Olvasási idő: ~ 12 perc

Henry Hazlitt

Közgazdaságtan egy leckében

Tartalomjegyzék


15. Fejezet

Hogyan működik az árrendszer

 

1

Az érvet, amelyet e könyv felállít, össze lehet foglalni úgy, hogy bármilyen gazdasági előterjesztés hatásainak tanulmányozása során ne pusztán az azonnali eredményeket kövessük nyomon, hanem a hosszútávú eredményeket is; ne pusztán az elsődleges következményeket, hanem a másodlagos következményeket is; és ne pusztán bizonyos, különleges csoportokat érintő hatásait, hanem azokat is, amelyeket mindenkire gyakorol.  Ebből következik, hogy ostoba és félrevezető figyelmünket pusztán valami különleges pontra fókuszálni – például pusztán azt vizsgálni, mi történik egy adott iparágban anélkül, hogy átgondolnánk, mi történik mindegyikben. De pontosan a kizárólag egy, bizonyos iparág vagy folyamat izolált vizsgálatának makacs és lusta gondolkodási szokásából fakadnak a nagy gazdasági tévedések. Ezek a tévedések nem csak az érdekcsoportok felbérelt szóvivőinek érveit hatják át, hanem olyan közgazdászokéit is, akiket magasan képzettnek tartanak.

Lényegében erre az izolációs hibára alapul a „használatra, nem profitra termelés” iskola, és támadása a gonosznak vélt „árrendszer” ellen. A termelés problémája – mondják ennek az iskolának a követői – meg lett oldva. (Ahogy látni fogjuk, ez a harsány hiba a kiindulópontja a legtöbb valutabolondnak és vagyonelosztás-sarlatánnak is.) A termelés problémája meg lett oldva. A tudósok, a hatékonysági szakértők, a mérnökök, a technikusok oldották meg. Megtermelhetnek szinte mindent, amire csak gondolni tudsz, hatalmas és gyakorlatilag korlátlan mennyiségben. De jaj! a világot nem mérnökök uralják, akik csak termelésre gondolnak, hanem üzletemberek, akik csak profitra gondolnak. Az üzletemberek parancsolnak a mérnököknek ahelyett, hogy fordítva volna. Az üzletemberek bármilyen terméket le fognak gyártani mindaddig, amíg van benne profit, de amint nincs többé profit az árucikk forgalmazásában, a gonosz üzletember abbahagyja annak gyártását, noha számtalan ember szükséglete kielégítetlen marad, a világnak pedig égető szüksége van a javakra.

Ebben a nézőpontban annyi a tévedés, hogy nem lehet mindet egyszerre kibogozni. De a központi hiba – ahogyan már utaltunk rá – abból fakad, hogy csak egy iparágra figyelnek, vagy akár sorjában számos iparágra, mintha izolációban léteznének. Valójában mindegyik az összes többivel kapcsolatban létezik, és az egyikben meghozott minden fontos döntés befolyásolja az összes többiben meghozott döntéseket, és fordítva.

Ezt jobban átláthatjuk, ha megértjük azt az alapvető problémát, amit a vállalatoknak kollektíven meg kell oldaniuk. Hogy lehető leginkább leegyszerűsítsük, képzeljük el a problémát, amivel Robinson Crusoe találja szembe magát elhagyatott szigetén. Szükségletei elsőre végtelennek tűnnek. Elázott az esőben; remeg a hidegtől; éhség és szomjúság kínozza. Mindenre szüksége van: ivóvízre, ételre, tetőre a feje fölé, védelemre az állatok ellen, tűzre, egy puha fekvőhelyre. Lehetetlen, hogy egyszerre kielégítse mindegyik szükségletét; nincs elég ideje, energiája vagy erőforrása hozzá. Először a legsürgetőbb igényeit kell kielégítenie. Leginkább, mondjuk, a szomjúság kínozza. Üreget ás a homokba, hogy esővizet gyűjtsön, vagy valami durva tárolóedényt készít. Viszont miután biztosított magának egy kicsiny vízkészletet, ételt kell keresnie, mielőtt tovább fejleszthetné. Próbálhat halászni; de ehhez szüksége van horogra és fonalra, vagy hálóra, tehát el kell kezdenie ezeken dolgozni. De minden tette késlelteti vagy megakadályozza abban, hogy valami olyat végezzen el, ami egy épp csak egy kicsivel kevésbé sürgős. Folyamatosan ideje és munkája alternatív alkalmazásának problémájával szembesül.

Robinson, a svájci családfő, talán kicsivel könnyebbnek találja e probléma megoldását. Több szájat kell etetnie, de több kéz is dolgozik neki. Munkamegosztást és szakosodást gyakorolhat. Az apa vadászik; az anya előkészíti az ételt; a gyerekek tűzifát gyűjtenek. De még a család sem engedheti meg, hogy az egyik családtag vég nélkül ugyanazt a dolgot csinálja, tekintet nélkül az általa ellátott közös igény viszonylagos sürgősségére, és minden más, még kielégítetlen igény viszonylagos sürgősségére. Amikor a gyerekek összegyűjtöttek egy bizonyos mennyiségű tűzifát, nem használhatók egyszerűen a faadag növelésére. Hamar ideje, hogy az egyiket mondjuk több vízért küldjék. A család is a munkaerő alternatív alkalmazási módjai közötti választás problémájával szembesül, illetve ha elég szerencsések ahhoz, hogy rendelkezzenek fegyverekkel, horgászfelszereléssel, csónakkal, fejszékkel, fűrészekkel és a többi, a munkaerő és a tőke alternatív alkalmazási módjai közüli választás problémájával. Kimondhatatlanul nagy ostobaságnak tartanánk, ha a család fagyűjtő tagja azért panaszkodna, mert több tűzifát tudnának gyűjteni, ha a testvére is egész nap neki segítene ahelyett, hogy a családi vacsorához szükséges halra vadászna. Egy izolált egyén vagy család esetében tisztán látjuk, hogy egy foglalkozás kizárólag az összes többi foglalkozás kárára bővülhet.

Az efféle elemi illusztrációkat sokszor „Crusoe közgazdaságtannak” gúnyolják. Sajnálatos módon pont azok gúnyolják a leginkább, akiknek a leginkább szüksége lenne rá; akik a szóban forgó, illusztrált elvet még a legegyszerűbb formájában is képtelenek megérteni, vagy akik teljesen elveszítik az elv fonalát, amikor a nagy modern gazdasági társadalom zavarba ejtő bonyodalmait kezdik vizsgálni.

2

Térjünk most át egy ilyen társadalomra. Hogyan oldják meg a munkaerő és a tőke alternatív alkalmazásának a problémáját, hogy kielégítsenek ezer meg ezer különféle sürgősségű igényt és szükségletet? A termelési költségek, árak és profitok folyamatosan változó kölcsönhatásain keresztül.

Az árak a kereslet és a kínálat kapcsolatán keresztül rögzülnek, cserébe pedig hatással vannak a keresletre és a kínálatra. Amikor az emberek többet akarnak egy árucikkből, többet ajánlanak érte. Az ára felemelkedik. Ez megnöveli azok profitját, akik gyártják az árucikket. Mivel immáron más termékekhez képest profitálóbb azt az árucikket gyártani,  az emberek, akik már gyártják, bővítik a termelését, illetve több embert vonz magába az üzletág. Ez a megnövekedett kínálat aztán csökkenti az árat és csökkenti a profitot mindaddig, amíg az ebből az árucikkből származó profit ismét vissza nem esik a más iparágak általános profitszintjére (figyelembe véve a relatív kockázatokat). Vagy az árucikk iránti kereslet zuhan; vagy a kínálata emelkedik addig a pontig, hogy ára olyan szintre zuhan, ahol kevesebb profit jön annak termeléséből, mint más árucikkekéből; vagy a termelés veszteséggel jár. Ebben az esetben a „marginális” termelők, azaz a termelők, akik a legkevésbé hatékonyak, vagy akiknek a legmagasabbak termelési költségei, teljesen kiszorulnak a piacról. A terméket immár csak a hatékonyabb termelők fogják gyártani, akik alacsonyabb költségekkel üzemelnek. Az árucikk kínálata úgyszintén zuhanni fog, vagy legalábbis nem fog többé emelkedni. Ebből a folyamatból ered a hit, miszerint az árakat a termelési költségek határozzák meg. A tan, így megfogalmazva, nem igaz. Az árakat a kereslet és a kínálat határozza meg, a keresletet pedig azt határozza meg, mennyire akarnak az emberek egy árucikket, és mit tudnak cserébe felkínálni érte. Igaz, hogy a kínálatot részben a termelési költségek határozzák meg. Amennyibe a múltban került a termelés, az nem határozhatja meg az értékét. Az a kereslet és a kínálat jelenlegi kapcsolatán múlik. De az üzletember reményei arra vonatkozóan, mennyibe fog kerülni egy árucikk előállítása a jövőben, illetve mennyi lesz a jövőbeli ára, fogja meghatározni, mennyit gyártanak belőle. Ez befolyásolni fogja a jövőbeli kínálatot. Tehát egy termék ára és marginális termelési költségei hajlamosak folyamatosan az egyenlőség irányába változni, de nem azért, mert a marginális termelési költség közvetlenül meghatározza az árat.

Tehát a magánvállalkozói rendszer gépek ezreihez hasonlítható, melyeket mind saját kvázi-automatikus kormányzója szabályoz, viszont ezek a gépek és kormányzóik mind össze vannak kapcsolva és befolyásoljak egymást, és gyakorlatilag úgy cselekednek, mintha egy nagy gép volnának. Legtöbbünk felfigyelt a gőzgép automatikus „kormányzójára.” Ez általában két golyóból vagy nehezékből áll, ami centrifugális erővel dolgozik. Ahogy gyorsul a motor, ezek a golyók elszállnak a rúdtól, amihez hozzáerősítették őket, és automatikusan szűkítik vagy lezárják a gőz bevitelét szabályozó fojtószelepet, és így lelassítják a gépet. Ha viszont a gép túl lassan megy, a golyók lezuhannak, szélesedik a fojtószelep, és gyorsul a gép. Tehát a kívánt sebességtől való minden elmozdulás mozgásba hozza az erőket, amelyek korrigálják ezt az elmozdulást.

Pontosan így szabályozza ezer meg ezer különböző árucikk viszonylagos árát a kompetitív magánvállalkozás. Amikor az emberek többet akarnak egy árucikkből, a versengő licitálásuk felemeli annak árát. Ez megnöveli a terméket gyártó termelők profitját. Ami arra készteti őket, hogy növeljék a termelésüket. Másokat pedig arra, hogy hagyjanak fel az általuk előzőleg gyártott termékek készítésével, és helyettük kezdjenek el olyan termékeket gyártani, amelyek jobb hozamot ígérnek. De ez egyazon időben növeli ennek az árucikknek a kínálatát, miközben csökkenti más árucikkek kínálatát. Tehát zuhan ennek a terméknek az ára más termékek árához viszonyítva, és a termelés viszonylagos növelésének késztetése eltűnik.

Ugyanígy, ha leesik egy termék kereslete, akkor annak az ára és az elkészítéséből származó profit is csökken, termelése pedig lezuhan.

Ez az utóbbi fejlemény botránkoztatja meg azokat, akik nem értik meg az általuk szidott „árrendszert.” Azzal vádolják, hogy szűkösséget teremt. Miért – kérdezik dühödten – kellene a gyártónak csökkenteniük a cipők termelését azon a ponton, amikor nem profitál több legyártása? Miért vezesse őket pusztán az ő profitjuk? Miért vezesse őket a piac? Miért ne gyártsanak cipőket „a modern technikai folyamat teljes kapacitásán”? Az árrendszer és a magánvállalkozás – vonják le a „használatra termelés” filozófusok – pusztán a „szűkösség közgazdaságtannak” egy formája.

Ezek a kérdések és következményeik abból a tévedésből fakadnak, hogy egy izolált iparágat vizsgálnak, hogy a fát nézik, és figyelmen kívül hagyják az erdőt. Egy bizonyos pontig szükséges cipőket gyártani. De úgyszintén szükséges kabátokat, ingeket, nadrágokat, otthonokat, ásókat, gereblyéket, gyárakat, hidakat, tejet és kenyeret. Idiótaság volna hegyekbe halmozni a többletcipőket, csak mert képesek vagyunk rá, miközben a sürgetőbb igények százai nem kerülnek kielégítésre.

Röviden, minden dolog megtermeléséhez le kell mondani valami másról. Valójában magát a termelési költséget meghatározhatnánk úgy, mint azok a dolgok, amelyeket feladtak (a szabadidő és az élvezetek, a nyersanyagok potenciális alternatív használati lehetőségei) az elkészített dolog létrehozása érdekében.

Ebből következik, hogy éppolyan fontos egy dinamikus gazdaság számára, hogy hagyják meghalni a haldokló iparágakat, mint az, hogy hagyják növekedni a növekvő iparágakat. Hiszen a haldokló iparágak elnyelik a munkaerőt és a tőkét, amit szabadjára kellene engedni a növekvő iparágak számára. Csak az annyit becsmérelt árrendszer képes megoldani annak az eldöntésének a hihetetlenül összetett problémáját, hogy egymáshoz viszonyítva pontosan mennyit termeljenek a tíz és tízezer különböző árucikkből és szolgáltatásból. Ezeket az egyébként zavarba ejtő egyenleteket kvázi-automatikusan megoldja az árak, profitok és költségek rendszere. Méghozzá összehasonlíthatatlanul jobban oldja meg, mint amennyire a bürokraták bármilyen csoportja képes volna. Hiszen egy olyan rendszerben kerül megoldásra, amelyben minden fogyasztó saját igényeket támaszthat, és friss szavazatot, vagy szavazatok tucatjait nyújthatja be minden nap; míg a bürokraták úgy próbálnák megoldani, hogy a fogyasztónak nem azt készítenék, amit maga a fogyasztó szeretne, hanem amiről a bürokraták úgy vélik, hogy jó neki.

Viszont bár a bürokraták nem értik meg a piac kvázi-automatikus rendszerét, az mindig felkavarja őket. Mindig próbálják fejleszteni vagy korrigálni, általában valami jajgató lobbicsoport érdekében. A következő fejezetekben azt fogjuk megvizsgálni, milyen eredményekkel járnak beavatkozásaik.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>