Hans-Hermann Hoppe – Mi a teendő

Forradalom Lentről Felfelé

Végül elérkezünk a lentről felfelé törekvő forradalmi stratégiának jelentéséhez és magyarázatához. Ehhez had hivatkozzam korábbi megjegyzéseimre a demokrácia védelmi használatáról, azaz, a demokratikus eszköz használatához demokráciaellenes, libertariánus, magántulajdon-párti célok eléréséhez. Két előzetes felismerést itt már elértem.

Egy, a fentről lefelé haladó stratégia lehetetlenségéből következik, hogy az embernek kevés, vagy semennyi energiát, pénzt és időt nem kellene országos politikai versenybe fordítania, mint az elnökválasztások. Úgyszintén ki kell zárni a központi kormányért vívott versenyt, különösképpen, kevesebb hangsúlyt helyezni a szenátusi, mint a képviselőházi versenyekre.

Kettő, az értelmiségiek a jelen rendszer, a jelen védelmi zsarolás fenntartásában játszott szerepének felismeréséből az következik, hogy az embernek úgyszintén kevés vagy semennyi energiát, időt és pénzt kellene az oktatás és az akadémia belülről történő reformálásába fektetni. A fennálló egyetemi rendszeren belül szabadpiac- vagy magántulajdon-párti katedra elfoglalásával az ember annak az eszmének a legitimitását segíti elő, amelyet ellenez. A hivatalos oktatási és kutatói intézetektől szisztematikusan meg kell vonni a forrásokat, és ki kell őket szárítani. Ehhez az intellektuális munka minden támogatását, az előttünk álló teljes feladat egy esszenciális részeként olyan intézetek és központok mellé kell állítanunk, akik pontosan ezen munkálkodnak.

Az előző két tanács okai egyszerűek: ideológiai tekintetből nem alkotnak teljesen homogén csoportot sem a nép, sem az oktatók és különösképpen nem az értelmiségiek. És még ha lehetetlen is elnyerni a többséget egy országos szintű, határozottan demokráciaellenes politikai programon, úgy néz ki, nem leküzdhetetlen nehézségű egy kellően kis kerület többségét megnyerni, a teljes, demokratikus kormánystruktúrán belüli helyi vagy regionális funkciók betöltéséhez. Igazából semmi irreális nincs abban a feltételezésben, hogy ilyen többségek ezer helyszínen léteznek. Azaz, helyszíneken, egyenlőtlenül szétszórva az ország minden területén. Hasonlóképpen, bár az értelmiségi osztályra egészében véve a védelem és igazságszolgáltatás természetes ellenségeiként kell tekintenünk, különféle helyeken léteznek értelmiségi ellenes értelmiségiek, és mint ahogy azt a Mises Institute bizonyítja, nagyon is lehetséges egy intellektuális központ köré gyűjteni ezeket az elkülönített embereket, egységet, erőt, és nemzeti, vagy akár nemzetközi közönséget adni nekik.

De mi lesz ezután? Minden más a végcélból következik, amelyet állandóan az eszünkben kell tartani, minden cselekedetünk során: a magántulajdonhoz, az önvédelemhez, a szabad kizáráshoz és meghíváshoz, és szerződéshez való jog fentről lefelé történő visszaállítása. A válasz pedig két részre osztható.

Egy, mit kell cselekedni ezekben a nagyon apró körzetekben, miután egy magántulajdon-párti jelölt és többségizmus-ellenes személy győzedelmeskedhet. És kettő, hogyan bánjunk a kormány felsőbb szintjeivel, főként pedig a központi szövetségi kormánnyal. Egy, kezdő lépésként, és most arra hivatkozok, mit kellene tenni helyi szinten, az ember politikai programjának legelső központi pontja ez legyen: próbálja meg a helyi adókra, különös tekintettel az ingatlanadóra és a szabályozásokra való szavazás jogát korlátozni azokra, akik rendelkeznek tulajdonnal és ingatlannal. Kizárólag a tulajdonbirtokosoknak szabad szavazati jogot adni, a szavazatukat pedig nem egyenlően, hanem tőkéjük értékében és fizetett adóik arányában számolni. Ez hasonló ahhoz, aminek kaliforniai működését Lew Rockwell már elmagyarázta.

Továbbá minden államilag foglalkoztatottat – tanárokat, bírókat, rendőröket – és minden segélyben részesülőt ki kell zárni a helyi adókról és szabályozásokról való szavazásról. Ezeket az embereket adóból fizetik, és semmi beleszólásuknak nem szabadna lenniük abba, milyen magasak az adók. Ezzel a politikai programmal az ember természetesen nem nyerhet mindenhol; nem nyerhetsz Washingtonban egy ilyen programmal, de merem állítani, számos helyen egyszerűen kivitelezhető. A helynek elég kicsinek kell lennie, és tisztességes embereknek kell lakniuk.

Következésképpen, a helyi adók és díjszabások, illetve a helyi adóbevétel elkerülhetetlenül csökkenni fog. A tulajdonértékek és a legtöbb helyi bevétel emelkedni fog, míg az állami foglalkoztatásúak száma és fizetése csökkenni. Mármost, és ez a leginkább döntő lépés, a következő dolgot kell tenni, és mindig tartsuk szem előtt, hogy nagyon apró területi körzetekről beszélek, falvakról.

Az állami finanszírozás e krízisében, ami ki fog törni, miután a csőcselék elveszítette szavazati jogát, a krízisből kivezető út minden helyi kormánytulajdon privatizációja. Az összes állami épület, és helyi szinten az nem sok – iskolák, rendőrségek, tűzoltóságok, bíróságok, utak, satöbbi – aztán pedig a tulajdonrészesedést vagy részvényt elosztani a helyi magántulajdon-birtokosoknak, annak viszonylatában, mennyi adót fizettek életük során. Végtére is az övék, ők fizettek értük.

Ezek a részesedések szabadon cserélhetők, eladhatók és vásárolhatók, és így a helyi kormány gyakorlatilag megszűnik. A nagyobb, felettes kormány létezése nélkül, ez a falu vagy város így felszabadított terület lehetne. Mi történne ezután az oktatással, és ami még fontosabb, mi történne a tulajdon védelmével és az igazságszolgáltatással?

Kisebb, helyi szinten biztosak lehetünk, vagy még annál is biztosabbak, mint hogy mi történt volna 100 évvel ezelőtt, ha a király feladja hatalmát, ami történne az nagyjából a következő: minden anyagi erőforrás, ami eddig e funkcióknak volt szentelve, – iskoláknak, rendőrállomásoknak, bíróságoknak – még mindig létezne, épp úgy, mint a munkaerő. Az egyetlen különbség, hogy ezek mostantól magántulajdonlásúak, vagy az állami alkalmazottak esetében, átmenetileg munkanélküliek. Azalatt a realisztikus feltételezés alatt, hogy továbbra is létezne kereslet oktatásra, védelemre és igazságszolgáltatásra, az iskolákat, rendőrállomásokat és bíróságokat ugyanarra fogják használni. És számos korábbi tanárt, rendőrt és bírót ismét felbérelnének, vagy folytatnák eddigi állásukat maguk, mint egyéni vállalkozók, azzal a különbséggel, hogy mostantól egy helyi elit, az újdonsült tulajdonosok vezetnék az intézményeket vagy alkalmaznák az embereket, akiket az egész nyilvánosság ismerne. Vagy úgy, mint for-profit szervezetek, vagy, ami valószínűbbnek látszik, a jótékonysági és gazdasági szervezetek keverékeként. A helyi „nagymenők” gyakran nyújtanak közjavakat saját zsebükből, és nyilvánvalóan nekik áll leginkább érdekében a helyi igazság és béke fenntartása.

És ezt még egyszerűen láthatjuk megvalósulni iskolák és rendőrök esetében, de mi a helyzet a bírókkal és az igazságszolgáltatással? Emlékezzünk arra, hogy minden gonosz gyökere az igazságszolgáltatás kényszerrel való monopolizációja, azaz az, hogy egy ember kikiáltja, mi a helyes. Ilyenformán a bírókat szabadon kell finanszírozni, és biztosítani kell a bírói pozícióba való szabad belépést. A bírókat nem szavazat alapján választják, hanem az igazságszolgáltatást kívánók tényleges kereslete választja ki őket. És ne felejtsük, hogy mivel kis, helyi szintekről van szó, egy, vagy nagyon kevés bíró iránt való keresletről beszélünk. Függetlenül attól, hogy ez vagy ezek a bírók vagy magánbírói egyesületek vagy részvénytársaságok által foglalkoztatottak, esetleg egyéni vállalkozók, akik bérlik a létesítményeket vagy irodákat, amit látni kell az az, hogy csupán egy maréknyi helyi ember, és csak széles körben ismert és tisztelt személyiségek – azaz a természetes elit tagjai – bírnak bármilyen eséllyel arra, hogy a helyi emberek bírónak válasszák őket.

Kizárólag a természetes elit tagjainak döntései bírnak bármilyen tekintéllyel és válnak érvényre juttathatóvá. És ha nevetségesnek gondolt ítéletekkel állnak elő, abban a pillanatban más, helyi tekintélyek veszik át a helyüket, akik nagyobb tiszteletnek örvendenek. Ha helyi szinten ezen a vonalon haladunk, természetesen lehetetlen elkerülni a kormányhatalom szövetségi szintjét. Hogyan kezeljük ezt a problémát? Nem zúznának szét egyszerűen bármi ilyen próbálkozást?

Bizonyára szeretnék, de hogy tényleg képesek-e rá, az egy teljesen más kérdés, és ennek felismeréséhez elég azt észrevenni, hogy az Államapparátus tagjai, még demokratikus körülmények között is a teljes populáció egy csupán apró hányadát képviselik. És még ennél is kisebb a központi kormány alkalmazottjainak aránya.

Ez azt jelenti, hogy a központi kormány nem képes kikényszeríteni törvényhozói hatalmát, vagy megrontott hatalmát az egész társadalom felett, hacsak nem talál széleskörű helyi támogatást és együttműködést eközben. Ez kiváltképp nyilvánvalóvá válik, ha az ember elképzel egy nagyszámú szabad várost vagy falvat, mint amilyet az előbb leírtam. Mind munkaerő, mind pedig propaganda szempontjából gyakorlatilag lehetetlen megszállni ezer helyileg szétszórt települést, és közvetlen szövetségi uralmat kényszeríteni rájuk.

Helyi végrehajtók nélkül, engedelmes helyi hatóság nélkül, a központi kormány akarata nem több, mint üres fecsegés. És pontosan ennek a helyi támogatásnak és együttműködésnek kell hiányoznia. Bizonyára, amíg a felszabadított közösségek száma apró, a helyzet veszélyesnek tűnik. Viszont az ember igen magabiztos lehet még a felszabadítási küzdelem kezdeti szakaszaiban is.

Körültekintőnek tűnne elkerülni a központi kormánnyal való közvetlen konfrontációt ebben a fázisban, kerülni hatalmának elítélését és a birodalom megtagadását. Inkább tanácsos passzív ellenállást és az együttműködés megtagadását gyakorolni. Az ember egyszerűen nem segíti tovább a központi hatalom törvényeinek érvényre juttatását. Az ember a következő attitűdöt vállalja fel: „Ilyenek a te szabályaid, és te betartatod őket. Nem akadályozlak meg benne, de nem is foglak segíteni, mivel én saját, helyi választópolgáraim felé tartozom kötelességgel.”

Ezt következetesen gyakorolva, semmi együttműködés, az égvilágon semmi segítség, a központi hatalom ereje keményen csökkenne, vagy akár elillanna. És az általános közvélemény fényében igen valószínűtlennek tűnik, hogy a szövetségi kormány megszálljon egy területet, mely lakosainak egyetlen bűne, hogy egymás háborítása nélkül próbáltak élni. Waco esete, őrültek egy csoportja egy dolog. De megszállni és kiirtani normális, sikeres, derék polgárok egy csoportját egy teljesen más, és jóval nehezebb dolog.

Miután a hallgatólagosan elszakadt területek száma kritikus tömeget ért el, és minden kis helyen elért egy-egy siker a következőt segíti, és abból táplálkozik, elkerülhetetlenül egy nemzeti közösségi mozgalommá fog radikalizálódni, kifejezetten szecesszionista helyi rendőrségekkel, a központi hatalommal való nyílt, lenéző engedetlenséggel.

És ebben a helyzetben tehát, amikor a központi kormány kényszerült lesz feladni védelmi monopóliumát, tisztán szerződéses szintre tehető a kapcsolat a kiemelkedő hatóságok és a központi hatóságok között, akik elveszítik hatalmukat, és az ember visszanyerheti jogát saját tulajdonának védelméhez.