Henry Hazlitt

Közgazdaságtan egy leckében

Tartalomjegyzék


 

6.

A hitel eltéríti a termelést

 

1

Az üzlet állami „bátorításától” sokszor épp annyira kell félni, mint az állam ellenségességétől. Ez az állítólagos bátorítás sokszor közvetlen állami hitel biztosításának vagy magánkölcsönök garantálásának formáját ölti.

Az állami hitel kérdése sokszor összetett, mivel magába foglalja az infláció lehetőségét. A különböző típusú infláció hatásainak vizsgálatát egy későbbi fejezetre hagyjuk. Itt az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy a szóban forgó hitel nem inflációs. Az infláció, ahogy később látni fogjuk, noha bonyolítja az elemzést, végső soron nem változtatja meg a szóban forgó rendeletek következményeit.

Az efféle előterjesztések közül a Kongresszus a gazdáknak adott hitelek növelését indítványozza. A legtöbb kongresszusi képviselő szemében egyszerűen sosem elég a gazdáknak adott hitel. A jelzálog-társaságok, biztosítótársaságok vagy a tagállami bankok által nyújtott hitel sosem „elegendő.” A Kongresszus mindig talál új lyukakat, amiket nem tömnek be a jelenlegi hitelező intézmények, függetlenül attól, mennyi ilyen jött már létre. Lehet, hogy a gazdáknak van elég hosszú távú hitele vagy elég rövidtávú hitele, de mit ad az ég, nincs elég „közbülső” hitelük, vagy túl magas a kamatláb; vagy az a panasz, hogy a magánkölcsönök csak a gazdag és befutott gazdák számára vannak. Tehát új hitelintézeteket és újféle mezőgazdasági hiteleket pakol egymás tetejére a törvényhozás.

Namost, az őszinte hitelfelvevő szemében valamikor minden kölcsönt vissza kell fizetni. Minden hitel adósság. A hitelösszeg megnövelésének indítványozása tehát pusztán egy másik szó az adósságteher megnövelésének indítványozására. Sokkal kevésbé tűnnének hívogatónak, ha szokásszerűen a második nevén neveznék őket az első helyett.

Itt nem kell megvitatnunk a normális kölcsönöket, amit magánforrásból adnak a gazdáknak. Ezek jelzáloghitelek, autók, hűtők, rádiók, traktorok és egyéb mezőgazdasági gépek részletfizetési hitelei, illetve azok a banki hitelek, amelyek célja addig is fenntartani a gazdát, amíg nem képes learatni és pénzre cserélni a terményét a piacon. Itt elegendő csak azokkal a gazdáknak adott kölcsönökkel foglalkoznunk, amelyet vagy közvetlenül biztosít valami állami hivatal, vagy garantál.

Ezeknek a kölcsönöknek két fő típusa van. Az egyik egy kölcsön, amely lehetővé teszi, hogy a gazda ne vigye a piacra a termését. Ez egy kiváltképp káros típus; de kényelmesebb lesz később megvizsgálni, amikor az állami árukontroll kérdésével foglalkozunk. A másik egy hitel, amely tőkét biztosít – sokszor, hogy beindítsa a farmer vállalkozását, lehetővé téve számára, hogy megvegye magát a tanyát, vagy egy öszvért, vagy egy traktort, vagy mindhármat.

Első pillantásra az efféle kölcsön melletti érv erősnek tűnhet. Itt egy szegény család – fogják mondani – semmi megélhetésük nincs. Kegyetlen és pazarló segélyezni őket. Vegyünk nekik egy tanyát, indítsuk be a vállalkozásukat, tegyük őket produktív és becsületes polgárokká; hadd adjanak hozzá a teljes nemzeti össztermékhez és fizessék ki a hitelt abból, amit megtermelnek. Vagy itt egy gazda, aki szenved primitív termelési módszereivel, mert nincs elegendő tőkéje, hogy traktort vegyen magának. Adjuk neki kölcsön a pénzt; engedjük termelékenységét növekedni; visszafizetheti a kölcsönt megnövekedett termése hozamából. Így nem csak őt gazdagítod és állítod talpra, hanem gazdagítod a teljes közösséget is az extra teljesítményével. A kölcsön pedig, fejezi be az érv, a semminél is kevesebbe kerül az államnak és az adófizetőknek, hiszen „kifizeti önmagát.”

Nos ami azt illeti, ez nap mint nap így is történik a magán hitelezés intézményeiben. Ha egy ember szeretne vásárolni egy tanyát, és mondjuk csak fele vagy harmadannyi pénze van, mint amennyibe a tanya kerül, akkor egy szomszéd vagy egy bank jelzáloghitel formájában kölcsönadja neki a különbözetet, amelyben a tanya a fedezet. Ha szeretne venni egy traktort, maga a traktorcég vagy egy pénzügyi vállalat meg fogja engedni neki, hogy megvegye a vételár egyharmadáért, hogy a maradékot kifizethesse részletekben abból a jövedelemből, amelyet a traktor fog hozni.

De van egy döntő különbség a magán hitelezők által biztosított kölcsön és az államhivatal által biztosított kölcsön között. Minden magán hitelező a saját tőkéjét kockáztatja. (Igaz, hogy egy bankár azt a tőkét kockáztatja, amit rábíztak; de ha elveszik a pénz, vagy saját tőkéjéből kell pótolnia vagy arra kényszerül, hogy bezárja a boltot.) Amikor az emberek a saját tőkéjüket kockáztatják, általában alapos vizsgálatokat végeznek, hogy meggyőződjenek a felajánlott vagyontárgyak alkalmasságáról, illetve a kölcsönző üzleti képességeiről és becsületességéről.

Ha az állam ugyanezen szigorú mérce alapján tevékenykedne, nem volna semmilyen jó érv amellett, hogy egyáltalán belépjen a területre. Miért tegye pontosan azt, amit a magánügynökségek tesznek? De az állam szinte mindig különböző mérce alapján tevékenykedik. A teljes érv amellett, hogy a területre lépjen igazából az, hogy olyan embereknek fog hiteleket biztosítani, akik nem kapnának magán hitelezőktől. Ez csak egy másik megfogalmazása annak, hogy az állami hitelezők olyan kockázatokat vállalnak más emberek (az adófizetők) pénzével, amit a magán hitelezők nem vállalnak a saját pénzükkel. Valójában néha az apologéták nyíltan beismerik, hogy a veszteségek százaléka magasabb lesz az állami hitelek esetében, mint a magán hiteleknél. De azt állítják, hogy ezt több, mint ellensúlyozni fogja a többlettermelés, amit azok a hitelfelvevők hoznak létre, akik visszafizetik – sőt, még azok többsége is, akik nem.

Ez az érv csak addig tűnik hihetőnek, amíg figyelmünket azokra a hitelfelvevőkre összpontosítjuk, akiknek a kormány tőkét biztosít, és figyelmen kívül hagyjuk az embereket, akiket az állam terve megfoszt a tőkétől. Hiszen amit valójában kölcsönadnak az nem pénz, ami pusztán csereközvetítő eszköz, hanem tőke. (Már megjegyeztem az olvasó számára, hogy az inflációs hitelexpanzió által előidézett bonyodalmakat elhalasztjuk egy későbbi pontig.) Amit valójában kölcsönadnak, az – mondjuk – maga a tanya vagy a traktor. Namost, a létező tanyák száma korlátozott, mint ahogy a traktorok termelése is (különösen ha feltételezzük, hogy nem termelnek egyszerűen a traktorokból gazdasági többletet más dolgok kárára). A tanyát vagy a farmot, amit A-nak kölcsönöznek, nem adhatják kölcsön B-nek. A valódi kérdés tehát, hogy A vagy B kapja-e a tanyát.

Ezzel elérkezünk A és B viszonylagos érdemeihez, és ahhoz, mivel járul hozzá mindegyikük, vagy képes hozzájárulni a termeléshez. Tegyük fel, hogy A az, aki akkor kapná a tanyát, ha az állam nem avatkozna bele. A helyi bankár, vagy szomszédai ismerik őt és múltját. Be szeretnék fektetni tőkéjüket. Tudják, hogy ő jó gazda és becsületes ember, aki betartja a szavát. Jó kockázatnak tartják. Szorgalommal, takarékossággal és előrelátó tervezéssel talán máris felhalmozott annyi pénzt, amennyiből ki tudja fizetni a tanya árának egynegyedét. Kölcsönadják neki a másik háromnegyedet; ő pedig megkapja a tanyát.

A monetáris félbolondok széltében-hosszában vallják azt a furcsa gondolatot, miszerint a hitel valami, amit a bankár ad egy embernek. Ezzel ellentétben, a hitel valami, amit az ember már birtokol. Birtokolja, talán mert már rendelkezik olyan értékesíthető vagyontárgyakkal, amiknek nagyobb a pénzbeli értékük, mint a kölcsön, amiért folyamodik. Vagy azért birtokolja, mert jelleme és múltbeli teljesítménye alapján kiérdemelte. Magával viszi azt a bankba. Ezért ad neki a bankár kölcsönt. A bankár nem a semmiért ad valamit. Biztosítva érzi magát a visszafizetésről. Pusztán elcserél egy likvidebb formájú eszközt vagy hitelt egy kevésbé likvid formájúra. Néha hibázik, és ilyenkor nem csak a bankár szenved, hanem az egész közösség; hiszen nem termelik meg az értékeket, amiket meg kellene termelnie a kölcsönzőnek, és elpazarolják az erőforrásokat.

Namost, mondjuk, hogy A-nak, aki hiteles, adna kölcsön a bankár. De jótékony kedélyállapotában az állam is hitelezési tevékenységbe kezd, mivel, ahogy azt láttuk, aggódik B miatt. B nem kaphat jelzálog- vagy más kölcsönt magán hitelezőktől, mert nincs hitele a szemükben. Nincs megtakarítása; nem rendelkezik megkapó múlttal mint gazda, talán jelenleg segélyen van. Miért ne – kérdezik az állami hitelezés támogatói – tegyük őt a társadalom hasznos és produktív tagjává azzal, hogy eleget adunk neki egy tanyára és egy öszvérre vagy egy traktorra, és beindítjuk a vállalkozását?

Talán egy egyéni eset jól is alakulhat. De nyilvánvaló, hogy az állami mérce alapján kiválasztott emberek általánosságban rosszabb kockázattal járnak, mint akiket magán mérce alapján választanak. Több pénz veszik el a nekik adott kölcsönök során. Sokkal nagyobb százalékuk fog elbukni. Kevésbé lesznek hatékonyak. Több erőforrást fognak elpazarolni. Sőt, az állami hitel jogosultjai tanyáikat és traktorjaikat is azok kárára kapják meg, akik máskülönben a magán hitel jogosultjai lettek volna. Mivel B-nek van egy tanyája, A-t megfosztanak egy farmtól. A-t talán azért szorítják ki, mert emelkedtek a kamatok az állami műveletek következtében, vagy mert azok felkényszerítették a tanyák árait, vagy mert nincs más megkaparintható farm a szomszédságában. Mindenesetre az állami hitel nettó eredménye nem a közösség által termelt vagyon mennyiségének növelése, hanem annak csökkenése volt, mivel az elérhető reáltőkét (amit a valódi tanyák, traktorok, stb. alkotnak) kevésbé hatékony hitelfelvevők kezébe adták olyan emberek helyett, akik hatékonyabbak és megbízhatóbbak.

2

Az eset még világosabb lesz, ha a mezőgazdálkodásról más üzletformára térünk. Sokszor felvetik azt, hogy az államnak fel kell vállalnia a kockázatokat, amelyek „túl nagyok a magániparnak.” Ez azt jelenti, hogy meg kell engedni, hogy a bürokraták olyan kockázatokat vállaljanak az adófizetők pénzével, amit senki sem mer vállalni a sajátjával.

Az efféle politika számos bajhoz vezetne. Részrehajláshoz vezet: barátoknak nyújtott vagy kenőpénzért cserébe adott hitelekhez. Elkerülhetetlenül botrányokhoz vezetne. Tiltakozáshoz vezetne minden alkalommal, amikor az adófizetők pénzét olyan vállalatokra herdálták, amik elbuktak. Megnövelné a szocializmus iránti keresletet: hiszen, tennék fel helyesen a kérdést, ha az állam fogja viselni a kockázatokat, miért ne kapja meg a profitot is? Hogyan lehetne igazolni, ami azt illeti, hogy az adófizetőt a kockázatok viselésére kérjük, miközben megengedjük a magántőkéseknek, hogy megtartsák a profitot? (Ám, ahogyan azt később látni fogjuk, pontosan ezt tesszük a gazdáknak adott „vissza nem térítendő” állami kölcsönök esetén.)

De egyelőre elhaladunk mindezen probléma mellett, és az efféle hitelek csupán egyetlen problémájára koncentrálunk. Ez pedig az, hogy elpazarolják a tőkét és csökkentik a termelést. Rossz, vagy legjobb esetben is kétséges projektekhez vágják hozzá a tőkét. Olyan emberek kezébe adják, akik kevésbé kompetensek vagy kevésbé megbízhatóak, mint azok, akik máskülönben megkapták volna. Hiszen a reáltőke mennyisége bármelyik pillanatban (megkülönböztetve a nyomda által előállított monetáris zsetonoktól) korlátozott. Amit B kezébe adnak, azt nem adhatják A kezébe.

Az emberek be szeretnék fektetni a saját tőkéjüket. De óvatosak. Vissza is szeretnék kapni. A legtöbb hitelező tehát gondosan meg fog vizsgálni minden kérést, mielőtt kockáztatja a saját pénzét. Hozzávetik a nyereség kilátásait a veszteség lehetőségéhez. Sokszor talán hibáznak. De számos okból kifolyólag valószínű, hogy kevesebb hibát vétenek, mint az állami hitelezők. Mindenekelőtt a pénz vagy az övék, vagy önként rájuk bízták. Az állami hitelezés esetében a pénz más embereké, és személyes kívánságaiktól függetlenül vették el tőlük adók formájában. A magánpénzt csak akkor fogják befektetni, ha egyértelműen számíthatnak a kamatos visszafizetésre vagy profitra. Ez annak a jele, hogy olyan dolgok termelését várják a piac számára az embertől, akinek kölcsönadták a pénzt, amiket az emberek valóban szeretnének. Az állam pénzét viszont valószínűleg valami homályos, általános célra adják kölcsön, mint a „munkahelyteremtés;” és  valószínűleg minél kevésbé hatékony a munka – azaz minél nagyobb mennyiségű foglalkoztatást követel a termék értékéhez viszonyítva – annál nagyobbra becsülik a befektetést.

A magán hitelezőket ezen felül kegyetlen piaci teszt szelektálja. Ha hibákat vétenek, elveszítik a pénzüket és nem lesz több pénzük, amit kölcsönadhatnak. Csak akkor van több pénzük, amit a jövőben kölcsönadhatnak, ha a múltban sikerrel jártak. Tehát a magán hitelezőket (kivéve egy viszonylag apró részüket, akik örökléssel tettek szert a tőkéjükre) szigorúan szelektálja a ’legalkalmasabbak fennmaradása’ folyamat. Az állami hitelezők viszont vagy azok, akik átestek a közszolgálati vizsgákon, és tudják, hogyan kell hipotetikus kérdéseket hipotetikusan megválaszolni, vagy azok, akik a leghihetőbb érveket tudják felsorakoztatni a hitelezés mellett, és a leghihetőbb magyarázatokat amellett, miért nem az ő hibájuk volt a hitel bukása. De a nettó eredmény ugyanaz marad: a magán hitelek sokkal jobban fogják hasznosítani a létező erőforrásokat és tőkét, mint az állami hitelek. Az állami hitelek sokkal több tőkét és erőforrást fognak elpazarolni, mint a magán hitelek. Röviden, az állami hitelek a magán hitelekhez viszonyítva csökkentik a termelést, nem pedig növelik azt.

Az állami hitelezés indítványozása magánszemélyek vagy projektek számára tehát szem előtt tartja B-t és elfelejti A-t. Látja az embereket, akiknek a tőke a kezébe kerül; elfelejti azokat, akik máskülönben megszerezték volna. Látja a projektet, ami tőkét kapott; elfelejti a projekteket, amiktől ennek következtében visszatartották a tőkét. Látja az egy csoport számára nyújtott azonnali hasznot; figyelmen kívül hagyja a többi csoport veszteségét, és a teljes közösség nettó veszteségét.

Ez annak a tévedésnek egy újabb illusztrációja, amely csak az egyedi érdeket látja a rövidtávon, és elfelejti az általános érdeket a hosszútávon.

3

Ennek a fejezetnek az elején megjegyeztük, hogy a vállalkozásoknak adott állami „segélytől” sokszor épp annyira kell félni, mint az állam ellenségességétől. Ez ugyanúgy vonatkozik az állami támogatásokra, mint az állami hitelekre. Az állam sosem hitelez vagy ad semmit a vállalatoknak, amit nem vesz el a vállalatoktól. Az ember gyakran hallja a New Deal-pártiakat és más államistákat arról hencegni, ahogyan az állam kimentette a vállalatokat a Reconstruction Finance Corporation, a Home Owners Loan Corporation, és egyéb állami ügynökségek segítségével 1932-ben és utána. De az állam nem adhat olyan pénzügyi segítséget a vállalatoknak, amit előtte nem vesz el először vagy végül a vállalatoktól. Minden állami tőke az adókból származik. Míg a nagyra becsült „állami hitel” is azon a feltételezésen nyugszik, hogy kölcsöneit végül visszafizetik az adóbevételek. Amikor az állam hiteleket vagy támogatásokat biztosít a vállalatoknak, valójában megadóztatja a sikeres magánvállalatokat, hogy a sikertelen magánvállalatokat támogassa. Bizonyos vészhelyzet-állapot alatt talán lehet elfogadható érv emellett, amelyet itt nem kell megvizsgálnunk. De hosszútávon ez nem hangzik kifizetődő javaslatnak a teljes ország nézőpontjából. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy tényleg nem az.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>


Kommentek