Olvasási idő: ~ 10 perc

Henry Hazlitt

Közgazdaságtan egy leckében

Tartalomjegyzék


14. Fejezet

X iparág megmentése

1

A Kongresszus lobbistái tömve vannak X iparág képviselőivel. X iparág beteg. X iparág haldoklik. Meg kell menteni. Kizárólag vámmal, magasabb árakkal vagy támogatással lehet megmenteni. Ha engedik, hogy meghaljon, munkásokat hajítanak az utcára, főbérlőik, boltosaik, henteseik, ruhaboltosaik és helyi mozijaik üzletet veszítenek, és egyre szélesebb körökben terjedő válság fog bekövetkezni. De ha a Kongresszus gyors cselekvése megmenti X iparágat – óh akkor! más iparágaktól fog felszerelést vásárolni; több embert fog foglalkoztatni; több üzletet adnak a henteseknek, pékeknek és neonlámpa-készítőknek, és akkor a jólét fog egyre szélesebb körökben terjedni.

Nyilvánvaló, hogy ez pusztán az imént vizsgált eset általánosított formája. Ott a mezőgazdaság volt az X iparág. De számtalan mennyiségű X iparág létezik. Az elmúlt évek két legjelentősebb példája a szén és az ezüstipar volt. A Kongresszus hatalmas károkat okozott az „ezüst megmentése” érdekében. A mentési tervezet melletti egyik érv az volt, hogy segítené „a Keletet.” Az egyik tényleges következménye az volt, hogy deflációt okozott Kínában – ami ezüstalapon volt – és lekényszerítette az ezüstalapról. Az amerikai államkincstár arra kényszerült, hogy töméntelen mennyiségű szükségtelen ezüstöt vásároljon a piaci árnál nevetségesen magasabb áron, és széfjeiben tárolja. Az „ezüst szenátorok” alapvető politikai célját a költségek és a károk töredékéért is elérhették volna egy nyílt támogatással a bányatulajdonosok vagy dolgozóik számára; de a Kongresszus sosem hagyta volna jóvá az efféle leplezetlen lopást, amelyet nem kísér „az ezüst nemzeti valutaként betöltött létfontosságú szerepéről” szóló ideológiai ostobaság.

A szénipar megmentése érdekében a Kongresszus meghozta a Guffey-törvényt, amelyben a szénbányák tulajdonosainak nemhogy megengedték, hanem kényszerítették őket arra, hogy összeesküdjenek, és ne adjanak el a kormány által meghatározott minimum ár alatt. Bár a Kongresszus nekiállt „a” szén árának a megállapításához, a kormány (a különleges méretek, a bányák ezrei, illetve a vonattal, teherautóval, hajóval és uszállyal sokezer különböző célállomásra szállított rakomány miatt) egyhamar azon kapta magát, hogy háromszáz-ötvenezer különböző szénárat állapított meg! Az egyik hatása annak, hogy a szénárakat a kompetitív piaci szint felett próbálták tartani az volt, hogy a fogyasztókat a szén más erőforrással – például olajjal, földgázzal, vagy vízenergiával – való helyettesítésére sarkallta.

2

De itt nem az a célunk, hogy visszakövessünk minden eredményt, ami a múltban a bizonyos iparágak megmentésére törekvő erőfeszítésekből származott, hanem az, hogy rátaláljunk néhány fő eredményre, amelyeknek szükségszerűen következnie kell egy iparág megmentésére tett törekvésekből.

Lehet érvelni amellett, hogy meg kell teremteni vagy fenn kell tartani egy adott iparágat hadi okokból. Lehet érvelni amellett, hogy egy adott iparágat elpusztítanak a többi iparághoz mérve aránytalan adók vagy bérszintek; vagy egy közüzemi szolgáltatás esetén, hogy arra kényszerítik, hogy olyan árfolyamon vagy díjszabáson működjön, ami nem hagy elegendő teret a profitnak. Az ilyen érvek vagy igazoltak, vagy nem egy adott esetben. Itt nem ezekkel foglalkozunk. Itt csak egy bizonyos érvvel foglalkozunk X iparág megmentése mellett – hogy ha megengedik annak zsugorodását vagy pusztulását a szabad verseny erői által (amikre a szóvivő ilyen esetekben mindig laissez-faire, anarchikus, gyilkos, kutya-kutyát-eszik, dzsungel-törvénye versenyként hivatkozik), az adott iparág magával fogja rántani az általánosságban a gazdaságot, ha pedig mesterségesen életben tartják, mindenkit segíteni fog.

Amiről itt beszélünk, az nem több, mint a mezőgazdasági termékek „árparitása” vagy bármelyik X iparág védővámja mellett szóló érv általánosított formája. A mesterségesen magas árak ellen szóló érv természetesen nem csak a mezőgazdasági termékekre érvényes, hanem minden más termékre, mint ahogy az érvek, amelyeket egy ipar vámvédelmének elemzése során találtunk, érvényesek bármelyik másikra.

De mindig számtalan tervet szőnek X iparágak megmentésére. Az efféle indítványok két fő típusba sorolhatók azok mellett, amiket már előzőleg megvitattunk,  tehát vessünk rájuk egy gyors pillantást. Az egyik azt állítja, hogy X iparág máris „túlzsúfolt” és megkísérli más vállalatok vagy munkások belépésének megakadályozását. A másik úgy érvel, hogy X iparnak közvetlen állami támogatásra van szüksége.

Namost, ha X iparág ténylegesen túlzsúfolt más iparágakhoz viszonyítva, akkor nem szükségeltetik semmilyen kényszerítő törvényhozás ahhoz, hogy kinn tartsák az új tőkét vagy az új munkaerőt. Az új tőke nem ront be olyan iparágakba, amelyek nyilvánvalóan haldokolnak. A befektetők nem keresik epekedve az iparágakat, amelyek a legmagasabb veszteségi kockázattal járnak a legalacsonyabb hozammal kombinálva. És a munkások sem mennek olyan iparágakba, ha van más alternatívájuk, ahol a legalacsonyabbak a bérek, és ahol a legkevésbé biztos az állandó munkahely.

Viszont ha az új tőkét és az új munkaerőt kényszerrel távol tartják X ipartól monopóliumokkal, kartellekkel, szakszervezeti politikával vagy törvényhozással, az megfosztja a tőkét és a munkaerőt a választás szabadságától. Arra kényszeríti a befektetőket, hogy oda rakják a pénzüket, ahol kevésbé ígéretes a haszon számukra, mint X iparágban. A munkásokat olyan iparágakba kényszeríti, amelyeknek még alacsonyabbak a bérei és a kilátásai, mint a betegnek vélt X iparágnak. Röviden mind a tőkét, mind a munkaerőt kevésbé hatékonyan fogják alkalmazni, mintha megengednék nekik, hogy szabadon hozzanak döntéseket. Ez tehát a termelés csökkenését jelenti, aminek az alacsonyabb általános életszínvonalban kell megmutatkoznia.

Ez azt jelenti, hogy vagy a máskülönben érvényesülő bérszintnél alacsonyabb pénzbérek, vagy az átlagosan magasabb megélhetési költségek, vagy a kettő kombinációja miatt csökkenni fog az életszínvonal. (A pontos eredmény az ezt kísérő monetáris politikán múlik.) Ezek a korlátozó rendeletek valóban magasabban tarthatják a béreket és a tőkehozamot X iparágon belül, mint egyébként; de a béreket és a tőkehozamokat más iparokban lejjebb kényszerítik, mint különben. X iparág csak A, B és C iparág kárára tesz szert nyereségre.

3

Hasonló eredménnyel jár minden törekvés, ami X iparágat a közpénzből származó közvetlen támogatással szeretné megmenteni. Ez semmi több nem volna, mint a vagyon vagy jövedelem átruházása X iparág számára. Az adófizetők pontosan annyit veszítenének, mint amennyit az emberek X iparágon belül nyernek. Valójában egy támogatás nagy előnye a publikum szempontjából az, hogy nyilvánvalóvá teszi ezt a tényt. Sokkal kevesebb a lehetőség az olyan intellektuális ködösítésre, amilyen a vámokat, a minimumár-megállapítást vagy a monopolisztikus kizárást övezi.

Egy támogatás esetén nyilvánvaló, hogy az adófizetők pontosan annyit veszítenek, amennyit X iparág nyer. Ugyanannyira nyilvánvalónak kell lennie, hogy következményképp más iparágaknak el kell veszíteniük azt, amit X iparág nyer. Nekik kell fizetni az adók egy részét, amit X iparág támogatására használnak. És a fogyasztóknak, mivel megadóztatják őket, hogy támogassák X iparágat, annyival kevesebb jövedelmük marad, amivel más dolgokat vásárolhatnak. A következmény mindenképpen az, hogy általánosságban más iparágaknak össze kell zsugorodniuk eredetileg lehetséges méretükhöz képes ahhoz, hogy X iparág növekedhessen.

De ennek a támogatásnak a következménye nem pusztán az, hogy átruházták a vagyont vagy a jövedelmet, vagy hogy más iparágak összességében annyival zsugorodtak, amennyivel X iparág bővült. A következmény továbbá (és itt jön be a képbe az egységként kezelt nemzet által elszenvedett nettó veszteség) hogy kiűzik a tőkét és a munkaerőt azokból az iparágakból, amelyekben hatékonyabban felhasználhatják őket, és olyan iparágba irányítják át őket, amelyben kevésbé hatékonyan használják őket. Kevesebb vagyon jön létre. Az általános életszínvonal csökken ahhoz viszonyítva, amilyen máskülönben lett volna.

4

Ami azt illeti, ezek a tények benne rejlenek az érvekben, amiket X iparág támogatása mellett sorakoztatnak fel. X iparág zsugorodik vagy haldoklik, pártfogóinak állítása szerint. Miért, lehetne feltenni a kérdést, kellene mesterséges lélegeztetés útján életében tartani? Az elképzelés, miszerint egy bővülő gazdaság azt jelenti, hogy minden iparágnak egyidejűleg bővülnie kell, óriási tévedés. Ahhoz, hogy az új iparágak gyorsan növekedhessenek szükséges, hogy néhány régi iparág összezsugorodjon vagy elpusztuljon. Erre azért van szükség, hogy felszabaduljon az új iparágak számára a kellő mennyiségű tőke és munkaerő. Ha megpróbáltuk volna mesterségesen életben tartani a lovasszekér-szakmát, lelassítottuk volna az autóipar és az összes olyan szakma terjeszkedését, ami az autóiparra támaszkodik. Lassítottuk volna a vagyontermelést és visszavetettük volna a gazdasági és a tudományos fejlődést.

Ugyanezt tesszük viszont, amikor megpróbáljuk meggátolni bármelyik iparág elpusztulását, hogy megvédjük a már kiképzett munkaerőt és a már befektetett tőkét. Bármennyire is ellentmondásosnak tűnjön egyesek számára, pont annyira szükségszerű egy dinamikus gazdaság egészsége érdekében, hogy engedjék veszni a haldokló iparágakat, mint az, hogy engedjék nőni a növekvő iparágakat. Az első folyamat elengedhetetlen a második számára. Épp annyira ostobaság megpróbálni az elavult iparágak megőrzését, mint az elavult termelési módszereket: ami azt illeti, ez sokszor nem egyéb, mint ugyanaz a dolog kétféleképp megfogalmazva. A fejlett termelési módszereknek folyamatosan át kell venniük az elavult módszerek helyét, ha szeretnék jobb árucikkekkel és jobb eszközökkel teljesíteni mind a régi szükségleteket, mind az új kívánalmakat.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>