Amorális barátaink a Kettős Mérce blogján 2017. március 31.-én a progresszív adóztatás mellett érveltek A gazdagok megadóztatásával igazíthatóak ki a Fidesz igazságtalanságai című bejegyzésükben. Érveikre válaszul érkezett az Adózzanak a gazdagok? Ez lenne a megoldás? című bejegyzés Radácsy László tollából a Kapitalizmus blog oldalán. E két írás elemzése kiváló lehetőséget biztosít számunkra ahhoz, hogy számos fontos témáról beszélgethessünk: az adóról, az erkölcsről, és bizonyos mértékben a gazdaságtudomány alapjairól.

1.
Határhaszon

A Kettős Mérce szerzője így fogalmazta meg első érvét a (progresszív) adóztatás mellett:

“Amellett fogok érvelni, hogy nem az az igazságos közteherviselés, ha jövedelmünktől függetlenül arányosan ugyanannyi személyi jövedelemadót fizetünk, a hazai viszonyok között 15 százalékot. Az igazságos közteherviselést éppen a progresszív jövedelemadó valósítja meg, amelyben a magasabb jövedelműek növekvő adókulcsok szerint adóznak. Hogy miért? Hadd mutassak be két „közismert” közgazdasági érvet.

Az első érv a progresszív adórendszer mellett azt mutatja be, hogy a növekvő adókulcsok valósítják meg az egyenlő teherviselés (vagy egyenlő áldozat) elvét. Lássuk miért! Először is szögezzük le, hogy a pénz határhaszna nem állandó. Minél több pénze van valakinek, az utolsó egység által megvásárolható jószág hasznossága annál kevésbé „számít” neki, ellenben minél kevesebb, annál inkább. Régi közgazdasági alapvetés ez, szinte egyidős a közgazdaságtannal.

Más lesz tehát az utolsó ezer forint hasznossága, ha 70 ezer forintunk van összesen havonta és más, ha 700 ezer. Lineáris adókulcs esetén mindenki azonos arányban fizet: az is a jövedelme 15%-át fizeti be adóként, aki keveset és az is, aki sokat keres. De mivel a pénz határhaszna nem állandó, így a kevesebbet keresők számára a 15%-ról való lemondás sokkal nagyobb áldozatot jelent, mint a sokat keresők számára. Nem gondolhatjuk komolyan, hogy a 120 ezres fizetésből 18 ezer forint adót fizetni havonta az ugyanakkora áldozat, mint egy 500 ezresből 75 ezer forintot, ugye? Az adófizetés (közteherviselés) igazságossága viszont éppen abból a tényből fakad, hogy ha az egyes adózók számára ugyanakkora „teher” a közös kasszához való hozzájárulás. Az azonos mértékű teherviselést éppen ezért a progresszív adórendszer valósítja meg, amelyben a magasabb jövedelem magasabb kulccsal adózik.”

A határhaszon elve vagy törvénye, szemben azzal, amit a kedves szerző állít, korántsem egyidős a közgazdaságtannal. Mindenekelőtt már a preszókratikus gondolkodókat és Arisztotelészt is foglalkoztatták a gazdaságtudományi témák, a középkori keresztény gondolkodók pedig elméjük erőfeszítésének jelentős hányadát szentelték a gazdaságtudomány kérdéseinek. Bár Arisztotelész az értékek egyenrangúságát feltételezte, a középkori bölcselők pedig sehogyan nem találtak választ a hitelezés és a kamat szerepére, amely következtében tiltottak minden hitelt, vagy akkori szóval élve: uzsorát, számos egyéb területen mégis kiváló gazdasági következtetésekre jutottak. A gazdaságtudomány alapvető kérdései tehát a kezdetektől foglalkoztatják az embert.

Valójában a határhaszon elve egy viszonylag modern fejlemény a gazdaságtudomány történetében, amely új utakat nyitott, forradalmasította a tudományágat, és megválaszolt számos ősi problémát és ellentmondást.

A klasszikus közgazdaságtan a 19. század közepén válságba ért, mivel hibás alapokból kiindulva egyre több és több hibát halmozott egymásra. Középpontjába és tárgyának – hibásan – nem az egyén cselekvését tette, hanem osztályokat: javak osztályait, termelési tényezők osztályait, munkát, földet, tőkét. Ahogy egyre magasabbra emelkedett a hibás alapokra épített kártyavár, annál több gazdaságtudományi tévképzetnek adott táptalajt. A klasszikus gazdaságtudósok nem voltak képesek kielégítő választ adni arra a kérdésre, miképp alakulnak ki az értékek és az árak. Az úgynevezett “érték-paradoxon” falat emelt a tudomány továbbfejlődése elé. Ezt az ellentmondást Adam Smith a víz és a gyémánt példájával ábrázolta híres Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól című művében; röviden, míg a víz elengedhetetlen az emberi élet fenntartásához, a gyémánt pedig viszonylagosan haszontalan luxuscikk, a gyémánt mégis összehasonlíthatatlanul drágább, mint a víz. Válasz gyanánt Adam Smith sajnálatos és káros következtetésre jutott: úgy gondolta, az értékekben hasadás fedezhető fel, és míg a víz “használati értéke” jóval magasabb, mint a gyémánté, “csereértéke” alacsonyabb.

Ebből a tévedésből fakad az a téves elképzelés, amely szerint a piacgazdaság nem “használatra,” hanem “profitért” termel, amellyel számtalan állami támadást igazoltak az ember szabadsága ellen. (E nézet hibáinak részletezéséért lásd Ludwig von Mises: Bürokrácia – második fejezet.)

Mivel a klasszikus közgazdászok osztályokra, nem pedig az egyéni cselekvésre összpontosítottak, és hibát hibára halmozva képtelenek voltak kielégítő magyarázatot adni az értékek és az árak képződésére, arra a következtetésre jutottak, ami végül Karl Marx tömeggyilkos filozófiája alapját képezi: hogy egy adott termék értéke a termelés költségeiből és a felhasznált munkaórák számából fakad, amely érték a termelési folyamat során épül a termékbe, és a termék részévé válik. Ami azt illeti, pusztán Marx sötét lelkének fúziójára volt szükség a klasszikus közgazdaságtan óceánnyi hibájával ahhoz, hogy megszülessen az ideológia, ami több mint hatvanmillió áldozatot követelt, és ami a mai napig rabul ejti a közgondolkodást. Marx levonta a következtetést, hogy a tőkés és a vállalkozó profitja igazságtalanul szerzett “értéktöbblet,” ami valójában a munkások befektetett munkaóráiból származik, tehát a munkások jogos tulajdona.

A tizenkilencedik század közepére a gazdaságtudomány tehát – úgy tűnt – zsákutcába futott.

A megoldást az osztrák iskola megalapítása hozta el a bécsi egyetem professzora, Carl Menger által. 1871-ben írott könyve, A közgazdaságtan alapelvei majd követője, az úgyszintén bécsi Eugen von Böhm-Bawerk háromkötetes műve, Tőke és kamat hozta el a tudományág számára a “marginalista forradalmat,” amely választ adott a klasszikus gazdaságtudomány problémáira. Megoldásuk az eddigivel teljesen ellenkező episztemológiai megközelítésükből fakadt, ami az egyén cselekvésére helyezte a hangsúlyt, és az egyén által meghozott választásokra és értékítéletekre koncentrált.

Mi tehát az osztrák iskola válasza a klasszikus gazdaságtudomány kérdéseire? Röviden, a következő: az egyén cselekvésével arra törekszik, hogy az elérhető eszközök felhasználásával egy kevésbé kívánatos állapotot egy kívánatosabb állapottal helyettesítsen. Céljait saját szubjektív értékítélete határozza meg. Minden adott pillanatban számos cél közül választhat. Ezek közül azt fogja választani, amit a legmagasabban értékel, és elhalasztja azon célok elérését amelyet kevesebbre értékel. Az egyén céljai besorolhatók egy értékskálába, amelyben a legmagasabbra értékelt cél vagy a legsürgetőbb szükséglet kerül legfelülre, a legkevésbé értékelt cél vagy a legkevésbé sürgetőbb szükséglet pedig alulra.

Példának okáért az ember dönthet úgy, hogy a legértékesebb cél számára tévét nézni, majd ezután elmenni a boltba, majd ezután könyvet olvasni, majd pedig válaszolni az emailjeire:

  1. Tévét nézni
  2. Boltba menni
  3. Könyvet olvasni
  4. Emailekre válaszolni

Ezeket a célokat az ember a rendelkezésére álló szűkös eszközök segítségével próbálja elérni. Éhségét kenyérrel csillapítja, szomját vízzel, és a többi. Ezeknek az eszközöknek az értékét az ember szemében szorosan az eszköz által megvalósítható cél értékítélete határozza meg. Ebből következően minél nagyobb mennyiségben áll rendelkezésre egy adott eszköz, annál több cél érhető el vele.

Példának okáért, egy pohár vizet felhasználhat az ember arra, hogy:

  1. Csillapítsa szomját
  2. Meglocsolja a virágait
  3. Kávét főzzön
  4. Jégkockát készítsen

Láthatjuk, hogy minden pohár víz felhasználható egy kevésbé fontos cél eléréséhez. Ha az embernek pusztán egy pohárnyi vize van, kizárólag a szomját képes csillapítani vele; ha négy pohárnyi, felhasználhatja mind a négy felsorolt cél megvalósításához. És ahogy egyre lejjebb halad az értékskáláján, annál inkább csökken az egységnyi vízről alkotott szubjektív értékítélete.

Egy nagyobb készlet minden egysége alacsonyabb határértékkel bír, mint egy kisebb készlet minden egysége.

Egy termék értéke tehát nem a termék gyártása során felhasznált munkaórákból vagy a költségekből fakad, hanem a fogyasztók szubjektív értékítéletéből. Ha az ember hónapokat dolgozik azon, hogy elkészítsen egy terméket, a termék nem lesz automatikusan értékes; az értéke abból származik, hogy a fogyasztó fel tudja-e használni az adott terméket egy általa sürgetőnek vélt szükséglet kielégítésére, viszonylagos ára pedig a fogyasztó általi értékelés és a fogyasztói kívánságok mértékéből fakad. Egy termék, amit a fogyasztók nem kívánnak, értéktelen, függetlenül a termelés során felmerülő költségektől és munkaóráktól.

Ez tehát a csökkenő határhaszon törvénye. A Kettős Mérce szerzője által megfogalmazott érvre a határhaszonnal és az adónöveléssel kapcsolatban a Kapitalizmus blog szerzője a következő választ adta:

A pénz esetében a háttérhaszon (sic!) értelmezhetetlen, ugyanis tetszőleges időben tetszőleges árura becserélhetem, olyan, mintha bármire bármikor szert tehetnék.  Ráadásul a szolgáltatásokból soha nem elég, háttérhasznukat az idő növeli: a fodrásznak egy nappal a hajvágás után szinte nulla a háttérhaszna, ám egy hónap múlva már ismét magas.

Ez az elemzés helytelen. Ahogy Murray Rothbard kifejtette Mit művelt a kormány a pénzünkkel? című klasszikusában, a pénz alapvetően és elsősorban egy árucikk. A csökkenő határhaszon törvénye épp úgy vonatkozik rá, mint bármely más gazdasági jószágra. Való igaz, hogy a pénz, mint eszköz, csak közvetve teszi lehetővé a szükségletek kielégítését, de ez nem változtatja meg az alapvető tényt, hogy az ember cselekvése során eszközként használja azt céljai beteljesítése érdekében, és mindig a legsürgetőbbnek vélt szükséglete kielégítésére törekszik. Való igaz, hogy a pénzzel elérhető kvázi minden termék és szolgáltatás, de az ember a pénzét mindig azokra a termékekre és szolgáltatásokra fogja becserélni, amelyek eszközként szolgálnak legsürgetőbb szükségletei kielégítésére.

Az alapvető probléma a Kettős Mérce szerzőjének érvelésében nem az, hogy a határhaszon jelensége nem alkalmazható a pénzre, hanem az, hogy a határhaszonnak az égvilágon semmi köze az adóztatás helyes mértékéhez.

2.
Adóztatás

A gazdaságtudomány a javak és szolgáltatások termelésével, elosztásával és fogyasztásával, a szükségletek kielégítésére törekvő emberi cselekvéssel és cserével foglalkozó társadalomtudományi ág. A gazdaságtudomány leíró tudomány: tényeket közöl a valóságról. Nem azt írja elő, milyennek kell lennie a valóságnak, amely az etika feladata, hanem azt, hogy milyen a valóság.

Ez nem azt jelenti, hogy a gazdaságtudománynak nem része az adóztatás témaköre. Murray Rothbard és Hans-Hermann Hoppe oldalak százait szentelték az adóztatás kérdésének elemzésére. Ez egy fontos kérdés, és mivel a modern gazdasági élet szerves része, elkerülhetetlen annak részletes megismerése, ha az ember a társadalom működésének megértésére törekszik.

De a gazdaságtudomány nem foglalkozik azzal, mi az igazságos adóztatás. Az igazságosság kérdését belevonni egy gazdaságtudományi érvelésbe akkora mértékű fogalomzavart tanúsít, hogy azt nem lehet eléggé kihangsúlyozni. Az igazságosság és igazságtalanság kérdése a filozófia egy teljesen más ágának a területe. A határhaszonnal érvelni az igazságos adóztatásról épp olyan mértékű hiba, mint a relativitáselmélettel érvelni amellett, hogy “minden igaznak mondott állítás relatív,” biológiai különbségekkel érvelni egy rassz abszolút felsőbbrendűségéről, vagy science-fiction művekkel érvelni a kommunizmus lehetségességéről. Abszolút nevetséges és hibás.

Az adóztatás egy kényszerrel kirótt követelés, amit a kormány eltulajdonít a néptől; a piacba történő kényszeralapú beavatkozás, mely egy csoport embernek teremt hasznot egy másik csoport kárára; a jogosan birtokolt tulajdon erőszakkal történő elkobzása és átruházása azoknak, akik nem önkéntes értékcsere vagy eredeti birtokbavétel során tettek szert rá.

Az adóztatás rablás.

Az ember többféle szempontból elemezheti az adóztatás jelenségét. Megállapíthatja, milyen hatással van a tőkeakkumulációra, a termelés mértékére, és a többi. De semmilyen gazdasági elemzés által nem tulajdoníthat értékítéletet az adóztatáshoz; semmilyen gazdaságtudományi vizsgálat nem teszi lehetővé, hogy egy bizonyos formájú adóztatást helyesnek, egy másikat helytelennek, egy ilyet igazságosnak, egy olyat igazságtalannak nevezzen. Ez kizárólag az etika területe.

Ha szeretnénk megvizsgálni, hogy a Kettős Mérce szerzőjének érve etikai szempontból is megállja-e a helyét, a legegyszerűbb ugyanezt az alapelvet más esetekre is alkalmaznunk.

Vannak emberek, akik különféle tragikus balesetek következtében elveszítették több ujjukat. Számukra az ujjaik határértéke magasabb, mint azok számára, akiknek megvan mind a 10 ujjuk. Így tehát az igazságos társadalmi ujjelosztás az, ha levágjuk a 10 ujjal rendelkezők ujjait, és odaadjuk azoknak, akik több ujjukat is elvesztették.

Vannak, akik mindkét lábukat elvesztették egy tragikus baleset során, míg másoknak ép mindkét lábuk. Társadalmilag az az igazságos, ha erőszakkal lekötözzük a kétlábúakat, levágjuk egyik lábukat és odaadjuk azoknak, akiknek egy lábuk sincsen.

Természetesen ugyanez érvényes a belső szervekre is. Továbbá igaz az ember további használati tárgyaira. Itt helyes volt a Kapitalizmus blog szerzőjének megállapítása:

A határhaszonnal magyarázni az állami újraelosztást azt jelenti, hogy azt tekintjük igazságnak, hogy ha valami A-nak nem nagyon hiányzik, mert van neki elég, míg B-nek nagy szüksége lenne rá, az államot feljogosítja rá, hogy A-tól elvegye, és B-nek adja.

Valakinek kevésbé van szüksége a tévéjére, mint másnak. Sőt, valakinek két tévéje van, netalántán három, míg másoknak egyetlen sincs! Vannak, akiknek van saját családi házuk, emellett apartmanjaik, amiket bérbe adnak. Természetesen az az igazságos, ha egy erőszakos progrom keretein belül betörünk ezeknek az embereknek a lakásába, és elosztjuk a bőséges tulajdonjaikat, az autóikat, a ruháikat, a házaikat, a készpénzüket, a bútoraikat azoknak, akik a legkevesebbel rendelkeznek, és hajléktalanokat költöztetünk az üres szobáikba.

Ez az erkölcs szunnyad az államista lélek mélyén. Erőszak, rablás, kényszer. Az egyetlen válaszuk a társadalmi problémákra fegyvert tartani mások tarkójához, hogy áldozatuk tehetetlenül végignézze, ahogy a jótékony bűnözők és vérszomjas adakozók elkobozzák vagyonukat a közjó érdekében, miközben az elkövetők bűntettük minden pillanatát racionalizálják és a magasztos jóságosság meleg erkölcsi fényében fürdenek.

Ha szeretnél mélyen abba a lélekbe nézni, ami öntelt dicsőséggel és a teljes igazságosság hitével hozta el a legnagyobb emberi mészárlást a földre, ami a legnagyobb önbizalommal racionalizálta a békés emberek elleni erőszak kezdeményezését, csak tekints az átlagos baloldali szemébe, aki ég a vágytól, hogy segítsen a szegényeken.

3.
A rabszolga ebédje

Ezt mi sem szimbolizálja jobban, mint a szerző által megfogalmazott második érv. Röviden összefoglalva úgy érvel, hogy azért helyes emelni a középosztály adóját, mert a középosztály sokkal nagyobb mértékben részesül az állami szolgáltatásokból.

A marxista doktrinerek mindig nagyon ügyelnek arra, hogy eléggé kihangsúlyozzák azt, hogy ők bizony az igazságosság mellett harcolnak. De mégis, érdekes és furcsa módon, soha nem jutnak el addig, hogy inkább a társadalomban használt erőszak és kényszer csökkentésére törekedjenek, és az önkéntesség növelésére, hanem ehelyett megoldásuk mindig fegyverből és gumibotból, rablásból és kényszerből áll. Cinikusabb szerzők megkérdőjeleznék a marxista doktrinerek őszinteségét és az igazságosság melletti elkötelezettségét, és arra a következtetésre jutnának, hogy a valóságban ezek az emberek az intellektuális lustaság és a tudattalan erkölcsi korrupció együtteséből terjesztik beteg gondolataikat, de itt pusztán a fejünket vakarjuk e furcsaság láttán. 🙂 

Ha a középosztály sokkal nagyobb mértékben részesül az állami szolgáltatásokból, szüntessük meg azokat az állami szolgáltatásokat ahelyett, hogy fokoznánk a rablást. Ez nyilvánvalóan egy sokkal erkölcsösebb és emberibb megoldás. Ha a középosztály gyermekei járnak ingyenes állami egyetemre, amit a náluk szegényebb vidékiek jövedelemadójából finanszíroznak, szüntessük be az “ingyenes” felsőoktatást – de hajjajajajajajaj, marxista barátaink máris sikítanak!

Természetesen mi sem szeretnénk, hogy az egyik csoport által használt javakat és szolgáltatásokat erőszakkal, a másik kárára finanszírozzák. No de! A társadalom attól még nem lesz “igazságosabb,” ha a szóban forgó szolgáltatásokat fogyasztó csoportot kényszerítjük a szolgáltatás finanszírozására. Ha kényszeríteni kell őket, az végső soron azt jelenti, hogy akármilyen haszonra is tegyenek szert belőle, az a haszon még mindig kisebb, mintha ők maguk dönthetnék el, mire költsék a vagyonukat, hiszen máskülönben önként és dalolva fizetnének a szolgáltatásért. Ha pedig önként fizetnének a szolgáltatásért, nem kell az államnak biztosítania azt, privatizálható, az adók pedig csökkenthetőek.

Nem hangzik ez valamivel igazságosabb és emberibb megoldásnak, mint ez a fanatikus államista erőszakfesztivál?

Továbbá mi a helyzet a segélyen, közmunkán élő szegény emberrel, vagy az állami alkalmazottakkal? Ha az állami alkalmazott kap egy havi 150.000 forintos fizetést, abból fizet 25.000 forint adót, az effektíve megfelel annak, mintha 125.000 forintos fizetést kapna. A könyvelési trükk nem minősül adófizetésnek. Ha valóban komolyan gondoljuk ezt az elvet, miszerint mindenkit úgy adóztatunk, amennyi hasznot kap az állami szolgáltatásokból, akkor az állami alkalmazottaknak a bürokratikus munka mellett egy második állásban is dolgozniuk kell, hogy az állami fizetésük egészét visszafizethessék tényleges adókban, vagy ingyen kell dolgozniuk. A segélyen élőknek nem csak a saját segélyüket, hanem a segélyüket biztosító bürokráciát is pénzelniük kéne!

Ennek az elvnek a következetes alkalmazása során végül oda jutunk, hogy mindenki fizesse azokat a közszolgáltatásokat, amiket ő használ (így effektíve eltörölve a demokrácia igazi báját, név szerint azt, hogy minden ember mások kontójára élhet) – de ekkor elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy miért nem működtethetők ezek a szolgáltatások önkéntes alapon?

Természetesen az “egyenlő előnyök elvét” a szabadpiac valósítja meg ténylegesen. A legközelebbi, amit az állam megvalósíthat, egy rendszer, ahol a fogyasztó arra kényszerült, hogy egy állami monopóliumtól vásárolja meg a kívánt terméket, természetesen – mivel monopólium – a piaci alternatívánál drágábban és rosszabb minőségben. De emellett a teljes bürokráciát is pénzelnie kell, ami pedig azt jelenti, hogy az egyenlő előnyök elve nem valósulhat meg, hiszen többet kell adóznia, mint amennyi haszonra szert tesz.

De természetesen a haszon, amire az ember szert tesz a közszolgáltatásokból, illuzórikus és nem mérhető. Több vagy kevesebb haszonra tesz szert az ember, aki egész életében arra vágyott, hogy gyermekét egyetemre adja, miután eddig minden felmenője általános iskolából egyből munkába vándorolt, mint a sokgenerációs értelmiségi családból származó ember, aki közönyösen magától értetődőnek tartja, hogy a gyermeke egyetemre menjen?

Az önkéntes értékcsere során tudjuk, hogy mindkét fél haszonra tesz szert, mivel máskülönben nem történt volna meg a csere. De az erőszakkal kikényszerített tranzakció esetén a hasznot maximum odaképzelni tudjuk.

A tény, hogy az adófizető használja a közszolgáltatásokat, még nem bizonyítja azt, hogy azzal haszonra tesz szert. Hogy ezt megértsük, tegyük fel a kérdést: vajon haszonra tett-e szert a koncentrációs tábor foglya, amikor megkapta a napi ételadagját? Való igaz, brutalitásban a példa különbözik az adóztatás témájától, de erkölcsi és gazdasági szempontból egyáltalán nem. Vajon haszonra tett szert a rabszolga, mert a rabszolgatartó lakóhelyet biztosított számára?

A válasz természetesen: nem. Csak egy őrült vagy egy államista gondolná az ellenkezőjét. Attól, hogy az ember kényszer alatt igénybe veszi az erőszakkal biztosított szolgáltatásokat, nem jelenti azt, hogy ezzel a szabad választásához viszonyítva is haszonra tesz szert, és nem szeretne inkább szabad lenni.

Ha valóban az a cél, hogy megvalósuljon az “egyenlő előnyök elve,” és mindenkitől annyit raboljanak, amennyi haszonra szert tesz, akkor azoknak, akik az “igazságosság” bajnokainak vallják magukat, a szabadpiacot kellene támogatniuk, hiszen a szabadpiaci megoldás épp az, hogy az ember fizet azért, amit használ, csak épp a rablás helyett önként.

4.
Összefoglaló

A valóság természetesen az, hogy az adóztatás egy védhetetlen álláspont, mivel az adóztatás rablás, a rablás pedig gonosz. Pár évszázad múlva úgy fognak visszanézni ezekre a törekvésekre, amelyek valahogy “igazságos” rablást szeretnének elérni, mint ahogy ma tekintünk vissza azokra az érvekre, amik a rabszolgaságot, az asszonyverést, a gyermekbántalmazást vagy a boszorkányüldözést pártolják.

Az adóztatás és az igazságosság ellentétes fogalmak. Aki pedig az “igazságosság” bajnokának tartja magát, és az adóemelés mellett emeli fel a lobogóját, hazudik önmagának, másokat erőszakra buzdít, megbontja és elpusztítja a civilizáció szövetét, és úgy általában egy szörnyű emberi lény.

Kommentek