Henry Hazlitt

Közgazdaságtan egy leckében

Tartalomjegyzék


3. fejezet

A pusztítás áldása

 

Szóval végeztünk a törött ablakkal. Elemi tévedés. Az ember azt hinné, pár perc gondolkodással bárki képes elkerülni. Viszont a törött ablak példa száz álruhájában a gazdaságtan történelmének legkitartóbb tévedése. Napjainkban jobban burjánzik, mint eddig bármikor. A nagy ipari vezetők, a kereskedelmi kamarák, a szakszervezeti vezetők, a főszerkesztők és az újságírók, a rádiós kommentátorok, a legkifinomultabb technikákat alkalmazó, tanult statisztikusok és a legjobb egyetemeink közgazdaságtan-professzorai minden nap ünnepélyesen megerősítik azt. Különböző módjaikon mindegyikük a pusztítás előnyeit taglalja.

Noha vannak közöttük, akik visszakoznának az állítástól, miszerint a kisebb pusztító tettek tettek nettó haszonnal járnak, a hatalmas pusztító cselekedetekben ugyanakkor szinte végtelen hasznot látnak. Azt magyarázzák nekünk, mennyivel jobban teljesít a gazdaságunk háborúban, mint békeidőben. „Termelési csodákat” látnak, amelyekhez háborún át vezet az út. Egy háború utáni világot kétségtelenül virágzónak látnak a hatalmas „összegyűlt” vagy „visszatartott” kereslet következtében. Európában örömmel számolgatják a házakat, a teljes városokat, amelyeket a földdel egyenlővé tettek, és amelyeket „pótolni kell majd.” Amerikában számolják a házakat, amiket nem lehetett megépíteni a háború idején, a nejlonharisnyákat, amiket nem biztosíthattak, az elhasznált autókat és gumikat, az elavult rádiókat és hűtőket. Együtt rettentő összegeket tesznek ki.

Ez pusztán régi barátunk, a törött ablak tévedés, új öltözékben, és felismerhetetlenül meghízva. Ezúttal a hozzá kapcsolódó tévedések egész kötege támogatja. Összekeveri a szükséget a kereslettel. Minél nagyobb a háború pusztítása, minél több szegénységet okoz, annál nagyobb a háború utáni szükség. Kétségtelenül. De a szükség nem kereslet. Az effektív gazdasági kereslethez nem pusztán a szükség, hanem az annak megfelelő vásárlóerő is megkövetelt. A mai Kína szükségletei összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint Amerikáé. De a vásárlóereje, és ebből következően az általa stimulálható „új üzlet” összehasonlíthatatlanul kisebb.

De ha ezen a ponton túllépünk, egy másik tévedésre is lehetőség nyílik, a törött-üvegisták pedig általában élnek is vele. A „vásárlóerőre” pusztán a pénz szempontjából tekintenek. Most a pénzt kinyomtathatja egy nyomda. Ami azt illeti, amikor ezek a szavak papírra kerülnek, a pénznyomtatás a világ legnagyobb ipara – ha a terméket pénzben kifejezve mérjük. De minél több pénzt állítanak elő ily módon, annál inkább zuhan minden pénzegység értéke. Ezt a zuhanó egységet a termékek növekvő árában lehet mérni. De mivel a legtöbb ember szilárdan hozzászokott ahhoz, hogy vagyonát és jövedelmét pénzben kifejezve mérje, jómódúbbnak gondolják magukat, amikor nőnek ezek a pénzösszegek, függetlenül a ténytől, hogy dolgokban kifejezve talán kevesebbjük van és kevesebbet vásárolnak. A legtöbb „jó” gazdasági következmény, amit az emberek a háborúnak tulajdonítanak, igazából a háborús inflációnak köszönhető. Ezt ugyanúgy elő tudnák idézni megegyező mértékű békeidőbeli inflációval. Később visszatérünk ehhez a pénz-illúzióhoz.

Namost, van egy féligazság a „visszatartott” kereslet tévedésben, mint ahogy a törött ablak tévedésben is volt. A törött ablak ténylegesen több üzletet hozott az üvegesnek. A háború pusztítása több üzletet fog hozni bizonyos dolgok termelőinek. A házak és városok pusztítása több üzletet fog hozni az építőiparnak. Az autók, rádiók és hűtők termelésének képtelensége a háború idején halmozott háború utáni keresletet fog hozni ezekre a bizonyos termékekre.

A legtöbb ember számára ez a teljes kereslet növekedésének tűnhet, és így is lehet, alacsonyabb vásárlóerejű dollárban kifejezve. De ami valóban történik, az a kereslet elterelése ezekhez a bizonyos termékekhez másoktól. Európa népei több új házat fognak építeni, mint máskülönben, mivel muszáj nekik. De amikor több házat építenek, pontosan annyival kevesebb munkaerejük és produktív kapacitásuk marad minden másra. Amikor házakat vesznek, pontosan annyival kevesebb vásárlóerejük lesz minden másra. Amikor az üzlet megemelkedik az egyik irányba, muszáj (kivéve amennyiben a produktív energiák stimulálhatók a szükség és sürgősség érzete által) annak megfelelően csökkennie egy másikban.

Röviden, a háború meg fogja változtatni az erőfeszítések háború utáni irányát; meg fogja változtatni az iparok egyensúlyát; meg fogja változtatni az ipari struktúrát. És idővel ennek is következményei lesznek. Máshogy fog eloszlani a kereslet, amikor a házak és egyéb tartós javak iránti keresletet kielégítették. Ekkor ezeknek az időlegesen szerencsés iparágaknak újra össze kell zsugorodniuk, hogy megengedjék más, különböző kívánságokat kielégítő iparágak növekedését.

Végül fontos észben tartani, hogy nem pusztán a kereslet háború utáni mintája fog különbözni a háború előttihez viszonyítva. A kereslet nem pusztán átterelődik az egyik árucikkről a másikra. A legtöbb országban össze fog menni annak teljes összege.

Ez elkerülhetetlen, amikor belegondolunk, hogy a kereslet és a kínálat pusztán ugyanannak az érmének a két oldala. Ugyanazok a dolgok, más-más nézőpontból vizsgálva. A kínálat azért teremt keresletet, mert végső soron maga a kereslet. Az elkészített dolgok kínálata valójában minden, amit az emberek felajánlhatnak azokért a dolgokért cserébe, amit akarnak. Ilyen értelemben a gazdák búzakínálata alkotja az autók és egyéb javak iránti keresletüket. Az autók kínálata alkotja az autóiparban dolgozók keresletét búza és egyéb dolgok iránt. Ez mind benne rejlik a modern munkamegosztásban és cseregazdaságban.

Igaz, hogy ezt az alapvető tényt a legtöbb ember elől (beleérve néhány állítólag briliáns közgazdászt) elrejtik az olyan bonyodalmak, mint a bérkifizetések és a közvetett forma, amellyel – a pénz segítségével – gyakorlatilag minden modern cserét lebonyolítanak. John Stuart Mill, és más klasszikus írók, bár sokszor nem számoltak elégségesen a pénz használatából eredő komplex következményekkel, legalább meglátták a monetáris fátyol alatt húzódó valóságot. Ennyiben felülmúlták számos mai kritikusukat, akiket inkább összezavar a pénz, mint tanít. A puszta infláció – azaz egyszerűen több pénz kibocsátása, a magas bérek és árak következményével –  több kereslet teremtésének látszódhat. De a valós dolgok tényleges termelése és cseréje szempontjából nem az. Viszont a háború utáni kereslet zuhanását számos ember elől elrejtheti a magasabb pénzbérek által teremtett illúzió, amelyeket több mint ellensúlyoznak a magasabb árak.

Ismétlésképpen, a háború utáni kereslet a legtöbb országban abszolút össze fog zsugorodni a háború előtti kereslethez mérten, mert csökkennie kellett a háború utáni kínálatnak. Ennek elég nyilvánvalónak kell lennie Németország és Japán esetén, ahol számtalan nagy várost tettek a földdel egyenlővé. Röviden, az érv elég nyilvánvaló, ha az eset, amivel dolgunk van elég extrém. Ha elpusztították volna Anglia minden nagy városát ahelyett, hogy csak a részvételből fakadó károkat szenvedi el, ha elpusztították volna minden gyárát és szinte minden felhalmozott tőkéjét és fogyasztási cikkét, amíg népét a kínaiak szintjére nem redukálják, kevesen beszélnének a háború által okozott, nagy összegyűlt és visszatartott keresletről. Nyilvánvaló lenne, hogy ugyanolyan mértékben eltörölték a vásárlóerőt, mint a termelőerőt. Egy hiperinfláció, az árak ezerszeresre növelése talán ennek ellenére is magasabbra emelheti a „nemzeti jövedelem” adatait pénzben kifejezve, mint a háború előtt. Ám azokat, akik ettől megvezetve gazdagabbnak képzelnék magukat, mint a háború előtt, nem lehetne racionális érvekkel meggyőzni. Pedig ugyanazok az elvek vonatkoznak egy kis háborús pusztításra, mint egy mindent elsöprőre.

Igaz, lehetnek ellensúlyozó tényezők. Technológiai felfedezések és a háború alatt végbement fejlődés például megnövelheti a nemzeti termelékenységet itt vagy ott. A háború pusztítása, igaz, el fogja terelni a háború utáni keresletet bizonyos csatornáktól másokra. És bizonyos számú embert továbbra is végeláthatatlanul be lehet csapni a valódi gazdasági jólétüket illetően a nyomtatott pénz többletéből fakadó emelkedő bérekkel és árakkal. De a hit, miszerint a háború során elpusztított vagy nem megtermelt dolgok „pótlási kereslete” valódi jólétet hozhat, ettől függetlenül nyilvánvaló tévedés.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>


Kommentek