hogy az embernek lélegeznie kell, ha életben akar maradni. Ayn Rand fogalmazta meg ezt a tényt a legkiválóbban:

Az ember elméje fennmaradásának alapvető eszköze. Az életet kaptuk, de a fennmaradást nem. A testünket kaptuk, de a táplálását nem. Az elmét kaptuk, de nem a tartalmát. Ahhoz, hogy életben maradjunk, cselekedni kell, de a cselekvéshez előbb ismernünk kell a tett jellegét és célját. Nem szerezhetjük meg az élelmünket anélkül, hogy ne ismernénk magát az élelmet, és azt, hogyan szerezhető meg. Nem tudunk árkot ásni, vagy egy részecskegyorsítót felépíteni, ha nem tudjuk a célját, és azt, hogy miként valósítsuk meg. Az életben maradáshoz gondolkodnunk kell. Ám a gondolkodás választás kérdése. A kulcs ahhoz, amit oly lazán „emberi természetnek” neveznek, az a nyílt titok, amellyel együtt élnek, mégis rettegnek megnevezni, az, hogy az ember szándékos tudattal rendelkező lény. Az értelem nem magától működik; a gondolkodás nem mechanikus eljárás; a logikai kapcsolatokat nem az ösztön teremti. A gyomrunk, a tüdőnk, a szívünk működése automatikus, de az elménké nem. Az életünk bármely órájában és bármely területén szabadon gondolkodhatunk vagy elkerülhetjük a gondolkodást. Azonban nem menekülhetünk alaptermészetünk elől, a tény elől, hogy az ész a fennmaradásunk eszköze, úgyhogy önök számára, akik emberi lények, a „lenni vagy nem lenni” kérdése úgy merül fel, hogy „gondolkodni vagy nem gondolkodni”.

Amikor viszont Káin szembesült azzal a ténnyel, hogy áldozatai elégtelenek a valóság követelményeihez viszonyítva, izzó gyűlölet kapott benne lángra:

5. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.
6. És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet?
7. Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.

Egyrészt itt azt mondja az Úr Káinnak: a haragodat semmi sem igazolja. Ha elégséges áldozatot hozol, épp úgy eléred a célodat, mint bárki más – ha az áldozatod elégtelen, egyedül te lehetsz a hibás. Miért engem hibáztatsz azért, mert az erőfeszítéseid kevésnek bizonyultak? Te magad játszol ok-okozati szerepet a saját szenvedésedben – ha Ábel teljesítményét nyújtanád, téged is jutalomban részesítenélek. 

De a második mondatrészben rejlik a kulcs Káin jelenségéhez. “A bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása.” Más szóval, amikor az ember gyűlöletet kezd táplálni mások iránt, hogy a kudarcában játszott saját szerepét palástolja, nagyon könnyen megnyílik előtte az út az igen sötét gondolatokhoz. Ilyenkor könnyen felébredhet az embernek a legsötétebb, legkegyetlenebb része, amelyet Jung Árnyéknak nevezett – amely a hétköznapi embert pillanatok leforgása alatt a náci vagy a szovjet rendszer vérszomjas katonájává teszi – ez történt a Stanfordi börtönkísérlet alatt, amelyben átlagos diákokat elítélteknek és börtönőröknek választottak, a hatalmat kapott diákok pedig pár nap leforgása alatt olyan kegyetlen és vérszomjas szadistákká váltak, hogy le kellett állítani a kísérletet.

Jung úgy érvel, hogy az emberi igazi énje kifejlődésének egy elengedhetetlen fázisa, hogy az ember személyiségébe olvassza saját Árnyékát. Kizárólag így lehet “uralkodni rajta.” Máskülönben az ember szelíd és meghunyászkodó lesz társaságban, majd mélyen önmagában fog kegyetlen indulatokat táplálni azok ellen, akiknek nem képes nemet mondani, akik folyamatosan átlépik a korlátait. És kizárólag az a társadalom képes elkerülni azt a horrort, amit a náci Németország vagy a szovjet Oroszország élt át, amely tagjai képesek nemet mondani a tömegnek, képesek ellenállni az egyre növekvő, gyilkos ideológiai áramlatoknak.

Az Úr utolsó kijelentésének a jelentése a következő: Amikor az áldozataid elégtelennek bizonyulnak, megkörnyékez a saját személyiséged elnyomott árnyékrésze, és táncra hív, hogy élvezeted leld a legsötétebb, bűnös gondolatok kitervelésében – de csak rajtad múlik, hogy engedsz-e a kísértésnek. Káin és Ábel története nem Isten szeszélyéről szól, hanem az ember előtt megnyíló morális döntésről, amikor erőfeszítései elégtelennek bizonyulnak a valóság követelményeivel szemben. Az ellenséges testvérpár archetipikus története arra hivatott megtanítani az embert, hogy két út áll előtte: választhatja a “megváltó” hős útját (Ozirisz, Ábel, Kriszus, Gilgamesh, Buddha) aki alázattal meghajol az ismeretlen előtt; akit folyton csábít a bűn vagy a gonosz, és aki saját akaratánál fogva elutasítja azt – vagy választhatja az ellenfél útját, (Széth, Enkidu, Káin, Sátán, Mara) aki önként megadja magát a gonosznak és kedvét leli abban; aki hajlandó gonosz tetteket elkövetni annak tudatában, hogy amit tesz, az bűn. 

Testvérgyilkosság

Mindenki jól ismeri a történetet ezután:

8. És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt.

De mi a motivációja ennek a gyilkosságnak? Részint a bosszú, nyilvánvalóan.

Amikor az ember elkerüli annak a ténynek a felismerését, hogy ok-okozati szerepet játszik a saját szenvedésében, majd valaki emlékezteti őt rá, annak a következménye gyűlölet és erőszak. A felelősség – elviselhetetlen. Amit az emberek hallani akarnak, az az, hogy te bizony mindent helyesen csináltála körülmények áldozata vagy, mások tehetnek a boldogtalanságodról – nem pedig azt, hogy a tied a legnagyobb szerep a szenvedésedben, és ha máshogy tettél volna, nem gyötörne kín.

Aztán ott van Ábel. Az élő, lélegző, boldog és sikeres megtestesítője mindannak, ami te szeretnél lenni – de amire képtelen voltál. A két lábon járó emlékeztetője annak, hogy a kínjaidért te vagy a hibás. Az idea, amire mindig is vágytál.

Haragtól vezérelve Káin tehát elpusztítja Isten – és saját – szemében a legnemesebb ideát – ha ő képtelen rá, hát senki se testesítse meg azt.

Káint elűzi az Úr, feleségével letelepedik Édentől keletre, gyermekeket nemzenek, és vérvonaluk nemzedékeken át egyre nő. Káin gyermeke Hánókh, Hánókh fia Irád, Irád fia Methusáel, Methusáel fia Lámekh. Lámekh pedig egy feleségével Tubálkainnak ad életet, aki – a Biblia szerint – “mindenféle réz- és vasszerszámok kovácsolója,” tehát az első fegyverkovács.

Persze ez sem szó szerint értendő. Ismét, a mitológia lényege nem pontos történelmi leírást adni arról, hogy – esetünkben – ki volt az első kovács. Sokkal inkább: miután az ember teret enged önmagában a sötét gyűlölet és az erőszak számára, az elkezd terjedni a társadalmon belül, és egyre több és több embert magával ragad, mindaddig, amíg az egész közösséget felemészti az erőszak és a háború.

Ezt követi az özönvíz.

Kapitalizmus és kommunizmus

A következőkben szeretném Káin és Ábel történetét modern kontextusba helyezni. Szeretném elmondani pontosan ugyanazt a történetet egy teljesen eltérő, de az oldalunkon már megszokott nyelvi eszköztárral.

A kapitalizmus a fogyasztók kiszolgálásának társadalmi rendszere. Más szóval az érintetlen kapitalizmusban az embertársaink szolgálatán keresztül vezet a vagyonhoz az út: elégítsd ki felebarátod igényeit – és tedd azt olcsóbban, jobban mint mások – és megjutalmaznak. Azok meríthetnek a legtöbbet az embertársaik által előállított javakból és szolgáltatásokból, akik a legtöbb értéket állítják elő embertársaiknak.

A kapitalizmusban tehát a fogyasztó az Úr. Minden termelési folyamat arra törekszik, hogy kielégítse az átlagember folyton változó, és sokszor önmaga előtt is rejtett kívánalmait. Maga az átlagember sem tudta, hogy arra vágyik, hogy a zsebében lapuló szuperszámítógépeken keresztül beszélgethessen barátaival, hogy a munkába menet zenét, hangoskönyvet, rádióműsort hallgasson róla, és hogy fuvart rendelhessen, vagy fizethessen rajta keresztül pár érintéssel – mígnem valaki megalkotta, és az átlagember kezébe adta.

Azok járnak sikerrel, akik a legpontosabban megjósolják, mit kívánnak majd embertársaik a közeljövőben, és olyan áron legyártják azt, amelyet a fogyasztók megfizetnek. Ez a folyamat áldozatokkal jár: a vállalkozónak megtakarításokat és képességeket kell felhalmoznia ahhoz, hogy a kezdeti elképzelését megvalósíthassa a termelési folyamaton át, és eladhassa a kiszámíthatatlan és szeszélyes urának: a fogyasztónak. Az alkalmazott úgyszintén: azokat a képességeket kell elsajátítania, amelyet alkalmazva a legnagyobb mértékben képes kielégíteni a vásárlók vágyait és szeszélyét  – amelyek a leginkább megnövelik embertársaik életszínvonalát. (És a vásárlók igényei éppoly önkényesek és kiszámíthatatlanok, mint amilyennek Isten látják sokan a káini történetben.)

A szabadpiaci kapitalizmusban az élet egyszerű – de csak akkor, ha mások életét egyszerűvé teszed. Ha a helyénvaló áldozatokat mutatod be a közösségednek, jutalomban részesülsz – ha nem, a közösség “nem tekint az ajándékodra.”

Ez az egyetlen társadalmi rendszer, amely képes azt a hatalmas vagyont megteremteni, amelyet mindannyian élvezhetünk a 21. században. Ez a rendszer mindenki önérdekévé teszi, hogy értéket teremtsen a másiknak, hiszen értékteremtő erőfeszítésével ő maga is hozzáférhet a mások által teremtett értékhez. Ludwig von Mises szavaival:

“A kapitalizmus nem csupán tömegtermelés, hanem tömegtermelés a tömegek igényeinek kielégítéséért. A régi szép napok művészei és kézművesei szinte kivétel nélkül a tehetősek vágyait lesték. A gyárak viszont a tömegek számára gyártanak olcsó árucikkeket. A legelső gyárak mindegyikét arra tervezték, hogy a tömegeket szolgálják – ugyanazt a réteget, ami a gyárakban dolgozik. Ezek az üzemek vagy közvetlenül vagy közvetve – exportálással, majd külföldi étel és nyersanyag biztosításával – ellátták a tömegeket. Az értékesítés új alapelve éppúgy jellemvonása volt a korai kapitalizmusnak, mint a napjainkbelinek. Maguk a munkavállalók a fogyasztók, akik az összes előállított termék legnagyobb részét fogyasztják. Ők a szuverén vásárlók, akiknek „mindig igazuk van.” Vásárlásuk vagy vásárlástól való tartózkodásuk határozza meg, mit termeljenek, milyen mennyiségben és milyen minőségben. Azzal, hogy megvásárolják, ami a leginkább kedvükre való, bizonyos vállalatoknak hasznot és növekedést hoznak, míg mások pénzt veszítenek és összezsugorodnak. Tehát ők azok, akik a termelési tényezőket folyamatosan olyan üzletemberek irányítása alá mozdítják, akik a legsikeresebben elégítik ki kívánságaikat.”

A kapitalizmus alatt a termelési tényezők magántulajdonlása egy társadalmi funkció. A vállalkozók, a tőkések és a földbirtokosok nem többek a vásárlók megbízottjainál, e megbízás pedig visszavonható. A meggazdagodáshoz nem elég a tőke egyszeri megtakarítása és felhalmozása. Újra és újra be kell fektetni azt annak mentén, ami a leginkább teljesíti a vásárlók kívánságait. A piaci folyamat egy minden nap megismétlődő népszavazás, amely elkerülhetetlenül kitaszítja a haszonszerző emberek soraiból azokat, akik tulajdonukat nem a közösség parancsai szerint alkalmazzák. A vállalatok – a jelenkori kormányok és az összes önjelölt értelmiségi megszállott gyűlöletének célpontjai – csak azért válhattak méretessé és maradhatnak azok, mert a tömegekért dolgoznak. A gyárak, amelyek néhány ember luxuskívánalmait törekednek ellátni, sosem nőnek nagyra. A tizenkilencedik század történészeinek és politikusainak nagy hibája abban rejlik, hogy nem vették észre, hogy a munkások voltak az ipari termékek fő fogyasztói. Az ő nézőpontjuk szerint a bérkereső egy olyan ember volt, kinek erőfeszítései kizárólag egy élősködő, kényelemben élő osztály számára teremtettek hasznot. Azon téveszme által vezérelve tevékenykedtek, mely szerint a gyárak károsították a fizikai munkások tömegeit. Ha bármi figyelmet fordítottak volna a statisztikákra, könnyen felfedezhették volna véleményük hibás természetét. A csecsemőhalandóság csökkent, az átlagos élettartam meghosszabbodott, a népesség megsokszorozódott és az átlagember akkora mértékű kényelmet élvezhetett, amiről a régebbi korok legtehetősebbjei sem álmodhattak.”

A kapitalizmus alapját egy erkölcsi szabály képezi: senki sem kezdeményezheti az erőszak használatát más ember személye vagy tulajdona ellen. Ha az ember birtokba kívánja venni a másik ember tulajdonát, ahhoz fel kell ajánlania egy értéket ennek a másik embernek, amiért cserébe ő hajlandó lesz lemondani vágyott vagyonáról. A non-agresszió elve alapján senki nem avatkozhat be erőszak használatával két fél önkéntes cseréjébe, senki sem tilthatja meg erőszakkal az üzletkötést, vagy senki sem kényszeríthet vagyonuk átadására másokat.

Amikor az ember áldozatai nem hozzák meg a kívánt eredményt – amikor erőfeszítéseit a fogyasztók nem értékelik úgy, ahogyan ő óhajtja – az ember a jó és a gonosz közötti morális választással szembesül. Válaszút elé ér. Az előtte álló egyik lehetőség az alázat, az eltökéltség, az elköteleződés amellett, hogy a jövőben jobban szolgálja embertársait – a másik a harag, az arrogancia, az egyoldalú akarás, és az ember lelkének degenerációja a gyilkos és erőszakos vágyak poklába.

Ilyenkor születik meg az ember, aki úgy hiszi, hogy nyomorának forrása a multik kizsákmányolása, a tőkések elnyomása és a kapitalizmus kapzsisága. Aki izzó gyűlöletet táplál a gazdagok és sikeresek iránt, mint ahogy Káin táplált izzó gyűlöletet a megfelelő áldozatokat meghozni hajlandó Ábel iránt – aki saját elégtelenségének folytonos emlékeztetője volt.

A kommunisták esetében kettős szerepet tölt be minden sikernek, minden gazdagságnak a démonizációja: ha elhiteted magaddal, hogy minden gazdag ember kizsákmányoló, elkerülheted a tényt, hogy te vagy saját nyomorodnak a kovácsa – illetve a démonizált sikeres embereket nyugodtan kirabolhatod és kényszerítheted az állam hatalmával.

A vállalatvezető minden esetben “bőrfotelben a seggét meresztő hájas ganajtúró,” aki előbb alkalmazza “unokaöccse ivócimboráját” mint az alkalmas jelentkezőt, “mocskos, ingyenélő, mutyikapitalista, mások nyakán élősködő csőcselék” aki “1000 forintért, menjen, és jól bassza pofán, a magyar köcsög, kizsákmányoló gecifaszférget,” a sikeres alkalmazottak pedig “biorobotok,” “csak a laptop előtt akarnak ülni egész nap, anélkül, hogy bármit is csinálnának” mert “nem hajlandóak [kétkezi munkát] dolgozni.” (Ezek mind-mind valódi kommentek, érdemes például a http://munkahelyiterror.blog.hu bejegyzései alatti hozzászólásokat olvasgatni.)

Káin és Ábel története arra világít rá, hogy a legszörnyűbb emberi bűnök mögött meghúzódó motiváció az, hogy az ember nem hajlandó meghozni a szükséges áldozatokat, amelyek nyugodt kapcsolatot teremtenek közötte és a közössége – vagy általánosságban a külvilág – között. Az áldozathozatal elutasítása pedig az emberi lelket egy gyűlölettel átitatott, romlott és erőszakos sötétségbe taszítja, amely egészen addig terjed a társadalmon belül, mígnem az egész közösség erőszakba és háborúba fullad.

Ennek a folyamatnak az elburjánzott változatát látjuk uralkodni a mai magyar társadalomban. A romlott káini lélek által propagált erőszakot tisztán láthatjuk az állam egyre terjeszkedő hatalmában: az adókban, a szabályozásokban, az államosított intézményekben – illetve a közbeszédben, amely a szabadság gondolatát “zsidóbérenc libsi propagandának” kiáltja. Ahogyan Ludwig von Mises kifejtette A középút politikája szocializmushoz vezet című esszéjében, országunk a teljes szocializmus irányába menetel.

Úgy tűnik, Káin gyermekei vagyunk mindnyájan, és közeleg az Özönvíz.

Ahhoz, hogy megállítsuk – és visszájára fordítsuk – ezt a vészt, a te támogatásodra van szükségünk. Egyedül úgy térhetünk le erről az útról, ha a magyar közösség megismeri a szabadság eszméjét. Ezt pedig nem tudjuk elérni nélküled. Nem tudunk több olvasót bevonzani, nem tudunk több emberhez elérni hirdetések nélkül, támogatások nélkül, nélküled. Ha minden rendszeres olvasónk – legalábbis aki egyetért a szabadság eszméjével, hiszen vannak olyanok is, akik gyűlöletből járnak ide (hello gyűlöletből olvasók) – akár csak 1500 forintot adományozna a cél érdekében, havonta tíz és tízezrekhez juthatnánk el, a szabadság tábora pedig egyre növekedne.

Tudod, hogy ez a helyes dolog. Tudod, hogy ez az út előre. Támogass minket.