Hans-Hermann Hoppe – Mi a teendő

A Természetes Elit Eltűnése

Ma, kevesebb, mint egy évszázad tömegdemokrácia után, nem létezik olyan természetes elit és társadalmi hierarchia, ahova az ember védelemért fordulhatna. A természetes elitek illetve a hierarchikus társadalmi rendek és szervezetek, azaz emberek és intézmények, akik Államtól független tekintéllyel és tisztelettel bírnak, sokkal inkább tűrhetetlenek és elfogadhatatlanok egy demokratának, és sokkal összeegyeztethetetlenebbek az egalitarizmus demokratikus szellemével, mint amennyire az veszélyt jelentettek bármilyen király vagy herceg számára. És emiatt, demokratikus játékszabályok keretei között, minden független hatóságot szisztematikusan a jelentéktelenség szintjéig irtottak vagy csökkentettek gazdasági intézkedéseken keresztül. Napjainkban a kormányon kívül semmi más intézmény vagy személy nem bír valós nemzeti vagy akár regionális tekintéllyel, csupán a kiemelkedő emberek, sportolók és filmsztárok, popsztárok, és természetesen politikusok bőségében élünk. De ezek az emberek, míg meghatározhatják a trendeket és megváltoztathatják a divatot, nem rendelkeznek természetes személyi szociális tekintéllyel.

Ez kiemelkedően igaz a politikusokra nézve: most nagy sztárok lehetnek, minden nap a TV-ben látjuk őket és a nyilvános vita tárgyait képezik, de ez teljes mértékben azért van így, mert a jelenlegi Államapparátus részeit képezik, annak monopolisztikus hatalmával. Ahogyan ez a monopólium feloldódik, a politika e „sztárjai” jelentéktelenné válnak, mert a valóságban többnyire csupán félszű idióták. És egyedül a demokrácia teszi lehetővé, hogy ezekbe a magasztos pozíciókba emelkedjenek. Saját magukra hagyva őket, a saját személyes teljesítményükre támaszkodva, majdnem kivétel nélkül senkik. Egyszerűen fogalmazva, miután a demokratikus kormány kinyilvánította, hogy mostantól mindenki szabadon választja saját bíróját és védelmezőjét, úgy, hogy közben nem kötelező számára a kormányt választania védelmezőként, melyik épeszű ember választaná őket? Azaz ki választaná önként, mint bírájuk és védelmezőjük a Kongresszust [vagy Parlamentet; ford.] és a szövetségi kormányt? A kérdés feltevésével meg is válaszoljuk azt. A királyok és a hercegek valós tekintéllyel bírtak; a kényszer is szerepet játszott, ez semmi kétség, de jelentős mennyiségű önkéntes támogatást is kaptak.

Ezzel szemben a demokratikus politikusokat általában megvetik, még a saját választókerületük csőcselékében is. De aztán az ember nem fordulhat máshoz védelemért. A helyi és regionális politikusok gyakorlatilag ugyanezt a problémát jelentik, és monopol hatalmuk eltörlésével nyilván ők sem nyújtanak alternatívát erre a problémára. Nem léteznek nagy vállalkozó személyiségek sem, akik a színfalakon állnak, a biztosító cégek pedig szinte teljes mértékben az egalitárius demokratikus állam teremtményévé váltak.

Tehát ha az ember ma azt tenné, amit a király tehetett volna száz évvel ezelőtt, a társadalmi káosz vagy a szó rossz értelmében vett „anarchia” azonnali veszélye fenyegetne. Az emberek, legalábbis egy ideig nagymértékben sebezhetőek és védtelenek volnának. Így tehát a kérdés az: egyáltalán nincs kifelé vezető út? Had foglaljam össze a választ előre: De van, viszont a fentről lefelé törekvő reform helyett, az ember stratégiájának a lentről felfelé törekvő forradalomnak kell lennie. És egy, egyedülálló fronton vívott háború helyett a libertariánus forradalomnak számos háborút kell magába foglalnia, számos frontvonalon. Azaz, a hagyományos háború helyett gerillaháborút szeretnénk.