Olvasási idő: ~ 14 perc

A nyugati civilizáció – és vele együtt az emberiség – történelmi fordulóponthoz ért, amikor a német filozófus Friedrich Nietzsche kinyilvánította az addig domináns világnézet végét. Így fogalmazott A vidám tudomány című művében:

 ***

Az őrült. – Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt kiabálta: „Istent keresem! Istent keresem!” – Mivel a jelenlévők között épp sokan voltak, akik nem hittek Istenben, nagy nevetés támadt. Tán elvesztetted? – kérdezték egyesek. Talán csak nem szaladt el valamerre, mint valami gyerek? – így mások. – Vagy netán elrejtőzött? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? – így kiabáltak és nevetgéltek összevissza. Az őrült közéjük vetette magát, szinte átlyukasztva őket a tekintetével. – „Hová lett Isten? – kiáltott föl. – Majd én megmondom nektek! Megöltük őt – ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De hogyan is csináltuk ezt? Hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert? Ki adta kezünkbe a spongyát az egész láthatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e házaink a jövőben is? És mi magunk vajon megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? Merre halad most? Mi hová tartunk? Minden naptól egyre távolodunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra vagy oldalt vagy minden irányba? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lett-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj? Nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt? Nem halljuk tán az Istent temető sírásók ricsaját? Nem érezzük-e az isteni rothadás szagát? – elrohadnak az istenek is! Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! Mivel vigasztaljuk magunkat mi, minden gyilkosok gyilkosai? A világ eleddig legszentebbje és leghatalmasabbja elvérzett késszúrásainktól – ki törli le rólunk a vérét? Milyen vízzel mossuk le magunkról? Miféle vezeklést, milyen szent játékot találjunk ki önmagunknak? E tett nagysága nem túlságosan nagy hozzánk képest? Nem kell-e istenné lennünk nekünk is, hogy méltónak mutatkozzunk e tett nagyságára? Ennél nagyobb tett nem létezett soha – és aki e tett után születik, az éppen e tett révén magasabb rendű történelemhez tartozik majd, mint az előző volt!” – Az őrült most elhallgatott és megint hallgatóira nézett: ők szintén hallgattak és idegen tekintettel bámulták őt. Végül a földhöz vágta a lámpást, hogy az menten kialudt és ezer darabra tört. „Túl korán jövök – mondotta –, még nincs itt az én időm. Még útban van ez az iszonytató esemény, még vándorol – még nem jutott el az emberek fülébe. A mennydörgésnek és a villámlásnak időre van szüksége, a csillagok fényének időre van szükségük, a tetteknek időre van szükségük, még elkövetésük után is, hogy meglássák és meghallják őket az emberek. Ez a tett még sokkal messzebb van tőlük, mint a legtávolabbi csillagok – és mégis ugyanezt tették meg!” – Beszélik még, hogy az őrült azon a napon különféle templomokba tolakodott be és rázendített Requiem aeternam deo-jára (örök nyugodalmat istennek – A ford.). Amikor kivezették és felelősségre vonták, egyre csak azt hajtogatta: „Ugyan mi egyebek ezek a templomok, ha nem Isten kriptái és síremlékei?”

 ***

Isten halott. Más szóval a racionalitás megbontotta és szertefoszlatta azt a morális alapot, amelyen a teljes nyugati civilizáció eddig állt. Ami azt illeti, nem pusztán a nyugati civilizáció alapköve veszett el, hanem az a teljes erkölcsi térkép, amely az emberiséget legalább az írott kultúra kezdete óta elkíséri, hiszen a keresztény mitológia bizonyos darabjai egészen olyan mélyre, és valószínűsíthetően még mélyebbre vezethetőek vissza.

Ez a mitológiai keretrendszer az emberiség történelme során választ biztosított azokra az alapvető kérdésekre, amelyek megválaszolása elengedhetetlen bármilyen társadalom működéséhez. Röviden, ezeket a kérdéseket összefoglalhatjuk úgy, mint: melyek azok az alapvető szabályok, amelyeken belül mint közösség tevékenykednünk kell? 

A keresztény moralitás a keresztény metafizikán alapszik. Más szóval a keresztény erkölcsi előírások kizárólag akkor lehetnek érvényesek és kényszerítő erejűek, ha valóban isteni parancsok. Az  ateista ember nem csaphatja be magát azzal, hogy a gyilkosság erkölcsileg gonosz – a Biblia alapján – mivel az “a gyilkosság gonosz” következtetés Istenen, Isten tévedhetetlenségén és a próféták istennel való kapcsolatán alapszik, ő pedig alapjában véve nem hisz Istenben – tehát nem fogadhatja el a következtetést, miközben vallja, hogy a premisszák érvénytelenek.

Ennek a felismerésnek a fogságában találta magát Nietzsche a 19. század végén. Mint ahogy a 19. században mások is, ő is látta, hogy az összes olyan morális rendszer, amely misztikus, “metafizikai” vagy transzcendens alapokra helyezi az etikát és a törvénykezést, alapjaiban hibás. A morális értékítéletek, amelyeket a nagynak tartott filozófusok, mint Platón, Kant, Hegel filozófiája, vagy épp a Nietzsche által “a nép számára” szóló platonizmusnak nevezett kereszténység fogalmazott meg, egyszerűen fogalmazva abszolút megalapozatlanok voltak. Ezek az értékítéletek nem voltak többek emberi találmányoknál; végső soron épp annyira bizonyultak igaznak, mintha a pontos ellentétét állítanánk.

Hasonló gondolatok környékezték az orosz ortodox keresztény vallású Dosztojevszkij-t, aki arra a következtetésre jutott, hogy ha nincs Isten, minden megengedett.

Nietzsche már ekkor látta – jelentősen a kommunizmus és a fasizmus felemelkedése előtt – hogy ennek következtében a 20. századot az emberi történelem leghatalmasabb kataklizmája fogja jellemezni, amely az eddig biztosnak vélt morális értékek teljes szertefoszlásának közvetlen következményének tudható majd be. Mint ahogy azt tudjuk, jóslata valóra is vált, és a huszadik század a nyugati civilizáció legkiterjedtebb államizmusát átélve több százmillió ártatlan életét vette el.

Ahogyan A hatalom akarása című könyvének kezdetén írta:

Amit itt elmesélek, nem egyéb, mint a következő két évszázad története. Azt írom le, ami jön, ami már nem jöhet másként: a nihilizmus térhódítását. Ez a történet már most elmesélhető: mert itt maga a szükségszerűség munkál. Ez a jövő szól hozzánk már ezernyi jelben, ez a sors jelzi jövetelét mindenfelé, és már mindenki a jövő e zenéjére hegyezi fülét. Egész európai kultúránk már régen évtizedről évtizedre fokozódó, gyötrelmes feszültséggel tart e katasztrófa felé: nyugtalanul, erőszakosan és rohamosan: akár az áradat, amely a véget akarja, a vég felé tör, amely már nem akar észre térni, mert retteg attól, hogy emlékezzék.

Ez tehát az a történelmi kor, amelyben az olvasó jelenleg találhatja magát. Kevesen, nagyon kevesen látják igazán, hogy az elmúlt és a jelen két évszázad olyan történelmi jelentőségű mérföldkő az emberiség morális történelmében – és ebből fakadóan a teljes világtörténelemben – amelyhez fogható nem történt, talán az írott hagyomány során soha. Megkockáztatnám azt mondani, hogy Jézus keresztre feszítése – ha Jézus egy valós történelmi személy volt – eltörpül amellett a kataklizmikus változás mellett, amelyet a 20. és 21. században átélünk, hiszen Jézus csupán egy olyan személy volt, aki jelentős azonosságot mutatott az emberi történelem tíz és tízezer évén át vallott mitológiájának egy archetípusával – míg amit ma látunk, az a teljes mitológia szertefoszlása.

És mi helyettesíti a mitológiát? Nos, erre elegendő választ adott a huszadik század mészárlása. Röviden: Az Állam. És ha a huszadik század eseményei nem bizonyították eléggé az állam térhódítását, a Pew Research Center 2012-es felmérése perdöntően bemutatja, hogy az ateisták általánosságban az államizmus felé orientálódnak.

A történelmi helyzetünk tehát valahogyan így foglalható össze: Isten halott, az emberiség pedig elveszítette azt a morális iránytűt – avagy szabályrendszert – amelyre eddig az egész civilizáció épült. Ennek következtében úgy tűnik, fajunk olyan véres és erőszakos kataklizmákon megy át, amely életek millióit követeli magának. Aki pedig nem válik államistává, és aki nem kerül egy újabb ideológia rabságába (lásd az amerikai egyetemek, a feminizmus és a baloldali liberalizmus marxista ideológiáit) azt magával ragadja a teljes nihilista rabság: “ha az én illúzióim értelmetlenek voltak, akkor az élet, és minden állítás is az.”

Ha az ember nem akar az államizmus útjára lépni, és nem akar a nihilizmus útjára lépni, akkor mitévő legyen?

Teljesen igazoltnak láthatjuk Nietzsche sötét próféciáját az ő történelmi környezetében. Valóban nem volt mivel helyettesíteni a mitológiai értékrendet.

És akárki is próbálkozott vele, kudarcot vallott, David Hume híres erkölcsfilozófiai törvénye miatt: Hume rámutatott arra, hogy morális értékítéletek nem vezethetőek le a világ tényeiből, más szóval abból, hogy valami “van,” egyáltalán nem következik, hogy valaminek “kell lennie.”

Az Egyesült Államok klasszikus liberális forradalmárjai nem voltak képesek helyettesíteni a mitológiai értékrendet, akármennyire is nemes legyen az eszme, amelynek – John Locke filozófiájára alapozva – hangot adtak, mikor a Függetlenségi Nyilatkozatukban azt írták:

Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.

(A futottak még kategória, illetve Ayn Rand felett átsuhanva, akinek egyszer egy teljes bejegyzést szentelünk) Murray Rothbard sem volt képes átjutni Hume guillotine-ján. Ethics of Liberty című könyvében a lehető átfogóbban bemutatta, miképp alkalmazható a magántulajdonhoz való természetből fakadó jog doktrínája a legkülönfélébb emberközi konfliktusokra, de végső soron nem volt képes kielégítő alapot biztosítani a természetjog tanának.

A nietzschei rémálom – melyben az ember a nihilizmus, az államizmus és a miszticizmus válaszútjai között találja magát – megoldása egészen a 21. század hajnaláig váratott magára. Két egymástól teljesen különálló filozófus fogalmazta meg az objektív, világi etikát, amely győzedelmeskedik Hume guillotine-ja felett. E két megoldás nem egyforma, bár jelentős hasonlóságokkal bírnak.

Az egyik megoldás Hans-Hermann Hoppe argumentációs etikája. Hoppe rávilágított a tényre, miszerint akárki, aki bármiféle érvelésben vesz részt, cselekvése során hallgatólagosan elfogadja a magántulajdonhoz való természetjog doktrínáját; ahhoz, hogy érveljen, el kell fogadnia, hogy kizárólagos tulajdonosa saját testének, így kedve szerint rendelkezhet vele, illetve hogy birtokba veheti és kedve szerint felhasználhatja a természetében fellelhető erőforrásokat. Az ő szavaival:

“Kijelenthető, hogy amikor egy személy azt állítja, hogy bizonyos állítások igazolhatóak, legalább hallgatólagosan igazoltnak fogadja el a következő normát: „senkinek nincs joga hívatlanul támadást kezdeményezni egy másik személy teste ellen, így határozva vagy korlátolva bárki teste feletti irányítást.” Ezen szabály benne foglaltatik az argumentatív igazolás fogalmában. Igazolni azt jelenti, igazolni kényszerre való támaszkodás nélkül. Tulajdonképpen, ha valaki e szabály ellentettét fogalmazná meg, könnyű volna látni, hogy ezt a szabályt lehetetlen megvédeni argumentáción keresztül. Ezt tenni előfeltételezné a szabály (tehát az előbb említett non-agresszió elvének) pontos ellentétét .”

Hoppe érveit részletesen – már amennyire egy ezer szavas esszén belül részletezni lehet – itt taglaltuk.

A másik megoldást pedig a kanadai filozófus Stefan Molyneux fogalmazta meg Egyetemesen Preferálandó Viselkedés című könyvében, amely letölthető illetve elolvasható a következő képre kattintva:

Nietzsche úgy látta, hogy a nihilizmus krízise a 21. század során fogja legteljesebb formáját ölteni. A 20. századi mészárlás lehetősége egyelőre lekerült az asztalról, hála – és ez világunk legsötétebb hálája – a kölcsönös nukleáris megsemmisítés fenyegetésének; az állam elnyomó hatalma viszont minden kontinensen egyre növekszik. Bizonyos helyeken úgy-ahogy él még az ősi mitológiai világrend, de – Nietzsche próféciájával teljes összhangban – valószínűsíthetjük, hogy hamarosan ezekre a földekre is elér a hír, miszerint Isten meghalt.

A kezünkben van jelen korunk és az elkövetkezendő korszak morális válságának megoldása. Ránk, gondolkodókra hárul az objektív, világi etika racionális bizonyításának megértése majd terjesztése, és végső soron rajtunk múlik az emberiség sorsfordító pillanatának kimenetele. Nemzedékünk történelmi kiváltsága a gyógyítókká válni, akik egyedüliként ismerik a világban tomboló morális dögvész orvosságát, és akik emberről emberre haladva átsegítik fajukat e sötét korszakon Isten halála után.

Ez hatalmas tehernek hangozhat, és sokaknak inkább bánatra, mint örömre adhat okot. Valóban komor időket élünk, talán a legzordabbakat, amelyet fajunk valaha látott, az előttünk álló feladat pedig valóban annyira hatalmas, hogy talán eltörpülünk mellette. Nietzsche úgy gondolta, Isten halála után a fajunk előtt álló feladat az, hogy tagjai emberfeletti emberré – hősökké – váljanak, akik önmaguk teremtik meg morális értékeiket. Itt talán több hibát is vétett, de abban mindenképp az igazságra lelt, hogy fajunknak önmaga felé kell emelkednie. De ez nem kívánságra, hanem küzdelemmel történik, hiszen az emberi jellemet mindig a küzdelem és a millió akadály teszi naggyá; increscunt animi, virescit volnere virtus, avagy sérülés által növekednek a lelkek, ahogy maga Nietzsche idézte Bálványok alkonya könyvének kezdő oldalán. Az előttünk álló küzdelem pedig oly’ hatalmas és nehézségtől terhes, hogy akik meglátják egy új világ fényét e korszak horizontján, azok valóban emberfeletti emberré lesznek – ha pedig fajunk győzedelmeskedik az erkölcsi válságával szemben, akkor üdvözöljük a hősök korszakát.

Az Ellenpropaganda kizárólag olyan olvasók támogatásából tartja fenn magát, mint te, és hatalmas szükségünk van a segítségedre. Kattints ide, ha értéket találtál az oldal tartalmában, és támogasd munkánkat.
(Azzal is sokat segítesz, ha megosztod bejegyzéseinket hasonló érdeklődésű ismerőseiddel.)