Henry Hazlitt

Közgazdaságtan egy leckében

Tartalomjegyzék


22. fejezet

Az infláció délibábja

1

Időről időre szükségét érzem figyelmeztetni az olvasót, hogy nem szükségszerűen következne egy bizonyos eredmény egy bizonyos rendeletből, „ha nincs infláció.” A közmunkáról és a hitelről szóló fejezetekben azt mondtam, hogy elnapoljuk az infláció által előidézett bonyodalmak tanulmányozását. De a pénz és a monetáris politika minden gazdasági folyamat olyannyira intrikus és néha kibogozhatatlan részét képezi, hogy ez az elkülönítés, még ha csak szemléltetési céllal is, nagyon nehéz volt; és a különböző állami vagy szakszervezeti politikák a foglalkoztatásra, profitokra és termelésre gyakorolt hatásairól szóló fejezetekben a különböző monetáris politikák hatását azonnal meg kellett fontolni.

Mielőtt megvizsgáljuk, hogyan hat az infláció bizonyos esetekben, meg kellene értenünk, mik az általános hatásai. És még ezelőtt is kívánatosnak tűnik feltenni a kérdést, miért folyamodtak állandóan az inflációhoz, miért volt népszerű és vonzó időtlen időkön át, és miért csábította sziréndallama az egyik nemzetet a másik után a gazdasági katasztrófa útjára.

A legnyilvánvalóbb, mégis a legvénebb és legmakacsabb tévedés, amely az inflációt csábítóvá teszi a „pénz” és a vagyon összekeverése. „Az, hogy a vagyon pénzből, aranyból vagy ezüstből áll,” írta Adam Smith majd’ két évszázaddal ezelőtt,

„egy népszerű elképzelés, ami természetes módon következik a pénz kettős funkciójából, mint a kereskedés eszköze és értékmérő… Meggazdagodni azt jelenti, pénzt szerezni; és röviden, a pénzre és a vagyonra köznyelven minden tekintetben szinonimaként tekintenek.”

A valódi vagyon természetesen abból áll, amit megtermelnek és elfogyasztanak: az étel, amit eszünk, a ruha, amit hordunk, a házak, amikben élünk. A valódi vagyon a vasutak, az utak és az autók; hajók és repülők, gyárak; iskolák, templomok és színházak; zongorák, festmények és könyvek. Mégis akkora hatalma van a szóbeli kétértelműségnek, ami összekeveri a pénzt a vagyonnal, hogy érvelésük során még azok is gyakran visszaesnek ebbe a hibába, akik időnként felismerik a zavart. Minden ember tudja, hogy ha neki személyesen több pénze lenne, több dolgot vehetne másoktól. Ha kétszer annyi pénze lenne, kétszer annyi dolgot vásárolhatna; ha háromszor annyi, ő háromszor annyit „érne”. És sokak számára nyilvánvalónak tűnik a következtetés, miszerint ha az állam egyszerűen több pénzt bocsátana ki, és odaadná mindenkinek, mindannyian annyival gazdagabbak lennénk.

Ezek a legnaivabb inflácionisták. Van egy másik csoport, kevésbé naiv, amelyik tudja, hogy ha a dolog ilyen egyszerű lenne, az állam minden problémánkat könnyedén megoldhatná pénznyomtatással. Ők érzik, hogy lennie kell valahol valami buktatónak; tehát ők valahogy korlátoznák a hozzáadott pénzmennyiséget, amit az állam kibocsáthat. Csak annyit engednének nyomtatni, hogy az betömje a feltételezett „hiányokat” vagy „lyukakat.”

A vásárlóerő krónikusan elégtelen – gondolják – mert az ipar valahol nem oszt elegendő pénzt a termelőknek ahhoz, hogy fogyasztóként visszavásárolhassák a megtermelt árut. Van valahol egy rejtélyes „szivárgás.” Egy csoport egyenletekkel „bizonyítja” ezt. Az egyenlet egyik oldalán csak egyszer; a másik oldalán – anélkül, hogy tudatában lennének – többször is beleszámolják ugyanazt a tételt. Ez riasztó hézagot produkál aközött, amit ők „A fizetségeknek” és amit „A+B fizetségeknek” neveznek. Tehát mozgalmat alapítanak, zöld egyenruhát öltenek, és ragaszkodnak ahhoz, hogy az állam pénzt vagy „hiteleket” bocsásson ki, hogy jóvátegye a hiányzó B fizetségeket.

A „szociális hitel” nyersebb apostolai nevetségesnek tűnhetnek; de megszámlálhatatlan iskola áll nem sokkal kifinomultabb inflácionistákból, akik „tudományos” terveket szőnek arról, hogyan bocsássanak ki épp elegendő további pénzt vagy hitelt egyes, állítólagosan krónikus vagy periodikus „hiányok” vagy „lyukak” betömése érdekében, amiket valahogy másképp számítanak ki.

2

A tájékozottabb inflácionisták tudják, hogy a pénz mennyiségének bármilyen jelentősebb növelése csökkenteni fogja minden pénzegység vásárlóerejét – más szóval, hogy a termékek árainak növekedéséhez vezet. De ez nem zavarja őket. Épp ellenkezőleg, pontosan ezért akarnak inflációt. Néhányan úgy érvelnek, hogy ez javítani fogja a szegény adósok helyzetét a gazdag hitelezőkkel szemben. Mások úgy gondolják, stimulálni fogja az importot és el fogja bátortalanítani az exportot. Megint mások úgy, hogy elengedhetetlen lépés egy válság orvoslásához – ahhoz, hogy „ismét beinduljon az ipar,” és „teljes foglalkoztatottságot” érjünk el.

Megszámlálhatatlan elmélet szól arról, milyen hatással van az árakra a pénz (beleérve a banki hitelt) mennyiségének növekedése. Egyrészt – amint az imént láthattuk – vannak azok, akik azt képzelik, hogy szinte bármekkora mértékben növelhető a pénzmennyiség az árak befolyásolása nélkül. Ők ezt a megnövekedett pénzmennyiséget pusztán „vásárlóerejük” növelésének az eszközeként látják olyan értelemben, hogy mindenki számára lehetővé teszi, hogy több jószágot vegyen, mint előtte. Ők vagy sohasem torpannak meg, hogy emlékeztessék magukat a tényre, miszerint az emberek kollektíve nem vehetnek kétszer annyi jószágot, hacsak nem termelnek meg kétszer annyi jószágot; vagy azt képzelik, hogy nem a munkaerő, munkaórák vagy a produktív kapacitás hiánya az egyetlen dolog, ami visszatartja a termelés meghatározatlan mértékű növekedését, hanem mindössze a monetáris kereslet hiánya: ha az emberek szeretnék a javakat – feltételezik – és van pénzük, amivel fizethetnek értük, azokat szinte automatikusan meg fogják termelni.

Másrészt van egy csoport – ez magába foglal pár kimagasló közgazdászt – amelyik merev, mechanikus elméletet vall a pénzkínálat hatásáról a termékek árára. Egy nemzet összes pénzét – vélik ezek a gondolkodók – fel fogják ajánlani az összes jószágért cserébe. Tehát a teljes pénzmennyiség értékének a „keringési sebességgel” megszorozva mindig egyenlőnek kell lennie a megvásárolt javak teljes mennyiségének értékével. Továbbá (feltételezve, hogy nem változik a „keringési sebesség”), a pénzegység értékének pontosan és fordítottan a keringésbe bocsátott mennyiséggel kell változnia. Kettőzd meg a pénz és a bankhitel mennyiségét, és pontosan megkettőződ az „árszintet;” háromszorozd meg, és pontosan megháromszorozod az árszintet. Röviden, szorozd meg a pénz mennyiségét n-szeresen, és  a javak árának n-szeresükre kell emelkedniük.

Itt nincs hely elmagyarázni ennek a hihető képletnek az összes tévedését.[1] Ehelyett inkább próbáljuk meg végiggondolni azt, pontosan miért és hogyan emeli a pénzmennyiség növelése az árakat.

Egy bizonyos módon nagyobb mennyiségű pénz jön létre. Mondjuk úgy, hogy az állam többet költekezik, mint amennyit az adóbevételekből (vagy a valódi megtakarításokkal rendelkező embereknek eladott kötvényekből) fedezni tud vagy akar. Tegyük fel például, hogy az állam, azért nyomtat pénzt, hogy kifizesse a háborús beszállítókat. Ekkor ezeknek a kiadásoknak az első hatása az lesz, hogy növeli a háborúban használt felszerelések árát, és további pénzt helyez a háborús beszállítók illetve munkavállalóik kezébe. (Ahogy az árszabályozásról szóló fejezetünkben az egyszerűség kedvéért elhalasztottunk pár bonyodalmat, amit az infláció idéz elő, úgy itt az inflációt vizsgálva átléphetjük az állam árszabályozási kísérlete által előidézett bonyodalmakat. Ezeket megvizsgálva azt találnánk, hogy lényegében nem változtatják meg az elemzést. Pusztán egyfajta visszatartott inflációhoz vezetnek, amelyek csökkentenek vagy elrejtenek néhányat a korai következményekből, cserébe súlyosbítva a későbbieket.)

A háborús beszállítóknak és dolgozóiknak ekkor nagyobb lesz a pénzjövedelmük. Ezt olyan javakra és szolgáltatásokra költik, amiket szeretnének. Ezeknek a javaknak és szolgáltatásoknak az eladói a megemelkedett kereslet következtében képesek lesznek megemelni az áraikat. A megnövekedett jövedelemmel rendelkezők pedig inkább hajlandóak lesznek kifizetni ezeket az árakat, semmint hogy javak nélkül maradjanak; hiszen több pénzük lesz, és emiatt lecsökkent a szemükben egy dollár szubjektív értéke.

Nevezzük A csoportnak ezeket a háborús beszállítókat és dolgozóikat, azokat pedig, akiktől közvetlenül megvásárolják többlet javaikat és szolgáltatásaikat, B csoportnak. B csoport pedig a magasabb eladások és árak következtében több terméket és szolgáltatást fog venni egy újabb csoporttól, C csoporttól. C csoport pedig képes lesz megemelni az árait, illetve több jövedelme lesz, amit elkölthet D csoportnál, és a többi, mindaddig, amíg az árak és pénzjövedelmek növekedése be nem fedi gyakorlatilag az egész nemzetet. Amikor a folyamat a végéhez ér, szinte mindenki magasabb jövedelemmel fog rendelkezni – pénzben kifejezve. De (feltételezve, hogy a javak és szolgáltatások termelése nem növekedett) a javak és szolgáltatások ára is növekedett ennek megfelelően; a nemzet tehát nem lesz gazdagabb, mint előtte.

Ez viszont nem azt jelenti, hogy mindenki viszonylagos vagy abszolút vagyona is ugyanakkora marad. Épp ellenkezőleg, az infláció folyamata különböző hatással lesz az egyes csoportok vagyonára. Azok járnak a legjobban, akik legelőször kapják meg a pénzt. Például A csoport pénzjövedelme még azelőtt megnövekedett, mielőtt az árak megnövekedtek volna, így tehát majdnem arányosan több terméket tudnak vásárolni. B csoport pénzjövedelme később fog emelkedni, amikor az árak már valamennyire megemelkedtek; de ami a javakat illeti, B csoport még így is jobban jár. Eközben viszont a csoportok, akik még mindig nem tapasztaltak semmilyen jövedelememelkedést, arra kényszerülnek, hogy magasabb árakat fizessenek a dolgokért, amiket vásárolnak, ami azt jelenti, hogy kénytelenek lesznek alacsonyabb életszínvonallal beérni, mint korábban.

Tovább tisztázhatjuk a folyamatot hipotetikus adatokkal. Tegyük fel, önkényesen felosztjuk a közösséget a termelők négy fő csoportjára – A, B, C és D csoportokra, – akik ebben a sorrendben kapják meg az inflációból származó pénzjövedelem-többletet. Ekkor, noha A csoport pénzjövedelme máris emelkedett 30%-kal, az általuk vásárolt dolgok ára még egyáltalán nem emelkedett meg. Mire B csoport pénzjövedelme 20%-kal megnő, az árak átlagban még mindig csak 10%-kal emelkedtek. Viszont amikor C csoport pénzjövedelme csupán 10%-kal több, az árak már 15%-ot emelkedtek. D csoport pénzjövedelme pedig egyáltalán nem emelkedik, viszont az átlagárak, amiket a vásárlásaikkor ki kell fizetniük, 20%-kal nőttek. Más szóval a hasznot, amit a termelők első csoportja élvez az inflációból fakadó magasabb árak vagy bérek következtében, szükségszerűen annak a csoportnak (fogyasztóként) elszenvedett kárai fejében élvezheti, amelyik utoljára volt képes béreit vagy árait megemelni.

Lehetséges, hogy amikor pár év múlva megállítják az inflációt, a végső eredmény mondjuk az, hogy a pénzjövedelmek átlagosan 25%-kal emelkednek, illetve az árak is ezzel egyenlő mértékben, és mindkettő igazságosan megoszlik minden csoport között. De ez nem fogja semmissé tenni az átmeneti időszakban nyert hasznokat és elszenvedett veszteségeket. Például D csoport, bár jövedelmei és árai végül emelkedtek 25%-kal, csak annyi terméket és szolgáltatást tud vásárolni, mint mielőtt az infláció elkezdődött. Ez sosem fogja kárpótolni a veszteségeket, amit abban az időintervallumban szenvedett el, amikor jövedelme és árai egyáltalán nem emelkedtek, viszont 30%-kal többet kellett fizetnie a javakért és szolgáltatásokért, amiket a közösség többi termelő tagjától,  A-tól, B-től és C-től vásárolt.

3

Tehát az inflációról kiderült, hogy pusztán központi leckénk egy újabb példája. Rövid ideig valóban hasznot hozhat előnyben részesített csoportok számára, de kizárólag mások kárára. És hosszútávon katasztrofális következményeket hoz az egész közösség számára. Még egy viszonylag enyhe infláció is eltorzítja a termelés szerkezetét. Néhány iparág túlterjeszkedéséhez vezet mások kárára. Ez a tőke helytelen felhasználásával és pazarlásával jár. Amikor az infláció bedől vagy megállítják, a félreirányított tőkebefektetések – legyenek azok gépek, gyárak vagy irodaépületek  – nem hozhatnak elegendő nyereséget, és elveszítik értékük nagy részét.

Az sem lehetséges, hogy az inflációnak simán és gyengéden vessenek véget, és így elkerüljék az azt követő válságot. Sem pedig az, hogy miután belevágtak, az inflációt egy bizonyos, előre megtervezett ponton állítsák meg, vagy amikor az árak elértek egy előzőleg egyeztetett szintet; hiszen mind a politikai, mind a gazdasági erőket irányíthatatlanná teszi. Nem érvelhetsz az árak 25%-os inflációs növelése mellett anélkül, hogy valaki ki ne jelentse, hogy az érv kétszer olyan jó, ha 50%-os növelés mellett szól, és anélkül, hogy egy harmadik hozzá ne tegye, hogy négyszer annyira, ha 100%-os áremelést támogat. Az inflációból hasznot húzó politikai érdekcsoportok ragaszkodni fognak a folytatáshoz.

Továbbá lehetetlen a pénz értékének irányítása az infláció alatt. Hiszen amint láttuk, az okozat sosem pusztán mechanikus természetű. Például nem tudhatod előre, hogy a pénzmennyiség 100%-os növelése a pénzegység értékének 50%-os zuhanását fogja-e jelenteni. A pénz értéke, ahogy azt láttuk, birtokosainak szubjektív értékítéletén múlik. Ezek az értékítéletek pedig nem pusztán attól függnek, mennyit birtokol minden egyes ember. A pénz minőségén is múlik. Háborús időkben a nemzet pénzegységének értéke – ha nincs az aranystandardon – győzelem esetén emelkedni fog a valutapiacokon, veszteség esetén pedig zuhanni, függetlenül a mennyiségbeli változásoktól. A jelenlegi értékelés sokszor azon fog múlni, mekkora jövőbeli pénzmennyiségre számítanak az emberek. Illetve – akárcsak a spekulatív piacon – az emberek értékítéletét nem csak az fogja befolyásolni,  ő  mit gondol a pénz értékéről, hanem az is, szerinte milyen értéket fog mindenki más tulajdonítani annak.

4

Mindez megmagyarázza, miért zuhan a pénzegység értéke sokkal gyorsabban amikor végül beindul a hiperinfláció, mint amekkora, vagy amekkorára növelhető a pénzmennyiség. Amikor elérik ezt az állapotot, a katasztrófa beteljesül: a rendszer becsődölt.

Az infláció iránti lelkesedés mégsem lankad soha. Szinte olyan, mintha egyik ország sem volna képes hasznosítani a másik tapasztalatait, és egyik nemzet sem tanulna felmenői szenvedéséből. Mindegyik ország és nemzedék ugyanazt a délibábot kergeti. Mindegyik a Holt-tenger ugyanazon gyümölcséért nyúl, ami porrá és hamuvá válik a szájában. Hiszen az infláció természete, hogy ezer illúziónak adjon életet.

Napjainkban az infláció mellett azt az érvet hozzák fel legkitartóbban, hogy „forgatni kezdi az ipar kerekeit, meg fog menteni minket a stagnálás és a tétlenség helyrehozhatatlan veszteségétől, és „teljes foglalkoztatottságot” fog előidézni. Ez az érv nyersebb formájában a pénz és a valódi vagyon ősrégi összekeverésén nyugszik. Feltételezi, hogy új „vásárlóerőt” hoznak létre, és ennek az új vásárlóerőnek a hatása egyre nagyobb körökben fogja megsokszorozni önmagát, mint a hullámok, amiket egy pocsolyába dobott kő kavar. Viszont a valódi vásárlóerő a javakért, amint láthattuk, más javakból áll. Nem lehet csodálatosan megnövelni pusztán még több dollárnak nevezett papírdarab nyomtatásával. Egy cseregazdaságban lényegében annyi történik, hogy azt, amit A termel elcserélik arra, amit B.[2]

Amit az infláció valóban előidéz, az az árak és költségek kapcsolatának változása. A legfontosabb változás – amelynek előidézésére tervezték – a termékek árának emelése a bérszintekhez viszonyítva annak érdekében, hogy az árak és a termelési költségek kapcsolatát kivitelezhető kapcsolatba hozva visszaállítsa az üzleti profitokat és biztassa a kibocsátás folytatását azokon a pontokon, ahol tétlen erőforrások vannak.

Azonnal nyilvánvalónak kellene lennie, hogy ezt a bérszintek csökkentése sokkal közvetlenebbül és becsületesebben is meg tudná oldani. De az infláció szofisztikáltabb támogatói úgy hiszik, hogy ez most politikailag lehetetlen. Néha ennél is tovább mennek, és azzal vádaskodnak, hogy minden indítvány bármilyen körülmények között „munkásellenes”, ha közvetlenül csökkentene bizonyos bérszinteket annak érdekében, hogy enyhítse a munkanélküliséget. Ám amit ők maguk indítványoznak, az köznapi kifejezésekkel élve a munkások megtévesztése úgy, hogy az árak emelkedésével a reál bérszinteket csökkentik (azaz a vásárlóerőben kifejezett béreket).

Elfelejtik, hogy maguk a munkások is szofisztikáltabbá váltak; hogy a nagy szakszervezetek munkáspárti közgazdászokat alkalmaznak, akik ismerik az indexszámokat, és hogy a munkások nem vezethetők meg. A rendelet tehát a jelenlegi körülmények között valószínűleg nem érné el sem gazdasági, sem politikai céljait. Hiszen pontosan a legnagyobb hatalommal bíró szakszervezetek – akiknek bérszintjei a legnagyobb valószínűséggel szorulnak korrigálásra –  fognak ahhoz ragaszkodni, hogy a létfenntartási költségindex bármiféle növekedésével minimum párhuzamosan növeljék a bérüket. Ha a nagyhatalmú szakszervezetek követelései győzedelmeskednek, megmarad az árak és a kulcsfontosságú bérszintek közötti kivitelezhetetlen kapcsolat. Valójában a bérszintek struktúrája még inkább eltorzulhat; hiszen a szervezetlen dolgozók nagy tömegeit, akiknek bérei még az infláció előtt sem emelkedtek ki a sorból (és akiket talán jogtalanul elnyomtak a szakszervezeti kizárás következtében), tovább büntetik az áremelkedések az átmeneti idő alatt.

5

Röviden, az infláció szofisztikáltabb támogatói nem őszinték. Nem teljes őszinteséggel fogalmazzák meg érvüket; és végül önmagukat is becsapják. Papírpénzről kezdenek el beszélni, akár a naivabb inflácionisták, mintha maga a papírpénz is a vagyon egy formája lenne, amit tetszés szerint megteremthetnek a nyomtatóval. Még egy „multiplikátort” is ünnepélyesen megtárgyalnak, amivel az állam által kinyomtatott és elköltött minden dollár varázslatosan az ország vagyonához adott számos dollárral lesz egyenlő.

Röviden elterelik mind a publikum figyelmét, mind a sajátjukat bármilyen fennálló válság valódi okáról. Hiszen a legtöbb esetben a valódi ok a bér-költség-ár struktúrából hiányzó összhang: a bérek és árak, a nyersanyagárak és késztermékárak, vagy egy ár és egy másik, vagy egy bér és egy másik közötti összhang hiánya. Egy ponton ezek a rossz viszonyok eltörölték a termelés ösztönzőjét, vagy valójában lehetetlenné tették, hogy folytatódjon a termelés; a válság pedig szétterjedt cseregazdaságunk organikus összefüggésén. A termelés csak akkor folytatódhat, ha korrigálásra kerülnek ezek a rossz viszonyok.

Igaz, az infláció néha korrigálhatja őket; de ez egy heves és veszélyes módszer. Nem nyíltan és őszintén végzi a korrekciókat, hanem illúzió használatával. Ez olyan, mintha azzal vennénk rá az embereket, hogy egy órával előbb keljenek, hogy elhitetjük velük, hogy nyolc óra van, miközben valójában hét. Talán nem véletlen egybeesés, hogy a világ, amely ennek elérése érdekében ahhoz a megtévesztéshez folyamodik, hogy előre állítja minden óráját, egy olyan világ, ami inflációhoz folyamodik, hogy hasonló eredményt érjen el a gazdasági szférában.

Hiszen az infláció az illúzió fátylát helyezi minden gazdasági folyamatra. Szinte mindenkit összezavar és megtéveszt, beleérve azokat is, akik szenvednek tőle. Mindannyian hozzászoktunk, hogy pénzben kifejezve mérjük jövedelmünket és vagyonunkat. Ez a szellemi szokás olyan erős, hogy még a hivatásos közgazdászok és statisztikusok sem képesek következetesen megtörni. Nem egyszerű mindig valódi javakban és valódi jólétben kifejezve látni a kapcsolatot. Ki ne érezné közülünk gazdagabbnak és büszkébbnek magát, amikor azt mondják neki, hogy nemzeti jövedelmünk megduplázódott (természetesen dollárban kifejezve) egy infláció előtti periódushoz viszonyítva? Még a boltos, aki eddig heti 25 dollárt kapott, most pedig 35 dollárt kap, is azt hiszi, hogy valahogyan jobban kell hogy járjon, bár a megélhetése kétszer annyiba kerül. Természetesen látja a megélhetési költségek növekedését. Viszont nincs annyira tisztában saját helyzetével, mint akkor volna, ha megélhetési költségei egyáltalán nem változnának, hanem a pénzfizetését csökkentették volna – ami ugyanazt a vásárlóerő-csökkenést eredményezné, mint amit a fizetésemelése ellenére, a magasabb árak miatt elszenved. Az infláció az önszuggeszció, a hipnózis, az érzéstelenítő, ami elnyomta benne a művelet fájdalmát. Az infláció a nép ópiuma.

    

6

És pontosan ez a politikai funkciója. A modern „tervutasításos gazdaság” kormányaink azért folyamodnak az inflációhoz olyan gyakran, mert mindent összezavar. Hogy csak egy példát vegyünk, láttuk a 14. fejezetben, hogy a hit, miszerint a közmunka szükségszerűen új munkahelyeket teremt, hibás. Ha a pénzt adóztatással szerezték, akkor minden dollárral, amit az állam a közmunkára költ, eggyel kevesebb dollárt költenek az adófizetők saját igényeik kielégítésére, és minden egyes közmunkahellyel egy magán munkahelyet elpusztítottak.

De tegyük fel, hogy nem adóztatással fizetik a közmunkát. Tegyük fel, hogy hiányfinanszírozással fizetik – azaz állami hitelfelvétellel vagy a nyomtatóval. Ekkor látszólag nem történik meg az imént felvázolt következmény. Ekkor közmunkát látszólag „új” vásárlóerőből teremtették. Nem mondhatod, hogy az adófizetőktől vették el a vásárlóerőt. A pillanat erejéig úgy tűnik, a nemzet valamit kapott a semmiért.

De most leckénkkel összhangban forduljunk a hosszabb távú következmények felé. A kölcsönt valamikor vissza kell fizetni. Az állam nem halmozhat fel tartozásokat a végtelenségig; hiszen ha megpróbálja, egy nap csődbe megy. Ahogy Adam Smith megfigyelte 1776-ban:

Amikor egy bizonyos pontig halmozódott az államadósság, úgy hiszem szűkében vagyunk példáknak arról, hogy ne fizessék azt vissza igazságosan és teljesen. Az állami bevételek felszabadulását, ha egyáltalán felszabadultak, minden alkalommal csőd idézte elő; néha kinyilvánított csőd, de mindig valódi csőd, bár gyakran egy színlelt fizetés miatt.

Viszont amikor az állam a közmunka kifizetése érdekében felhalmozott tartozások visszafizetéséhez ér, szükségszerűen súlyosabban kell adóztatnia, mint amennyit költ. Ebben a kései fázisban tehát szükségszerűen több munkahelyet kell elpusztítania, mint amennyit megteremt. Az ekkor megkövetelt extra súlyos adóztatás nem pusztán vásárlóerőt vesz el; a termelés ösztönzőit is csökkenti vagy elpusztítja, így tehát csökkenti az ország teljes vagyonát és jövedelmét.

Egyedül úgy lehet elkerülni ezt a következményt, ha feltételezzük, (ahogy természetesen a költekezés apostolai mindig teszik) hogy a hatalmon levő politikusok csak válságos vagy „deflációs” periódus alatt költenek pénzt, és azonnal visszafizetik tartozásokat a fellendülések vagy „inflációs” periódusok alatt. Ez egy csábító mese, de sajnos a hatalmon levő politikusok sosem tettek így. Továbbá a gazdasági előrejelzés annyira bizonytalan, és a munkálkodó politikai nyomások olyan természetűek, hogy az államok valószínűleg soha nem is fognak így tenni. A hiányköltekezés, miután egyszer nekivágtak, hatalmas érdekeltségeket teremt, amelyek annak folytatását követelik minden körülmények között.

Ha semmi becsületes próbát nem tesznek arra, hogy visszafizessék a felhalmozott kölcsönöket, és ehelyett nyílt inflációhoz folyamodnak, akkor ebből azok következnek, amiket már leírtunk. Hiszen az ország teljes egészében semmit nem kaphat anélkül, hogy ne fizetne érte. Maga az infláció az adóztatás egy formája. Talán a lehető legrosszabb formája, ami azokat viseli meg a leginkább, akik a legkevésbé fizetőképesek. Arra a feltételezésre alapozva, hogy az infláció egyenlően érint mindent és mindenkit (ami mint láttuk sosincs így), egyenértékű volna egy ugyanakkora százalékú átalány forgalmi adó minden árucikken, ami ugyanakkora arányban sújtaná a kenyeret vagy a tejet, mint a gyémántot vagy a bundát. Vagy gondolhatnánk rá úgy is, mint egy kivétel nélküli, mindenkit egyenlő százalékban sújtó jövedelemadóra. Ez nem csak az ember jövedelmére kivetett adó, hanem megtakarításaira és életbiztosítására is. Igazából ez egy egykulcsos tőkeilleték kivételek nélkül, amelyben a szegény ember ugyanakkora százalékot fizet, mint a gazdag.

De a helyzet még ennél is rosszabb, mivel mint láttuk, az infláció nem fog és nem képes mindenkit egyenlő mértékben érinteni. Néhányan jobban szenvednek tőle mint mások. A szegényeket talán súlyosabban adóztatja meg az infláció, százalékban kifejezve, mint a gazdagokat. Hiszen az infláció egy olyan adó, ami nem az adóhatóságok irányítása alatt áll. Önkényesen csap minden irányba. Az infláció által kivetett adó mértéke nem meghatározott; nem lehet előre megállapítani. Tudjuk, ma mennyi; nem tudjuk, mennyi lesz holnap; és holnap nem fogjuk tudni, mennyi lesz holnapután.

Mint minden egyéb adó, az infláció meghatározza az általunk követendő egyéni és üzleti irányelveket. Elbátortalanítja a takarékosságot és a megfontoltságot. Bátorítja a herdálást, hazardírozást, a mindenféle pazarlást. Gyakran nyereségesebbé teszi a spekulációt, mint a termelést. Darabokra szaggatja a stabil gazdasági kapcsolatok teljes szövetét. Megbocsáthatatlan igazságtalansága az embert kétségbeesett orvossághoz vezeti. Odáig, hogy totalitárius irányítást követeljen. Minden esetben keserű kijózanodást és összeomlást eredményez.

[1] Az olvasónak, akit érdekli az elemzésük, Benjamin M. Anderson The Value of Money vagy Ludwig von Mises The Theory of Money and Credit könyvével ajánlott konzultálnia.

[2] Lásd John Stuart Mill Principles of Political Economy, 3, kötet, 14. fejezet, 2. bekezdés; Alfred Marshall Principles of Economics, IV. kötet, XIII. fejezet, és Benjamin M. Anderson „A Refutation of Keynes’ Attack on the Doctrine that Aggregate Supply Creates Aggregate Demand,” a Financing American Prosperity kötetben.

 

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>


Kommentek