Olvasási idő: ~ 14 perc

Henry Hazlitt

Közgazdaságtan egy leckében

Tartalomjegyzék


16. fejezet

Az árucikkek „stabilizálása”

1

Olyan sokszor, olyan katasztrofálisan és olyan hírhedten elbukott minden próbálkozás, amivel tartósan a piaci szint fölé próbálták emelni bizonyos árucikkek árát, hogy a kifinomult lobbicsoportok és bürokratáik, akikre nyomást gyakorolnak, ritkán ismerik be nyíltan ezt a célt. Kitűzött céljaik, főképp amikor először vetik fel az állami beavatkozást, általában szerényebbek és hihetőbbek.

Nem kívánják – jelentik ki – X árucikk árát tartósan a természetes szint fölé emelni. Ez – ismerik el – igazságtalan volna a fogyasztóra nézve. De X árucikket most nyilvánvalóan jóval a természetes szintje alatt árulják. A termelők nem képesek megélni. Ha nem cselekszünk gyorsan, be kell zárniuk a boltot. Akkor valódi szűkösség fog fellépni, a fogyasztóknak pedig hatalmas árat kell fizetniük az árucikkért. A látszólagos alkalmi vétel, amit a fogyasztók most élvezhetnek, végül sokba fog kerülni nekik. Hiszen a jelenlegi „ideiglenes” ár nem tartható fenn. De nem engedhetjük meg, hogy megvárjuk az úgynevezett természetes piaci erőket, vagy a kereslet és kínálat „vak” törvényét, hogy korrigálja a helyzetet. Hiszen addigra a termelők tönkremennek, és hatalmas hiány fog beköszönteni. A kormánynak cselekednie kell. Igazából csak annyit szeretnénk, hogy korrigálja ezt az erőszakos, értelmetlen áringadozást. Nem szeretnénk megemelni az árat; csak stabilizálni szeretnénk.

Sok módszert ajánlanak ennek végrehajtásához. Az egyik leggyakoribb állami kölcsönöket adni a gazdáknak, ami lehetővé teszi számukra, hogy visszatartsák a piacról a terméseiket.

Olyan érvekkel sürgetik a Kongresszust az efféle kölcsönökre, amelyek a legtöbb hallgatónak felettébb hihetőnek hangzanak. Azt mondják nekik, hogy a gazdák terményeiket egyszerre, betakarítási időben ömlesztik a piacra; hogy pontosan ez az az idő, amikor a legalacsonyabbak az árak, és hogy ebből hasznot húznak a spekulánsok, akik megvásárolják a terményt és megtartják, amíg nem emelkednek az árak, és ismét szűkösebbé nem válik az étel. Tehát, ismétlik, a gazdák szenvednek, és nekik, nem pedig a spekulánsoknak kellene hasznot húzniuk a magas árakból.

Ezt az érvet nem támasztja alá se elmélet, se tapasztalat. A sokat gyalázott spekulánsok nem a gazdák ellenségei; létfontosságúak az ő jólétükhöz. Valakinek viselnie kell az ingadozó mezőgazdasági árak kockázatát; valójában modern időkben főként a hivatásos spekulánsok vették magukra ezt a kockázatot. Általában minél kompetensebben cselekszik az utóbbi önmaga érdekében, mint spekuláns, annál inkább segíti a gazdát. Hiszen a spekulánsok pontosan a jövőbeli árak előrelátásnak képességével megegyező mértékben szolgálják saját érdekeiket. De minél pontosabban látják előre az árakat, annál kevésbé lesz erőszakos vagy extrém az áringadozás.

Tehát még ha a nagy tanyáknak teljes termésüket az év egyetlen hónapjában kellene a piacra ömleszteniük, annak a hónapnak az ára nem lenne szükségszerűen alacsonyabb bármelyik más hónap árainál (leszámítva a tárolási költségek díját). Hiszen a spekulánsok a profit reményében abban az időben vásárolnának a legtöbbet. Addig vásárolnának, amíg az ár fel nem emelkedik arra a szintre, ahol nem látják többé a jövőbeli profit lehetőségét. Akkor adnának el, amikor úgy gondolnák, hogy a jövő a veszteség lehetőségét hozza. Következményként pedig egész évben stabilizálódna a mezőgazdasági termékek ára.

Pontosan azért nem kell a gazdáknak és a molnároknak viselniük ezeket a következményeket, mert létezik egy hivatásos spekuláns-osztály, akik megteszik helyettük. Az előbbi védelmezheti magát a piacokon keresztül. Normális körülmények között tehát, amikor a spekulánsok jól végzik a dolgukat, a gazdák és molnárok profitja főként mezőgazdasági és molnárképességeiken és igyekezetükön fog múlni, nem pedig a piaci ingadozásokon.

A valódi tapasztalat azt mutatja, hogy átlagosan, a búza és egyéb nem-romlandó termések ára ugyanaz marad az egész évben, a tárolási díjat és a biztosítási költségeket leszámítva. Ami azt illeti, alapos vizsgálatok azt mutatták, hogy az átlagos havi növekedés a betakarítási idő után nem volt elégséges ahhoz, hogy teljesen fedezze a tárolási költségeket, tehát a spekulánsok valójában támogatták a gazdákat. Ez természetesen nem állt érdekükben; pusztán a spekulánsok túlzott és kitartó optimizmusának a következménye. (Úgy tűnik, ez a hajlam jellemző a vállalkozókra a legtöbb kompetitív tevékenységükben: mint osztály, szándékaikkal ellentétben, folyamatosan támogatják a fogyasztókat. Ez kiváltképp igaz ott, ahol lehetséges nagy, spekulatív haszonra szert tenni. Mint ahogy a lottózók egységként tekintve pénzt veszítenek, mivel mindegyikük igazolhatatlanul reménykedik abban, hogy megnyeri valamelyiket a pár csodálatos nyereményből, ugyanígy kiszámolták, hogy az arany vagy olaj kutatására szentelt teljes munkaerő és tőke meghaladta a kinyert arany vagy olaj értékét.)

2

Más a helyzet viszont, amikor belép az állam, és vagy ő maga megveszi a gazda termését, vagy pénzt kölcsönöz nekik ahhoz, hogy visszatartsák a termést a piacról. Ezt sokszor annak a nevében teszik, hogy fenntartsák, amit az „öröknormál magtár” hihető névvel illettek. De a termés árainak és éves átvitelének története azt mutatja, hogy ezt a funkciót máris kiválóan ellátják a magán úton szervezett szabadpiacok. Amikor az állam belép, az „öröknormál magtár” valójában „örökpolitikai magtárrá” válik. Az adófizető pénzével arra buzdítják a gazdát, hogy mértéktelenül visszatartsa a termését. Mivel szeretnék biztosan maguknak tudni a gazda szavazatát, a rendeletet kezdeményező politikusok, vagy az azt végrehajtó bürokraták mindig afelé a szint felé helyezik a gazda termékének úgynevezett „igazságos” árát, amit igazolnak az akkor érvényben levő keresleti és kínálati állapotok. Ez a vásárlók csökkenését eredményezi. Az „öröknormál magtár” tehát hajlamos örök-abnormál magtárrá válni. Mértéktelen készletet tartanak vissza a piactól. Ennek a következménye, hogy ideiglenesen magasabb árat biztosít, mint ami máskülönben uralkodna, de kizárólag úgy, hogy később sokkal alacsonyabb árat idéz elő, mint ami máskülönben létezne. Hiszen az ebben az évben felépített mesterséges hiány a termés egy részének visszatartásával mesterséges többletet jelent jövőre.

Túlságosan távoli vizekre sodorna minket, ha részletesen leírnánk, mi történt ténylegesen, amikor alkalmazták ezt a programot például az amerikai gyapotra. Elraktároztunk egy teljes évnyi gyapotot. Elpusztítottuk gyapotunk külpiacát. Hatalmas mértékben stimuláltuk a gyapottermesztés növekedését más országokban. Bár ezeket a következményeket megjósolták a korlátozás és a kölcsönpolitika ellenzői, amikor ténylegesen megtörténtek, az eredményekért felelős bürokraták egyszerűen azzal válaszoltak, hogy egyébként is így történt volna.

Hiszen a kölcsönpolitikát általában elkíséri a termelés korlátozása, azaz a szűkösség politikája – vagy elkerülhetetlenül ahhoz vezet. A termelők érdekeit helyezték legelőre szinte minden próbálkozás során, amely egy termék árának „stabilizálására” törekedett. A valódi cél az árak azonnali növelése. Hogy ezt lehetővé tegyék, általában arányosan korlátozzák minden termelő teljesítményét, akikre vonatkozik a szabályozás. Ez számos azonnali negatív hatással jár. Feltételezve, hogy a szabályozást ki lehet vetni nemzetközi szinten, ez azt jelenti, hogy megvágják a világ teljes termelését. A világ fogyasztói kevesebbet tudnak élvezni abból a termékből, amit a korlátozás nélkül, máskülönben élvezhettek volna. A világ annyival szegényebb. Mivel a fogyasztókat magasabb árak megfizetésére kényszerítik, mint máskülönben, pont annyival kevesebb pénzt tudnak költeni más termékekre.

3

A korlátozáspártiak általában úgy válaszolnak, hogy a termelés csökkenése az, ami egyébként is történik egy piacgazdaságban. De van itt egy alapvető különbség, ahogy azt az előző fejezetben is láthattuk. Egy kompetitív piacgazdaságban a magas költségű termelők, a nem hatékony termelők azok, akiket kiűz az árzuhanás. Egy mezőgazdasági termék esetén a legkevésbé kompetens, a legszegényesebb felszereléssel rendelkező, vagy a legkevésbé termékeny földdel dolgozó gazdák azok, akiket kiűznek. A legalkalmasabb gazdáknak a legjobb földeken nem kell korlátozniuk a termelésüket. Épp ellenkezőleg, ha az árzuhanás az alacsonyabb átlagos termelési költségek tünete, amit a megnövekedett kínálat tükröz, akkor a marginális földet művelő marginális gazdák kiűzése lehetővé teszi a jó földet művelő jó gazdák számára termelésük bővítését. Tehát lehetséges, hogy hosszútávon semmilyen módon nem csökken ennek a terméknek a megtermelt mennyisége. És ekkor a terméket tartósan alacsonyabb áron termelik és adják.

Ha ez a következmény, akkor ennek az árucikknek a fogyasztóit olyan jól látják el vele, mint ezelőtt. De az alacsonyabb ár következtében több pénzük marad más dolgokra, mint azelőtt. A fogyasztók tehát nyilvánvalóan jobban járnak. De megnövekedett költekezésük más iparágakban munkahelyeket fog teremteni, így olyan pozíciók nyílnak meg a marginális farmerek előtt, amelyekben erőfeszítéseik gyümölcsözőbbek és hatékonyabbak lehetnek.

Egy egyöntetű, arányos korlátozás (az állami beavatkozásunkhoz visszatérve) egyrészt azt jelenti, hogy a hatékony, alacsony költségű termelőknek nem engedik meg, hogy annyi terményt adjanak el alacsony áron, amennyit csak tudnak. Másrészt azt, hogy mesterségesen életben tartják a nem hatékony, magas költségű termelők vállalkozását. Ez megnöveli a termék átlagos termelési költségét. A mesterségesen fenntartott, nem hatékony marginális termelő tehát továbbra is leköti a földet, munkaerőt és tőkét, amit sokkal nyereségesebben és hatékonyabban lehetne más használatra szentelni.

Nincs értelme vitatni, hogy a korlátozás következtében legalább a mezőgazdasági termékek ára növekedett, és „a gazdáknak több vásárlóereje van.” Mindössze úgy kapták, hogy pontosan annyi vásárlóerőt elvettek a városi fogyasztótól. (A „paritásárak” elemzésénél teljesen körbejártuk ezt a területet.) Pénzt adni a gazdáknak a termelés korlátozása érdekében, vagy ugyanannyi pénzt adni nekik egy mesterségesen korlátozottan elérhető termelényért nem különbözik annál, mintha a fogyasztókat vagy az adófizetőket arra kényszerítenék, hogy olyan embereket fizessenek, akik az égvilágon semmit nem csinálnak. Minden esetben „vásárlóerőt” kapnak az efféle rendeletek haszonélvezői. De minden esetben valaki egyenlő mennyiséget veszít. A közösség számára a nettó veszteség a termelés csökkenése, mivel azért támogatják az embereket, hogy ne termeljenek. Mivel kevesebb van mindenki számára, mivel kevesebb van forgalomban, a reálbéreknek és a reálfizetéseknek csökkenniük kell, vagy monetáris mennyiségük csökkenése, vagy magasabb megélhetési költségek által.

Ha megpróbálják fenntartani egy mezőgazdasági termék árát, de semmilyen mesterséges termelési korlátot nem vetnek ki, a túlárazott árucikk el nem adott többlete egyre csak halmozódni fog, míg végül a termék piaca sokkal súlyosabban összeomlik, mint a korlátozási program gyakorlatba ültetése nélkül. Vagy a korlátozási programon kívül levő termelők – az ár mesterséges növekedése által stimulálva – hatalmas mértékben bővítik a saját termelésüket. Ez történt a brit gumikorlátozási és az amerikai gyapotkorlátozási program esetében. Bármi történjen is, az árak végül olyan katasztrofális mértékben omlanak össze, amit sosem értek volna el a korlátozási terv nélkül. A terv, ami olyan bátran állt neki az árak és körülmények „stabilizálásának,” összehasonlíthatatlanul nagyobb instabilitást eredményez, mint amit a piac szabad erői képesek lettek volna előidézni.

Természetesen a nemzetközi termékszabályozások, amelyeket most vetnek ki, azt mondják, el fogják kerülni az összes ilyen hibát. Ezennel olyan árakat állapítanak meg, amelyek „igazságosak,” nem csak a termelőkre, hanem a fogyasztókra nézve is. A termelő és fogyasztó nemzetek egyet fognak érteni abban, mik legyenek ezek az igazságos árak, mert senki sem lesz ésszerűtlen. A meghatározott árak szükségszerűen a termelés és fogyasztás „igazságos” elosztásával és allokációjával fognak járni a nemzetek között, de csak a cinikusok számítanak bármiféle illetlen nemzetközi nézeteltérése ezek kapcsán. Végül, minden idők legnagyobb csodájának köszönhetően, a szuper-internacionális korlátozás és kényszer háború utáni világa egyszerre a „szabad” nemzetközi kereskedelem világa is lesz!

Hogy mit értenek szabadkereskedelem alatt az állami tervezők ebben a kontextusban, abban nem vagyok biztos, de biztosak lehetünk néhány dologban, amit nem értenek. Nem értik alatta az átlagember szabadságát ahhoz, hogy adjon és vegyen, hitelezzen és kölcsönt kapjon olyan áron vagy díjszabáson, amin szeretne, és akárhol, ahol a legjövedelmezőbbnek találja. Nem értik alatta az egyszerű polgár szabadságát ahhoz, hogy egy adott növényből annyit termeljen, amennyit kíván, hogy szabadon jöjjön és menjen, hogy ott telepedjen le, ahol csak kíván, hogy magával vihesse tőkéjét és egyéb holmiját. Gyanítom, a szabadkereskedelem alatt a bürokraták szabadságát értik ahhoz, hogy elrendezzék a dolgokat a polgárok számára. És el fogják mondani neki, hogy ha engedelmesen szót fogad a bürokratáknak, megjutalmazzák életszínvonala növekedésével. De ha a tervezők sikerrel kötik össze a nemzetközi együttműködés elképzelését az állam megnövekedett uralmával és irányításával a gazdasági élet felett, nagyon valószínű, hogy a jövő nemzetközi korlátozásai a múlt mintáját fogják követni, aminek következtében az átlagember életszínvonala csökkenni fog; szabadságával együtt.

 

 

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>