Olvasási idő: ~ 18 perc

Henry Hazlitt

Közgazdaságtan egy leckében

Tartalomjegyzék


17. fejezet

Állami ármegállapítás

1

Láttuk, milyen hatással járnak egyes állami törekvések arra, hogy a termékek árát afelett a szint felett határozzák meg, ahova a szabadpiac egyébként juttatta volna őket. Most tekintsük át néhány következményét annak, amikor az állam megpróbálja a természetes piaci szintjük alatt tartani a termékek árát.

Az utóbbit napjainkban szinte minden állam megkísérli háború idején. Nem fogjuk itt megvizsgálni a háborús ármegállapítás bölcsességét. A totális háború idején a teljes gazdaságot szükségszerűen az állam uralja, és a megfontolandó bonyodalmak túl messzire vinnének minket a fő kérdéstől, amivel e könyv foglalkozik. De a háborús ármegállapítást, bölcs vagy sem, hosszú ideig folytatják szinte minden országban a háború vége után is, amikor azok bevezetésének eredeti mentsége eltűnt.

Először lássuk, mi történik, amikor az állam megpróbálja egyetlen árucikk, vagy az árucikkek egy apró csoportjának az árát az alatt a szint tartani, amit egy szabad, kompetitív piac állítana be.

Amikor az állam mindössze néhány cikk maximális árát próbálja beállítani, általában bizonyos alapvető szükségcikkeket választ arra hivatkozva, hogy létfontosságú, hogy a szegények „ésszerű” áron tudják beszerezni ezeket. Tegyük fel, hogy az e célra választott cikkek a kenyér, a  tej és a hús.

Az érv, ami ezen termékek árának alacsonyan tartása mellett szól, valahogy így hangzik. Ha (mondjuk) a marhahúst a szabadpiac kegyelmére bízzuk, az árát addig fogja felnyomni a kompetitív licitálás, amíg csak a gazdagok kaphatják meg. Az emberek nem a szükségleteikhez mérten fognak marhahúst kapni, hanem pusztán vásárlőerejükhöz mérten. Ha lenn tartjuk az árat, mindenki megkapja jogos jussát.

Az első dolog, amit észre kell venni ennek az érvnek kapcsán, hogy ha érvényes, akkor a valóságba ültetett rendelet következetlen és gyáva. Hiszen ha mondjuk fontonként 65 centes piaci áron a vásárlóerő, nem pedig a szükség határozza meg a marhahús elosztását, akkor úgyszintén az fogja meghatározni – bár valamivel kisebb mértékben – a fontonként mondjuk 50 centes törvényes „árplafonon.” A vásárlóerő-a-szükség-helyett érv igazából mindaddig igaz, amíg bármennyit is kérnek a marhahúsért. Csak akkor szűnne meg, ha a marhahúst ingyen osztogatnák.

De a maximum ármegállapítás tervei általában úgy kezdődnek, mint erőfeszítések a „megélhetési költségek emelkedésének megállítása érdekében.” És támogatói tudattalanul feltételezik, hogy van valami különlegesen „normális” vagy szent és sérthetetlen abban a piaci árban, ahonnan a korlátozás elkezdődik. A kezdőárat tartják „ésszerűnek,” és minden ár afölött „ésszerűtlen,” függetlenül a termelési állapotok vagy a kereslet változásától azóta, amióta a kezdőárat először bevezették.

2

E téma tárgyalása során nincs értelme feltételezni, hogy az ármegállapítás pontosan ott fogja meghatározni az árakat, ahova egy szabad piac helyezte volna őket. Ez ugyanolyan lenne, mintha nem is lenne ármegállapítás. Feltételeznünk kell, hogy a közösség kezében levő vásárlóerő nagyobb, mint az elérhető javak kínálata, és hogy az árakat az állam a szabadpiaci szint alatt tartja.

Namost, semmilyen árucikk árát nem tarthatjuk a piaci szintje alatt anélkül, hogy idővel elő ne idéznénk két következményt. Az első az árucikk iránti kereslet megemelése. Mivel az árucikk olcsóbb, az embereket egyszerre kísérti, és teszi képessé arra, hogy többet vásároljanak belőle. A második következmény az árucikk kínálatának csökkenése. Mivel az emberek többet vásárolnak, az összegyűlt kínálat gyorsabban fogy el a kereskedők polcairól. De emellett elvész a kedv ennek az árucikknek a termeléséhez. A profitot csökkentették vagy eltörölték. A marginális termelőket kiűzték a piacról. Talán még a hatékony termelőket is arra szólítják fel, hogy veszteséggel adják el a termékeiket. Ez történt a háborúban, amikor az Árigazgatási Hivatal megkövetelte a vágóhidaktól, hogy kevesebbért vágják le és dolgozzák fel a húst, mint amennyibe kerül nekik az élő szarvasmarha illetve a levágás és a feldolgozás folyamatában felhasznált munkaerő.

Ha semmi mást nem teszünk tehát, egy bizonyos termék maximum árának megállapítása annak a terméknek a hiányát vonja magával. De ez pontosan az ellentéte annak, amit az állami szabályozók eredetileg szándékoztak. Hiszen pontosan azokat az árucikkeket szerették volna bőségesen elérhetővé tenni, amelyeket kiválasztottak maximum árszabályozásra. De amikor korlátozzák azoknak az embereknek a béreit és a profitját, akik termelik ezeket az árucikkeket anélkül, hogy egyszerre korlátoznák a luxuscikkeket vagy fél-luxuscikkeket gyártó emberek béreit és profitját, akkor elbátortalanítják az árszabályozott szükségletek kielégítését, míg viszonylagosan stimulálják a kevésbé alapvető javak termelését.

Idővel nyilvánvalóvá válik néhány következmény a szabályozók szemében, akik aztán különböző egyéb eszközöket és szabályozásokat alkalmaznak, hogy megpróbálják elkerülni őket. Ezek között az eszközök között van a jegyrendszer, költségkontroll, támogatások és az egyetemes árszabályozás. Tekintsük meg mindegyiket egymás után.

Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy kialakulóban van valami termék hiánya a piaci szint alatt megállapított ár következtében, azzal vádolják meg a gazdag fogyasztókat, hogy „többet vesznek a jogos jussuknál;” vagy, ha az árucikk egy nyersanyag, ami feldolgozásra kerül, bizonyos gyárakat azzal vádolnak, hogy „felhalmozzák” őket. Az állam ekkor szabályokat vezet be arra vonatkozóan, ki élvezhet elsőbbséget az árucikk megvásárlása során, vagy kinek és mekkora mennyiségben osszák ki, vagy hogyan adagolják. Ha jegyrendszert vezetnek be, az azt jelenti, hogy minden fogyasztó csak egy bizonyos maximum adagot kaphat, függetlenül attól, mennyivel többet hajlandó fizetni érte.

Röviden, ha bevezetik a jegyrendszert, ez azt jelenti, hogy az állam kettős árrendszert vagy kettős valutarendszert vezet be, amelyben minden fogyasztónak rendelkeznie kell bizonyos számú kuponnal vagy „ponttal” az adott mennyiségű hétköznapi pénz mellett. Más szóval az állam próbálja elvégezni az adagoláson keresztül egy részét annak a munkának, amit elvégzett volna a szabadpiac árakon keresztül. Azért mondom, hogy csak a munka egy részét, mert az adagolás pusztán korlátozza a keresletet anélkül, hogy emellé stimulálná a kínálatot, ahogy azt a magasabb árak tennék.

Az állam azzal is megpróbálhatja biztosítani a keresletet, ha kiterjeszti az irányítását az árucikk előállítási költségei felett. Hogy lenn tartsa a marhahús kiskereskedelmi árát, például, megállapíthatja a marhahús nagyipari árát, a marhahús vágóhídi árát, az élő marha árát, a tápanyag árát, a napszámosok bérét. Hogy lenn tartsa a kiszállított tej árát, megpróbálhatja megállapítani a tejeskocsi vezetőinek a bérét, a tartályok árát, a tej mezőgazdasági árát, a takarmány árát. Hogy megállapítsa a kenyér árát, megállapíthatja a béreket a pékségben, a liszt árát, a molnárok profitját, a búza árát és a többi.

De ahogy az állam kiterjeszti az ármegállapítást visszafelé, ugyanekkor azokat a következményeket is kiterjeszti, amelyek eredetileg ide vezették. Feltételezve, hogy van bátorsága szabályozni ezeket a költségeket, és képes érvényre juttatni döntését, akkor cserébe egyszerűen hiányt teremt a különböző tényezők területén – munkaerő, takarmány, búza vagy akármi – ami belép a végső árucikk termelésébe. Tehát az állam egyre növekvő körben kényszerült szabályozásokat kivetni, és a végső következmény ugyanaz lesz, mint az egyetemes árszabályozásnak.

Az állam megpróbálhatja támogatásokkal leküzdeni ezt a nehézséget. Például elismeri, hogy amikor a tej vagy a vaj árát a piaci szint alatt tartja, vagy a többi meghatározott ár viszonylagos szintje alatt, hiány jelenhet meg a tejtermelés vagy vajtermelés alacsonyabb bére vagy profitszintje miatt más árucikkekhez viszonyítva. Tehát az állam megpróbálja kompenzálni ezt azzal, hogy támogatást fizet a tejtermelőknek és vajtermelőknek.

Átlépve a felmerülő adminisztratív nehézségeket, és feltételezve, hogy a támogatás épp elég a tej és vaj kívánt, viszonylagos termelésének biztosításához, nyilvánvaló, hogy – bár a támogatást a termelőknek fizették – akit valójában támogatnak, az a fogyasztó. Hiszen mindent összevetve a termelők nem kapnak többet a tejükért és vajukért, mintha megengedték volna nekik, hogy szabadpiaci árat kérjenek érte; viszont a fogyasztók jóval a szabadpiaci szint alatt kapják meg a tejüket és a vajukat. A különbség mértékével támogatják őket – azaz a támogatás mennyiségével, amit látszólag a termelőknek fizetnek.

Namost, hacsak emellett nem jegyrendszer-alapon osztják a támogatott árucikket, azok vehetnek belőle a legtöbbet, akik a legnagyobb vásárlóerővel rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy őket jobban támogatják, mint azokat, akik kevesebb vásárlóerővel bírnak. Az, hogy ki támogatja a fogyasztókat, az adóztatás előfordulásán fog múlni. De az emberek adófizetői szerepükben önmagukat fogják támogatni, mint fogyasztók. Kicsit nehézzé válik követni ebben az útvesztőben, ki is támogat pontosan kicsodát. Amit elfelejtenek az az, hogy a támogatást valakinek fizetnie kell, és semmilyen módszert nem találtak fel arra, hogy a közösség a semmiért kapjon valamit.

3

Az ármegállapítás rövid időre sokszor sikeresnek tűnhet. Úgy tűnik, egy ideig jól működhet, kivéltképp háborús időkben, amikor a hazafiasság és a krízisérzet támogatja. De minél tovább van hatályban, annál inkább növekednek a nehézségei. Amikor az állami kényszer önkényesen lenn tartja az árakat, a kereslet krónikusan túlsúlyozza a kínálatot. Láthattuk, hogy amikor az állam megpróbálja megakadályozni egy árucikk hiányát a munkaerő, a nyersanyagok és a termelési költségek egyéb tényezői árának csökkenésével, akkor ezeknél is hiányt teremt. De ha az állam tovább űzi ezt a politikát, nem csak azt fogja szükségesnek találni, hogy egyre inkább kiterjessze az árszabályozást lefelé vagy „vertikálisan,” hanem éppúgy azt is, hogy „horizontálisan” kiterjessze az árszabályozást. Ha jegyrendszert vezetünk be egy termékre, és a nagyközönség nem tud eleget szerezni belőle, miközben még mindig van többlet vásárlóereje, akkor valami helyettesítőhöz fog fordulni. Más szóval ahogy egyre növekedik a hiány, minden egyes árucikk jegyrendszere nagyobb és nagyobb nyomást gyakorol a megmaradt, jegyrendszer nélküli árucikkekre. Ha feltételezzük, hogy az állam sikeresen megakadályozza a feketepiacokat (vagy legalábbis megakadályozza, hogy elegendő mértékben kialakuljanak ahhoz, hogy hatálytalanítsák a hatósági árakat), akkor a folytatólagos ármegállapítás arra fogja kényszeríteni őt, hogy egyre több és több árucikkre írja elő a jegyrendszert. Ez a jegyrendszer nem állhat meg a fogyasztóknál. A háborúkban nem állt meg a fogyasztóknál. Valójában mindenekelőtt a nyersanyagok elosztására alkalmazták a termelők számára.

Az adott múltbeli árszint megörökítésére törekvő, mindent átfogó állami árszabályozásnak röviden egy teljesen parancsutasított gazdaságot kell eredményeznie. A béreket olyan szigorúan lenn kellene tartani, mint az árakat. A munkaerőt olyan könyörtelenül kellene adagolni, mint a nyersanyagokat. A végeredmény az volna, hogy az állam nem csak azt mondaná meg minden fogyasztónak, pontosan mennyit kaphat minden árucikkből; minden termelőnek megmondaná, pontosan mennyi nyersanyagot és mennyi munkaerőt kaphat. A munkások iránti kompetitív licitálást épp annyira nem tűrnék meg, mint a nyersanyagok iránti kompetitív licitálást. A következmény egy kővé meredt totalitárius gazdaság volna, amelyben minden vállalat és munkás az állam kegyeire lenne bízva, és amely végül elhagyná az összes tradicionális szabadságjogot, amit ismertünk. Hiszen ahogy arra Alexander Hamilton rámutatott a Federalist Papers néven ismert cikkek egyikében, „az ember megélhetése feletti hatalom egyenlő az akarata feletti hatalommal.”

4

Ezek a következményei annak, amit „tökéletes,” hosszútávon folytatott és „nonpolitikus” árszabályozásnak nevezhetünk. Ahogy azt olyan bőségesen bemutatta egyik ország a másik után, főképp Európában a II. Világháború alatt és után, a bürokraták legfantasztikusabb hibái közül többet a feketepiac enyhített. Mindennapos történet volt számtalan európai országban, hogy az emberek csak a feketepiacok támogatásával tudtak eleget szerezni ahhoz, hogy életben maradjanak. Néhány országban a feketepiac addig növekedett a hatóságilag elismert, árszabályozott piac rovására, amíg gyakorlatilag magává a piaccá nem vált. Viszont azzal, hogy névlegesen megtartották az árplafonokat, a hatalmon levő politikusok próbálták mutatni, hogy a szívük– ha a végrehajtó osztagaik nem is – a helyén van.

Viszont nem szabad feltételezni, hogy semmi kár nem esett, csak mert a feketepiac végül kiszorította a hatósági árplafon-piacot. A kár egyszerre volt gazdasági és erkölcsi természetű. Az átmeneti időszak során a nagy, régóta működő cégek, akik hatalmas tőkét fektettek be és sorsuk a vevőkörük megtartásától függött, arra kényszerültek, hogy korlátozzák vagy megszüntessék a termelésüket. A helyüket egyik napról a másikra felbukkanó vállalatok veszik át, akiknek kis tőkéjük és kis tapasztalatuk van a termelésben. Ezek az új vállalatok nem hatékonyak azokhoz viszonyítva, amiket leváltanak; alacsonyrendű és tisztességtelen javakat gyártanak sokkal magasabb termelési költségekkel, mint amire a régi gyáraknak szüksége lett volna a korábbi termékeik legyártásához. A becstelenséget prémiummal jutalmazzák. Az új vállalatok annak köszönhetik a létezésüket vagy a növekedésüket, hogy hajlandók megszegni a törvényt; fogyasztóik összeesküsznek velük; és természetes következményképp elterjed az erkölcsi hanyatlás szerte az üzleti világban.

Továbbá ritka az, amikor az árszabályozó hatóságok őszintén csak arra törekednek, hogy fenntartsák az erőfeszítéseik kezdetén fennálló árakat. Kijelentik, hogy szándékuk „tartani a vonalat.” Viszont az „egyenlőtlenségek” vagy „társadalmi igazságtalanságok korrigálása” érdekében megkülönböztető árszabályozásba kezdenek, ami a politikailag nagy hatalmúaknak ad a legtöbbet, és más csoportoknak a legkevesebbet.

Mivel ma a politikai hatalmat általában szavazatokban mérik, a csoportok, amelyeknek a hatóságok a legtöbbször próbálnak kedvére tenni, a munkások és a gazdák. Először kijelentik, hogy a bérek és a megélhetési költségek nem állnak kapcsolatban; hogy könnyen emelhetik a béreket áremelkedés nélkül. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a béreket csak a profitok rovására emelhetik, a bürokraták elkezdenek úgy érvelni, hogy a profitok egyébként is túl magasak voltak, továbbá a béremelés és az árak megtartása még mindig engedni fog egy „igazságos profitot.” És mivel nincs olyan dolog, hogy egyöntetű profitráta, mivel a profitok különböznek cégről cégre, ennek a rendeletnek a következménye, hogy teljesen kiűzi a piacról a legkevésbé nyereséges vállalatokat, és elbátortalanítja vagy megállítja bizonyos árucikkek termelését. Ez munkanélküliséget, a termelés zsugorodását és az életszínvonal csökkenését jelenti.

5

Mi rejlik az egész maximális ár meghatározására irányuló törekvés mélyén? Mindenekelőtt annak a félreértelmezése, hogy mi okozta az árak emelkedését. A valódi ok vagy a javak szűkössége vagy a pénz többlete. A hatósági árplafonok egyiket sem tudják orvosolni. Azt, hogy mit lehet tenni a pénz többletével, egy későbbi fejezetben tárgyaljuk. De az egyik tévedés, ami az árszabályozásra törekvés mögött rejlik, ennek a könyvnek a fő témája. Mint ahogy az előnyben részesített termékek árnövelésének végnélküli tervei abból fakadnak, hogy kizárólag az azonnal érintett termelők érdekeire gondolnak, és elfelejtik a fogyasztók érdekeit, úgy az árak hatósági rendelettel való lenn tartása is annak a következménye, hogy kizárólag az emberek, mint fogyasztók érdekeire gondolnak, és elfelejtik az érdekeiket, mint termelők. És az ilyen rendeletek politikai támogatása a közgondolkodás hasonló zavarából fakad. Az emberek nem szeretnének többet fizetni a tejért, vajért, cipőkért, bútorért, albérletért, színházjegyekért vagy gyémántokért. Amikor ezek közül bármelyik termék ára a korábbi szintje fölé emelkedik, a fogyasztó méltatlankodik, és úgy érzi, hogy kicsalják a pénzét.

Az egyetlen kivétel az árucikk, amit ő maga gyárt: itt megérti és értékeli a növekedés okát. De mindig hajlamos saját üzletét valamiféleképp kivételnek tekinteni. „Namost, az én vállalatom,” mondja majd, „sajátos, a nagyközönség pedig ezt nem érti meg. A munkaerő költségei emelkedtek; a nyersanyagárak emelkedtek; ezt vagy azt a nyersanyagot nem importálják többé, és itthon kell legyártani, magasabb költségekkel. Továbbá a termék kereslete is megnövekedett, és a vállalatnak meg kellene adni a lehetőséget, hogy elkérje a a bővülés ösztönzéséhez szükséges árat, hogy kielégíthesse ezt a keresletet.” És a többi. Fogyasztóként mindenki száz különböző terméket vásárol; termelőként általában csak egyet gyárt. Látja az igazságtalanságot annak az árának a lenn tartásában. És ahogyan minden gyártó magasabb árat szeretne a saját termékéért, úgy minden munkás magasabb bért vagy fizetést szeretne. Termelőként mindenki láthatja, hogy az árszabályozás korlátozza a termelést a saját területén. De szinte senki sem hajlandó általánosítani ezt a megfigyelést, hiszen ez azt jelenti, hogy többet kell fizetnie mások termékéért.

Röviden mindegyikünk többszörös gazdasági személyiséggel rendelkezik. Mindegyikünk termelő, adófizető, fogyasztó. Hogy melyik rendeletet támogatja valaki, azon múlik, melyik alkotóelemeként gondol magára az adott pillanatban. Néha Dr. Jekyll és néha Mr. Hyde. Termelőként inflációt akar (főképp saját termékére vagy szolgáltatására gondolva); fogyasztóként árplafonokat (főképp arra gondolva, amit mások termékeiért kell fizetnie). Fogyasztóként talán támogatásokat pártol vagy fogad el; adófizetőként zsörtölődve fog fizetni értük. Valószínűleg mindenki azt hinné, hogy képes úgy alakítani a politikai erőket, hogy nagyobb hasznot húzzon a támogatásból, mint amennyit veszít az adóval, vagy hogy hasznot húzhat saját terméke emeléséből (míg nyersanyagköltségeit hatóságilag lenn tartják) és ugyanekkor hasznot húzhat az árszabályozásból fogyasztóként is. De az elsöprő többség álltatja magát. Hiszen az árak politikai manipulációja folytán nem pusztán legalább annyinak kell lennie a veszteségnek, mint a nyereségnek; a veszteségnek sokkal nagyobbnak kell lennie, mint a nyereségnek, mivel az árszabályozás elbátortalanítja és félbeszakítja a foglalkoztatást és a termelést.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>