Olvasási idő: ~ 13 perc

Henry Hazlitt

Közgazdaságtan egy leckében

Tartalomjegyzék


13. fejezet

„Árparitás”

1

Mint ahogy a vám történelme példázza, az érdekcsoportok a legtalálékonyabb okokkal tudnak előhozakodni, ha arról van szó, miért kellene őket különleges gondoskodásban részesíteni. Szószólójuk bemutat egy, a javukat szolgáló tervezetet, amely először annyira abszurdnak tűnik, hogy a közönyös írók nem is bajlódnak azzal, hogy leleplezzék. De az érdekcsoportok továbbra is ragaszkodnak a tervezetükhöz. Annak törvénybe iktatása olyan hatalmas mértékben változtatna saját azonnali jólétükön, hogy megengedhetik képzett közgazdászok és „PR szakértők” felbérelését, hogy nevükben propagáljanak. A publikum olyan sokszor hallja újra és újra az érvet, és akkora mennyiségű impozáns statisztika, táblázat, görbe és tortadiagram kíséri, hogy hamarosan elfogadják. Amikor végül a közönyös írók észreveszik, hogy a terv törvénybe iktatásának veszélye valóban fenyeget, általában már túl késő. Pár hét alatt nem ismerhetik meg a témát olyan alaposan, mint a felbérelt elmék, akik éveken át minden idejüket annak szentelték; azzal vádolják őket, hogy tudatlanok és axiómákkal vitatkoznak.

Ez az általános történet megteszi a mezőgazdasági termékek „árparitása” történelmének. Elfelejtettem, melyik napon jelent meg először a törvényben; de a New Deal hajnalára, 1933-ra megalapozott és elfogadott tantétellé vált, amelyet törvénybe iktattak; majd ahogy év évet követett, és felütötték fejüket abszurd kiegészítései is, őket is törvénybe iktatták.

Az „árparitás” melletti érv valahogy így hangzott. A mezőgazdaság minden iparág közül a legalapvetőbb és a legfontosabb. Minden áron meg kell őrizni. Továbbá mindenki más jóléte a gazda jólétén múlik. Ha nincs elég vásárlóereje ahhoz, hogy megvegye az iparűzéshez szükséges termékeket, az ipar bezuhan. Ez volt az oka az 1929-es összeomlásnak, vagy legalábbis az oka annak, hogy képtelenek voltunk kiemelkedni belőle. Hiszen a mezőgazdasági termékek ára erőszakosan zuhant, míg az ipari termékek ára nagyon kicsit esett. Ennek az volt a következménye, hogy a gazdák nem tudtak ipari termékeket vásárolni; elbocsátották a városi munkásokat, akik pedig nem tudtak mezőgazdasági termékeket venni, a válság pedig egyre nagyobb ördögi körben terjedt. Csak egyetlen megoldás volt, ami pedig egyszerű. Állítsák vissza a gazdák termékeit „paritásban” azon termékek áraival, amit a gazdák vásárolnak. Ez a paritás létezett az 1909 – 1914 közötti időszakban, amikor a gazdák sikeresek voltak. Azt az árviszonyt kell visszaállítani és megtartani mindörökké.

Túl sokáig tartana és túl messzire sodorna minket a fő témánktól, ha megvizsgálnánk minden abszurditást, ami ebben a hihető állításban rejlik. Semmi értelme nincs megfogni egy bizonyos évben vagy időszakban uralkodó árviszonyt, és szentként és sérthetetlenként kezelni, vagy akár szükségszerűen „normálisabbnak” tartani, mint bármelyik más időszakét. Még ha „normálisak” is voltak abban az időben, miért feltételeznénk, hogy ugyanazt a kapcsolatot kellene megőrizni egy generációval később, a termelési feltételek, illetve a kereslet időközbeni változásai ellenére? Az 1909 – 1914 közötti időszakot nem véletlenszerűen választották a „paritás” alapjául. A relatív árak viszonylatában az a korszak volt az egyik legkedvezőbb idő a mezőgazdaság számára az egész történelmünk során.

Ha lett volna bármi őszinteség vagy logika az elképzelésben, akkor egyetemesen kiterjesztették volna. Ha meg kell őrizni az 1909 augusztusa és 1914 júliusa között uralkodó árviszonyokat a mezőgazdasági és ipari termékek között, miért ne őrizzük meg örökre minden árucikk árviszonyát minden máshoz viszonyítva azon idő alapján? Egy hathengeres Chevrolet túrakocsi 2150 dollárba került 1912-ben; egy összehasonlíthatatlanul továbbfejlesztett hathengeres Chevrolet sedan 907 dollárba kerül 1942-ben; „paritáshoz” igazítva a mezőgazdasági termékek mintája alapján viszont 3270 dollárba kellene kerülnie 1942-ben. Egy font alumínium 1909 -1913 között átlagosan 22 centbe került; a korai 1946-ban 14 cent volt; de „paritáson” ehelyett 41 centbe került volna.

Máris hallom az azonnali sopánkodást, miszerint az efféle viszonyítás abszurd, mert mindenki tudja nem csupán azt, hogy napjaink autói minden tekintetben összehasonlíthatatlanul magasabb rendűek 1912 autóinál, hanem azt is, hogy pusztán annak töredékébe kerül előállítani, és ugyanez igaz az alumíniumra. Pontosan. De miért nem mond senki semmit a hektáronkénti produktivitás elképesztő növekedéséről a mezőgazdaságban? Az 1939 és 1943 közötti öt éves időintervallumban átlagosan 260 font gyapotot termeltek hektáronként az Egyesült Államokban az 1909 és 1913 közötti öt év átlagos 188 fontjához viszonyítva. A termelési költségek jelentős mértékben csökkentek a mezőgazdasági termékek esetében a vegyi műtrágya jobb alkalmazása, a jobb vetőmagfajták és a megnövekedett gépesítés – gázolajos traktor, kukoricafejtő, gyapotbetakarító – következtében. „Néhány nagy tanyán, amit teljesen gépesítettek és amit tömegtermelési módszerrel működtetnek, csupán harmadannyi vagy negyedannyi munkaerőt követel az egyenlő mértékű termés előállítása, mint pár évvel ezelőtt.”[1] Viszont az „árparitás” apostolai mindezt figyelmen kívül hagyják.

Nem az elv egyetemes alkalmazásának elutasítása az egyetlen bizonyítéka annak, hogy ez nem egy közérdekű gazdasági terv, hanem eszköz egy bizonyos érdekcsoport támogatására. Egy másik bizonyíték az, hogy amikor a mezőgazdasági árak a „paritás” fölé emelkednek, vagy fölé kényszeríti őket egy rendelet, akkor a mezőgazdasági közösség nem követeli a Kongresszustól, hogy vigyék le ezeket az árakat a „paritás” szintjére, sem azt, hogy vissza kelljen fizetniük a támogatást. Ez egy olyan szabály, ami csak egy irányba működik.

2

Mindezen elgondolást figyelmen kívül hagyva, térjünk vissza a központi tévedéshez, ami különösképp érdekel minket. Ez az érv, miszerint ha egy gazda magasabb áron adhatja a termékeit, akkor több jószágot vásárolhat az iparágaktól, így fellendíti az ipart és teljes foglalkoztatottságot fog előidézni. Ennek az érvnek természetesen nem számít, hogy a gazda kifejezetten az úgynevezett „paritás” árakat kapja-e.

Viszont minden azon múlik, mi okozza ezeket a magasabb árakat. Ha egy általános újjáéledés következményei, ha a megnövekedett üzleti jólétből, megemelkedett ipari termelésből, illetve a városi munkások megnövekedett vásárlóerejéből fakadnak (amit nem az infláció idéz elő), akkor valóban jelenthetnek növekvő jólétet és termelést nem csak a gazda, hanem mindenki számára. De amiről itt beszélünk, az a mezőgazdasági termékek árainak állami beavatkozás általi emelkedése. Ezt számos módon tehetik. Pusztán kikényszeríthetik a magasabb árakat egy rendeleten át, ami a legkevésbé működőképes módszer. Tehetik úgy is, hogy az állam készen áll megvásárolni minden mezőgazdasági terméket, amit „paritás” áron ajánlanak neki. Előidézheti az, ha az állam elég pénzt kölcsönöz a gazdáknak, hogy visszatarthassák a terményüket a piactól mindaddig, amíg az ár magasabbra vagy a „paritás” szintjére nem emelkedik. Előidézheti az is, ha az állam korlátozza a termés méretét. Végül előidézheti – és sokszor ez a gyakorlat – a fentebbi módszerek kombinációja. Egyelőre egyszerűen feltételezzük, hogy előidézik, akármilyen módszerrel.

Mi az eredmény? A gazdák magasabb áron adják a terményüket. „Vásárlóerejük” tehát megnő. Ideiglenesen ők maguk is nagyobb jólétet élvezhetnek, és több ipari terméket vásárolnak. Ez mindaz, amit azok látnak, akik pusztán egy rendelet azonnali következményeit figyelik a közvetlenül kapcsolódó csoportokra nézve.

De van egy másik következmény is, ami nem kevésbé elkerülhetetlen. Tegyük fel, hogy az egyébként vékánként 1 dolláros búza árát ez a rendelet 1,50 dollárra emeli. A gazda vékánként 50 centtel többet keres. De pontosan ugyanezen változás miatt a városi munkás vékánként 50 centtel többet költ a búzára a kenyér megnövekedett ára folytán. Ugyanez igaz minden egyéb mezőgazdasági termékre. Ha a gazdának ezután 50 centtel több vásárlóereje van az ipari termékek megvásárlására, a városi munkásnak pontosan ugyanannyival kevesebb a vásárlóereje az ipari termékek megvásárlására. Mindent összevetve általánosságban az ipar semmit nem nyert. Pontosan annyit veszített a városi eladásokból, amennyit a vidéki eladásokból nyert.

Természetesen megváltozik ezeknek az eladásoknak az előfordulási helye is. Kétségtelen, hogy a mezőgazdasági eszközök gyártóinak, illetve a házhoz szállító cégeknek fellendül az üzlete. De a városi áruházak eladásai zuhannak.

A történet viszont nem áll meg itt. A rendelet következménye nem pusztán semmi nettó nyereség, hanem nettó veszteség. Hiszen ez nem egyszerűen a vásárlóerő átruházását jelenti a gazdára a városi fogyasztóról, általánosságban az adófizetőről, vagy mindkettőről. A mezőgazdasági árucikkek termelésének kényszerített csökkenését is jelenti az áremelés érdekében. Ez vagyonelpusztítást jelent. Ez azt jelenti, hogy kevesebb étel áll rendelkezésre fogyasztás céljából. Az áremelés érdekében használt módszeren fog múlni, miként történik meg ez a vagyonelpusztítás. Talán ténylegesen, fizikailag elpusztítják azt, amit megtermeltek, mint a brazíliai kávéégetések során. Talán a vetésterület kötelező korlátozását fogják alkalmazni, mint az amerikai AAA terv során. Meg fogjuk vizsgálni néhány efféle módszer hatásait, amikor széleskörben vizsgáljuk az állami áruszabályozás kérdését.

De itt kiemelhető, hogy amikor a gazda lecsökkenti a búza termelését a „paritás” érdekében, valóban magasabb árat kaphat minden vékáért, viszont kevesebb vékát termel és ad el. A következmény az, hogy a jövedelme nem emelkedik az árakhoz viszonyítva. Ezt még az „árparitás” néhány támogatója is beismeri, és érvként használja a gazdák „paritás jövedelme” mellett. De ezt csak támogatással lehet elérni az adófizető közvetlen rovására. Más szóval a gazdák efféle megsegítése pusztán még jobban csökkenti a városi dolgozók és egyéb csoportok vásárlóerejét.

3

Van egy érv az „árparitás” mellett, amivel foglalkoznunk kell, mielőtt elhagyjuk a témát. Ezt a kifinomultabb védelmezők szokták megfogalmazni. „Igen,” vallják be zavartalanul, „az árparitás melletti gazdasági érvek hamisak. Az efféle árak különleges kiváltságot jelentenek. A fogyasztót terhelik. De a vám talán nem a gazdát terheli? Talán nem kell magasabb árakat fizetnie az ipari termékekért emiatt? Semmit nem segítene, ha kiegyensúlyozó vámot vetnének ki a mezőgazdasági termékekre, mivel Amerika a mezőgazdasági termékek nettó exportőre. Namost, az árparitás rendszer a gazda vámja. Ez az egyetlen igazságos módja a dolgok kiegyenlítésének.”

Valóban jogos a „paritás” árakat követelő gazda panasza. A védővám jobban károsította őket, mint gondolják. Az ipari importok csökkentésével az amerikai mezőgazdasági exportokat is csökkentette, mivel megakadályozta, hogy más nemzetek megszerezzék a dollárvalutát, ami a mezőgazdasági termékeink megvásárlásához szükséges. És megtorló vámokat provokált ki más nemzetekből. Ettől függetlenül az imént idézett érv nem fogja kiállni a vizsgálatot. Hibás, még belefoglalt tényállításaiban is. Nincs általános vám minden „ipari” terméken vagy minden nem-mezőgazdasági terméken. Mindenféle hazai iparok vagy exportáló iparok vannak, akiknek nincs vámvédelmük. Ha egy városi munkásnak magasabb árat kell fizetnie a gyapjútakaróért vagy a kabátért egy vám miatt, vajon őt „kompenzálja” az, hogy a gyapjúruháért és ráadásul az ételért is többet kell fizetnie? Vagy pusztán kétszeresen rabolják ki?

Egyenlítsünk ki mindent azzal – mondják néhányan – hogy mindenkinek egyenlő „védelmet” nyújtunk. De ez megoldhatatlan és lehetetlen. Még ha feltételezzük is, hogy a problémát meg lehetne oldani technikai szempontból – egy vám A, egy iparos számára aki külföldiekkel versenyez; egy támogatás B, egy iparos számára, aki exportálja a termékét – még mindig lehetetlen volna mindenkit „igazságosan” vagy egyenlően védelmezni vagy támogatni. Mindenkinek ugyanakkora százaléknyi (vagy ugyanakkora dollárnyi?) vámvédelmet vagy támogatást kellene adnunk, és soha nem lehetnénk biztosak abban, mikor adunk kétszeres fizetést valamelyik csoportnak, és hagyunk lyukakat máshol.

De tegyük fel, meg tudnánk oldani ezt a fantasztikus problémát. Mi lenne a célja? Ki nyer, amikor mindenki egyenlő mértékben támogat mindenki mást? Mi a profit, amikor mindenki pontosan annyit veszít hozzáadott adók formájában, amennyit nyer védelmével vagy támogatásával? Pusztán a rendszerhez adtunk egy sereg szükségtelen bürokratát a program kivitelezése végett, akik mind kivonultak a termelésből.

Másrészt könnyűszerrel megoldhatnánk a problémát, ha egyszerre vetnénk véget az árparitás rendszerének és a vámvédelem rendszerének. Amíg ez nem történik meg, kombinációjukkal nem egyenlítenek ki semmit. A közös rendszer csupán azt jelenti, hogy A gazda és B iparos egyszerre profitálnak C elfelejtett ember kárára.

Tehát ismét eltűnik egy tervezet vélt haszna, amint nyomon követjük nem pusztán azonnali hatását egy bizonyos csoportra nézve, hanem hosszútávú hatását mindenkire nézve.

 

[1] New York Times, 1946. január 2.

 

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>