Olvasási idő: ~ 23 perc

Henry Hazlitt

Közgazdaságtan egy leckében

Tartalomjegyzék


7. fejezet

A masinéria átka

1

Minden gazdasági tévképzet közül a legéletképesebb a hit, hogy a gépek mindent összevetve munkanélküliséget teremtenek. Miután ezerszer elpusztították, ezerszer felemelkedett saját hamvaiból, olyan edzetten és olyan kitartóan, mint bármikor. Minden alkalommal, amikor hosszú ideig tartó tömeges munkanélküliség áll fenn, újra a gépeket hibáztatják. Ez a tévedés még mindig számtalan szakszervezeti gyakorlat alapját képezi. A publikum azért tűri ezeket a gyakorlatokat, mert vagy hiszi – mélyen legbelül – hogy a szakszervezeteknek igazuk van, vagy túlzottan össze van zavarodva ahhoz, hogy megértse, miért tévednek.

Ha logikailag egy kicsit is következetesen vallják, a hit, miszerint a gépek munkanélküliséget okoznak, abszurd következtetésekhez vezet. Nem csak munkanélküliséget okozunk minden technológiai fejlesztéssel, amit ma létrehozunk, hanem a munkanélküliség első okozója bizonyára a primitív ember, aki arra törekedett, hogy felmentse magát a szükségtelen fáradalmak alól.

Hogy ne menjünk régebbre, forduljunk Adam Smith A nemzetek gazdasága művéhez, amit 1776-ban publikáltak. E figyelemre méltó könyv legelső fejezetének címe „A munkamegosztás,” és az első fejezet második oldalán a szerző arról mesél nekünk, hogy egy munkás, aki előtt ismeretlen volt a tűgyártás során alkalmazott gépezet, „alig tudott napi egy tűt gyártani, és semmi esetre nem tudott húszat,” viszont eme gépezet használatával le tudott gyártani naponta 4800 tűt.  Tehát jaj! A masinéria már Adam Smith korában is minden megtartott emberenként kidobott 240-4800 tűkészítőt a munkahelyéről. A tűgyártó-iparban máris, ha a gépek pusztán kidobják az embereket a munkáikból, 99,98 százalékos munkanélküliség volt. Lehetne sötétebb a helyzet?

A helyzet bizony lehet sötétebb, hiszen az Ipari Forradalom csak gyerekcipőben járt. Tekintsük meg ennek a forradalomnak néhány eseményét és alkotóelemét. Vizsgáljuk meg például, mi történt a harisnyaiparban. Amikor bevezették őket, az új kötőgépeket elpusztították a kézi dolgozók (egy zendülésben több mint ezret), házakat gyújtottak fel, megfenyegették a feltalálókat, akiknek menekülniük kellett az életükért, a rend pedig csak akkor állt vissza, amikor bevezényelték a hadsereget, a vezető lázadókat pedig vagy elszállították, vagy felakasztották.

Namost, fontos észben tartani, hogy amennyiben a lázongók saját közeli vagy talán távolabbi jövőjükre gondoltak, a gépekkel szembeni ellenállásuk racionális volt. Hiszen William Felkin, History of the Machine-Wrought Hoisery Manufactures (1867) könyvében közli velünk, hogy az 50 ezer angol harisnyaszövő és családjuk nem lépett ki teljes mértékben a gépek bevezetésével járó éhezésből és szenvedésből az azt követő negyven évben. De amennyiben a lázadók azt hitték – és legtöbbjük kétségtelenül azt hitte – hogy a gép végleg kiszorítja az embereket, tévedtek, mivel a tizenkilencedik század vége előtt legalább 100 harisnyaipari alkalmazott jutott minden főre, akit az ipar az évszázad elején foglalkoztatott.

Arkwright 1760-ban találta fel a pamutfonó gépezetét. Akkoriban úgy becsülték, hogy Angliában 5200 rokkát használó fonó volt, és 2700 takács – összesen 7900 ember végezte a pamut textíliák gyártását. Arkwright találmányának bevezetését arra alapozva ellenezték, hogy fenyegette a munkások megélhetését, és az ellenzéket erővel kellett visszaverni. Viszont 1787—ben – huszonhét évvel a találmány megjelenése után – egy parlamentáris vizsgálat kimutatta, hogy a pamut szövését és fonását ténylegesen végző személyek száma 7900-ról 320000-re emelkedett, ami 4400 százalékos növekedés volt.

Ha az olvasó kezébe vesz egy olyan könyvet, mint David A. Wells Recent Economic Changes című kötete, melyet 1889-ben publikáltak, olyan passzusokat fog találni, amelyeket – a dátumokat és abszolút mennyiségeket leszámítva – akár a mi (ha megengedik, hogy megalkossak egy szükséges szót) technofóbjaink is írhattak volna napjainkban. Hadd idézzek párat:

Az 1870 és 1880 közötti tíz évben a brit tengeri kereskedelem pusztán az idegenek általi behozatal és kivitel tekintetében 22 millió tonnával növekedett… viszont az alkalmazott emberek létszáma, akik megvalósították ezt a nagy mozgást, körülbelül háromezerrel (pontosan 2900-zal) csökkent 1880-ra 1870-hez viszonyítva. Mi tette ezt? A gőzös emelőgépek és gabonafelvonók bevezetése a rakpartokra és dokkokra, a gőzmeghajtás alkalmazása, stb. …

1873-ban a Bessemer acél Angliában, ahol nem emelték az árát a védelmi vámok, 80 dollár/tonna áron kelt el; 1886-ban ugyanebben az országban nyereségesen megtermelték és eladták kevesebb mint 20 dollár/tonna áron. Egyidőben a Bessemer átalakító évi termelési kapacitása négyszeresen megemelkedett, miközben az alkalmazott munkaerő nem növekedett, hanem csökkent…

A berlini statisztikai hivatal az 1887-es évben létező és működő gőzgépek erőkapacitását körülbelül 200 millió ló erejére becsülte, ami körülbelül 1 milliárd embert képvisel; vagy a föld dolgozó populációjának legalább háromszorosát.

Az ember azt gondolná, hogy az utolsó számadat láttán Wells úr megállt és elgondolkodott volna arról, miért maradt egyáltalán bármi foglalkoztatottság a földön 1889-ben; de pusztán levonta a következtetést – visszafojtott pesszimizmussal – miszerint „ilyen körülmények között az ipari túltermelés … talán krónikussá válhat.”

Az 1932-es válság során újrakezdődött a ’gépeket hibáztatni a munkanélküliségért’ játék. Egy magukat Technokratáknak nevező csoport tanai pusztán pár hónap alatt erdőtűzként terjedtek el szerte az országban. Nem fárasztanám az olvasót a csoport által előterjesztett fantasztikus számadatok elbeszélésével, vagy azok korrigálásával, hogy megmutassam, mik voltak a valódi tények. Elég azt mondani, hogy a Technokraták eredeti, tiszta formájában adták elő a tévedést, miszerint a gépek véglegesen helyettesítik az embereket – eltekintve attól, hogy tudatlanságukban ezt saját új és forradalmi felfedezésükként prezentálták. Ez pusztán Santayana mondásának újabb illusztrációja volt, miszerint akik nem képesek visszaemlékezni a múltra, arra kárhoztatnak, hogy megismételjék azt.

A Technokratákon végül addig röhögtek, amíg el nem tűntek a színről; de a tanuk – amely megelőzte őket – továbbra is kísért. Ezt a tant tükrözi a szakszervezetek száz és száz látszatmunka-szabálya és a szükségesnél több munkás felbérlésének gyakorlata; ezeket a szabályokat és gyakorlatokat pedig azért tolerálják, illetve egyenesen helyeslik, mert zavar uralkodik a közgondolkodásban erről a témáról.

Az Amerikai Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma nevében az Ideiglenes Nemzeti Gazdasági Bizottság előtt tanúskodva 1941 márciusában Corwin Edwards megszámlálhatatlan hasonló gyakorlatot említett meg. New York város villamosenergiai szakszervezete nem volt hajlandó a New York államon kívül gyártott elektronikai berendezések felszerelésére, hacsak nem szedik szét és rakják újra össze a berendezést a munkavégzés helyszínén. A texasi Houstonban a vízvezetékszerelő mesterek és a vízvezetékszerelők szakszervezete megegyezett abban, hogy a szakszervezet csak akkor szerel be telepítéshez előregyártott csöveket, ha levágják a menetet a cső egyik végéről, és új menetet vágnak a munkavégzés helyén. A festők szakszervezetének különböző helybelijei korlátozásokat vetettek ki a szórópisztolyok használatára; a korlátozásokat sokszor pusztán arra tervezték, hogy munkát csináljon azáltal, hogy megköveteli a festék ecsettel történő felvitelének lassabb folyamatát. A fuvarosok szakszervezetének egy helybelije megkövetelte, hogy minden New York nagyvárosi részébe belépő kamionban üljön egy helyi vezető a már alkalmazott vezető mellett. A villamosenergiai szakszervezet különböző városokban megkövetelte, hogy ha bármilyen ideiglenes világítást vagy erőforrást használnak egy építkezésen, lennie kell ott egy teljes munkaidős karbantartási villanyszerelőnek, akinek nem engedélyezett semmilyen villamossági építési munkálat elvégzése. Ez a szabály, Edwards úr szerint, „sokszor olyan ember foglalkoztatásával jár, aki a napját olvasással vagy kártyázással tölti, és semmit nem csinál egy kapcsoló megnyomásán kívül a nap elején és végén.”

Az ember tovább sorolhatná az efféle látszatmunka-gyakorlatokat számos egyéb területről. A vasútiparban a szakszervezetek ragaszkodnak ahhoz, hogy tűzoltókat alkalmazzanak olyan mozdonyokon, amiknek nincs szüksége rájuk. A színházak szakszervezete ragaszkodik a jelenetváltók alkalmazásához még olyan színdarabokban is, ahol nem használnak díszletet. A zenészek szakszervezete megköveteli az úgynevezett „helyettes” zenészek vagy akár teljes zenekarok foglalkoztatását számos olyan esetben, ahol elegendőek lennének a fonográf-felvételek.

2

Az ember hegynyi adatot felsorakoztathatna, hogy megmutassa, mennyire tévedtek a múlt technofóbjai. De hasztalan volna, amíg nem látjuk tisztán át, miért tévedtek. Hiszen a statisztika és a történelem hasztalan a gazdaságtanban, hacsak nem kíséri a tények alapvető deduktív értelmezése – ami ebben az esetben annak a megértését jeleni, hogy a gépek és egyéb munkamegtakarító eszközök bevezetésének miért kellett bizonyos következményekkel járnia a múltban. Máskülönben a technofóbok ki fogják jelenteni (ahogy ténylegesen ki is jelentik, amikor közlöd velük, hogy elődjeik próféciái abszurdnak bizonyultak): „Ez talán valóban így volt a múltban; de napjaink helyzete alapjában véve különböző, és most egyszerűen nem engedhetjük meg több munkamegtakarító eszköz kifejlesztését.” Valóban, Eleanor Roosevelt asszony egy 1945. szeptember 19-i újságban azt írta „Ma elértünk egy olyan pontot, ahol a munkamegtakarító eszközök csak akkor jók, amikor nem dobják ki a munkást az állásából.”

Ha valóban igaz volna, hogy a munkamegtakarító gépezet bevezetése a folyamatosan halmozódó munkanélküliség és kínszenvedés okozója, az ebből levonandó logikus következtetés forradalmi volna, nem pusztán technikai téren, hanem a civilizációról alkotott teljes elképzelésünkre nézve. Nem pusztán csapásként kellene tekintenünk minden jövőbeli technológiai fejlődésre; minden múltbeli technikai fejlődésre ugyanilyen rettenettel kellene néznünk. Saját képességeinkhez mérten mindegyikünk minden nap azon munkálkodik, hogy csökkentsük egy adott eredmény eléréséhez szükséges erőfeszítéseket. Mindannyian próbáljuk megtakarítani saját munkánkat, próbálunk gazdálkodni a céljaink eléréséhez szükséges eszközökkel. Minden munkaadó, kicsi vagy nagy, folyamatosan arra törekszik, hogy gazdaságosabban és hatékonyabban érje el eredményeit – azaz a munkaerő megtakarításával. Minden intelligens munkás próbálja lerövidíteni a számára kijelölt munka elvégzéséhez szükséges erőfeszítést. A legambiciózusabbak közülünk fáradhatatlanul próbálják megnövelni az eredményeket, amiket elérhetünk egy adott mennyiségű óra alatt. A technofóboknak, ha logikusak és következetesek lennének, el kellene vetniük mindezen fejlődést és leleményességet, mint ami nem pusztán hasztalan, hanem gonosz. Miért kellene a rakományt vasúti síneken szállítani New Yorkból Chicagóba, mikor sokkal több munkást bérelhetnénk fel például arra, hogy a hátán cipelje el azt?

Az ennyire hibás elméleteket sosem vallják logikai következetességgel, viszont nagy kárt okoznak azzal, hogy egyáltalán vallják őket. Próbáljuk meg tehát meglátni, mi történik pontosan, amikor bevezetik a technológiai fejlesztéseket és a munkamegtakarító gépezeteket. A részletek különbözni fognak minden esetben, az adott iparágban vagy korban uralkodó állapotoktól függően. De tételezzünk fel egy példát, ami magába foglalja a fő eshetőségeket.

Tegyük fel, hogy egy ruhagyáros hall egy gépről, ami a férfiak és nők kabátját feleannyi munkával legyártja, mint előzőleg. Bevezeti a gépeket és ejti munkaerő-állománya felét.

Ez első ránézésre világosan a foglalkoztatás csökkenésének tűnik. De munka kellett ahhoz, hogy létrehozzák magát a gépet; tehát egy ellensúlyként itt vannak munkák, amik máskülönben nem léteztek volna. Viszont a gyáros csak akkor alkalmazná a gépet, ha azzal vagy jobb ruhát gyárt feleannyi munkaerővel, vagy ugyanolyan ruhát gyárt alacsonyabb költségekkel. Ha az utóbbit feltételezzük, nem feltételezhetjük, hogy a gépek legyártásához szükséges munka mennyisége bérek tekintetében ugyanannyi volt, mint az, amit a gyáros megtakarítani remél a gép alkalmazásával; máskülönben semmit nem spórolna meg, és nem gépesítene.

Tehát még mindig el kell számolnunk a foglalkoztatás nettó csökkenésével. Viszont legalább észben kellene tartanunk annak a valós lehetőségét, hogy a munkamegtakarító masinéria bevezetésének első hatása a nettó foglalkoztatás növekedése lehet; mivel általában csak hosszútávon remél megtakarítást a ruhagyáros a gép alkalmazásával: sok évbe telik, mire a gép „kifizeti önmagát.”

Miután a gép elég megtakarítást termelt, hogy ellensúlyozza a költségeit, a ruhagyárosnak több profitja van, mint előtte. (Feltételezzük, hogy egyszerűen ugyanakkora áron adja el a kabátjait, mint versenytársai, és nem próbálja az ő áraiknál alacsonyabban adni őket.) Ezen a ponton úgy tűnhet, hogy a munkaerő a foglalkoztatás nettó csökkenését szenvedte el, míg kizárólag a gyáros, a tőkés nyert. De pontosan ez az extra profit az, amiből a későbbi társadalmi nyereségnek származnia kell. A gyárosnak a háromból legalább az egyik módon kell használnia ezt az extra profitot, és valószínűleg a profit egy-egy részét mindháromra használni fogja: (1) az extra profitot terjeszkedésre fogja használni oly módon, hogy több gépet vásárol több kabát gyártása érdekében; vagy (2) az extra profitot valami más iparágba fogja befektetni; vagy (3) az extra profitot saját fogyasztása növelésére fogja használni. Akármelyik utat is válassza, növelni fogja a foglalkoztatást.

Más szóval gazdálkodása következtében a gyárosnak olyan profitja van, amivel eddig nem rendelkezett. Most az egykori kabátkészítők közvetlen béréből megtakarított minden egyes dollárt az új gépezet készítőinek közvetett bérére kell költenie, vagy egy másik tőkeipar dolgozóira, vagy egy magának vett új ház vagy autó gyártóira, vagy a feleségének vásárolt ékszer és bunda gyártóira. Bármelyik esetben (hacsak nem céltalanul halmozza vagyonát) közvetetten annyi munkát ad, amennyit közvetlenül megszűnt biztosítani.

De az ügy nem áll meg ezen a szinten. Ha ez a vállalkozó gyáros nagyot takarít meg versenytársaihoz viszonyítva, akkor vagy az ő kárukra kezd terjeszkedni, vagy nekik is el kell kezdeniük gépeket vásárolni. Ismét, több munkát biztosítanak a gépek gyártóinak. De a versengés és a termelés ekkor a kabátok árát is lejjebb fogja kényszeríteni. Többé nem lesz olyan nagy profitjuk azoknak, akik alkalmazzák az új gépeket. Az új gépeket használó gyárosok profitrátája zuhanni kezd, míg a gyárosok, akik még mindig nem alkalmazzák a gépeket, talán egyáltalán nem is termelnek profitot. Más szóval a megtakarításokat továbbadják a kabátok vásárlóinak – a fogyasztóknak.

Mivel a kabátok immáron olcsóbbak, többen fogják vásárolni őket. Ez azt jelenti, hogy bár az eddigihez viszonyítva kevesebb ember kell ugyanannyi kabát legyártásához, több kabátot gyártanak le, mint ezelőtt. Ha a kabátok iránti kereslet, ahogy a közgazdászok nevezik, „rugalmas” – azaz ha a kabátok árának zuhanása azt okozza, hogy teljességben nagyobb összeget költenek a kabátokra, mint előzőleg – akkor még a kabátgyártásban is több embert foglalkoztathatnak, mint azelőtt, mielőtt bevezették a munkamegtakarító gépezeteket. Már láttuk, miként történt ez ténylegesen a harisnya és egyéb textíliák esetén.

De az új foglalkoztatás nem a szóban forgó termék keresletének rugalmasságán múlik. Tegyük fel, hogy bár a kabátok ára majdnem megfeleződött – mondjuk az eredeti 50 dolláros árról az új, 30 dolláros árra csökkent – eggyel több kabátot sem adtak el. Ennek az lenne a következménye, hogy míg a fogyasztók ugyanolyan jól el lennének látva kabátokkal, mint eddig, most minden vásárlónak maradna 20 dollárja, ami eddig nem maradt volna meg neki. Tehát ezt a 20 dollárt valami másra fogja költeni, és megnövekedett foglalkoztatást fog biztosítani más ágazatokban.

Röviden, mindent összevetve a gépek, a technológiai fejlesztések, a takarékoskodás és a hatékonyság nem hajítja ki az embereket a munkájukból.

3

Természetesen nem minden találmány és felfedezés „munkamegtakarító” gépezet. Van amelyik – mint a precíziós műszerek, mint a nejlon, a plexiüveg, a rétegelt lemez és a mindenféle műanyag-  pusztán megnöveli a termékek minőségét. Mások, mint a telefon, vagy a repülő olyan műveleteket végeznek, amire a közvetlen emberi munka egyáltalán nem lenne képes. Ismét mások olyan tárgyakat és szolgáltatásokat hoznak létre, mint a röntgen, rádió és szintetikus gumi, amelyek máskülönben nem is léteznének. De az előző illusztrációban pontosan azt a fajta gépet vettük, ami a modern technofóbia tárgyát képezte.

Természetesen lehetséges túlzásba vinni az érvet, miszerint a gépek mindent összevetve nem hajítanak ki embereket a munkából. Például néha úgy érvelnek, hogy a gépek több munkát hoznak létre, mint ami máskülönben létezne. Bizonyos állapotok esetén ez igaz lehet. Minden bizonnyal megteremthetnek hihetetlen mennyiségű munkahelyet bizonyos szakmákban. A textiliparok tizennyolcadik századi számadatai pontosan ezt bizonyítják. A modern párjai egyáltalán nem kevésbé meglepőek. 1910-ben száznegyvenezer embert foglalkoztattak az Egyesült Államokban az újonnan létrehozott autómobil-iparban. 1920-ban, ahogy fejlesztettek a terméken és csökkentették a költségeit, az ipar kétszázötvenezer embert foglalkoztatott. 1930-ban, amikor a termékfejlesztés és a költségcsökkentés folytatódott, a foglalkoztatás az iparban háromszáznyolcvan-ezer volt. 1940-ben pedig négyszázötven-ezerre növekedett. 1940-re harmincötezer embert foglalkoztattak az elektromos hűtők elkészítésében, és hatvanezret a rádióiparban. Így volt ez minden egyes újonnan létrehozott iparágban, ahogy fejlesztettek a találmányon és csökkentették annak költségeit.

Továbbá abszolút értelemben is mondhatjuk, hogy a gépek hatalmas mértékben megnövelték a munkahelyek számát. Ma a világ népessége háromszor nagyobb, mint a tizennyolcadik század közepén, mielőtt az Ipari Forradalom igazán beindult. Mondhatni, hogy a gépek adtak életet ennek a megnövekedett népességnek; hiszen a gépek nélkül a világ nem lenne képes eltartani őket. Tehát mondhatjuk, hogy minden három emberből kettő nem csak a munkáját, hanem az életét is a gépeknek köszönheti.

Viszont tévhit úgy gondolni a gépek funkciójára vagy eredményeire, mint elsősorban a munkahelyek megteremtése. A gépek valódi eredménye a termelés növelése, az életszínvonal emelése, a gazdasági jólét emelése. Nem nagy trükk foglalkoztatni mindenkit, még (vagy kiváltképp) a legprimitívebb gazdaságban sem. A teljes foglalkoztatottság – igazán teljes foglalkoztatottság; hosszú, megterhelő, gerinctörő foglalkoztatás – pontosan azokat a nemzeteket jellemzi, amelyek iparilag a legvisszamaradottabbak. Ahol a teljes foglalkoztatottság máris létezik, az új gépek, találmányok és felfedezések – mindaddig, amíg nem növekedik a népesség – nem képesek több foglalkoztatást előidézni. Valószínűleg több munkanélküliséget hoznak (de ez alkalommal önkéntes és nem önkéntelen munkanélküliségről beszélek), mivel az emberek immáron megengedhetik maguknak, hogy kevesebb órát dolgozzanak, míg a gyermekeknek és az időseknek egyáltalán nem kell többé dolgozniuk.

Hadd ismételjem meg, amit a gépek tesznek, az a termelés növelése és az életszínvonal emelése. Ezt két módon tehetik. Vagy olcsóbbá teszik a javakat a fogyasztó számára (mint a kabátról szóló példában) vagy megnövelik a béreket a munkások megnövekedett termelékenysége következtében. Más szóval vagy növelik a pénzben kifejezett béreket, vagy – az árak csökkentésével – növelik az ugyanannyi pénzbérért megvehető javak és a szolgáltatások mennyiségét. Ami ténylegesen történni fog, az nagyrészt az ország monetáris politikáján fog múlni. De akárhogy is, a gépek, találmányok és felfedezések megnövelik a reálbéreket.

4

Egy szükséges figyelmeztetés, mielőtt elhagyjuk ezt a témát. Pontosan a klasszikus közgazdászok nagy érdeme volt az, hogy másodlagos következmények után kutattak; hogy egy adott gazdasági rendelet vagy fejlemény hosszútávú és a teljes közösségre mért hatásaira voltak kíváncsiak. De az volt a hibájuk is, hogy a hosszútávú és a széleskörű nézőpontot választva néha figyelmen kívül hagyták a rövidtávút és szem előtt lévőt. Sokszor hajlamosak voltak minimalizálni vagy teljesen elfelejteni, milyen hatással van egy fejlemény egy különleges csoportra. Láttuk például, hogy az angol harisnyakötők valódi tragédiákat szenvedtek az új kötőgépek, az Ipari Forradalom egyik legkorábbi találmányának bevezetése következtében.

De az efféle tények és modern párjaik néhány írót a másik szélsőséges véglethez tereltek, amely során kizárólag az azonnali hatást veszik figyelembe bizonyos csoportokra nézve. Joe Smith elveszíti a munkáját egy új gépezet bevezetése miatt. „Tartsd a szemed Joe Smithen,” bizonygatják ezek az írók. „Sose veszítsd el Joe Smith nyomát.” De ezután pedig kizárólag Joe Smithen tartják a szemüket, és elfeledkeznek Tom Jonesról, aki épp most kapott egy új munkát az új gépezet gyártási munkálataiban, és Ted Brownról, aki úgyszintén most kapott egy munkát a gép kezelésében, és Daisy Millerről, aki most feleannyiért vehet egy kabátot, mint amennyibe eddig került neki. És mivel kizárólag Joe Smithre gondolnak, reakciós és ostoba rendeleteket kezdenek támogatni.

Igen, legalább az egyik szemünket rajta kellene tartanunk Joe Smithen. Az új gép kidobta őt a munkájából. Talán hamar találhat egy másik, még jobb munkahelyet. De ugyanúgy megeshet, hogy élete számtalan évét egy olyan különleges képesség megszerzésére és kifejlesztésére szentelte, amire a piacnak többé már nincs szüksége. Elvesztette az önmagába, saját régi képességébe fektetett befektetését, mint ahogy az ő előző munkaadója talán elvesztette az ő régi masináira vagy hirtelen elavultnak minősülő folyamataira fordított befektetéseit. Képzett munkás volt, és képzett munkásként fizették. Most egy éjszaka alatt ismét képzetlen munkássá vált, és jelenleg csak egy képzetlen munkás bérét remélheti, mivel az egyetlen képességére többé már nincs szükség. Nem tudjuk és nem szabad elfelejtenünk Joe Smitht. Az ő története egy olyan személyes tragédia, ami, ahogy azt látni fogjuk, szinte minden ipari és gazdasági fejlődést elkísér.

Az a kérdés, hogy pontosan mit kellene tennünk Joe Smith esetében – hagyjuk-e, hogy önmaga alkalmazkodjon, adjunk-e neki külön fizetést vagy munkanélküli kárpótlást, segélyezzük-e, vagy képezzük-e ki az állam költségén egy új munkára – távol esik attól a problémától, amit itt illusztrálni próbálunk. A központi lecke az, hogy meg kellene próbálnunk átlátni bármilyen gazdasági rendelet vagy fejlemény összes fő következményét – az azonnali hatásait a különböző csoportokra, és a hosszútávú hatásait minden csoportra.

Ha jelentős teret szenteltünk ennek a kérdésnek, az azért van, mert az új gépezet, találmányok és felfedezések hatásairól alkotott következményeink létfontosságúak. Ha ezekkel kapcsolatban tévedünk, valószínűleg kevés dolog van a közgazdaságtanban, amiben igazunk van.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>