Ellenpropaganda https://ellenpropaganda.com A személyes és politikai szabadság tudástára Wed, 03 Jan 2018 16:18:15 +0000 en-US hourly 1 https://wordpress.org/?v=4.9.2 https://ellenpropaganda.com/wp-content/uploads/2017/06/cropped-kocka-32x32.jpg Ellenpropaganda https://ellenpropaganda.com 32 32 112198151 Murray N. Rothbard – A demagógok védelmében https://ellenpropaganda.com/murray-n-rothbard-demagogok-vedelmeben/ https://ellenpropaganda.com/murray-n-rothbard-demagogok-vedelmeben/#respond Wed, 03 Jan 2018 16:14:31 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24329 A demagógokat már régóta ellenszenv övezi. Komolytalanok, nincs tekintélyük, nem ,,úriemberek.” A szolgálataikra azonban nagy és egyre növekvő szükség van. Hogy pontosan milyen vádak szólnak ellenük? Az ellenszenvnek három oka van. Először is, zavart keltenek a politikában. Felkavarják a dolgokat. Másodszor, érzelmekre apellálni a zord értelem helyett állítólag nem tisztességes. Ezzel kapcsolatos a harmadik vád...

The post Murray N. Rothbard – A demagógok védelmében appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 7 perc

A demagógokat már régóta ellenszenv övezi. Komolytalanok, nincs tekintélyük, nem ,,úriemberek.” A szolgálataikra azonban nagy és egyre növekvő szükség van. Hogy pontosan milyen vádak szólnak ellenük? Az ellenszenvnek három oka van.

Először is, zavart keltenek a politikában. Felkavarják a dolgokat. Másodszor, érzelmekre apellálni a zord értelem helyett állítólag nem tisztességes. Ezzel kapcsolatos a harmadik vád is: miszerint a csőcseléket, a tömegeket manipulálják érzelemgazdag, szélsőséges, és ebből következően hamis nézeteikkel. Adjuk még ehhez az úriemberhez méltatlan lelkesedés bűnét, és gyakorlatilag össze is gyűjtöttük a demagógok vétkeit.

Az érzelmesség vádja kétségkívül irreleváns. Egy ideológia esetén nem az számít, hogy érzelemgazdagon, tényszerűen vagy unalmasan adják-e elő. A kérdés az, hogy az ideológia helyes-e vagy helytelen. Egy demagóg szinte mindig olyasvalaki, aki úgy véli, hogy nézeteit – kiváltképp a komoly és tekintélyes gondolkodók körében – mindössze egy maroknyi kisebbség vallja. Noha meg van győződve eszméi igazáról és fontosságáról, azt tapasztalja, hogy a közvélemény – kiváltképp annak tekintélyes formálói – közönyösek vagy ellenségesek ezzel az igazsággal szemben. Meglepő-e, hogy egy ilyen helyzet erős érzelmeket provokál az emberben?

Ideológiailag minden demagóg nonkonformista, tehát szükségszerűen érzelmeket ébreszt benne az, hogy általános elutasítás fogadja az eszmét, amit ő létfontosságú igazságnak tart. Mégsem lesz minden ideológiai nonkonformistából demagóg. A döntő az, hogy a demagógnak megvan az a vonzereje, ami a tömegek felkavarásához szükséges. Így megkerülheti a közvéleményt általában irányító tekintélyes értelmiségieket. Ez teszi elengedhetetlenül szükségessé, illetve az uralkodó ortodoxiára oly’ veszélyessé a demagógot.

Ellenségei a demagógot gyakran vádolják őszintétlen opportunizmussal; azzal, hogy bizonyos eszméket és érzelmeket cinikusan eszközként használ a hírnév és a hatalom megszerzése érdekében. Valaki más indítékait azonban – főleg a politikai életben –  szinte lehetetlen kideríteni, kivéve ha az ember közeli barátjáról van szó. Azt is láthattuk, hogy nagy valószínűséggel maga az őszinte demagóg is érzelmektől fűtött, miközben másokban érzelmeket kelt. Végül pedig, ha valaki tényleg opportunista, az éljenzéshez és a hatalomhoz vezető legrövidebb út az uralkodó ortodoxiával karöltve vezet, nem pedig az árral szemben. A demagóg útja a legkockázatosabb, és neki van a legkisebb esélye a sikerre.

Divatos feltételezés, hogy minél „szélsőségesebb,” egy eszme, annál tévesebb, illetve minél kaotikusabb kavalkádja az ellentmondásoknak, annál igazabb. A demagóg mindig megdöbbenti a hivatásos “középutast” – a fajt, amire mindig bőséggel bukkanhat az ember. A demagógok egyik legjobb tulajdonsága, hogy gondolkodásra kényszerítik az embereket – van, akit életében először. Kiragadnak néhányat az elterjedt – divatos vagy divatjamúlt – eszmék kavalkádjából, majd levezetik belőlük a logikus következtetéseket; azaz „a végletekig” kiterjesztik őket. Ezzel vagy arra késztetik az embereket, hogy elvessék az eredeti a nézeteket, vagy arra, hogy kiterjesszék őket és a belőlük származtatott logikus következtetéseket is igaznak fogadják el. Ezzel tehát még a demagógok legnevetségesebbike is az Értelem nagy szolgálója, még akkor is, ha többnyire téved.

Tipikus példa erre az inflációs demagóg: a „monetáris bolond.” A tekintélyes közgazdászok döntő többsége mindig kigúnyolta a bolondot, és nem vette észre, hogy valójában nincs igazi válaszuk az érveire. Hiszen a bolond mindössze levonta a divatos közgazdaságtan alapját képező inflácionizmusból a logikus következtetést. Azt kérdezte: „Ha az évi tíz százalékos pénzinfláció jó dolog, miért ne volna annál is jobb évente megkétszerezni a pénzkínálatot?” Csak néhány közgazdász ismerte fel, hogy az érdemi válasz – ellentétben a kigúnyolással – megköveteli az inflácionista alaptételek kiirtását a divatos közgazdaságtanból.

A demagógok először valószínűleg a 19. században tettek szert rossz hírre, amikor a legtöbbjük szocialista volt. De a konzervatív ellenzék – jellemző módon – nem szállt vitába a demagógok logikájával. Ehelyett megelégedtek a senkiháziak érzelmi fűtöttségére és szélsőségességére alapozott visszavágásokkal. Mivel az érveik így sértetlenül maradtak, a szocialista demagógok győzedelmeskedtek – hiszen az érvek hosszútávon mindig le fogják rombolni a színtiszta előítélet védőbástyáit. Akkor úgy látszott, mintha a szocialisták állnának az értelem oldalán.

Most a szocializmus a divatos és uralkodó ideológia. A szónoklatok régi, szenvedélyes érvei a koktélpartik és az osztálytermek unalmas kliséivé változtak. Minden demagógia, minden felfordulás szinte kizárólag az individualista ellenzéktől származhat. Továbbá most az Állam ül a parancsnoki székben, az Állam pedig  ilyen alkalmakkor mindig odafigyel a zavar és az ideológiai felfordulás megelőzésére. A demagógok önálló gondolkodásra késztetik az embereket, és széthúzást, zavart keltenek a felkent vezetők mögötti általános libasorban. Ráadásul az individualista demagógok minden más demagógnál veszélyesebbek lennének, hiszen fel volnának fegyverezve a szocialista kliséket megcáfoló racionális érvekkel. A tekintélyes államista baloldal tehát féli és gyűlöli a demagógokat, és intenzívebben támadja őket, mint valaha.

Igaz, hogy hosszútávon nem lehetünk szabadok addig, amíg az értelmiségiek – a közvélemény természetes formálói – a szabadság oldalára nem állnak. Rövidtávon viszont a szabadsághoz vezető egyetlen út a tömegek megszólítása – az Államot és értelmiségi testőrségét megkerülve. Ezt a feladatot pedig egy demagóg látatja el a leghatékonyabban – a köznép formaságoktól mentes gyermeke, aki képes egyszerű, hatásos, mégis érzékletes és igen, érzelmes nyelven kifejezni az igazságot. Az értelmiségiek tisztában vannak mindezzel; ezért támadják a libertárius demagógia minden jelét „az egyre növekvő értelmiségi-ellenesség” képviselőjeként. Természetesen szó sincs értelmiségi-ellenességről. Az emberiséget mentik meg azoktól az értelmiségiektől, akik elárulták magát az értelmet.

Murray N. Rothbard

The post Murray N. Rothbard – A demagógok védelmében appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/murray-n-rothbard-demagogok-vedelmeben/feed/ 0 24329
Stefan Molyneux – Miért terjed a szocializmus? https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-miert-terjed-szocializmus/ https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-miert-terjed-szocializmus/#respond Sun, 17 Dec 2017 16:34:11 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24249 A következő esszé Stefan Molyneux Why Leftists Always Win című videója nyomán készült. Szerintem a probléma az, hogy napjainkban a szocialistáknak sokkal több integritása van, mint a kapitalistáknak. Sokkal elszántabban ragaszkodnak a saját meggyőződéseikhez, mint a kapitalisták. A szocialisták – illetve egyes szocialisták, de ezeket az elemeket nem érte különösebb kritika, így feltételezhető, hogy a...

The post Stefan Molyneux – Miért terjed a szocializmus? appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 12 perc

A következő esszé Stefan Molyneux Why Leftists Always Win című videója nyomán készült.

Szerintem a probléma az, hogy napjainkban a szocialistáknak sokkal több integritása van, mint a kapitalistáknak. Sokkal elszántabban ragaszkodnak a saját meggyőződéseikhez, mint a kapitalisták. A szocialisták – illetve egyes szocialisták, de ezeket az elemeket nem érte különösebb kritika, így feltételezhető, hogy a nézeteik többé-kevésbé általánosan elfogadottak –  kerek perec kijelentik: ,,Ha egy barátod Donald Trumpra szavazott, vége a barátságnak!” Még olyan cikkeket is olvastam, amelyek egyenesen válásra buzdították azt, akinek a házastársa Trumpra szavazott! Én a házasságok felbontását nyilván nem javasolnám, de sok-sok-sok éve magyarázom, hogy a személyes kapcsolatoknak közösen vallott értékeken kellene alapulniuk – ez az „ellenem-érv.”

A szocialisták nem táplálnak illúziókat mások kiközösítéséről. Ők komolyan veszik a saját értékrendjüket. A keresztények egy időben még náluk is elszántabban óvták a maguk értékrendjét – például szó sem lehetett más vallásúak tömeges bevándorlásáról, vagy felekezeten kívüli pár választásáról  – viszont ezt a magatartást azóta feláldozták a tolerancia, a sokféleség, meg a többi maszlag oltárán; amelyek mellesleg éppen a K-szelekció lefegyverzésére lettek kitalálva, hogy lehetővé tegyék az r-szelekció csoportos érdekeinek érvényesülését.

Nem tudom, vannak-e olyan kapitalisták, akik nem lennének hajlandóak együtt dolgozni egy szocialistával. Vagy akik nem hajlandóak alkalmazni egy szocialistát. Akik nem hagynák jóvá egy szocialista személy befogadását a csoportjukba. Lehet, hogy ez nyitott gondolkodás és tolerancia, csak éppen az a baj, hogy a balosok nem ezt csinálják. A balosok könyörtelenül más szocialisták támogatásán és népszerűsítésén munkálkodnak, és ez így megy már a kora kilencvenes évek óta.

A szocialisták tényleg komolyan veszik a saját elképzeléseiket. Hajlandóak aktívan terjeszteni és népszerűsíteni a saját csoportjuk érdekét, valamint nagyon is készek kiközösíteni és kiátkozni azokat, akik nem értenek velük egyet. Természetesen nem riadnak vissza a kapitalisták jóhírének bemocskolásától vagy a jövedelemforrásaik ellehetetlenítésétől sem, ami meglehetősen kegyetlen – viszont gyakran hatékony. Egy átlagos szocialista elkötelezettebb és nagyobb fontosságot tulajdonít az értékeinek, mint egy kapitalista. Ezért veszíti el a fejét és nevez engem kirekesztő, hiper-xenofób szektavezérnek rengeteg kapitalista, mikor azt javaslom, hogy alapozzák közösen vallott értékekre a személyes kapcsolataikat. A szocialisták ugyanezt az állítást szinte szóra sem méltatják, mert ők megértik.

Én tudom, mi kell a győzelemhez. Nagyon hosszú időt töltöttem a balosok tanulmányozásával, mielőtt értelmiségiként kiléptem a nyilvánosság elé. És több mint tíz éve magyarázom türelmesen a győzelem módját, egymás után sorakoztatva fel az érveket. A felháborodás pedig nem szocialista körökből jön – ők az ilyesmire csak vállat vonnának, mert már réges-régen tisztában vannak azzal, hogy a győzelemhez az egyén saját csoportjának könyörtelen preferálására van szükség. Egy háborúban nem adhatsz a lőszeredből az ellenfélnek. Annak segítesz, aki melletted guggol a lövészárokban, miközben meggyőződsz arról, hogy a puskacsöved a helyes irányba mutat. Metaforikusan értve, persze.

Én tehát tudom, hogy mi kell a győzelemhez és rengetegszer, nyilvánosan elmagyaráztam – válaszul pedig felháborodott kirohanásokat kaptam olyan emberektől, akik veszítenek a szocialistákkal szemben. Olyanoktól, akiket legyőztek a szocialisták. Megoldásként azt javasoltam, hogy értékek alapján válasszanak személyes kapcsolatokat – amit a balosok állandóan, könyörtelenül megtesznek; és ezért nyernek. Amikor a kapitalisták elé odaáll egy olyan valaki, mint én, aki nem szocialista és azt javasolja, hogy csináljuk már mi is azt, amivel a balosok állandóan győznek, a kapitalisták azzal reagálnak, hogy: ,,Ó, nem, ez rettenetes, ezzel lesüllyedünk az ő szintjükre!” –  Ne már. Most komolyan, ne már. Ha az azincourt-i csatában harcolsz, az ellenfél pedig hirtelen előrántja a hosszúíjakat, mit csinálsz?  Megtorpansz, mert ha te is előkapnád a magadét, azzal az ő szintjükre süllyednél? Egyébként sem lesüllyedsz az ő szintjükre, hanem győztesként emelkedsz föléjük. Olyan eszközt használsz, amit a győzelem megkövetel.

Ez az elképzelés visszanyúlik egészen az objektivizmusig, amit tinédzserkoromban olvastam. Ayn Rand írja: minden álláspontok közötti konfliktusból az a nézet fog kikerülni győztesen, amelyik legkövetkezetesebb. Következetesek a szocialisták? Igen. Elszántan támogatják a saját csoportjuk tagjait más csoportok tagjaival szemben? Igen. Bevetnek-e minden rendelkezésükre álló eszközt – legálisat és illegálisat, de többnyire legálisat, – hogy hátrányos helyzetbe juttassák azokat, akik nem értenek egyet velük? Igen.

Hajlandóak a nem-szocialisták ,,erre a szintre lealacsonyodni?” Ugyanis sajnálom, de ez az, ami győz. Erre van szükség a győzelemhez. Nem is értem, mit jelent ,,valaki más szintjére lealacsonyodni.” Ez nekem mindössze annyit mond, hogy ,,nem akarok győzni.” 

Vagy megtanuljuk a leckét arról, mi kell a győzelemhez és következetesen alkalmazzuk a tanultakat – kegyetlen preferenciát tanúsítunk a saját csoportunk tagjai felé és kiközösítjük azokat, akik a halálunkat akarják – vagy elveszünk. Efelől ugyanis ne legyen kétség; ne áltassuk magunkat. Ha a szocialisták hatalomra jutnak, akkor felsorakoztatnak bennünket és szétlövik a fejünket. Ha a szocialisták megszerzik a hatalmat, milliószámra fogják sebtében megásott tömegsírokba hajigálni az embereket. Ez történik, amikor a hatalom a baloldal kezébe kerül.

Szóval eléggé idegesít, hogy sok-sok éve magyarázom, milyen feltételeknek kell teljesülnie a győzelemhez, az emberek pedig úgy tesznek, mintha lenne valamiféle erkölcsi magaslat, valami ,,helyes eszköz” a győzelemre. Egy háborút nem nyersz meg ,,helyesen”; egy háborút vagy megnyersz, vagy elveszítesz. Ez a két lehetőség van. És bármi legyen az, ami győzelemhez segít és legális – az a helyes módszer, az a helyes cselekedet. Ez nem olyan bonyolult dolog. Nem lehet elegánsan veszíteni.

Viszont ha győzöl, egyúttal a szocialistákat is megmented önmaguktól. Ha ők nyernek, egymást falják majd fel. Amikor a baloldal győzött Oroszországban, Kínában, stb, a kommunisták a felét, olykor a kétharmadát is agyonlövették azoknak, akikkel vállvetve harcoltak a forradalomért. Ugyanúgy megmentheted a szocialistákat önmaguktól, ahogyan a határozott intervenció megmenthet önmagától egy drogfüggőt. A szocialisták beszámíthatatlan függők, a hatalom a narkotikumuk, és szükségük van a közbeavatkozásodra.

Lehet azt mondani, hogy ,,mi nem akarunk az ő módszereikhez folyamodni” – csak épp az ő eszközeik győznek, az ő módszereik működnek. Tehát teljesen rendben van, ha te félsz konfrontálódni, ha még veszíteni is hajlandó lennél, csak hogy ne kelljen azt tenned, amit a győztesek –  de ne játszd azt, hogy ez valamiféle erkölcsi magaslat. Ez puszta gyávaság.

Az viszont tény, hogy ha nem vagyunk hajlandóak a győzedelmes módszerekhez folyamodni, akkor el fogjuk veszíteni a civilizációt, el fogjuk veszíteni a szabadságunkat, és nagyon valószínű, hogy el fogjuk veszíteni az életünket is.

Ne játsszuk már azt, hogy valamiféle erkölcsi felsőbbrendűség kecsesen eltűnni a történelem hamvasztótégelyében. Ez háború a civilizáció és a mészárlás között. A szabadság és a diktatúra között.

Mint korábban mondtam, a szocialisták hataloméhségének nincsen felső határa. Közömbösek mindenki iránt, aki nem olyan, mint ők. És mélységes gyűlöletet éreznek – csak nézd meg, mennyi mémjük ábrázolja mások kivégzését, gyilkosságot, halált, erőszakot; és hányan visznek magukkal csúzlit vagy jókora botokat az összejövetelekre… Azok a fiúk, akik eltakarják az arcukat az összejöveteleken, nem csinálnak titkot abból, hogy illegális tetteket készülnek elkövetni, előre felkészülve a lelepleződés veszélyére. A szocialisták nagyon is hajlandóak erőszakot használni, nagyon is hajlandóak eszkalálni a konfliktust, és az övék a győztes stratégia. Ők elkötelezettek a győzelem mellett. Nincsen lelkifurdalásuk, nem bánnak meg semmit – például nagy lelkesedéssel támogatták Chavez hatalomra kerülését; erőfeszítéseket tettek a rezsimje legitimálásáért és a termelőeszközök államosításáért Venezuelában.

Venezuelában most éheznek. Négy dollárért orálisan kielégít egy tinédzser prostituált az utcán. A korábbi középosztálybeli, középkorú nők Kolumbiába járnak eladni a testüket egy kiló kenyérért. Az emberek elajándékozzák vagy eladják a tulajdon gyermekeiket, mert nem tudják őket etetni. A gyógyszerek elérhetetlenek.

A szocialistákat pedig mindez kicsit sem érdekli.

Ők nem élnek át olyat, hogy ,,Te jó ég, mit tettem, te jó Isten, mit műveltük mi mindannyian!”  Engem már attól elönt a szégyen, ha egy apró adatot eltévesztek valamelyik videómban. A szocialisták azonban gátlástalanul képesek közreműködni egy teljes ország elpusztításában és embermilliók életének megnyomorításában anélkül, hogy egy morzsányi lelkifurdalást éreznének. Őket nem érdekli.

A szocialistákat nem érdeklik a következmények.

Meg kell értened, hogy őket nem érdekli az ár, amibe a hatalom kerül. A szocialistákat egy fikarcnyit sem érdekli a Te életed, és szívesebben látnának holtan. A történelem arra tanít, hogy a szocializmus győzelmét minden egyes alkalommal tömegmészárlás követi. Ezek az emberek potenciális tömeggyilkosok, akiket csak pillanatnyilag tart kordában a civilizált közeg.

Menj el Venezuelába három centtel a zsebedben, ott annyiért most meg lehet erőszakolni egy kisgyermeket – ezt tették velük a szocialisták. És őket ez hidegen hagyja. Ők nem néznek vissza, nem tanúsítanak megbánást, nincsen bennük egy csepp empátia vagy lelkifurdalás sem. Többségükben szívtelen, gyilkos szándékú pszichopaták – bár természetesen akadnak kivételek, de nem sokan.

Ahhoz, hogy napjainkban valaki a szocializmussal azonosuljon, meg kell feledkeznie a kommunizmusról; szemet kell hunynia afölött, ami Kubában történt, ami Kambodzsában történt, ami Kínában történt, ami Oroszországban történt, és el kell fordítania a tekintetét a több százmillió holttestről, amit a kommunizmus eddig eredményezett. Szemet kell hunynia afelett, ami most Észak-Koreában folyik – amelyet szintén kommunista országnak kiáltottak ki. Ha valaki képes minderről megfeledkezni és képes mindezek ellenére a szocializmust hirdetni, akkor egy undorító, velejéig romlott, gusztustalan emberi lény; egy alapjában véve megvetendő, minden sejtjében gonosz, visszataszító emberi roncs. Ha valaki közömbösen el tudja fogadni azt, ami Chilében Allende uralma alatt történt – aki kommunista diktatúrát akart bevezetni – miközben az embertelenség tetőfokának érzi, hogy a parlamentnek könyörögnie kellett Pinochet-nek azért, hogy eltávolítsa őt, és eközben megöltek néhány kommunistát… Nos, egy ilyen emberre már nem is tudok mit mondani.

Ezen a ponton erkölcsileg nem tartozunk ugyanabba a fajba. Az egyikünk nyer, a másik veszít.

Én még mindig azt gondolom, hogy van némi halvány esély az állás békés megfordítására. Viszont kegyetlen akaraterőre és könyörtelen csoportpreferenciára lesz hozzá szükség. Ez azt jelenti, hogy a pokolba is, elég a belharcokból, elég a civakodásból lényegtelen hülyeségeken, elég abból, hogy hagyjuk, hogy szétválasszanak, megosszanak és egymás ellen fordítsanak minket! A győzelemhez a csoportunknak kegyetlenül össze kell tartania, a más értékeket vallókat pedig erőteljesen ki kell utasítania. A rettenetes, gyilkos ideológiákat békésen, szóban, de abszolút ki kell közösítenünk. És az esélyeink mindezzel együtt sem magasak. De ha erre sem vagyunk hajlandóak, akkor semmi reményünk nincs.

The post Stefan Molyneux – Miért terjed a szocializmus? appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-miert-terjed-szocializmus/feed/ 0 24249
George Reisman – Miért volt szocializmus a nácizmus, és miért totalitárius a szocializmus https://ellenpropaganda.com/george-reisman-miert-volt-szocializmus-nacizmus-es-miert-totalitarius-szocializmus/ https://ellenpropaganda.com/george-reisman-miert-volt-szocializmus-nacizmus-es-miert-totalitarius-szocializmus/#respond Sat, 16 Dec 2017 16:05:48 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24234 A fotó forrása: fortepan.hu Ma csupán az a célom, hogy megfogalmazzak két fő érvet: (1) hogy bemutassam, miért volt a náci Németország szocialista nem pedig kapitalista állam; és (2) hogy bemutassam, miért szükséges a szocializmushoz – a termelési tényezők állami tulajdonlására alapuló gazdasági rendszerhez – totalitárius diktatúra. Ludwig von Mises számos nagy hozzájárulásának egyike annak...

The post George Reisman – Miért volt szocializmus a nácizmus, és miért totalitárius a szocializmus appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 27 perc

A fotó forrása: fortepan.hu

Ma csupán az a célom, hogy megfogalmazzak két fő érvet: (1) hogy bemutassam, miért volt a náci Németország szocialista nem pedig kapitalista állam; és (2) hogy bemutassam, miért szükséges a szocializmushoz – a termelési tényezők állami tulajdonlására alapuló gazdasági rendszerhez – totalitárius diktatúra.

Ludwig von Mises számos nagy hozzájárulásának egyike annak bemutatása, hogy a náci Németország szocialista állam volt.

Amikor az ember arra gondol, hogy a „náci” kifejezés a „der Nationalsozialistische Deutsche Arbeiters Partei” – magyarul a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt – rövidítése volt, Mises vívmánya talán nem tűnik annyira jelentősnek. Hiszen mi mást, ha nem szocializmust várna az ember egy olyan ország gazdasági rendszerétől, amit egy olyan párt ural, amely nevében a „szocializmus” szerepel?

Ettől függetlenül Mises-t és olvasóit leszámítva gyakorlatilag senki sem gondol a náci Németországra úgy, mint egy szocialista államra. Sokkal gyakoribb a hit, amit a kommunisták és a marxisták állítottak: hogy a kapitalizmus egy formáját képviselte.

Az állítás, miszerint a náci Németország kapitalista volt, azon a tényen alapul, hogy az ipar nagy részét a náci Németországban látszólag magánkezekben hagyták.

Mises azt fedte fel, hogy a termelési tényezők magántulajdonlása kizárólag névlegesen létezett a nácik uralma alatt, és hogy a termelési tényezők tulajdonlásának valódi lényege a német kormány kezében rejlett. Hiszen a német kormány, nem pedig a névlegesen magántulajdonosok voltak azok, akik gyakorolták a tulajdonlás minden lényeges elemét: a kormány, nem pedig a névlegesen magántulajdonosok döntötték el, mit termeljenek, milyen mennyiségben, milyen módszerekkel, és kinek osszák szét, milyen árakat kérjenek, milyen béreket fizessenek, illetve milyen osztalékot vagy más jövedelmet kaphatnak a névlegesen magántulajdonosok. Az állítólagos magántulajdonosok helyzetét – mutatta be Mises – lényegében egy államilag nyugdíjazott személy szintjére redukálták.

A termelési tényezők de facto állami tulajdonlása – ahogyan Mises nevezte – logikailag benne rejlett azokban az alapjában véve kollektivista elvekben, amiket a nácik vallottak, mint a közérdek megelőzi a magánérdeket, és az egyén az Állam céljaihoz szükséges eszköz. Ha az egyén az Állam céljaihoz szükséges eszköz, akkor természetesen a tulajdona is az. Mint ahogyan az Állam birtokolja őt, úgy az Állam birtokolja a tulajdonát is.

De ami kiváltképp a gyakorlatba ültette a de facto szocializmust a náci Németországban, az az ár- és bérkontrollok bevezetése volt 1936-ban. Ezeket a pénzkínálat inflációjára adott válaszként vezették be, amit a rezsim folytatott az 1933-as hatalomra jutásától kezdődően. A náci rezsim elinflálta a pénzkínálatot, hogy finanszírozhassa az állami kiadások hatalmas megnövelését, ami a közmunkaprogramokhoz, az állami támogatásokhoz és az újrafegyverkezéshez kellett. Az ár- és bérkontrollokat az inflációból fakadó árnövekedésre adott válaszként rendelték el.

Az infláció, illetve az ár- és bérkontrollok kombinációja hiányokhoz vezet, azaz egy olyan helyzethez, ahol a javak megvásárolni kívánt mennyisége meghaladja az elérhető mennyiséget.

A hiányok pedig gazdasági káoszhoz vezetnek. Nem csupán az történik, hogy a hamarabb érkező fogyasztók felvásárolhatják a javak teljes készletét, és üres kézzel hagyják a később érkező vásárlókat – amire a kormányok tipikusan a jegyrendszer bevezetésével reagálnak. A hiányok káoszt eredményeznek a teljes gazdasági rendszerben. Véletlenszerűséget idéznek elő a kínálat elosztásában a földrajzi területek között, a különböző termékek termelési tényezőinek allokációjában, a tőke és a munkaerő a gazdasági rendszer különböző ágazataiba történő allokációjában.

Az árkontroll és a hiány kombinációja esetén egy adott árucikk kínálatának csökkenése – a szabadpiaccal ellentétben – nem eredményezi az árának emelkedését és nyereségessége növekedését, ami megállítaná – vagy ha túlságosan elfajult, visszafordítaná – a kínálat zuhanását. Az árkontroll megtiltja az áremelkedést, és így megtiltja a nyereségesség emelkedését. Az árkontroll által előidézett hiányok ugyanekkor megakadályozzák, hogy a kínálat növekedése csökkentse az árat és a nyereségességet. Amikor hiány uralkodik, a kínálat növekedése pusztán a hiány súlyosságát csökkenti. A kínálat növekedése csak akkor jár szükségszerűen az ár és a nyereségesség csökkenésével, ha teljesen megszűnik a hiány.

Ennek következtében az árkontroll és a hiányok kombinációja lehetővé teszik a kínálat véletlenszerű változását anélkül, hogy az bármi hatást gyakorolna az árra és a nyereségességre. Ebben a helyzetben növelni lehet a legtriviálisabb és a legkevésbé fontos jószágok akár a kő „kisállatok” termelését is a legsürgetőbben követelt és a legfontosabb jószágok, mint az életmentő orvosságok kárára anélkül, hogy ez bármiféleképp befolyásolná a két jószág árát vagy nyereségességét. Az árkontroll megakadályozza, hogy a kínálat csökkenésével nyereségesebbé váljon az orvosság termelése, míg akár a kő „kisállatok” hiánya is megakadályozza, hogy kevésbé nyereségessé váljon a termelése, amint növekedik a kínálata.

Ahogy azt Mises bemutatta, ahhoz, hogy a kormányok kezeljék az árkontroll nem szándékos hatásait, vagy el kell törölniük az árkontrollokat, vagy további intézkedéseket kell tenniük, név szerint irányítaniuk kell, hogy mit termeljenek, milyen mennyiségben, milyen módszerekkel, és kinek osszák szét, amire korábban hivatkoztam. Az árkontrollok és a további szabályozások kombinációja alkotja meg a gazdasági rendszer de facto államosítását. Hiszen ez azt jelenti, hogy a kormány gyakorolja a tulajdonlás minden lényeges elemét.

Ez volt a szocializmus, amit a nácik alkalmaztak. És Mises ezt a német vagy náci mintájú szocializmusnak nevezi, a szovjetek nyilvánvalóbb szocializmusával szemben, amit ő orosz vagy bolsevik mintájú szocializmusnak nevez.

Természetesen a szocializmus nem vet véget az árrendszer elpusztítása által okozott káosznak. Épp ellenkezőleg, állandósítja azt. És ha az árkontrollok előzőleges bevezetése nélkül ültetik gyakorlatba, a hatása az, hogy előidézi ezt a káoszt. Ez azért van, mert a szocializmus valójában nem egy pozitív gazdasági rendszer. A szocializmus pusztán a kapitalizmus és a kapitalizmus árrendszerének tagadása. Mint olyan, a szocializmus alapvető természete ugyanaz a gazdasági káosz, ami az árrendszer ár- és bérkontroll általi elpusztításából fakad.  (Szeretnék rámutatni arra, hogy a termelési kvóták bolsevik-stílusú szocialista rendszere, amely mindenhol ösztönzi a kvóták túlteljesítését, egy biztos módszere az olyan általános hiányok előidézésnek, mint amik a mindent átszövő ár- és bérszabályozások rendszerében uralkodnak.)

A szocializmus a legjobb esetben is csupán megváltoztatja a káosz irányát. A termelés állami irányítása talán lehetővé teszi néhány olyan árucikk nagyobb termelését, amelynek valami különleges fontosságot tulajdonítanak, de cserébe pusztítóan hat a teljes gazdasági rendszerre. Ez azért van, mert az állam semmilyen módon nem tudhatja, milyen hatást gyakorol a gazdasági rendszer többi részére azon javak termelésének biztosítása, amelyeknek különleges fontosságot tulajdonít.

Az ár- és bérkontrollok érvényre juttatásának követelményei felfedik a szocializmus totalitárius természetét – a legnyilvánvalóbban természetesen a szocializmus német vagy náci variánsának, de a szovjet-stílusú szocializmusnak úgyszintén.

Kezdhetjük azzal a ténnyel, hogy az árkontroll alatt tevékenykedő eladók pénzügyi önérdeke kikerülni az árkontrollt és megemelni az árakat. A vásárlók, akik máskülönben képtelenek beszerezni a javakat, hajlandóak – sőt, szeretnének – magasabb árakat fizetni, hogy megszerezzék őket. Mi állítja meg ilyen körülmények között az árak növekedését és egy hatalmas feketepiac kialakulását?

A válasz: a súlyos büntetések kombinációja a lebukás, illetve a büntetés elszenvedésének nagyobb esélyével. A bírságok önmagukban nem fognak hatékony elrettentésként szolgálni. Egyszerűen további üzleti kiadásoknak fogják tekinteni őket. Ha a kormány komolyan veszi az árkontrollt, olyan büntetést kell kiszabnia, amely egyenértékű egy nagyobb bűncselekmény büntetésével.

De a büntetések puszta léte nem elég. A kormánynak ténylegesen veszélyesnek kell tennie a feketepiaci tranzakciók végrehajtását. Gondoskodnia kell arról, hogy az emberek féljenek attól, hogy valahogyan elkaphatja őket a rendőrség és ténylegesen börtönben kerülhetnek az efféle tranzakciók lebonyolítása során. A félelem megteremtéséhez a kormánynak meg kell alkotnia a kémek és a titkos besúgók hálózatát. A kormánynak például rettegésben kell tartania egy boltost attól, hogy ha feketepiaci tranzakciókat végez, jelenteni fogja egy másik vásárló a boltban.

A feketepiaci tranzakciók titkossága miatt a kormánynak azt is biztosítania kell, hogy aki egy feketepiaci tranzakció lebonyolításán gondolkodik, féljen attól, hogy a másik fél valójában egy rendőr, aki tőrbe akarja csalni. A kormánynak el kell intéznie, hogy az emberek még a hosszútávú munkatársaiktól, akár még a barátaiktól és a családtagjaiktól is féljenek, nehogy kiderüljön róluk, hogy besúgók.

És végül a kormánynak az ítélethozatalhoz fel kell ruháznia egy adminisztratív törvényszéket vagy a helyszínen levő rendőröket a hatalommal ahhoz, hogy az ártatlanságról vagy a bűnösségről döntsenek a feketepiaci tranzakciók ügyében. Nem támaszkodhat esküdtbíráskodásra, mivel valószínűtlen, hogy sok esküdt hajlandó lenne meghozni a bűnösség ítéletét olyan esetekben, ahol talán évekre börtönbe kerül valaki azért a bűnért, mert néhány font húst vagy egy pár cipőt az árplafon fölött adott el.

Összefoglalva tehát az árkontroll-regulációk érvényre juttatása a totalitárius állam lényeges vonásainak gyakorlatba ültetésével jár, név szerint a „gazdasági bűnök” kategóriájának felállításával, amelyben bűntettnek tekintik az anyagi önérdek békés megvalósítását, illetve egy totalitárius rendőrapparátus felállításával, tele kémekkel és besúgókkal, és az önkényes letartóztatás és bebörtönzés hatalmával.

Nyilvánvalóan Hitler Németországához vagy Sztálin Oroszországához hasonló kormány szükséges az árkontrollok érvényre juttatásához, amelyben gyakorlatilag mindenkiről kiderülhet, hogy egy ügynök, és amelyben van egy titkosrendőrség, aminek hatalmában áll letartóztatni és bebörtönözni az embereket. Ha a kormány nem hajlandó ilyen messzire elmenni, akkor az árkontroll kikényszeríthetetlennek bizonyul és egyszerűen összeomlik. A feketepiac aztán hatalmas méreteket ölt. (Mellékesen mindez nem azt hivatott sugallni, hogy az árkontrollok okozták a nácik rémuralmát. A nácik jóval az árkontrollok bevezetése előtt nekikezdtek a rémuralmuknak. Ennek következtében olyan környezetben vezették be az árkontrollokat, amely máris készen állt azok kikényszerítésére.)

A feketepiaci tevékenység további bűnök elkövetését is magába foglalja. A de facto szocializmusban a javak feketepiaci termelése és eladása a termelésre és elosztásra vonatkozó állami szabályozásokkal való ellenszegülést, illetve az árkontrollal való ellenszegülést jelenti. Például arra szánta a kormány a feketepiacon árult javakat, hogy tervei szerint osszák el őket, és ne a feketepiacon. A javak előállításához szükséges termelési tényezőket a kormány úgyszintén arra szánta, hogy a tervei szerint használják, ne pedig arra, hogy a feketepiacot lássák el vele.

A de jure szocializmusban – mint amilyen a Szovjet Oroszországban létezett, amelyben az ország törvényei nyíltan az államot teszik a termelési tényezők tulajdonosának – minden feketepiaci tevékenység szükségszerűen az állami tulajdon hűtlen kezelésével vagy ellopásával jár. Például a Szovjet Oroszországban úgy tekintettek azokra a gyári munkásokra vagy vezetőkre, akik a feketepiaci értékesítésre gyártottak termékeket, hogy ellopják az állam által biztosított nyersanyagokat.

Továbbá mindenféle szocialista rendszerben – a náci és a kommunista rendszerben egyaránt – a kormány gazdasági terve az ország törvényének részét képezi. Mindannyian tudjuk, hogy milyen kaotikus az úgynevezett szocialista termelés. A szocialista állam logikusan jogosult gazdasági tervének szabotálásaként kezelni azt, amikor a munkások és a vezetők arra használják az anyagokat és a készleteket, hogy a feketepiacnak termeljenek, ezzel további fennakadásokat okozva. És szabotázsként is kezeli egy szocialista rendszer törvénykönyve. Ennek megfelelően a feketepiaci tevékenységet egy szocialista államban gyakran halálbüntetéssel sújtják.

Úgy gondolom, hogy részben az a hihetetlen dilemma ad magyarázatot a szocializmus mindent átható rémuralmára, amelybe a szocialista állam helyezi magát a polgárokkal kapcsolatban. Egyrészről teljes felelősséget vállal az egyén gazdasági jóléte iránt. Másrészről egy szocialista állam minden elképzelhető módon hihetetlenül rettentő munkát végez. Rémálommá változtatja az egyén életét.

A szocialista állam polgárának végtelenül hosszú sorokban kell várakoznia élete minden napján. Számára normális dolog a probléma, amit az amerikaiak éltek át az 1970-es évek gázolajhiánya során; csak épp nem a gázolaj esetén tapasztalja meg őket – hiszen nincsen autója, és nem reménykedhet abban, hogy valaha is lesz neki – hanem az olyan egyszerű cikkek esetén, mint a ruházat, a zöldségek, vagy akár a kenyér. Ami ennél is rosszabb, gyakran arra kényszerül, hogy olyan helyen dolgozzon, ami nem az ő választása, és amit ennek következtében kétségtelenül gyűlöl. (Hiszen ahol hiányok uralkodnak, épp úgy a kormány dönt a munkaerő allokációjáról, mint ahogy a termelés anyagi tényezőinek allokációjáról.) És hihetetlen túlzsúfoltságban lakik, ahol sehogyan nem lehet magánélete. (A lakáshiány esetén otthonokba osztják be az albérlőket; a lakásuk megosztására kényszerítik a családokat. És elrendelik a belföldi útlevelek rendszerét, hogy korlátozzák a lakáshiányt az ország kívánatosabb részein.) Az, aki arra kényszerül, hogy ilyen körülmények között éljen, finoman fogalmazva forr a dühtől és az ellenségességtől.

No de ki ellen volna bölcsebb irányítaniuk haragjukat és ellenségességüket a szocialista állam polgárainak, ha nem a szocialista állam ellen? Ugyanazon szocialista állam ellen, ami kihirdette az életük iránti felelősségét, ami édenkerti életet ígért, és ami valójában földi poklot adományozott nekik. Ami azt illeti, a szocialista állam vezetői egy másik dilemmával is szembesülnek: napról napra arra bíztatják az embereket, hogy higgyenek a szocialista rendszer tökéletességében, amelynek a rossz következményeiért egyedül gonosz emberek felelősek. Ha ez igaz volna, kik mások lehetnének ezek a gonosz emberek, ha nem maguk a vezetők, akik nem csupán földi pokollá tették az életet, hanem egy állítólag tökéletes rendszert rontottak meg annak érdekében, hogy ezt tegyék?

Következményképpen a szocialista állam vezetőinek a néptől való rettegésben kell élniük az életüket. Tetteik és tanításaik logikájából következően fel kellene törnie a nép forrongó gyűlöletének, és el kellene nyelnie őket a véres bosszú orgiájában. Ezt az uralkodók is érzik, még akkor is, ha nem ismerik be nyíltan; így legfőbb feladatuk az, hogy vakságban tartsák a polgárságot.

Következményképp igaz, de nagyon elégtelen pusztán olyan dolgokat mondani, hogy a szocializmusban nincsen sajtószabadság és szólásszabadság. Persze hogy nincsenek meg benne ezek a szabadságok. Ha a kormány tulajdonolja az összes újságot és kiadót, ha a kormány dönti el, milyen célokra legyen elérhető a nyomda és a papír, akkor nyilvánvalóan semmit nem lehet kinyomtatni, amit a kormány nem szeretne kinyomtatva látni. Ha a kormány tulajdonolja az összes üléstermet, egyetlen beszédet vagy előadást sem lehet tartani, amit a kormány nem szeretne. De a szocializmus sokkal messzebb merészkedik, mint pusztán a sajtószabadság és a szólásszabadság hiánya.

Egy szocialista kormány teljesen elpusztítja ezeket a szabadságjogokat. A nyomdát és minden nyilvános fórumot az őt támogató hisztérikus propaganda szócsövévé változtat, és kegyetlenül üldözi mindazokat, akik egy milliméternyit is el merészelnek térni a párt hivatalos álláspontjától.

Ezek a tények abból fakadnak, hogy a szocialista uralkodók rettegnek a néptől. Túlórát kell megparancsolniuk a propagandaminisztériumnak és a titkos rendőrségnek, hogy magukat óvják. Az előbbi folyamatosan eltereli az emberek figyelmet arról, hogy a szocializmus és a szocialista uralkodók a felelősek az emberek szenvedéséért. Az utóbbi pedig elbátortalanít és elhallgattat mindenkit, aki csak a leghalványabban is felveti a szocializmus vagy a vezetők felelősségét – elhallgattat mindenkit, aki az önálló gondolkodás szikráját tanúsítja. Azért van mindig tele egy szocialista ország sajtója külföldi cselszövésekkel és szabotázzsal, illetve az alárendelt hivatalnokok korrupciójával és visszaélésével, és azért szükséges időnként leleplezni nagyszabású belföldi cselszövéseket, illetve magas rangú hivatalnokokat és teljes frakciókat feláldozni gigantikus tisztogatások keretein belül, mert az uralkodók rettegnek, és mert keserves szükségük van arra, hogy bűnbakokat találjanak a szocializmus bukására.

A szocializmus uralkodói azért nem engedélyezik még a színtisztán kulturális tevékenységeket sem, amelyek nincsenek állami kontroll alatt, mert rettegnek, és keservesen szükségük van arra, hogy elpusztítsák a lehetséges ellenzék minden szikráját. Hiszen ha az emberek összegyűlnek csupán egy művészeti kiállításra vagy versolvasásra is, amit nem felügyel az állam, az uralkodóknak rettegniük kell a veszélyes eszmék terjesztésétől. Minden engedély nélküli eszme veszélyes eszme, mivel ahhoz vezetheti az embereket, hogy elkezdenek önállóan gondolkodni, és így a szocializmus, illetve vezetőinek természetéről gondolkodni. Az uralkodóknak rettegniük kell egy csoport ember spontán összejövetelétől egy szobában, és a titkos rendőrséget, illetve kémhálózatukat, a besúgókat és a rémuralom eszközeit kell használniuk vagy a találkozó megakadályozásához, vagy annak biztosításához, hogy a tartalma teljességgel ártalmatlan az államra.

A szocializmus uralma nem tartható fenn sokáig rémuralom nélkül.  Amint visszavesznek a terrorból, logikusan elkezd felébredni az uralkodók iránti harag és ellenségesség. Tehát kialakul a forradalomhoz vagy a polgárháborúhoz szükséges állapot. Ami azt illeti, a terror hiányában, vagy helyesebben az elegendő mennyiségű terror hiányában a szocializmust a forradalmak és a polgárháborúk végtelen sorozata jellemezné, amelyben minden új uralkodócsoportról bebizonyosodik, hogy épp annyira képtelen sikeresen üzemeltetni a szocializmust, mint az elődjei. Az ebből levonandó kikerülhetetlen következtetés az, hogy a szocialista országokban ténylegesen megtapasztalt terror nem egyszerűen a Sztálinhoz hasonló gonosz emberek műve volt, hanem a szocialista rendszer természetéből fakad. Sztálin azért kerülhetett hatalomra, mert a rémuralom alkalmazásában tanúsított példátlan hajlandósága és szakértelme az a kiemelt jellemvonás, ami a leginkább megkövetelt egy szocialista uralkodótól ahhoz, hogy hatalmon maradjon. A szocialista természetes szelekció folyamatán keresztül jutott hatalomra: a legrosszabb kiválasztódása útján.

Számolnom kell egy lehetséges félreértéssel a szocializmus totalitárius természetéről szóló tézisem kapcsán. Ez az állítólagosan szocialista országokkal kapcsolatos, amelyeket a szociáldemokraták uralnak, mint Svédország vagy a többi Skandináv ország, amelyek nyilvánvalóan nem totalitárius diktatúrák.

Ezekben az esetekben látni kell, hogy azzal együtt, hogy ezek az országok nem totalitáriusok, nem is szocialisták. A kormányzó pártjaik talán a szocializmust mondják filozófiájuknak és végcéljuknak, de nem a szocializmus az, amit a gyakorlatba ültettek a gazdasági rendszerükben. A valódi gazdasági rendszerük Mises kifejezésével élve az akadályozott piacgazdaság. Míg bizonyos, fontos elemeiben jobban akadályozott, mint a miénk, a gazdasági rendszerük lényegében hasonló a miénkhez olyan értelemben, hogy a termelés és a gazdasági tevékenység hajtóereje nem az állami rendelet, hanem a magánprofit reményében tevékenykedő magántulajdonosok kezdeményezése.

A szociáldemokraták azért nem ültetik gyakorlatba a szocializmust, amikor hatalomra kerülnek, mert nem hajlandóak megtenni, ami szükséges hozzá. A szocializmus, mint gazdasági rendszer bevezetése megkövetel egy hatalmas léptékű rablást – el kell kobozni a termelési tényezőket a tulajdonosaiktól, és az államnak kell adni őket. Egy ilyen vagyonelkobzás minden kétséget kizáróan jelentős ellenállást fog kiprovokálni a tulajdonosok részéről, amelyet egyedül masszív erőszakkal lehet leküzdeni.

A kommunisták hajlandóak voltak és mind a mai napig hajlandóak alkalmazni ezt az erőszakot, ahogy azt a Szovjet Oroszország bizonyítja. Magukra öltik a gyilkolásra kész fegyveres rabló szerepét, ha ez kell ahhoz, hogy végrehajtsák a rablásukat. A szociáldemokraták ezzel szemben sokkal inkább olyanok, mint a zsebtolvajok, akik bár arról beszélnek, hogy egy nap elvégzik a nagy melót, de valójában nem hajlandóak elkövetni szükséges a gyilkolást, és így feladják, amint a komoly ellenállás legkisebb jelébe ütköznek.

A nácik esetében, nekik általában nem kellett a zsidókon kívül mást meggyilkolniuk ahhoz, hogy elkobozzák a németek tulajdonát. Ez azért volt, mert – ahogyan azt láttuk – ők titkon vezették be a szocializmust, árkontrollokkal, amelyek fenntartották a magántulajdonlás külső látszatát. A magántulajdonosokat így a tudtuk nélkül fosztották meg a tulajdonuktól, tehát nem érezték annak szükségét, hogy erővel ellenálljanak.

Azt hiszem sikerült bemutatnom, hogy a szocializmus – a tényleges szocializmus – természetéből fakadóan totalitárius.

Az Egyesült Államokban napjainkban semmilyen formában nincsen szocializmus. És diktatúránk sincsen, a totalitárius diktatúráról nem is beszélve.

Úgyszintén nincsen fasizmus az Egyesült Államokban, bár kétségtelenül afelé haladunk. A hiányzó létfontosságú alkotóelemek az egypártrendszer és a cenzúra. Még mindig van szólásszabadság és sajtószabadság, és még mindig vannak szabad választások, bár az elmúlt időkben mindkettőt aláásták, és nem garantálható a jövőjük.

Ma akadályozott gazdaságban élünk, amely egyre akadályozottabbá válik az egyre tornyosuló állami beavatkozások következtében, és amelyet az egyéni szabadság fokozatos eltűnése jellemez. Az állam gazdasági beavatkozása azért rokon értelmű az egyéni szabadság eltűnésével, mert azt jelenti, hogy egyre gyakrabban kezdeményezik az erőszak használatát, hogy olyan dolgokra kényszerítsék az embereket, amiket önként nem tennének, vagy olyan dolgoktól tántorítsák el őket, amiket önként tennének.

Mivel az egyén a legjobb bíró a saját érdekei tekintetében, és rendszerint azt kívánja tenni, ami az érdekében áll, illetve el kívánja kerülni, ami sérti az érdekeit, ebből az következik, hogy minél nagyobb méreteket ölt az állami beavatkozás, annál inkább megakadályozzák, hogy az emberek azt tegyék, ami előnyös a számukra, helyette pedig arra kényszerítik őket, hogy azt tegyék, ami veszteséges a számukra.

Napjainkban az Egyesült Államokban az állami kiadások – a szövetségi, a tagállami és a helyi kiadások összesen – kiteszik a nem állami foglalkoztatásban álló polgárok pénzjövedelmének majdnem a felét. Tizenöt szövetségi minisztérium, és annál is több szabályozási ügynökség – a legtöbb esetben tagállami és helyi megfelelőikkel együttesen – tolakodik be rutinszerűen a polgárok életének minden területébe. Számtalan módon megadóztatják, kényszerítik és akadályozzák az embert.

Ennek a hatalmas állami beavatkozásnak a következménye a munkanélküliség, a növekvő árak, a zuhanó reálbérek, a hosszabb és nehezebb munkavégzés szüksége és az egyre növekvő gazdasági bizonytalanság; továbbá pedig az egyre elhatalmasodó harag és düh.

Bár az embereknek logikusan az intervencionizmus állami politikáját kellene célba venniük a dühvel és a haraggal, általában az üzletemberekre és a gazdagokra irányítják. Ez hiba, amit többnyire egy tudatlan és irigy értelmiségi réteg, illetve a média fűt.

És ennek a hozzáállásnak megfelelően a részvénypiaci lufi kipukkanása óta – amit valójában a központi bank hitelexpanziós politikája teremtett, és a hitelexpanzió ideiglenes beszüntetése omlasztott be – az állami ügyészek felettébb bosszúszomjas magatartást kezdtek tanúsítani a pénzügyi tisztességtelenségben bűnös vállalatvezetők felé, mintha az ő tetteik lennének felelősek a lufi kipukkanásából eredő veszteségekért. Ennek következtében egy nagy telekommunikációs cég előző vezetője huszonöt év börtönbüntetést kapott. Más cégvezetők is hasonló szenvedésben részesültek.

Ami ennél is baljósabb, az állam vádemelési hatalma egyenértékű lett a hatalommal ahhoz, hogy elpusztítson egy céget, mint ahogy azt az Arthur Andersen, egy nagy könyvelőiroda esete tanúsította. E hatalom használatának csupán a fenyegetése is elég volt ahhoz, hogy nagy biztosításközvetítőket arra kényszerítsen, hogy a New York-i államügyésznek megfelelő módon változtassanak a vállalatirányítási módszereiken. Ezt csupán egyetlen névvel lehet illetni: tárgyalás nélküli ítélet és büntetés, és állami zsarolás. Ezek óriási lépések egy igen veszélyes úton.

Szerencsére még mindig rendelkezünk annyi szabadsággal az Egyesült Államokban, hogy visszafordítsuk a károkat. Mindenekelőtt szabadon megnevezhetjük és elítélhetjük mindezt a nyilvánosság előtt.

Ami ennél is fontosabb, szabadon elemezhetjük és megcáfolhatjuk a megvalósított, vagy a hamarosan megvalósításra kerülő pusztító intézkedések mögötti eszméket. És ez az, ami kritikus. Hiszen az intervencionizmus, és természetesen a szocializmus – mind a náci, mind a kommunista stílusú szocializmus – mögött meghúzódó alapvető tényező nem több mint helytelen eszmék, mindenekfelett helytelen gazdasági és filozófiai eszmék.

Immár terjedelmes és egyre bővülő irodalom érhető el, ami a helyes eszméket ismerteti ezen a két területen. A véleményem szerint ennek az irodalomnak a két legfontosabb szerzője Ludwig von Mises és Ayn Rand. Írásaik széleskörű ismerete elengedhetetlen előfeltétele az egyéni szabadság és a szabad piac sikeres védelmének.

A Ludwig von Mises Institute Mises gondolatai elterjesztésének fő központja. Az elemzések folyamatos sorozatát publikálja, amelyek Mises gondolataira alapulnak, és amelyek akadémiai folyóiratokban, könyvekben és kiadványokban jelennek meg, honlapján pedig cikkeket tesz közzé, amelyek a mindennapok problémáival foglalkoznak. Főiskolai és egyetemi diákokat, illetve fiatal tanárokat oktat Mises, illetve az Osztrák iskola többi tagjának a gondolatairól a Mises Summer University, az Austrian Scholars Conference és sok más szeminárium segítségével.

A szabadság melletti küzdelem két fő módja, ha az ember vagy addig tanul, amíg olyan világosan tud írni és beszélni a védelmében, mint az intézmény tudósai, vagy – ha az embernek nincsen erre ideje vagy hajlandósága – ha pénzügyileg támogatja az intézményt létfontosságú munkájában, bármekkora összegben.

Vissza lehet fordítani az áramlatokat. Egyedül senki sem képes rá. De az intelligens emberek nagy és egyre növekvő csoportja, akik tanultak a gazdasági szabadság témájában, és akik felszólalnak és vitába elegyednek a szabadság védelmében, amikor csak lehet, fokozatosan átalakíthatja a kultúra hozzáállását, és ebből fakadóan a politikai és a gazdasági rendszer természetét.

Önök a hallgatóság soraiban máris e nagy erőfeszítés részei. Remélem továbbra is fenntartják és fokozzák az elköteleződésüket.

The post George Reisman – Miért volt szocializmus a nácizmus, és miért totalitárius a szocializmus appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/george-reisman-miert-volt-szocializmus-nacizmus-es-miert-totalitarius-szocializmus/feed/ 0 24234
Ludwig von Mises: Gazdaságpolitika – 6. A politika és az eszmék https://ellenpropaganda.com/ludwig-von-mises-gazdasagpolitika-6-politika-es-az-eszmek/ https://ellenpropaganda.com/ludwig-von-mises-gazdasagpolitika-6-politika-es-az-eszmek/#respond Fri, 15 Dec 2017 15:22:31 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24177 6. előadás A politika és az eszmék Tartalomjegyzék A Felvilágosodás korában, azokban az években, amikor az Észak-Amerikaiak megalapozták a függetlenségüket és néhány évvel később, amikor a spanyol és a portugál gyarmatokat független nemzetekké alakították, a nyugati civilizáció uralkodó hangulata optimista volt. Abban az időben minden filozófus és államférfi teljesen meg volt győződve arról, hogy a...

The post Ludwig von Mises: Gazdaságpolitika – 6. A politika és az eszmék appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 23 perc

6. előadás

A politika és az eszmék

Tartalomjegyzék

A Felvilágosodás korában, azokban az években, amikor az Észak-Amerikaiak megalapozták a függetlenségüket és néhány évvel később, amikor a spanyol és a portugál gyarmatokat független nemzetekké alakították, a nyugati civilizáció uralkodó hangulata optimista volt. Abban az időben minden filozófus és államférfi teljesen meg volt győződve arról, hogy a bőség, fejlődés és szabadság új korának kezdetét élik át. Azokban a napokban az emberek arra számítottak, hogy az új politikai intézmények – az Európa és Amerika szabad nemzeteiben felállított alkotmányos reprezentatív kormányzatok – igen előnyös módon fognak működni, és hogy a gazdasági szabadság folyamatosan fejleszteni fogja az emberiség anyagi állapotát.

Nagyon jól tudjuk, hogy ezek közül a várakozások közül néhány túl optimista volt. Kétségtelenül igaz, hogy a tizenkilencedik és a huszadik században megtapasztaltuk a gazdasági állapotok példátlan fejlődését, ami lehetővé tette, hogy sokkal nagyobb népesség élvezhessen sokkal magasabb életszínvonalat. De immár azt is tudjuk, hogy a tizennyolcadik századi filozófusok számos reménye rettentően darabokra hullott – annak reménye, hogy többé nem lesznek háborúk, és hogy szükségtelenné válnak a forradalmak. Ezek a várakozások nem váltak valóra.

A tizenkilencedik század során volt egy periódus, amikor lecsökkent mind a háborúk száma, mind a súlyossága. De a huszadik század elhozta a háborús szellem visszatérését, és bizton mondhatjuk, hogy még nem értünk a próbatételek végére, amiken át kell esnie az emberiségnek.

A tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején kezdődő alkotmányos rendszer csalódást okozott az emberiségnek. A legtöbben – és a legtöbb szerző – akik ezzel a problémával foglalkoztak, úgy tűnik, azt gondolják, hogy semmi kapcsolat nincsen a probléma gazdasági és politikai oldala között. Tehát hajlamosak hosszasan foglalkozni a parlamentarizmus – a nép képviselői általi kormányzat – hanyatlásával, mintha ez a jelenség teljesen független volna a gazdasági helyzettől és a gazdasági eszméktől, amelyek meghatározzák az emberek tevékenységeit.

De nincs ilyen függetlenség. Az ember nem olyan lény, akinek egyrészt van egy gazdasági oldala, és másrészt van egy politikai oldala, amelyek semmilyen módon nem állnak kapcsolatban egymással. Ami azt illeti, amit a szabadság, az alkotmányos kormányzat és a képviseleti intézmények hanyatlásának neveznek, az a gazdasági és politikai eszmék radikális megváltozásának következménye. A politikai események a gazdaságpolitika változásának elkerülhetetlen következményei.

Az eszmék, amelyek vezették az államférfiakat, a filozófusokat és a jogászokat, akik a tizennyolcadik században és a korai tizenkilencedik században kidolgozták az új politikai rendszer alapjait, abból a feltételezésből indultak ki, miszerint egy nemzeten belül minden becsületes polgárnak ugyanaz a végső célja. A végső cél, amelynek minden tisztességes embernek el kellene köteleződnie, a teljes nemzet jóléte, és emellett más nemzetek jóléte is – mivel ezek a morális és politikai vezetők teljesen meg voltak győződve arról, hogy egy szabad nemzet nem törekszik a hódításra. Teljesen természetes dolognak tartották a pártok közötti viaskodást; tökéletesen normális volt a szemükben, hogy nézeteltérések uralkodnak az államügyek legjobb intézése kapcsán.

Azok az emberek, akik hasonló nézeteket vallottak egy problémáról, együttműködtek, ezt az együttműködést pedig pártnak nevezték. De egy pártrendszer nem volt permanens. Nem függött a teljes társadalmi szerkezetet alkotó egyének pozíciójától. Megváltozhatott, ha az emberek ráeszméltek arra, hogy az eredeti álláspontjuk hibás előfeltevésekre, hibás eszmékre alapult. Ebből a nézőpontból sokan fontos politikai tényezőnek tekintették a választási kampányokban, és később az országgyűlésekben zajló vitákat. A törvényhozói testület tagjainak beszédeit nem úgy tekintették, hogy azok pusztán kihirdetik a világnak, mit akar egy politikai párt. Úgy tekintettek rájuk, mint amik arra törekvő próbálkozások voltak, hogy meggyőzzék a szembenálló csoportokat arról, hogy a felszólaló saját nézetei helyesebbek, előnyösebbek a közjó számára, mint azok, amiket előzőleg hallottak.

A politikai beszédeket, újságcikkeket, röpiratokat és könyveket azért írták, hogy meggyőzzenek. Nem volt ok azt hinni, hogy az ember nem győzheti meg saját álláspontja abszolút helyességéről a többséget, ha a nézetei valóban igazak voltak. Ebből a nézőpontból írták meg az alkotmányos szabályokat a kora tizenkilencedik század törvényhozó testületei.

Azonban ez hallgatólagosan magába foglalta azt, hogy a kormány nem avatkozik bele a piac gazdasági állapotába. Valamint azt, hogy minden polgárnak egyetlen politikai célja van: a teljes ország és a teljes nemzet jóléte. Pontosan ez a társadalmi és gazdasági filozófia az, amit leváltott az intervencionizmus. Az intervencionizmus egy igen különb filozófiának adott életet.

Az intervencionista eszme alapján a kormány feladata támogatást, segélyeket, kiváltságokat biztosítani bizonyos csoportoknak. A tizennyolcadik században az államférfiak úgy vélték, hogy a törvényhozóknak különleges elképzeléseik vannak a közjóról. De amit ma tapasztalunk, amit ma a politikai élet valóságában gyakorlatilag kivétel nélkül megfigyelhetünk a világ összes olyan országában, ahol nem egyszerűen kommunista diktatúra uralkodik, az egy olyan helyzet, amelyben nincsenek többé a szó régi, klasszikus értelmében vett politikai pártok, csak érdekcsoportok.

Egy érdekcsoport az egyének olyan csoportja, amely a nemzet többi részének kárára szeretne különleges kiváltságokhoz jutni. Ez a kiváltság lehet a versengő importcikkekre kivetett vám, lehet állami támogatás, lehet egy törvény, amely megakadályozza, hogy mások versenyre keljenek az érdekcsoport tagjaival. Akárhogy is, különleges helyzetbe hozza az érdekcsoport tagjait. Valami olyasmit ad nekik, amit megtagadnak, vagy amit – az érdekcsoport nézetei szerint – meg kell tagadni más csoportoktól.

Az Egyesült Államokban látszólag fennmaradt a régi idők kétpártrendszere. Ám ez csupán a valódi helyzet álcája. Valójában a politikai életet az Egyesült Államokban – és az összes többi országban – az érdekcsoportok küzdelmei és törekvései határozzák meg. Az Egyesült Államokban még mindig van egy Republikánus párt és egy Demokrata párt, de mindkét pártban érdekcsoportok képviselői ülnek. Az érdekcsoportok képviselői pedig jobban érdekeltek együttműködni azokkal, akik a másik pártból ugyanazt az érdekcsoportot képviselik, mint a saját pártjuk tagjaival.

Például ha az ember az Egyesült Államokban olyasvalakivel beszélget, aki tényleg ismeri a Kongresszus ügyleteit, azt fogja hallani: „Ez az ember, a Kongresszus ezen tagja az ezüstcsoportok érdekeit képviseli.” Egy másik pedig a búzatermesztők érdekeit képviseli.

Természetesen az érdekcsoportok mindegyike szükségszerűen egy kisebbség. A munkamegosztáson alapuló rendszerben minden olyan csoportnak kisebbségnek kell lennie, ami kiváltságokra vágyik. És a kisebbségeknek soha nincs esélyük sikereket elérni, hacsak nem működnek együtt más, hasonló kisebbségekkel, hasonló érdekcsoportokkal. Az országgyűlésekben a különböző érdekcsoportok próbálnak koalíciót alkotni, hogy ők lehessenek a többség. De ez a koalíció idővel felbomolhat, mivel vannak olyan problémák, amelyekről lehetetlen egyetértésre jutni más érdekcsoportokkal, és új érdekcsoport-koalíciók alakulnak.

Ez történt Franciaországban 1871-ben – az előállt helyzetet a történészek „a Harmadik Köztársaság hanyatlásának” nevezték. Valójában nem a Harmadik Köztásaság hanyatlása volt; csupán annak a ténynek a szemléltetése, hogy az érdekcsoport-rendszer nem olyasmi, ami sikerrel alkalmazható egy nagy nemzet kormányzatára.

A törvényhozó testületben ott vannak a búzaipar, a húsipar, az ezüstipar, az olajipar és mindenekelőtt a különböző szakszervezetek képviselői. Egyetlenegy dolgot nem képviselnek a törvényhozásban: a teljes nemzetet. Csak néhányan vannak, akik a teljes nemzet oldalára állnak. És az összes kérdést, még a külpolitikai kérdéseket is a különböző érdekcsoportok szemszögéből vizsgálják.

Az Egyesült Államokban néhány kevésbé népes tagállam érdekelt az ezüst árában. De ezekből a tagállamokból sem mindenki érdekelt benne. Ettől függetlenül az Egyesült Államok évtizedeken át jelentős pénzmennyiséget költött az adófizetők kárára, hogy felvásárolja az ezüstöt a piaci ára fölött. Vagy egy másik példa: az Egyesült Államokban csupán a népesség egy kicsiny része dolgozik a mezőgazdaságban; a népesség nagy részét a mezőgazdasági termékek fogyasztói – de nem a termelői – alkotják. Az Egyesült Államok ettől függetlenül milliárdokat és milliárdokat költ, hogy a potenciális piaci ár fölött tartsa a mezőgazdasági termékek árát.

Az ember nem mondhatja, hogy ez egy a politika egy apró kisebbségnek kedvez, mivel a mezőgazdasági érdekek nem azonosak. A tejtermelő nem szeretné a gabonatermékek magas árát; épp ellenkezőleg, alacsonyabb árra vágyik. Egy csirketenyésztő a takarmány alacsonyabb árát szeretné. Számos összeférhetetlen érdek tevődik össze ezekben a csoportokban. A kongresszusi politika találékony diplomáciája mégis képes lehetővé tenni, hogy a kisebbségi csoportok kiváltságokat kapjanak a többség kárára.

Az egyik helyzet, ami kiváltképp érdekes az Egyesült Államokban, a cukorral kapcsolatos. Talán 500 amerikaiból csak egynek az érdeke a magasabb cukorár. Az 500-ból 499 valószínűleg alacsonyabb cukorárat szeretne. Ettől függetlenül az Egyesült Államok politikája – vámokkal és egyéb különleges intézkedésekkel – elköteleződött a magasabb cukorár mellett. Ez a politika nem csupán azt 499-et károsítja, akik a cukor fogyasztói, hanem egy igen súlyos külpolitikai problémát is teremt az Egyesült Államoknak. A külpolitika célja az együttműködés az összes többi amerikai köztársasággal, akik közül néhány cukrot szeretne eladni az Egyesült Államoknak. Szeretnének többet eladni belőle. Ez illusztrálja, hogyan határozzák meg az érdekcsoportok akár egy nemzet külpolitikáját is.

Az emberek világszerte éveken át írtak a demokráciáról – a népi, reprezentatív kormányzatról. Panaszkodtak az elégtelenségei miatt, de a demokrácia, amit kritizálnak, az kizárólag az a demokrácia, amelyben az intervencionizmus az ország politikája.

Ma azt mondják az emberek: „A korai tizenkilencedik században, Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok és más nemzetek törvényhozó testületeiben beszédeket lehetett hallani az emberiség nagy problémáiról. A zsarnokság ellen, a szabadságért, az összes többi nemzettel való együttműködésért harcoltak. De manapság gyakorlatiasabbá vált a törvényhozás!”

Persze hogy gyakorlatiasabbak vagyunk; az emberek ma nem beszélnek a szabadságról; a mogyoró magasabb áráról beszélnek. Ha ez a gyakorlatiasság, akkor a törvényhozás természetesen jelentősen megváltozott, de nem fejlődött.

Az intervencionizmus által előidézett politikai változások jelentősen meggyengítették a nemzetek és a képviselők erejét ahhoz, hogy ellenálljanak a diktátorok és a zsarnokok törekvéseinek. A törvényhozó képviselők, akiknek az egyetlen feladatuk kielégíteni a szavazókat, akik például a cukor, a tej és a vaj magasabb árát, illetve a gabona (államilag támogatott) alacsonyabb árát szeretnék, csak egy nagyon halvány értelemben képviselhetik a népet; sosem képviselhetik az összes választópolgárt.

A kiváltságokat pártoló szavazók nem eszmélnek arra, hogy vannak ellenfelek is, akik az ellenkezőjét akarják, és akik megakadályozzák az ő képviselőiket, hogy teljesen sikerrel járjanak.

Ez a rendszer továbbá egyrészről az állami kiadások folyamatos növekedésével jár, másrészről pedig sokkal nehezebbé teszi az adók kivetését. Az érdekcsoportok képviselői számos különleges kiváltságot szeretnének az érdekcsoportjaiknak, de nem szeretnék túl nagy adókkal sújtani a támogatóikat.

Nem az volt az elképzelése a modern alkotmányos kormányzat tizennyolcadik századi alapítóinak, hogy egy törvényhozó nem a teljes nemzetet, hanem csak annak a körzetnek egy érdekcsoportját képviseli, amelyben megszavazták; ez az intervencionizmus egyik következménye. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a törvényhozói testület minden tagjának a teljes nemzetet kellene képviselnie. Csak azért szavazták meg őket egy bizonyos körzetben, mert ott ismerték őket, és olyan emberek szavazták meg, akik bíztak bennük.

De nem az volt a szándék, hogy azért lépjen a kormányzatba, hogy megszerezzen valami különleges dolgot a választópolgárainak, hogy egy új iskolát, egy új kórházat vagy egy új elmegyógyintézetet kérjen – ezzel a körzete közkiadásainak jelentős növekedését okozva. A politikai érdekcsoportok magyarázatot adnak arra, hogy miért szinte lehetetlen minden kormánynak megállítani az inflációt. Amint a választott hivatalnokok megpróbálják korlátozni a kiadásokat, limitálni a költekezést, az érdekcsoportok támogatói, akik haszonra tesznek szert az állami költségvetés bizonyos tételeiből, megjelennek és kijelentik, hogy ezt a bizonyos projektet nem lehet elvállalni, vagy azt el kell végezni.

A diktatúra természetesen nem oldja meg a gazdasági problémákat, mint ahogy a szabadság problémáit sem. Egy diktátor talán azzal kezdi, hogy mindenféle ígéreteket tesz, de – mivel diktátor – nem fogja betartani őket. Ehelyett azonnal el fogja nyomni a szólásszabadságot, hogy az újságok és a politikai beszédírók ne mutathassanak rá – napokkal, hónapokkal vagy évekkel később – hogy valami mást mondott a diktatúrájának első napján, mint később.

Ahogyan a szabadság hanyatlására tekintünk napjaink számos országában, eszünkbe juthat a rettenetes diktatúra, amit egy olyan nagy országnak kellett átélnie a közelmúltban, mint Németország. Ennek eredményeként az emberek a szabadság pusztulásáról és a civilizációnk bukásáról beszélnek.

Az emberek azt mondják, hogy végül az összeomlás és a pusztulás vár minden civilizációra. Kimagasló gondolkodók támogatják ezt az elképzelést. Az egyik közülük egy német tanár, Spengler volt, egy másik pedig – aki sokkal népszerűbb – az angol történész, Toynbee. Azt mondják nekünk, hogy öreg a civilizációnk. Spengler a növényekhez hasonlította a civilizációkat, amik egyre csak nőnek és nőnek, de idővel véget ér az életük. Azt mondja, ugyanez igaz a civilizációkra is. Viszont egy civilizáció és egy növény metaforikus összehasonlítása teljesen önkényes.

Mindenekelőtt az emberiség történelmében nagyon nehéz megkülönböztetni az önálló, független civilizációkat. A civilizációk nem függetlenek, hanem egymástól függnek, folyamatosan befolyásolják egymást. Tehát nem beszélhetünk egy bizonyos civilizáció hanyatlásáról úgy, mint ahogyan egy bizonyos növény haláláról szólhatunk.

De ha cáfoljuk is Spengler és Toynbee tanait, még mindig fennmarad egy igen népszerű összehasonlítás: a hanyatló civilizációk összehasonlítása. Kétségtelenül igaz, hogy a Római Birodalom időszámításunk szerint a második évszázadban egy tündöklő civilizációt gondozott, hogy Európa, Ázsia és Afrika azon részein, ahol a Római Birodalom uralkodott, a civilizáció magas foka uralkodott. Úgyszintén magas volt a gazdasági civilizáció foka, ami a munkamegosztás egy bizonyos fokára alapult. Bár napjaink állapotához viszonyítva igen primitívnek tűnik, kétségtelenül jelentős volt. Elérte a munkamegosztás legmagasabb fokát a modern kapitalizmus előtt. Nem kevésbé igaz, hogy ez a civilizáció összeomlott, kiváltképp a harmadik évszázadban. A Római Birodalom széthullása ellehetetlenítette, hogy a rómaiak ellenálljanak a külső agressziónak. Bár az agresszió nem volt súlyosabb, mint amit a rómaiak újra és újra visszavertek az előző évszázadok során, nem tudtak többé ellenállni azután, ami a Római Birodalmon belül történt.

Mi történt? Mi volt a probléma? Mi okozta egy birodalom összeomlását, ami minden tekintetben elérte a civilizáció legmagasabb fokát, amit a tizennyolcadik század előtt valaha elértek? Az igazság az, hogy ami elpusztította ezt az ősi civilizációt, az valami hasonló – majdnem azonos – volt azzal, ami napjainkban fenyegeti a civilizációnkat: egyrészt az intervencionizmus, másrészt az infláció. A Római Birodalom intervencionizmusa abból a tényből tevődött ki, hogy a Római Birodalom – az azt megelőző görög politikát követve – nem tartózkodott az árszabályozástól. Ez az árszabályozás sokáig enyhe volt, gyakorlatilag valódi következmények nélkül, mivel évszázadokig nem próbálta az árakat a piaci szint alá csökkenteni.

De amikor kezdetét vette az infláció a harmadik évszázadban, a szegény rómaiak még nem rendelkeztek az infláció modern technikai eszközeivel. Nem tudtak pénzt nyomtatni; devalválniuk kellett az érméket, és ez az infláció egy sokkal alsóbbrendű rendszere volt a mai rendszerhez képest, ami – a nyomda használatával – könnyedén el tudja pusztítani a pénz értékét. De a célnak megfelelő volt, és ugyanazt eredményezte, mint az árkontroll – mivel a hatalom által elrendelt árak immár alacsonyabbak voltak azoknál a potenciális áraknál, amelyekre az infláció emelte a különböző árucikkeket.

Eredményképpen természetesen csökkent a városokban az étel kínálata. A városban élő emberek arra kényszerültek, hogy visszamenjenek vidékre, és visszatérjenek a mezőgazdasági élethez. A rómaiak nem eszméltek rá, hogy mi történik. Nem értették. Nem fejlesztették ki a mentális eszközöket, amelyekkel értelmezhetnék a munkamegosztás problémáit, illetve az infláció piaci árakra gyakorolt hatásának következményeit. Azt természetesen nagyon jól tudták, hogy ez az infláció, ez a devalválás rossz volt.

Következményképp a császárok törvényeket hoztak a költözés ellen. Megtiltották a városlakóknak, hogy vidékre vándoroljanak, de ezek a törvények hatástalanok voltak. Amint az embereknek nem volt mit enniük a városban, amint éheztek, semmilyen törvény nem tarthatta őket el attól, hogy elhagyják a városokat és visszatérjenek a mezőgazdasághoz. A városlakók többé nem tudtak kézművesként dolgozni a városok feldolgozóiparaiban. És ahogyan a városok elveszítették a piacaikat, többé senki nem tudott semmit vásárolni bennük.

Tehát azt látjuk, hogy a Római Birodalom városai a harmadik évszázadtól fogva hanyatlásnak indultak, a munkamegosztás intenzitása pedig alacsonyabbra csökkent, mint ami előtte volt. Végül megjelent az önellátó háztatás, a „villa” – ahogy azt a későbbi törvényekben hívták – középkori rendszere.

Tehát ha az emberek hozzávetik a mi helyzetünket a Római Birodalom állapotával és azt mondják: „Ugyanúgy fogunk járni,” van okuk ezt mondani. Találhatnak néhány hasonló tényt. De hatalmas különbségek is vannak. Ezek a különbségek nem azzal a politikai rendszerrel kapcsolatosak, amely a harmadik évszázad második felében volt érvényben. Akkoriban átlagosan minden harmadik évben meggyilkoltak egy császárt, és a gyilkosa vagy a halálának okozója lett az örököse. Három év múlva – átlagosan – ugyanez történt az új császárral. Amikor Diocletianus 284-ben császár lett, egy ideig próbálta megfékezni a hanyatlást, de mindhiába.

Olyan tekintetben hatalmasok a különbségek napjaink körülményei és Róma körülményei között, hogy a Római Birodalom összeomlását okozó intézkedések nem előre megfontolt lépések voltak. Azt mondanám, nem megvetésre méltó, formalizált doktrínák eredményei voltak.

Ezzel ellentétben viszont napjaink intervencionista eszméit, szocialista eszméit, inflációs eszméit írók és professzorok találták ki és formalizálták. És főiskolákon és egyetemeken tanítják őket. Ha azt mondják: „Napjaink helyzete sokkal rosszabb” én azt válaszolom: „Nem, nem rosszabb.” Jobb, a véleményem szerint, mivel az eszméket legyőzhetik más eszmék. Senki sem kételkedett abban a Római császárok korában, hogy a kormánynak jogában állt és helyes politika volt maximumárakat meghatározni. Ezt senki nem vitatta.

De most, hogy vannak iskolák és professzorok és könyvek, amik ezt javasolják, nagyon jól tudjuk, hogy ez egy megvitatandó probléma. Akadémiai teoretikusok fejlesztették ki az összes rossz eszmét, amitől ma szenvedünk, ami olyannyira károssá tette a politikát.

Egy híres spanyol szerző [José Ortega y Gasset] a „tömegek lázadásáról” beszélt. Nagyon óvatosan kell eljárnunk, amikor ezt a kifejezést használjuk, mert ezt a lázadást nem a tömegek intézték: az értelmiségiek szervezték. És nem a tömegekből jöttek azok az értelmiségiek, akik megalkották ezeket a tanokat. A marxista tan azt színleli, hogy egyedül a proletárok vallják a helyes eszméket, és egyedül a proletár elme teremtette a szocializmust, de az összes szocialista szerző kivétel nélkül burzsoá volt olyan értelemben, ahogyan a szocialisták használták ezt a kifejezést.

Karl Marx nem a proletariátus tagja volt. Egy ügyvéd fia volt. Nem kellett dolgoznia, vagy egyetemre mennie. Úgy tanult az egyetemen, ahogyan a jól menő emberek gyermekei teszik napjainkban. Később és élete hátralevő részében barátja, Friedrich Engels támogatta, aki – gyárosként – a „burzsoázia” legrosszabb fajtája volt a szocialista tanok szerint. A marxizmus nyelvével élve kizsákmányoló volt.

Az eszmék eredménye minden, ami napjainkban történik a társadalmi életben. Jó dolgok és rossz dolgok egyaránt. Ami szükséges, az megküzdeni a rossz eszmékkel. Küzdenünk kell minden ellen, amit rosszallunk a közéletben. A rossz eszméket jobb eszmékkel kell helyettesítenünk. Meg kell cáfolnunk a tanokat, amelyek szakszervezeti erőszakot támogatnak. Elleneznünk kell a tulajdonelkobzást, az árkontrollt, az inflációt és mindazon csapást, amitől szenvedünk.

Az eszmék, és egyedül az eszmék boríthatják fénybe a sötétséget. Ezeket az eszméket úgy kell a nyilvánosság elé tárni, hogy meggyőzzék az embereket. Meg kell győznünk őket arról, hogy ezek az eszmék a helyes eszmék, és nem a rosszak. A tizenkilencedik század nagy korszaka, a kapitalizmus nagy vívmányai a klasszikus közgazdászok eszméinek, Adam Smith és David Ricardo, Bastiat és mások eszméinek eredményei voltak.

Csupán arra van szükségünk, hogy jobb eszmékkel helyettesítsük a rossz eszméket. Remélem és biztos vagyok abban, hogy ezt el fogja végezni a feltörekvő nemzedék. A civilizációnk nem ítéltetett halálra, ahogyan azt Spengler és Toynbee mondja. A civilizációnkat nem fogja meghódítani Moszkva szelleme. A civilizációnknak élnie kell és élni is fog. És jobb eszmék segítségével fog túlélni, mint amelyek most kormányozzák a világ nagy részét, és ezeket a jobb eszméket a feltörekvő nemzedéknek kell megalkotnia.

Nagyon jó jelnek tartom, hogy míg ötven évvel ezelőtt tulajdonképpen a világon senkinek nem lett volna bátorsága ahhoz, hogy bármit is mondjon a szabad gazdaság mellett, most vannak – legalábbis a világ némely fejlett országában – intézmények, amelyek a szabad gazdaság elterjesztésének a központjai, mint például a „Centro” az Önök országában, amely meghívott engem, hogy Buenos Airesbe jöjjek és mondják néhány szót ebben a csodás városban.

Nem mondhattam sokat ezekről a fontos kérdésekről. Hat előadás talán sok egy közönségnek, de nem elég egy szabad gazdasági rendszer teljes filozófiájának kifejtéséhez, és kétségtelenül nem elég az összes ostobaság megcáfolásához, amit az elmúlt ötven évben írtak az általunk érintett gazdasági problémákról.

Nagyon hálás vagyok ennek a központnak, hogy biztosította számomra annak lehetőségét, hogy beszédet intézhessek egy ilyen kitűnő közönség számára, és remélem, hogy pár éven belül jelentősen megnövekedik a száma azoknak, akik a szabadság eszméjét támogatják ebben az országban és más országokban. Én magam teljesen biztos vagyok a szabadság – mind a politikai, mind a gazdasági szabadság – jövőjében.

The post Ludwig von Mises: Gazdaságpolitika – 6. A politika és az eszmék appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/ludwig-von-mises-gazdasagpolitika-6-politika-es-az-eszmek/feed/ 0 24177
Gyógyszerhiány és árkontroll Magyarországon https://ellenpropaganda.com/gyogyszerhiany-es-arkontroll-magyarorszagon/ https://ellenpropaganda.com/gyogyszerhiany-es-arkontroll-magyarorszagon/#comments Thu, 14 Dec 2017 21:34:42 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24156 Egy kultúra különösen tébolyult elmeállapotáról árulkodik, ha önként és dalolva a Hatalom kezébe adja az egészségügy feletti irányítást, a magyar pedig egy példátlanul korrupt és államista nemzet. Így természetesen Magyarországon krízishelyzet uralkodik az egészségügyben. És figyelembe véve a magyar kultúra mentalitását a legkevesebb csodálkozásra sem ad okot a tény, hogy – miután annyira tagadhatatlanná vált...

The post Gyógyszerhiány és árkontroll Magyarországon appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 17 perc

Egy kultúra különösen tébolyult elmeállapotáról árulkodik, ha önként és dalolva a Hatalom kezébe adja az egészségügy feletti irányítást, a magyar pedig egy példátlanul korrupt és államista nemzet. Így természetesen Magyarországon krízishelyzet uralkodik az egészségügyben. És figyelembe véve a magyar kultúra mentalitását a legkevesebb csodálkozásra sem ad okot a tény, hogy – miután annyira tagadhatatlanná vált az egészségügy szocialista irányításából fakadó probléma, hogy azt egyedül a pecsovicsok1 és az uralkodó kaszt tagjai cáfolják – az egyedüli megoldás, amit a fekélyes magyar közgondolkodás képes kiszülni a szocialista elméjéből, hogy az Államnak még többet kell költenie rá!

Kétségtelen, ez megoldana egy-két problémát, mint ahogyan a rabszolgaság is megoldja a gyapjútermelés problémáját. De vannak problémák, amiket bizony nem old meg.

Nem oldja meg például azt, hogy továbbra is erőszak és rablás képezi az egészségügyi rendszer alapját.

Nem oldja meg azt, hogy minél rosszabbul teljesít egy kórház, annál több pénzjutalomban részesíti az Állam, a jutalom pedig ösztönzi a minőségen aluli munkát.

Nem oldja meg azt a tényt, hogy a gazdaságban nem a vállalkozók drága, szent szíve készteti őket az innovációra, a jobb munkavégzésre, a hatékonyabb vállalatvezetésre, a szolgáltatás minőségének javítására és/vagy árának csökkentésére, hanem a verseny. Azaz annak a ténye, hogy amikor egy vállalkozó nem azon töri a fejét, hogy miként lehet jobban és hatékonyabban szolgálni a fogyasztókat, versenytársai igen. És mivel – az állami intézményekkel ellentétben – egy vállalkozás nem kényszerrel tesz szert a jövedelmére, hanem önkéntes fogyasztók vásárlásával, az innovációk, a jobbítások elhanyagolásával elveszíti bevételeit, és a fogyasztókat mesteribben szolgáló vállalatok veszik át a helyét.

A “többet kell költeni rá” álmegoldás nem orvosolja azt a problémát, hogy amint egy jószág vagy szolgáltatás “ingyenessé” lesz – azaz kényszerrel másokra terhelik a költségeit – és az embernek nem önmagának kell állnia a számlát, hajlamos lesz többet fogyasztani belőle, mint máskülönben. Ez kiváltképp igaz az olyan esetekben, mint az egészségügy, amit az ember tulajdonképpen a végtelenségig fogyaszthatna. Ellátogathatna az orvosához minden furcsa panaszával. Kivizsgáltathat mindent, ami kivizsgáltatható. És mivel – ismét – nem ő állja a számlát, hajlamos lesz kihasználni azt a tényt, hogy amit ma helytelen diétával, káros szokásokkal, a testedzés elhanyagolásával és a hasonlókkal előidéz, azért nem kell az orvosnál fizetnie.

Az államizmushoz szentek kellenek. Alapvetően abban a téveszmében kell élnie a szocialista egészségügyet támogató embernek, hogy az Új Szovjet Ember egy valóság, és az Új Szovjet Ember minden elképzelhető ösztönző hiányában az innovációra és a legjobb munkavégzésre fog törekedni, és minden elképzelhető ösztönző ellenére racionálisan fogja beosztani a fogyasztását.

És ha szentjeink is lennének, az államosított egészségügy akkor is a gazdasági kalkuláció leküzdhetetlen problémájával találná szembe magát. Egyedül a vásárlók felsőbbrendűségére alapuló szabad piacgazdaság biztosítja a nyereség és a veszteség rendszerét, ami információt közvetít a vállalkozónak a tevékenysége helyességéről vagy hibáiról.

A valódi kérdés nem az, hogy “mennyit kell költenie az államnak az egészségügyre.” Az állam akár a teljes összvagyon nyolcvanöt százalékát is rákölthetné az egészségügyre – eredményképp kétségtelenül csökkennének a szívbetegségek, viszont talán nem lenne többé étel, lakhatás és ruházat. Mindig lehet az elérhető tőkemennyiség javításával jobbítani a szolgáltatás minőségén. De amint az állam többet költ az egészségügyre, mint amennyit az emberek szeretnének, a pénzt értékesebb javak és szolgáltatások termeléséből egy kevésbé értékes szolgáltatás termelésébe irányítja, azaz elszegényíti az egész nemzetet. És mennyit szeretnének költeni az emberek az egészségügyre? Ezt egyedül akkor lehet tudni, ha hagyjuk őket szabadon vásárolni vagy nem-vásárolni; semmilyen bürokrata nem adhatja meg a választ.

A valódi kérdés az, hogy miként lehet a lehető legjobban felhasználni azt a pénzösszeget, amit az emberek az egészségügyre szeretnének költeni.

Ezt pedig kizárólag a profitmechanizmus tudja megválaszolni. Egyedül a nyereség és a veszteség rendszere teszi lehetővé, hogy a vállalatok folyamatosan a fogyasztók igényeihez igazítsák a termelést. Ha az embereknek sürgető szüksége van egy adott termékre vagy szolgáltatásra, az a jószág a megnövekedett profit ígéretével hívogatja magához a vállalkozókat, akik – saját önérdeküktől vezérelve – azonnal hozzálátnak az előállításához, a fogyasztói igények kielégítéséhez. Ahogyan a nemzet vállalkozói nekiállnak e feladatuknak, az egymással való versengésük következtében a szükséges termelési tényezők ára emelkedik, az előállított termék ára pedig csökken, felszívódnak a profitlehetőségek és kielégülésre talál a fogyasztók vágya. Ha pedig a vállalkozó nem a társadalom számára legelőnyösebb módon használja az erőforrásait, veszteségeket szenved és változtatásra kényszerül.

De egyedül az önkéntes vásárlóktól függő szabad piacgazdaság kutathatja fel és ültetheti gyakorlatba az erőforrások leghatékonyabb felhasználásának módjait. Minden állami intézmény – így az állami egészségügy is – sötétben tapogatózásra van ítélve. Amit tesz, az vagy jó, vagy nem, vagy kielégíti a társadalmi igényeket, vagy elszegényíti az egész nemzetet.

De a jelen esszé nem az államosított egészségügy átfogó vizsgálatára törekszik. A gazdasági számítás imént említett problémájának részletes megértéséhez a tisztelt olvasó elmerülhet Ludwig von Mises Bürokrácia című kötetébe, annak pedig a Gazdasági kalkuláció és az A köztulajdonban levő vállalatok bürokratikus vezetése fejezeteibe, az állami egészségüggyel kapcsolatosan pedig a következőkbe:

Hans-Hermann Hoppe – Az egészségügy megoldása 4 lépésben

Yuri N. Maltsev – Mire tanít bennünket a szovjet gyógyászat

Az állami kórház halálos érintése

Jelenleg kizárólag egy bizonyos jelenséggel szeretnénk foglalkozni, ami kitűnően példázza az állami beavatkozás, az intervencionizmus pusztító mivoltát.

A HVG beszámolója szerint:

Krónikus baj lett a gyógyszerhiány, mind több készítmény hiányzik a magyar piacról hosszabb-rövidebb ideig.

Az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet (OGYÉI) hiánylistáján idén 190 készítmény több száz kiszerelése szerepelt, köztük olykor olyan “életmentő” vakcina is, mint az agyhártyagyulladás elleni, illetve a tetanuszoltás – írja a Népszava.

A lap példaként említi, hogy az agyhártyagyulladás baktériumának B törzse ellen védelmet nyújtó egyik vakcina hiányát január óta csak néhányszor néhány hétre sikerült megszüntetni.

A gyógyszerhiány nem magyar sajátosság – hívja fel a figyelmet a lap, hozzátéve, hogy a gyártók oda viszik a készleteiket, ahol többet kaphatnak értük. Tartós árletörés esetén előfordul az is, hogy leállnak a termék gyártásával, a “túl olcsó” készítményt “pihentetik”.

Gondot jelent továbbá, hogy a másutt jobban eladható szereknek az utóbbi években felpörgött a fekete exportja. A magyar gyógyszerkészlet egy része illegálisan külföldre kerül, s ezt az ellenőrzés szigorítása sem tudta megszüntetni – olvasható a Népszavában.

Ahogyan arra Ludwig von Mises annyiszor rámutatott, az állami beavatkozás minden alkalommal olyan állapotokat idéz elő, amelyek a beavatkozás támogatói szempontjából kevésbé kívánatosak, mint az az állapot, amelyet meg kívántak változtatni, erre pedig gyakran az árkontroll példáját hozza fel. És íme, itt a kézzelfogható, bőrünkön tapasztalható hatása az árkontrollnak: krónikus gyógyszerhiány.

Mises a következőképp vázolja fel az árkontroll negatív hatásait A középút politikája szocializmushoz vezet című tanulmányában:

A kormány úgy hiszi, hogy egy bizonyos árucikk, mondjuk a tej ára túl magas. Szeretné lehetővé tenni a szegények számára, hogy gyermekeiknek több tejet adjanak. Tehát árplafonhoz folyamodik, és a tej árát alacsonyabb szinten határozza meg, mint a szabadpiaci díjszabás. Következményképp a tej marginális termelői, akik a legmagasabb előállítási költségekkel gyártanak, mostantól veszteségeket szenvednek. Mivel egyetlen gazda vagy üzletember sem képes veszteségesen folytatni tevékenységeit, ezek a marginális termelők beszüntetik a tej termelését és értékesítését. Teheneiket és képességeket egyéb, jövedelmező célokra használják fel. Például vajat, sajtot vagy húst kezdenek termelni. Kevesebb tej lesz elérhető a vásárlók számára, nem pedig több. Ez természetesen ellenkezik a kormány szándékaival. Ő csupán könnyebbé akarta tenni néhány ember számára a több tej vásárlását. De a beavatkozás következményeképp az elérhető kínálat lecsökken. Az intézkedés sikertelennek bizonyul a kormány és mindazok szempontjából, akiket támogatni kívánt. Olyan helyzetet idézett elő, amely – ismét a kormány szempontjából – még kevésbé kívánatos, mint az előző helyzet, amelyet javítani kívánt.

És ugyanígy Gazdaságpolitika című könyvének Intervencionizmus fejezetében:

De mi történik? Egyrészről a tej alacsonyabb ára megnöveli a tej iránti keresletet – azok, akik nem engedhették meg maguknak a tejet egy magasabb áron, most vehetnek azon az alacsonyabb áron, amit a kormány elrendelt. Másrészről néhány termelő, azok, akik a legmagasabb költségekkel termelik a tejet – azaz a marginális termelők – most veszteségeket szenvednek, mivel az ár, amit a kormány elrendelt alacsonyabb, mint a költségeik. Ez a fontos dolog a piacgazdaságban. A magánvállalkozó, a magántermelő nem szenvedhet hosszútávon veszteségeket. És mivel nem szenvedhet veszteségeket a tejtermelésben, korlátozza a piacnak szánt tej termelését. Talán eladja néhány tehenét a vágóhídnak, vagy tej helyett talán más tejből készült termékeket kezd árusítani, például tejfölt, vajat vagy sajtot.

Tehát a tej árába történő állami beavatkozás kevesebb tejet fog eredményezni, mint amennyi előtte volt, ugyanekkor nagyobb lesz a kereslet. Néhányan, akik készek megvásárolni az állam által elrendelt áron, nem fogják tudni megvenni. A másik eredmény az lesz, hogy az aggódó emberek sietni fognak, hogy elsőként érjenek a boltokba. A boltok előtt álló emberek hosszú sora, mint ismerős jelenség, mindig feltűnik egy városban, ahol a kormány maximum árakat rendelt el azokra az árucikkekre, amiket fontosnak tart. Ez mindenhol megtörtént, amikor szabályozták a tej árát. Ezt mindig megjósolták a közgazdászok. Természetesen egyedül a józan eszű közgazdászok, az ő táboruk pedig nem túl népes.

De mi az állami árkontroll eredménye? A kormány csalódik. Szerette volna növelni a tejivók elégedettségét. Valójában azonban elégedetlenné tette őket. Mielőtt a kormány beavatkozott, a tej drága volt, de az emberek meg tudták venni. Most nem érhető el elégséges mennyiségű tej. Tehát zuhan a tej teljes fogyasztása. A gyermekek kevesebb tejhez jutnak, nem többhöz.

Mivel ez az elemzés – Mises egy kedvelt kifejezésével élve – apodiktikusan igaz, semmi csodálkozni való nincsen abban, hogy Magyarország krónikus gyógyszerhiányban szenved.

Tudniillik, Magyarországon árplafon sújtja a gyógyszereket.

A gyógyszerek árplafonja nem a termelői vagy az import beszerzési árat, hanem a nagykereskedelmi és a kiskereskedelmi árat sújtja. Továbbá nem minden gyógyszerre vonatkozik; egyrészt kategorikusan vonatkozik a társadalombiztosítás által támogatott gyógyszerekre, másrészt a gyógyszer forgalomba hozatali engedélyének jogosultja meghatározhatja a gyógyszere árplafonját, ha úgy kívánja.

De ami az igazán megdöbbentő őrültség – ha az árplafon ténye (vagy ami azt illeti, az állami egészségügy ténye) nem volna elég – az az, hogy minél drágább egy készítmény, annál szűkebb a megengedett árrés!

Ha a termelői/importár 500 forint, akkor a nagykereskedelmi árrés (tehát az az ár, amit a gyógyszertáraktól kérhet) 8%, viszont ha 2000 forint, akkor csupán 4,4%.

A helyzet ennél is tébolyultabb, ha a kiskereskedelmi árrésre tekintünk (az árra, amit a gyógyszertár kérhet a fogyasztótól). Itt az árrést nem minden esetben százalékban határozták meg. Egy 500 forintos terméknél az árrés maximum 27 százalék, viszont egy 5000 forintnál drágább termék esetén az árrés maximum 990 forint!

Ennek tudatában egyedül az csodálkozik azon, hogy krónikus gyógyszerhiányban szenved az ország, aki azt hiszi, hogy a közgazdaságtan valami burzsoá áltudomány. De úgy látszik ez az uralkodó szellemi színvonal az államapparátusban és a bürokraták között.

A kis- és nagykereskedőknek meg kell gondolniuk, hogy mire szentelik az idejüket, az energiájukat és a korlátozott erőforrásaikat; amit egy bizonyos gyógyszer beszerzésére, raktározására (ami bizonyos gyógyszerek esetén hangsúlyozott költség), adminisztrálására és kitudja miegyébre szentelnek, azt nem fordíthatják egy másikra. Ennek megfelelően minél több potenciális profitot ígér egy gyógyszer, annál inkább arra fognak fókuszálni.

Továbbá a gyógyszerek iránti kereslet kiszámíthatatlanabb, mint a kereslet számtalan más egyéb termék vagy szolgáltatás iránt. Vannak olyan kóresetek, amelyek évente csak néhány esetben bukkannak fel, vagy talán annál is ritkábbak. Ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb vállalkozói kockázat ilyen betegségek készítményeibe fektetni, mint olyan gyógyszerekbe, amelyek betegségei gyakrabban tűnnek fel. Továbbá igen más dolog, és egy szabadpiacon igen más árat eredményez, ha egy gyógyszert egy hónapig kell költségesen tárolni, mintha egy évig vagy akár több évig. Ha pedig egy alacsony keresletű készítmény továbbá gyorsan romlandó, nem engedhetik meg maguknak annak kockázatát, hogy készleten megromoljon, mivel nem volnának képesek más eladásokból visszanyerni a kiadásokat.

A szabad árazás betiltása pontosan azt lehetetleníti el, hogy ilyen körülmények között is nyereséges legyen egy gyógyszer, és készen várja a kínálat a fogyasztót abban az esetben, ha a ritka betegség előfordul. Így nem ritka jelenség, hogy a betegnek először le kell adni a rendelést a gyógyszertárban, és meg kell várnia, hogy hetek elteltével megérkezzen a készítmény egy másik országból.

És ennek köszönhető az is, hogy egy hirtelen megjelenő fertőzési hullám annyira túlterheli a gyógyszerpiacot, hogy a gyártók sem képesek iramot tartani vele. Ez pedig épp úgy érinti az olyan készítményeket, mint a Bexsero-t, a HVG által említett agyhártyagyulladás baktériumának B törzse ellen védelmet nyújtó vakcinát, amelyet nem támogat a társadalombiztosítás, így nem súlyt az árrés. Ez a teljes gyógyszerkészletet, a vállalkozói lehetőségek teljes hatókörét befolyásolja.

Nos, így állunk. Ez az árkontroll magyar valósága.

Egyedül egy kiváltképp ostoba nemzet hajlandó eltűrni – sőt, követeli és kiharcolja – hogy az Állam hatalma alá vonja az egészségügyet. Minél fontosabb valami a civilizáció, a rend és az élet fenntartásához, annál távolabb tartod az Államtól! Minél fontosabb egy árucikk, annál inkább került, hogy árkontrollt vess ki rá! Pontosan a magyar ostobaság mintapéldája ez a tébolyult, fordított gondolkodás, ami azt mondja, hogy minél fontosabb valami, annál sürgősebb államosítani és kontrollálni azt.

És egyedül egy kiváltképp korrupt nemzet az, amely annyira öntelt és gőgös, hogy minden felháborodás felháborodásával szitkozódik és hazaárulózik, amint valaki rámutat az ostobaságára. Nos, ne szitkozódjatok, nézzetek magatokba. Ostoba szocialisták vagytok. Hagytátok, hogy az Állam átvegye a hatalmat az egészségügy fölött, és megtámadtatok mindenkit, aki a felszabadítását sürgette. Most lassan, kezdve az idősektől, bele fogtok pusztulni a saját ostobaságotokba.

És egy olyan helyzetbe hoztátok a nemzetet, amit talán nem is fog túlélni. Az államizmusnak köszönhetően olyannyira elgyengült a civilizációnk szövete, hogy egyetlen mindent megrázó sokk, és talán képtelen lesz ismét talpra állni. Hagytátok a központosítást, hagytátok a Hatalom korlátlan térnyerését, a kapitalizmus szertefoszlását. A jövő nemzedékei talán egy nap ki fogják ásni az Öngyilkos Magyar Köztársaság ódon országútjait és romjait a föld és a növényzet takarója alól, és úgy fognak eltűnődni a vesztünkön, ahogyan mi tűnődünk el Róma vesztén.

Tanuljatok a gazdaságelméletből. Tanuljatok a történelemből, ti, pecsovicsok és államisták.

Nem véletlenül az apokalipszis egyik lovasa a pestis.

The post Gyógyszerhiány és árkontroll Magyarországon appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/gyogyszerhiany-es-arkontroll-magyarorszagon/feed/ 5 24156
Mikszáth Kálmán – Legendák Földje https://ellenpropaganda.com/mikszath-kalman-legendak-foldje/ https://ellenpropaganda.com/mikszath-kalman-legendak-foldje/#respond Wed, 13 Dec 2017 10:32:53 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24150 Legendáknak jó föld az egri. Ott virágzott sokáig az a legenda, hogy Szederkényi Nándor nagy politikus; de jött a pénzügyminiszter és lerombolta. Akkor Szederkényi megharagudott és azt mondta: ha elmúlt az egyik legenda, vesszen utána a másik is. És ő meg lerombolta a Dobó Katica legendáját. Kikutatta ugyanis, hogy Dobó Katica sohasem élt, s az...

The post Mikszáth Kálmán – Legendák Földje appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 6 perc

Legendáknak jó föld az egri. Ott virágzott sokáig az a legenda, hogy Szederkényi Nándor nagy politikus; de jött a pénzügyminiszter és lerombolta. Akkor Szederkényi megharagudott és azt mondta: ha elmúlt az egyik legenda, vesszen utána a másik is. És ő meg lerombolta a Dobó Katica legendáját. Kikutatta ugyanis, hogy Dobó Katica sohasem élt, s az egri vár védelmében egyáltalán csak egyetlen asszony esett el, az is jobbágyasszony volt. A Kocsis Gáspár felesége.

Most már Eger városa, mint Niobe asszony a gyermekeit, elvesztette volna egyszerre mind a legendáját. De Eger jó föld a legendáknak, és hamarosan kihajtott benne a legfrissebb legenda. Azé az asszonyé, akihez betoppant volna a fővárosi szocialisták egyik vándorló apostola, hogy megtérítse a ház népét a gyűlölség új tanának. A friss legenda asszonya azonban seprűt fogott és úgy kiverte a vándorló apostolt, hogy az meg sem állott, míg az egri kapukon kívül nem jutott.

Nem hisszük, hogy ez az asszony elevenebb volna Dobó Katicánál. Úgy lehet, nem is kell annyi ideig várni, míg valami eljövendő Szederkényi Nándor lerombolja az ő kis legendáját. De elaltatjuk a hitetlenségemet és szívesen fogadjuk az egri asszony hírét, mert tanulság és példa rejtezik benne, a változott időkhöz képest más, de lényegben mégis azonos a Dobó Katica példájával. Ahogy hosszú századokon keresztül ezen lelkesedtek Magyarország asszonyai és meghaltak volna a pogányok ellen való harcban, ha rá módjuk nyílik, azonképpen példát kaptak a mai asszonyok, hogy nekik is lehet szerepük, amikor a magyar föld parasztjai a szocialista izgatókkal vannak háborúságban. Mert a férfiúnak illik, hogy mindenkivel szóba álljon, aki legalább látszatra okokkal akarja meggyőzni, s éppen ezért sok paraszt akad meg a ravasz szocialisták hálójában, de az asszony nem tartozik okoskodni és ha családi békéjét, gazdájának lelki nyugodalmát és mindnyájuk testi biztonságát látja veszedelemben, neki szabad seprűvel elkergetni még az okosságban kiváló izgatókat is.

Szinte csodálatos, hogy a friss egri legenda előtt senkinek sem jutott eszébe az asszony, aki pedig a főemeltyű mindenben, még a védekezésben is, tehát a szocializmus ellen való védekezésben is. Pedig le kellett volna a tanulságot vonni abból a még teljesen le sem zajlott hadjáratból, amelynek során a papság és az állam állott egymással szemben. Ugyan kik voltak a papság legerősebb fegyverei? Az asszonyok. Kiket állított csatába a szervezkedéstől kezdve egészen a választások végeig? Az asszonyokat. És ezer és ezer hír tudott mesét mondani a fanatizált asszonyokról, akik pórázra fogták a férjeiket, de terrorizáltak egész tömegeket is. Még a legvéresebb zavargásokban is legelöl jártak az asszonyok. Általában az egész történelem asszonyok hajszálain áll. Hát ezt a csudálatos jelenséget el szabad szalasztani, mielőtt a tanulságot meg nem mentettük belőle?

Nem. Méltóztassék mostantól fogva Magyarország minden hadviselőjének megjegyezni, hogy támadó és védekező háborúban egyaránt erős fegyver az asszony. Méltóztassék annál inkább megjegyezni, mert a szocializmus már régen rájött erre az igazságra és nem közönséges szerepet adott munkájában az asszonynak. Azokra a titkos összejövetelekre, amelyeken a felnőttek kioktatása folyik, az asszonynak éppen olyan szabad a bejárata, mint a férfimunkásnak. A vitákban ugyanolyan szava van. A szocialista újságokban csakúgy nyilatkozhatik. A szocialista tanok terjesztésében pedig egyszerűen övé a nagyobb rész, mert az asszony kisebb ellenőrzés alatt és nem a népgyűléseken, hanem asszonytársai közt szerzi a legbuzgóbb prozelitákat. S ha méltóztatnak olvasni az újságokban, hogy a különböző munkás-zendülések alkalmával az asszonyok sem maradtak otthon, hanem ellenkezőleg, fölfegyverkezve kísérték az urukat és sebeket osztottak és sebeket kaptak: tudják meg, hogy ezeket az asszonyokat nem a borzas apostolok fanatizálták, hanem a rajból kibocsájtott asszonyok.

Mért nem gondol tehát a védekezés is az asszonyra? A papság csak az imént mutatta ki, hogy amikor céljai úgy kívánják, tud hatni az asszonyra. Azt is csak az imént mutatta ki a papság, hogy a szocializmus ellen való védekezésben szívesen fog kezet az állammal. Ami érthető is, mert hiába akarná megmenteni a vallást az államtól, amely nem bántja, ha ugyanakkor a szocializmus elhajtja mellőle a nyájat, amelynek számára a vallást megmenteni óhajtja. Ha tehát a papság érzi a szocializmus terjedésében rejlő veszedelmet, amint lehetetlen nem éreznie, mért nem nyúl még egyszer az olyan jól kipróbált módhoz – mért nem [nyeri] meg ehhez a nagyobb védekezéshez is az asszonyokat? Hiszen ő tudhatná legjobban, micsoda térítő, visszahódító és óvó erő rejlik az asszonyi elhatározásban. Ugyanazok az asszonyok, akik a papi tanításon fellángolva, az egyházpolitikai harcokban és utánuk glédába tudták állítani férjeiket a törvény ellen: kisebb fáradsággal fogják őket sorba állítani a törvény és a törvényes rend mellett. Aki tehát a magyar parasztot a védekezéshez meg akarja nyerni, nyerje meg előbb az asszonyt, aki az élet rendje szerint a napnak minden órájában formálhatja az ő urát, az ő szolgáját.

Az ember azt hinné, hogy a legfrissebb egri legenda asszonyát is így nyerték meg a szocializmus ellen való védekezésnek. Nem valószínű. Az egész legenda nem valószínű. De elhinni hasznos. Mert minden legendában rejlik valami okos tendencia, amely a titokzatosság jegyében biztosabban tud meghódítani. S ha a legendák varázsa és ereje nem is éli túl azt a kort, amelynek e legendákra szüksége van, másrészt az is bizonyos, hogy ennek a kornak hasznosabb és aktuálisabb legendát nem adhatott volna az egri föld, mint éppen ezt a legfrissebbet. A Szederkényi-legenda? Ugyan kinek kell az ma! A Dobó Katica legendája? Ugyan mi haszna volna a Manlicher-korszakban az asszonyi hősiességnek! De a szocialista izgatókat kiseprűző asszony legendája – ez aktuális, ez hasznos, ez szükséges. Csak tanulni kell belőle…

The post Mikszáth Kálmán – Legendák Földje appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/mikszath-kalman-legendak-foldje/feed/ 0 24150
Stefan Molyneux – Az ‘Ó, a francba’ pillanat https://ellenpropaganda.com/24147-2/ https://ellenpropaganda.com/24147-2/#respond Sun, 10 Dec 2017 13:43:48 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24147 A következő esszé Stefan Molyneux The OH S&!T Moment című videója nyomán készült. Hadd mutassak rá valami lényegesre és fontosra egy pokoli meeting apropóján. Huszonhét évesen egy szoftvercég társalapítója voltam, amely automatizálta a talaj különféle környezeti elemzéseit. Egy vállalat – hívjuk vállalat A-nak – negyven százalékos árengedményt ígért a talajvizsgálatok árából a szoftverünk használatáért. Épp...

The post Stefan Molyneux – Az ‘Ó, a francba’ pillanat appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 29 perc

A következő esszé Stefan Molyneux The OH S&!T Moment című videója nyomán készült.

Hadd mutassak rá valami lényegesre és fontosra egy pokoli meeting apropóján. Huszonhét évesen egy szoftvercég társalapítója voltam, amely automatizálta a talaj különféle környezeti elemzéseit. Egy vállalat – hívjuk vállalat A-nak – negyven százalékos árengedményt ígért a talajvizsgálatok árából a szoftverünk használatáért. Épp B vállalattal együtt voltam az értekezleten, aki ugyanolyan talajvizsgálati szolgáltatást akart a mi szoftverünkkel egy csomagban eladni, de megszokásból A cég árengedményét hangsúlyozva tettem ajánlatot – miközben B céggel voltam a meetingen! Rettenetes!

Tudod, az ember néha bekapcsolja az autopilótát az életében – például valaki megkérdezi, hogy vagy, Te pedig rámondod, hogy jól, pedig épp hasogat a fejed – ami ellen persze fontos küzdeni, hiszen nem akarunk ilyen robotikusan élni, de mindenkinek ismerős az érzés. Én is ilyen autopilótára voltam kapcsolva – előtte egész éjszaka a szoftveren dolgoztam, nem aludtam rendesen – ezért annak a cégnek a nevében tettem ajánlatot, amelyik nem is volt jelen az értekezleten! A srác, akivel együtt vettünk részt a megbeszélésen, természetesen megharagudott. Kapkodva véget vetett az értekezletnek, majd megvárta, amíg a lifthez érünk, azután azonban – és amikor hazafelé vezetett; nekem egészen a harmincas éveimig nem volt saját autóm, így ő vitt haza – rendesen nekem esett. A versenytárs termékét árultam az értekezleten! Olyan volt, mintha a Pepsit akarnék eladni, miközben agyba-főbe reklámozom és dicsérem a Coke-ot. Miközben az autóban ülve, a társam veszekedését hallgatva rádöbbentem, mit is csináltam, átéltem ezt a bizonyos „Te jó isten, a francba!” – pillanatot.

Ha végignézel az életed történetén, panorámáján – gondolatban bejárod minden síkságát és magaslatát – bizonyára észreveszed, hogy nem kell sokáig kutatnod ilyen ,,Te jó ég, a francba!” – pillanatok után.

Ezek a kiszolgáltatottság, a tanulás, az emberség élményei. Én megtanultam, hogy éberebb legyek az üzleti értekezleteken és az élet egyéb területein. Jó lecke volt, és még mindig megbánást érzek, ha rágondolok. Tehát remélhetőleg neked is és nekem is megvannak a magunk ,,Te jó ég!”-pillanatai – van viszont egy bizonyos emberfajta, amelyik a jelek szerint nem él át ilyesmit.

A minap olvastam egy amerikai családról – a havi egészségbiztosításuk ára kilencszáz dollárról közel háromezer dollárra nőtt, plusz a közel tízezer dolláros önrész. Gyakorlatilag hasznavehetetlen egészségbiztosítás – háromezer dollár egy hónapra, ráadásul közel tízezer dollárt kell egészségügyi szolgáltatásokra költeni, mielőtt érvénybe lép.

Az Obamacare előtti időkben az emberek nyolcvan százaléka elégedett volt az egészségbiztosításával – azóta viszont rengeteg, rengeteg mindent tettek benne tönkre. Az emberek nevetve szabadpiaci rendszernek nevezik, pedig nem az. Az orvosok száma hihetetlenül korlátozott; a rettenetes ötlet pedig, hogy az egészségbiztosítást a munkahelyhez kötik – hiszed vagy sem – második világháborús politikák eredménye. Ugyanis az alacsonyabb képességű munkások nem kaphattak fizetésemelést, ezért a cégek egyszerűen felajánlották, hogy átvállalják az egészségbiztosítási költségeiket. Amikor pedig az ember egy új helyen munkába állt, többé nem tagadhatták meg tőle a biztosítást az egészségügyi állapota miatt. Ha pedig egy beteg emberre is köthető egészségbiztosítás, a legtöbben egyszerűen meg fogják várni, amíg megbetegszenek, és azután kötnek biztosítást – ami hihetetlen mértékben megemeli a biztosítótársaságok költségeit. Ha utólag is meg lehetne kötni, nyilvánvalóan senki sem kötne tűzkárbiztosítást addig, amíg ki nem gyullad a háza.

Tehát az egész rendszer teljesen fenntarthatatlanná vált, a biztosítás ára pedig a csillagos égig emelkedett. Aztán tele vannak az orvosi rendelők – főleg a sürgősségi osztály – illegális bevándorlókkal, akiket tilos elküldeni. Mindez megtoldva különféle más rendeletekkel, például hogy a kormány nagyobb összegű támogatást fizet, ha egy gyermek valamilyen fogyatékosságban szenved – ami az olyan képzeletbeli fogyatékosságok elburjánzását eredményezte, mint a hiperaktivitás és hasonlók, amelyek ürügyén gyógyszerezni lehet a gyerekeket – a gyógyszereket a kormány fizeti, és a szülőknek is külön fizet azért, hogy beadják őket. Gondolom még mindig jobb, mint megreformálni azt a rettenetes, börtönszerű poklot, aminek az állami iskolákat ismerjük. Ezek és a többi hasonszőrű intézkedés felpumpálta az egészségügyi szolgáltatások árát.

Természetesen ki ne szeretné, hogy a kormány a törvény erejével garantáljon biztosítást az ő ritka betegségének? Úgy értem, esetemben nyilván vannak betegségek, amikre szeretnék biztosítva lenni, például természetesen a rák, viszont nem félek a szívinfarktustól vagy a diabétesztől – elég robosztus vagyok, hetente ötször járok edzeni – tehát ezekre nem akarnék biztosítva lenni. Az egészségbiztosításnak az egyén életviteléhez kellene illeszkednie. A különböző betegségek és gyengeségek hetven százaléka életstílushoz köthető – tehát a tetteinkkel okozzuk őket. Például extrém sportokat űzünk, elhízunk, nem tornázunk rendszeresen, vagy ülőmunkát végzünk – ami mellesleg ugyanolyan káros, mintha dohányoznál. (Nem véletlenül vezetem állva ezt a műsort. A napokban le kellett ülnöm valami munkához néhány órára, és mit ne mondjak, úgy éreztem magam utána, mint egy kérdőjel.) Tehát az ember hatással lehetne a saját biztosítási költségeire az életvitelével: alacsonyan tarthatná azzal, hogy egészséges életvitelt folytat, vagy többet fizetne, ha erre nem hajlandó. Ám ehelyett sokan azt szeretnék, ha a saját ritka betegségük mindenki más biztosításába is bele lenne foglalva, így megoszlana, tulajdonképpen szocializálódna a többletköltség.

Kapcsolódó bejegyzés: Hans-Hermann Hoppe – Az egészségügy megoldása 4 lépésben

Arról nem is beszélve, hogy a rengeteg reguláció és szabályozás miatt a szövetségi gyógyszer-jóváhagyás – az olyan gyógyszerek illegális volta és hiánya Amerikában, amik Európában réges-rég legálisak és életeket mentenek – az elmúlt két évszázadban több mint ötmillió amerikai beteg életébe került. Nos, ezek a halottak nem kizárólag öregemberek voltak, hanem adófizetők, és az a rengeteg befektetés a lakhatásukba, a nevelésükbe, az oktatásukba; az a rengeteg emberi erőforrás mind elveszett.

Amikor Obama először kezdett az Obamacare-ről beszélni, jobb ellátást és harminc százalékos árcsökkenést ígért. Jobb ellátás kevesebb pénzért – így adták el az Obamacare-t az embereknek. Így tette rá a kormány a kezét Amerika gazdaságának húsz százalékára. Amikor az ember valamit megígér, amikor mások egészségével játszik, az nem kis dolog. Az nagyon-nagyon komoly dolog. Az ember nem sokat gondol az egészségére, amíg fiatal, erős és golyóállónak érzi magát – aztán elmúlik ötven és jó barátságot köt az optometristájával, székletmintákat küld ide-oda, satöbbi. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amikre csak idővel ébred rá az ember – nagyon is halandó húsmarionettjének törékenységére és öregedő nyikordulásaira. Akkor azonban nagyon fontossá válik. Ezzel játszadozni pedig rettentő komoly dolog. Ez a családapa, akinek a biztosítási díja havi kilencszáz dollárról háromezer dollárra emelkedett, otthagyta az állását, mert azt hitte, az Obamacare segítségével tisztességes áron biztosítást szerezhet. Ez tényleg belejátszik az emberek életébe és döntéseibe. Nem csak az egészségüket érinti, hanem az állásukat is, vagy a képességüket arra, hogy vállalkozni kezdjenek – például a kockázatvállalás képességét, hiszen nem tudhatják, mi jöhet még jövőre. És mi lesz azokkal, akiknek idén még nem emelkedett ekkorát a biztosítási költsége – velük mi lesz jövőre?

Az Obamacare bevezetésének valódi oka természetesen az volt, hogy a rengeteg állami szabályozás és belépési korlát méregdrágává tette az egészségügyi szolgáltatásokat. Például az isten szerelmére, termékenységi hormonkezelés – mi van, ha az ember nem akar teherbe esni; különben is, negyven fölött senkinek nincs szüksége ilyesmire – de persze mindenki, akinek kellenek ilyenek, azt akarja, hogy a kormány kötelező jelleggel mindenki mást is biztosítson rá – így megoszlanak a többletköltségek. Ez teljesen természetes – gonosz, de természetes – és elkerülhetetlenül része egy ilyen rendszernek.

Tehát az egészségügyi szolgáltatások ára annyira megemelkedett, hogy a fiatalok kezdtek egyre inkább az ifjúságukra hagyatkozni. Pedig ennek úgy kellene működnie, mint az életbiztosításnak. Tudod, hogy működik az életbiztosítás? Ha fiatal korodban megveszed, akkor egy idő után a kamatok fedezik az évi járadékokat, így végül szinte ,,ingyen” van az életbiztosításod. Természetesen egészségbiztosítást is fiatalon kellene kötni, amikor az ember még erős és egészséges, olcsó prémiumokkal – esetleg ráfizetni egy kis extrát, hogy félretehessenek belőle valamennyit, vagy szimplán venni néhány Bitcoint – így szinte ingyenesen bebiztosíthatjuk magunkat öregkorunkra.

Természetesen szükség van a fiatalokra. Ahhoz, hogy a rendszer működni tudjon, egészséges emberekre van szükség, olyanokra, akik pillanatnyilag nem fogyasztói az egészségügyi szolgáltatásoknak. Azonban amikor az egészségügyi szolgáltatások ára megemelkedett, a fiatalok egyszerűen azt gondolták: ,,Felejtsd el. Én nem fizetek ezért a rengeteg egészségügyi szolgáltatásért, amit az életben nem fogok használni. Az önrész magas, valószínűleg nem is leszek beteg és egyébként sem tagadhatják meg tőlem a biztosítást a fennálló egészségügyi állapotomra hivatkozva. Úgyhogy inkább megvárom, amíg tényleg megbetegszem, és majd akkor kötök biztosítást.”

Ugye érted. Ez a rendszer teljes káosz, és minden körömnyi szabadpiaci, osztrák gazdaságtani ismerettel rendelkező félhülye meg tudta volna mondani, hogy az lesz – ahogyan én is sok-sok évvel ezelőtt megmondtam, hogy a prémiumok ára csillagászati magasságokba emelkedik majd és az egész rendszer még instabilabb lesz, mint előtte volt. A valódi cél pedig éppen ez; hogy destabilizálják a szabadpiac maradványait az egészségügyben, így az állam átveheti az egészet. Az állam imádja az egészségügy államosítását. Lehetővé teszi, hogy szavazatokat vásároljanak és az államtól függő, védtelen, kiszolgáltatott lakosságot teremtsenek. Hatalmas beleszólást ad a lakosság életébe, a gyermekeik életébe, a jövőjükbe – istenadta ajándék a hataloméhes szocialista majomagynak, amelyik az államhatalom létráján csimpaszkodik felfelé. Természetesen ez volt a cél.

Obama, Gruber és mások pedig az amerikai emberek elé álltak és azt ígérték, hogy ez nagyszerű lesz. Hogy harminc százalékkal csökkenti majd a prémiumokat, hogy jobb minőségű lesz az ellátás, és hogy ha szeretik a jelenlegi orvosukat, megtarthatják; ha szeretik a jelenlegi biztosítási tervüket, azt is megtarthatják.

Próbálom meghatározni, mit értünk általánosan az emberség alatt – a biológiai definícióra gondolok, nem arra, hogy valamiféle közös tulajdonságon, az emberségességen osztozunk – mivel arról nyilvánvalóan szó sincs. Te és én átéljük a magunk ,,te jó isten, a francba” – pillanatait; de ez nem tűnik a fajra egészében jellemzőnek.

Én nem tudom, hogy ez a különbség a hideg és a meleg éghajlat következménye-e. Hiszen ha például egy trópusi szigeten élsz, ahol minden tele van kókuszdióval, nincsenek olyan gondjaid, hogy ,,a francba, elfelejtettem kókuszdiót raktározni a télre;” nincsenek ilyen pillanataid. Nincs ugyanakkora szükség tervezésre, a vágyak kielégülésének késleltetésére. Viszont ha egy hidegebb éghajlatú területen élsz növénytermesztésből – tehát olyan helyen, ahol mezőgazdaság és hideg évszak van – ott az emberek tényleg megtapasztalják ezeket az ,,ó, a francba!”-pillanatokat. Ott tényleg állandósul a jövő miatti aggodalom – mivel ha valaki nem aggódik a jövője miatt, akkor nem marad életben. Amikor az éléskamrádat vagy a spájzodat szemléled mondjuk Januárban vagy Februárban és már nincsen benne elég étel, akkor érezned kell ezt a szorongást.

Egy másik metaforával érzékeltetve a különbséget: az ember egy yacht büféjében ülve nem azt méricskéli, hogy a vacsorájának mekkora porcióját raktározza el, de ha például egy mentőcsónakban kuporog az óceán közepén három másik emberrel és mindössze négy zacskó sós-ropogóssal, akkor jobban teszi, ha azonnal nekilát a porciózásnak. Ilyenkor lép a képbe a szorongás, és következményképp az erőforrások óvatos beosztása, az előrelátó tervezés, a fogyasztás és a szükségletek kielégülésének késleltetése.

Talán ezért tolódik el a gyermekvállalás azokban a stresszes időszakokban, amikor a társadalom hanyatlásnak indul, az adók emelkednek, és mélyen legbelül mindenki tudja, hogy a rendszer fenntarthatatlan. Környezeti nyomás hatására a hideg éghajlatról származó társadalmakban kevesebb, a meleg övezetben több gyermek születik. Ez az r/K szelekció, amit a Gene Wars sorozatban már kifejtettem.

Ugyanakkor elterjedté vált ez a jamaicai, trópusi klisé, amiről Bob McFerrin is énekel: don’t worry, be happy. ,,Miért vagy ilyen feszült, lazíts már, élvezd az életed, tedd fel a lábad az asztalra és kortyolj bele egy sörbe.” Hogyne, bőven van idő ellazulni és élvezni a dolgokat – de nem akkor, ha az őseidnek hűvös éghajlaton kellett növényeket termesztenie, mert ebben az esetben a legjobb lesz szorongani, a legjobb lesz előre tervezni, és a legjobb lesz megtanulni, hogyan ne élvezzük a pillanatot, mivel aki elkényelmesedik a pillanatban, az télen éhen fog pusztulni. Netán a szomszédokra, családra, barátokra szorul és negatív társadalmi következményeket szenved el. ,,Ó, a francba, annyira nem akarok az apósoméktól kérni egy zsák lisztet meg tíz szelet kenyeret, mert rám fognak ripakodni, hogy mi az istenért nem terveztem előre.” Szóval az ilyen viták is erősítik az ,,A francba!”-pillanatokat. Vagy ha marad is elegendő élelem, viszont jobban be kell osztani, féladagokat kell enni vagy ilyesmi – ettől a test meggyengül és fogékonyabbá válik a betegségekre, ami az őseink idejében nagyon is komoly veszély volt.

Tehát ami a politikai vezetőket illeti, nekik minden okuk meglenne gigantikus ,,A francba!” – élményeken keresztülmenni. ,,Te jó ég, azt hittem, tömegpusztító fegyverek vannak Irakban ezért elrendeltem a lerohanását, amivel destabilizáltam a teljes Közel-Keletet és meggyilkoltattam több százezer embert!” 

Nos, én elég rosszul éreztem magam azért, mert egy versenytárs termékét reklámoztam egy értekezleten. Napokig rágódtam rajta. Te és én töprengünk, rágódunk a magunk ,,te jó ég”-pillanatain, a politikai vezetők viszont szemmel láthatóan nem zavartatják magukat ilyesmivel. Mintha fantasztikusan immunisak lennének rá. Ha Szíria és Líbia lerombolása és egy civilizációt fenyegető migránsválság Európára szabadítása nem egy gigantikus ,,Ó, te jó ég!”-élmény, akkor a világon semmi sem az. Azonban tény, hogy a politikusok nem élnek át ilyen pillanatokat. Felébredt akár csak egyetlenegyszer is Barack Obama vagy Hillary Clinton hajnali háromkor a kínzó tudatra, hogy ,,Te jó ég, Líbiában nyílt színen, négyszáz dollárért rabszolgát lehet venni, meg lehet vásárolni egy emberi lényt, ilyesmi nem történt mielőtt én beavatkoztam és megbuktattam Gaddafit! A francba, Líbiában ismét virul az emberkereskedelem és a rabszolgaság, mekkora katasztrófát teremtettem, te jó ég, mennyire sajnálom!”

Mindenesetre nyoma sem látszik rajtuk a megbánásnak. Az ,,ó, a francba” alkalmakkal járó önmarcangolás, szégyen, és kognitív disszonancia fájdalmas és kellemetlen élmény; bizonyára mindannyian kívántuk már, hogy bárcsak varázsütésre megmenekülhetnénk tőlük. És természetesen szívük szerint az őseink sem élték volna őket át, csak éppen kihaltak közülük azok, akik nem tették.

Jól szeretnénk magunkat érezni, a civilizáció fennmaradásához azonban elengedhetetlen a stressz, a körültekintés és az aggodalmaskodás. Bizonyos csoportok a társadalomban egyáltalán nem aggodalmaskodnak, míg más csoportok igen. Szerintem ez a különbség a kulturális háború valódi gyökere, amely a jobb- és a baloldal, a szegény és a gazdag, illetve az egymás ellen forduló nemek vagy rasszok formájában manifesztálódik. Vannak olyan csoportok a nyugati társadalmakban, amelyek nem aggódnak – nemigen gondolnak az államadósságra, a fogyatkozó szólásszabadságra, a demografikus kicserélődésre vagy a termékenységi rátákra; nem tekintenek az idő feneketlen kútjának mélységeibe, csak élvezik a jelen pillanatot. Ez nagyon szórakoztatónak tűnhet – azt mondják, a heroin is az, csak hosszú távon válik problematikussá.

Ez társadalmunk egyik óriási kiegyensúlyozatlansága. Azok, akik nem aggodalmaskodnak hatalmas előnyben vannak azokkal szemben, akik igen. Főleg, amikor a kultúra egésze is erre az ,,ó, csak a gyökerek idegeskednek, élj a mának, haljunk meg fiatalon” szemétre erősít rá. Ráadásul a demokráciában a gyermektelenek szintén mérföldekkel előnyösebb helyzetben vannak, mint a szülők. A szülők ugyanis meglehetősen elfoglaltak, nincs idejük aktivistáskodni – ami mulatságos, hiszen ők azok, akik valóban érdekeltek a világ helyzetének hosszú távú javulásában. Nincs idejük szervezkedni, felvonulni, tüntetni, megvalósítani. Egy jóléti államban a munkanélküliek – akik segélyből vagy egyéb állami juttatásokból élnek, tehát érdekük az állam újraelosztó hatalmának kiterjesztése – óriási előnyben vannak, ráadásul az ösztönzőik is erősebbek. A keményen dolgozó, szorgalmas családapák és családanyák – akik a civilizáció fennmaradásának egyetlen esélyét jelentik – óriási hátrányban találják magukat, amikor az érdekeik érvényesítéséről van szó. Ez ugyanis idő kérdése, és csak fix mennyiségű órája van egy napnak. Én például most fejeztem be az első könyvemet, mióta nyolc évvel ezelőtt szabadságot vettem ki, mint édesapa. (Nagyszerű könyv, nézzétek meg az artoftheargument.com-on, nagyon büszke vagyok rá!).

Azoknak, akik hideg éghajlatról származnak, gyermeket vállalni egyébként is egyfajta áldozat, a jelen feláldozása a jövőért. Ha tényleg szeretnének apák és anyák lenni, befektetni a gyermekükbe, jól ismerni őket, alapelveket és minden szépet-jót tanítani nekik, akkor ritkán pihenhetik ki magukat és nagyon sok idejüket és energiájukat köti le a gyermekeikkel való érintkezés.

A gyermekekbe akkor kell a legtöbb munkát belefektetni, amikor még fiatalok. A szülőség az első öt évről szól. Néha mondom is a feleségemnek, hogy a mi munkánk véget ért, egy kevés igazítás itt vagy ott, némi alkalmankénti javítgatás, de a valódi munkánk mint szülők évek óta befejeződött, mivel a kislányunk nyolc éves és olyan, amilyen. Sok személyiségjegy persze genetikus, de ha az ember az első öt évet jól csinálja, onnantól már nehéz elrontani, és fordítva is igaz: ha elrontod az első öt évet, azt nagyon nehéz jóvátenni.

Tehát a hideg éghajlatról származó embercsoport meghozza az áldozatot és befektet a gyermekeibe, mert szeretné átélni a felnőtté válásuk örömét, társaságot és unokákat akar biztosítani magának öregkorára, és tisztában van az alapvető ténnyel, hogy az idegenek csak addig keresik a társaságát, amíg fiatal, szexi és kívánatos. Az idősek gyakran panaszolják, hogy mások többé nem foglalkoznak velük, mintha valamiképp láthatatlanná változtak volna a társadalom szemében – főleg, miután nyugdíjba mennek – de aki befekteti a szükséges energiát és szeretetet a gyermekeibe, és jól csinálja, arra nem ez a sors vár. Tehát az okos emberek szemében még a gyermekvállalás is a szükségletek kielégülésének késleltetéséről szól.

Ebből következik, hogy az intelligens emberek ódzkodása a gyermekvállalástól jelzésértékű, ez a kanári a szénbányában, amely elsőként tudatja, hogy egy társadalom alapjában véve hibás. Vegyük például Japánt, Japánnak van a világon a legmagasabb adósság-GDP aránya – még magasabb mint Görögországé vagy Amerikáé, Amerikáé pedig még magasabb, mint Kanadáé (mindannyiótoknak mondom, aki szerint Kanada egy szocialista pokol: persze, az egészségügy államosítva van, de legalább nem egy óriási birodalom több mint hétszáz katonai bázissal szerte a világon). Szóval noha a demográfia Kanadában enyhén szólva problematikus, addig Japán egy alapjában véve fenntarthatatlan társadalom. A japánok az egyik legokosabb emberek a világon, átlagosan 105-106 körül van az IQ-juk. A szibériai tundráról származnak, a rizstermesztéshez pedig átlagon felüli matematikai érzékre és intelligenciára van szükség, ami hozzájárult ahhoz, hogy nagyfokú vizuális-térbeli intelligenciára tegyenek szert, mint etnikum. Vess egy pillantást a termékenységi rátájukra.  Az intelligens emberek termékenységi rátájának zuhanása azt jelenti, hogy ezek az emberek érzékelték, hogy a környezetük válság felé halad – és egy válságban minél kevesebb gyermeket kell etetnie az embernek, annál jobb. Ha hosszú zord évszakra vagy ínséges termésre van kilátás, az intelligens emberek között csökken a termékenységi ráta. Tehát egy ilyen jelenségnek hatalmas  ,,Ó, te ó ég!” – élményt kellene kiváltania az egész társadalmunkból.

Egy ideje szemezgetek az elképzeléssel, miszerint az európaiak a két világháború miatt nem látták több értelmét a gyermekvállalásnak. Mi értelme azt a rengeteg energiát, erőforrást és érzelmi kötődést a felnevelésükbe fektetni csak azért, hogy a kisfiuk végül felrobbanjon, darabokra szakadjon, mustárgázt szívjon vagy visszaváltozzon a porrá, amelyből vétetett és elfújja a nyugati szél? Csak azért, hogy a kislányuk beleszeressen egy férfibe, aki rámosolyog és tiszteleg, miközben matrózdalokat dúdolva távolodik egy szürke hajón, amely egy idegen országba viszi azért, hogy beleszántsák annak idegen talajába? Minek? A második világháború után persze egy baby-boom és egy baby-bust következett.

A jóléti állam után az emberek kezdték megérezni a jelentős gazdasági diszlokáció előszelét. A hatalmon lévők pedig az évtizedek alatt, amióta a születési ráták zuhannak, egyetlenegyszer sem mondták, hogy: ,,A francba, az intelligens emberek egyre kevesebb gyermeket vállalnak – valamit pokolian elrontottunk, muszáj lesz valamiképp helyrehozni!”

Egy emberi társadalom két legfontosabb erőforrása az intelligencia – a nyers, genetikus intelligencia – és az empátia. Az empátiához tizenhárom elkülönült agyi terület összehangolt működése szükséges, amit szerintem szinte lehetetlen kifejleszteni, ha az ember nem tanulja meg gyermekkorában. Az empátia emellett valamelyest összefügg az intelligenciával – okos emberből pedig általánosságban kevesebb van, mint buta.

Okos emberekre van szükség a gazdaság működtetéséhez, a bőség, a vagyon megteremtéséhez. Amerikában a lakosság alsó fele összesen kevesebb, mint három(!) százalékát fizeti a teljes szövetségi adóbevételnek. Ennek nyilván a jövedelemhez van köze, a jövedelem pedig nagyon szoros kapcsolatot mutat az IQ-val. Tehát amikor egy országban nagyon sok buta ember él, az okosak pedig nem vállalnak gyermeket, a rendszer össze fog omlani. Az okos emberek termelik meg azt a vagyont, amit a jóléti intézkedéseken és más újraelosztó mechanizmusokon keresztül az állam a butákhoz áramoltat, akik így több gyermeket szülhetnek; arra késztetve az okos embereket, hogy kevesebb gyermeket vállaljanak, elindítva a rendszer összeomlásához vezető halálos spirált.

Ennek a hatalmas ,,A francba!”-pillanatnak évtizedekkel ezelőtt kellett volna beütnie, amikor az intelligens emberek között zuhanni kezdett a termékenységi ráta. Miért kezdett zuhanni? Mert az intelligens emberek előre terveznek és felismerték a közeledő nehézségeket. Mint K-szelekciós organizmus, amelynek valaha túl kellett élnie a telet, az intelligens emberek utódszáma csökken, amikor az erőforrások mennyisége szűkösebbé válik. Az okos emberek akkor vállalnak több gyermeket, amikor az erőforrások száma nő – például a II. Világháború utáni Amerikában, ahol heti negyven óra munkából egy férfi el tudott tartani egy feleséget, egy házat, egy autót és öt vagy hat gyermeket, mert az adók és a szabályozások; az állami beavatkozás szintje nagyon alacsony volt a gazdaságban.

Ezzel a figyelmeztető jellel, ezzel az óriási ,,Te jó ég!”-élménnyel a társadalomnak akkor kellett volna szembenéznie, amikor én voltam gyerek. A hatvanas évek közepén, de a hetvenes években már egész biztosan létező jelenség volt. Nem tették. Nem vették figyelembe, mert a hatalmon lévőknek a jelek szerint nincsenek ilyen ,,Te jó ég!”-pillanataik. Immunisak rájuk, nem érzik át őket sem amikor döntéseket hoznak, sem miután meghozták őket. Hol vannak Obama könyvei és újságcikkei tele megbánással arról, hogy: ,,Úristen, mi poklot műveltem? Keresztülvittem egy intézkedést, amely embertömegeket fosztott meg az orvosuktól és a biztosítási terveiktől, hatalmas felfordulást okoztam az emberi szükségletek egyik legérzékenyebb és legjelentősebb területén! Mit tettem? Nem ezt ígértem, az ígéreteknek pontosan az ellentéte történt – a francba!”

A politikusok hallgatnak a bevándorlásról is, senki sem említi, hogy ,,Ez a tömeges bevándorlás a harmadik világból tényleg nem úgy halad, ahogyan terveztük – ez nem integráció, ez nem gazdagító, ez elkergeti a fehér embereket a saját szomszédságaikból, instabilitást okoz, gyújtópontja a terrorizmusnak, no-go zónákat teremt és hatalmas terhet ró a szociális szolgáltatásokra!”

Újabban hónapokat kell várni egy orvosi időpontra, az iskolák némelyike pedig nevetségesen túlzsúfolttá vált és bábeli nyelvzavar uralkodik benne, ilyen körülmények között szinte lehetetlen jó minőségben tanítani. Az ingatlanárak az egekbe szöktek, mert ha természetes úton nő a népesség, akkor van idő új házakat építeni addigra, mire a gyermekek felnőnek, de mikor százezrek áramlanak be minden évben, a hirtelen kereslet felpumpálja az árakat. A bérek az elmúlt évtizedekben stagnáltak vagy sok formában zuhantak, a tinédzserek pedig többé nem kapnak munkát, mert a tömeges harmadik világbeli bevándorlásnak köszönhetően sok diákmunkát vagy automatizálnak, vagy felnőtteknek adnak, hiszen a diákok hat-tizenkét hónapon belül úgyis felmondanak, az olcsó harmadik világbeli migráns azonban terhelhető és ott marad.

Az állam fedezetlen kötelezettségei ezen a ponton több, mint kétszázmillió dollárt tesznek ki. Abszurd összeg, amit nyilvánvalóan képtelenség előteremteni, még az infláció sem jöhet szóba. Venezuelában az infláció most érte el a háromezer százalékot. Az emberek eladják vagy elajándékozzák a gyermekeiket, mert nem tudják etetni őket; Venezuelában 75 centért orális szexet kapsz egy kisgyermektől, borzalom! Középkorú nők szöknek át Kolumbiába, hogy kétségbeesetten árulják a testüket mint kurvák, mint prostituáltak azért, hogy élelmiszert vehessenek a családjuknak. Azok, akik támogatták Chavezt, akik támogatták Venezuela gazdaságának államosítását, akik támogatták a szocializmust Venezuelában – volt akár csak egyetlenegy ,,Ó, te jó ég!”-pillanatuk? Kirázta őket a hideg csak egyszer is ennek a tudatától? ,,Te jó ég, azt hittem minden nagyszerű lesz, mostanra pedig a korábbi szegények nyomorult koldusokká váltak! Azt hittem, fel fogom szabadítani a nőket, most pedig úgy élnek, mint a középkori a szexrabszolgák! Azt hittem, jobb egészségügyi ellátás lesz, most pedig…!” – Keressetek rá a venezuelai kórházakra, olyanok, mint valami garázsvásár a Stranger Things-beli fejjel-lefelé világból.

Átéltek ezek az emberek egyetlen ,,Te jó ég”-pillanatot is? Vagy a feministák, akik a nők boldogságát tűzték ki célul, a nők pedig évtizedről évtizedre egyre boldogtalanabbak lettek? Ma a középkorú amerikai nők negyede antidepresszánsokat szed. Vagy azok, akik kitalálták, hogy az egyetemek kapui nyitva álljanak boldog-boldogtalan előtt – most pedig itt ez a rengeteg eladósodott diplomás, akik egy papírzacskóból sem tudnák logikus érvekkel vagy tudományos kutatással megtalálni kiutat, miközben a szólásszabadság haldoklik, az erőszak pedig terjed.

Van valaki rajtunk, kisebbségen – az olykor boldog kisebbségen – kívül, aki átéli ezeket az ,,Ó, a francba!” pillanatokat? Van-e valaki, aki elborzadva és megbánással gondol vissza az egész jóléti állam ötletére? A jóléti államnak el kellett volna tüntetnie a szegénységet – mostanra megszilárdította és meghosszabbította azt az adósságokon keresztül. Az adósság nem több, mint elhalasztott, időben kitolt szegénység. Sokkal nagyobb a szegénység most, mint a jóléti állam előtt volt, ráadásul foglalkoztatás-rezisztens2 személyiségű emberek teljes generációi láttak azóta napvilágot. (Ez egy létező technikai fogalom.)

Átélte bármelyik politikus ezt az ,, A francba” élményt? ,,A Közép-Kelet ügyeinek manipulálása, az észak afrikai és egyéb vezetők megbuktatása… a francba! Te jó ég, ez a tömeges bevándorlás a harmadik világból; te jó isten, ez az egész menekült-átverés!”

,,A francba, eltérő termékenységi ráták a különböző csoportok között; Istenem ez a jóléti állam; te jó ég, azok a 60-as évek, amikor Amerika úgy döntött, hogy a tanárokat gyakorlatilag nem lehet többé kirúgni!” – Visszanéz valaki az összeomló oktatásra, hangoztatja bárki is, hogy ez egy rossz ötlet volt?

Ez igazán furcsa paradox, de én itt most abbahagyom. Kíváncsi vagyok a véleményetekre erről az egészről. Az a helyzet ebben a társadalomban, a történelemben, talán a személyes életetekben is – sőt, talán legfőképpen ott – hogy az ember vagy átéli, kimondja és tettbe ülteti ezeket az ,,Ó, te jó ég, a pokolba!” pillanatokat; vagy hamarosan a pokolban fog élni.

The post Stefan Molyneux – Az ‘Ó, a francba’ pillanat appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/24147-2/feed/ 0 24147
Hans-Hermann Hoppe – Rothbardi etika https://ellenpropaganda.com/rothbardi-etika/ https://ellenpropaganda.com/rothbardi-etika/#comments Mon, 04 Dec 2017 14:28:50 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24121 A társadalmi rend kérdése Robinson Crusoe egyedül, a szigetén azt csinál, amit csak akar. Esetében egyszerűen nem merülnek fel a rendkövető emberi magatartás – a társadalmi együttműködés – szabályaival kapcsolatos kérdések. Ez a kérdés természetesen csak akkor merülhet fel, ha megérkezik egy második személy, Péntek is a szigetre – de a kérdés még akkor is...

The post Hans-Hermann Hoppe – Rothbardi etika appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 37 perc

A társadalmi rend kérdése

Robinson Crusoe egyedül, a szigetén azt csinál, amit csak akar. Esetében egyszerűen nem merülnek fel a rendkövető emberi magatartás – a társadalmi együttműködés – szabályaival kapcsolatos kérdések. Ez a kérdés természetesen csak akkor merülhet fel, ha megérkezik egy második személy, Péntek is a szigetre – de a kérdés még akkor is javarészt irreleváns marad mindaddig, amíg nem áll fenn szűkösség. Tegyük fel, hogy ez a sziget az Édenkert. A külvilág minden jószága korlátlan bőségben rendelkezésükre áll. Ezek „szabad javak,” mint ahogy normális esetben „szabad” jószág a levegő is, amit belélegzünk. Bármit is tegyen Crusoe ezekkel a javakkal, cselekedetei nem befolyásolják sem a számára elérhető jövőbeli kínálatukat, sem a Péntek számára elérhető jelenlegi vagy jövőbeli kínálatukat (és vice versa). Tehát lehetetlen, hogy Crusoe és Péntek valaha konfliktusba kerüljenek e javak használatával kapcsolatban. A konfliktus csak akkor válik lehetségessé, ha a javak szűkösek, és csak ekkor merülhet fel az olyan szabályok megalkotásának kérdése, amelyek lehetővé teszik a rendkövető, konfliktusmentes társadalmi együttműködést.

Az Édenkertben mindössze két szűkös jószág létezik: egy személy fizikai teste és annak állóhelye. Crusoe és Péntek csak egyetlen testtel rendelkeznek, és egy időben csak egyetlen helyen állhatnak. Tehát Crusoe és Péntek még az Édenkertben is konfliktusba kerülhet: nem foglalhatják el egyszerre ugyanazt az állóhelyet anélkül, hogy ezzel ne kerüljenek fizikai konfliktusba egymással. Ennek megfelelően még az Édenkertben is szükségesek a rendkövető társadalmi magatartásra vonatkozó szabályok – az emberi testek helyénvaló elhelyezkedését és mozgását illető szabályok. Az Édenkerten kívül, a szűkösség birodalmában pedig szükségesek azok a szabályok, amelyek nem pusztán a személyes testek használatát szabályozzák, hanem mindenét, ami szűkös, hogy minden lehetséges konfliktus elkerülhető legyen. Ez a társadalmi rend kérdése.

A megoldás:
Az eredeti birtokbavétel és a magántulajdon gondolata

Számos állítólagos megoldást fogalmaztak meg a társadalmi és politikai bölcselet történelme során a társadalmi rend kérdésére, és az egymást kölcsönösen kizáró indítványok sokasága hozzájárult ahhoz a tényhez, hogy napjainkban gyakran hiábavaló ábrándnak tekintik az egyetlen „helyes” megoldás kutatását. Viszont ahogyan azt demonstrálni fogom, van egy helyes megoldás; ennélfogva semmi okunk nincs engedni az erkölcsi relativizmusnak. Nem én fedeztem fel ezt a megoldást, és ami azt illeti, nem is Murray Rothbard. Valójában a megoldás évszázadok óta, ha nem sokkal régebb óta ismert. Murray Rothbard „pusztán” annak köszönheti a hírnevét, hogy ismét felfedezte ezt a régi és egyszerű megoldást, és világosabban, meggyőzőbben fogalmazta azt meg, mint bárki előtte.

Hadd kezdjem azzal, hogy felvázolom a megoldást – először az Édenkert különleges esetére, majd a mindent átható szűkösség „valódi” világára alkalmazva – majd áttérek annak magyarázatára, hogy miért ez a megoldás, nem pedig bármelyik más a helyes.

Az Édenkertben az az egyszerű szabály biztosítja a megoldást, amely előírja, hogy mindenki oda helyezi vagy mozgatja a testét, ahová szeretné, feltéve, hogy senki más nem áll már ott és foglalja el ugyanazt a helyet. Az Édenkerten kívül, a mindent átható szűkösség birodalmában a következő szabály biztosítja a megoldást: Mindenki tényleges tulajdonosa saját fizikai testének, illetve az összes olyan helynek és természetadta jószágnak, amit elfoglal és saját testével használatba vesz, feltéve, hogy senki más nem foglalta már el vagy használta ugyanazt a helyet és jószágot előtte. Az „eredetileg birtokba vett” helyek és javak tulajdonlása magába foglalja a tulajdonos jogát ahhoz, hogy úgy használja és alakítsa át ezeket a helyeket és javakat, ahogyan csak jónak látja, feltéve, hogy ezzel nem változtatja meg kéretlenül egy másik személy által eredetileg birtokba vett helyeket és javakat. Különösen, miután egy helyet vagy jószágot először birtokba vettek azáltal, hogy (John Locke kifejezésével élve) „elegyítették vele a munkájukat,” csak úgy lehet megszerezni ezeket a helyeket és javakat, ha önként, szerződésesen átruházzák azok tulajdonjogát egy előző tulajdonosról egy későbbire.

A széleskörben elterjedt erkölcsi relativizmus fényében érdemes kihangsúlyozni, hogy az elképzelés, miszerint az eredeti birtokbavétel és a magántulajdon a társadalmi rend kérdésének megoldása, teljes összhangban áll az erkölcsi „intuícióinkkal.” Vajon nem egyszerűen abszurd azt állítani, hogy egy személy ne legyen tényleges tulajdonosa saját testének és azoknak a helyeknek és javaknak, amiket eredetileg, azaz bárki más előtt birtokba vett, használt, és/vagy megtermelt a teste használatával? Ki más lenne a tulajdonosuk, ha nem ő? Talán nem ugyanúgy nyilvánvaló, hogy az emberek elsöprő többsége – a gyermekeket és a primitíveket beleértve – ezeknek a szabályoknak megfelelően viselkedik, méghozzá kérdés nélkül, magától értetődően?

Bármennyire is fontos, az erkölcsi intuíció nem bizonyíték. Azonban van bizonyíték arra, hogy az erkölcsi intuíciónk helyes.

A bizonyítékot kétféleképp lehet felvázolni. Egyrészről felvázolható azzal, hogy rávilágítunk a következményekre, amelyek abból fakadnának, ha az ember tagadná az eredeti birtokbavétel és a magántulajdon intézményeinek érvényességét: Ha egy A személy nem volna tulajdonosa saját testének, azoknak a helyeknek és javaknak, amelyeket ezzel a testtel vettek eredetileg birtokba és/vagy állítottak elő, illetve azoknak a javaknak, amelyeket önkéntes (szerződéses) módon szerzett egy másik, előzetes tulajdonostól, akkor csak két alternatíva létezik. Vagy egy másik, B személyt kell elismerni A teste, illetve az A által birtokba vett, előállított vagy megszerzett helyek és javak tulajdonosának, vagy máskülönben minden személyt, A-t és B-t kell mindent test, hely és jószág egyenlő társtulajdonosának tekinteni.

A az első esetében B rabszolgája és kizsákmányolásának célpontja lenne. B lenne A testének tulajdonosa, illetve az összes helynek és jószágnak, amit A birtokba vett, előállított és megszerzett, de A cserébe nem volna B testének és mindannak a helynek és jószágnak a tulajdonosa, amit B vett birtokba, állított elő és szerzett meg. Tehát e szabályt alkalmazva a személyek két kategorikusan különböző osztálya jön létre – Untermenschen, mint A, és Übermenschen, mint B – akikre különböző „törvények” vonatkoznak. Eszerint el kell vetni ezt a szabályt, mint ami egy minden emberre (eszes, racionális lényre) egyenlően alkalmazható emberi etika. Már a kezdetekkor látható bármi ilyen szabályról, hogy nem egyetemesen elfogadható, és ebből fakadóan nem lehet törvény. Ahhoz, hogy egy szabály a törvény rangjára törekedhessen – hogy igazságos szabály lehessen – szükséges, hogy a szabály mindenkire egyenlően és egyetemesen vonatkozzon.

A második, az egyetemes és egyenlő társtulajdonlás esete eleget tesz a mindenki számára egyenlő törvény követelményének. Viszont ez az alternatíva egy másik, még súlyosabb hibától szenved, hiszen ha a gyakorlatba ültetnék, a teljes emberiség azonnal elpusztulna. (És mivel minden emberi etikának lehetővé kell tennie az emberiség túlélését, el kell utasítani ezt az alternatívát.) Egy személy minden cselekedete megköveteli bizonyos szűkös eszközök (minimum a személy testének és az állóhelyének) használatát, de ha mindenki minden jószág társtulajdonosa, akkor soha sehol senkinek nem volna megengedve, hogy bármit is tegyen, hacsak nem tett szert előzőleg az összes többi társtulajdonos beleegyezésére. Viszont hogyan adhatná bárki is a beleegyezését, ha nem kizárólagos tulajdonosa a testének (hangszálait beleértve), amivel kifejezésre juttathatja a beleegyezését? Igazából először mások beleegyezésére volna szüksége ahhoz, hogy engedélyt kapjon sajátja kifejezésére, de ezek a mások nem adhatják a beleegyezésüket, mielőtt nem tesznek szert az övére, és így tovább.

Az „egyetemes kommunizmus” praxeológiai lehetetlenségének felismerésével – ahogyan Rothbard nevezte ezt a javaslatot – azonnal el is érkezünk az alternatív módhoz, amivel bemutatható, hogy az eredeti birtokbavétel és a magántulajdon a társadalmi rend kérdésének egyetlen helyes megoldása. Azt, hogy vannak-e jogai az embereknek, és ha igen, mifélék, csak érvelés (propozicionális csere) folyamán lehet eldönteni. Az igazolás – a bizonyítás, a feltételezés, a cáfolás – argumentatív igazolás. Performatív ellentmondásba keveredik az, aki tagadja ezt az állítást, mivel a tagadása önmagában is érvnek minősülne. Még egy erkölcsi relativistának is el kell fogadnia ezt az első propozíciót, amire úgy hivatkoznak: az érvelés a priorija.

Két szükségszerű konklúzió következik az érvelés a priorijának tagadhatatlan elfogadásából – axiomatikus státuszából. Először is következik belőle, hogy a szűkösségből fakadó konfliktus problémájának milyen körülmények között nincsen racionális megoldása. Tegyük fel, hogy Crusoe és Péntek fentebbi forgatókönyvében Péntek nem egy ember, hanem egy gorilla neve. Crusoe nyilvánvalóan épp úgy konfliktusba keveredhet Péntekkel, a gorillával a testét és annak állóhelyét illetően, mint Péntekkel, az emberrel. A gorilla talán el szeretné foglalni ugyanazt a helyet, amit Crusoe foglal el. Ebben az esetben – legalábbis ha a gorilla olyan entitás, amilyennek a gorillákat ismerjük – a konfliktusuknak igazából nincsen racionális megoldása. Vagy a gorilla nyer, és felfalja, összezúzza vagy félretaszítja Crusoe-t (ez a gorilla megoldása) vagy Crusoe nyer, és megöli, megveri, elkergeti vagy megszelídíti a gorillát (ez Crusoe megoldása). Ebben a helyzetben az ember valóban beszélhet erkölcsi relativizmusról. Egyetérthetünk Alasdair MacIntyre, a relativista meggyőződés egy prominens filozófusának nézeteivel, aki egyik könyve címében azt kérdezi: Kinek az igazságossága? Melyik racionalitás? – Crusoe-é, vagy a gorilláé? A válasz attól függően fog különbözni, hogy melyik oldalra áll az ember. Viszont helyénvalóbb úgy beszélni erről a helyzetről, mint amiben egyszerűn nem merül fel az igazságosság és a racionalitás kérdése: mint egy extra-morális helyzetről. Péntek, a gorilla léte pusztán egy technikai kérdéssel, nem pedig egy erkölcsi kérdéssel szembesíti Crusoe-t.  Crusoe-nak nincs más választása, mint megtanulni, hogy miként irányítsa és kezelje sikeresen a gorilla mozdulatait, mint ahogy meg kell tanulnia, hogy miként irányítsa és kezelje a környezetében lelhető élettelen tárgyakat is.

Értelemszerűen az ember csak akkor beszélhet erkölcsi kérdésről, és csak akkor válik jelentőssé a kérdés, hogy létezik-e megoldás, ha egy konfliktus mindkét szereplője részt tud venni az érvelés folyamatában. Péntek csak akkor tekinthető racionálisnak és csak akkor van értelme a kérdésnek, hogy adható-e helyes megoldás a társadalmi rend kérdésére, ha fizikai megjelenésétől függetlenül (azaz függetlenül attól, hogy úgy néz-e ki, mint egy ember, vagy mint egy gorilla) képes az érvelésre (még akkor is, ha csak egyetlen egyszer tanúsította a képességét). Senkitől nem várható el, hogy választ adjon valakinek, aki sosem tett fel egy kérdést, vagy ami ennél is fontosabb, valakinek, aki sosem fejezte ki a saját relativisztikus nézőpontját egy érv formájában. Ebben az esetben erre a „másikra” nem lehet másképp tekinteni, és nem lehet őt máshogy kezelni, mint egy állatot vagy egy növényt, azaz mint egy extra-morális entitást. Csak akkor tartozunk ennek az entitásnak válasszal, és ennek megfelelően csak akkor lehetséges azt állítanunk, hogy a mi válaszunk a helyes a konfliktus mindkét résztvevője számára, ha ez a másik entitás elviekben szünetet tarthat a tevékenységében, akármi is legyen az, úgymond hátrálhat egy lépést, és „igennel” vagy „nemmel” válaszolhat valamire, amit az ember mondott.

Másodjára, az érvelés a priorijából következik, hogy semminek az érvényességét nem lehet az érvelés módszerével vitatni azok közül a dolgok közül, amit az érvelés folyamán az érvelés logikai és praxeológiai előfeltételének kell tekinteni anélkül, hogy az ember ne bonyolódjon belső (performatív) ellentmondásba. A propozicionális cserék nem szabadon lebegő propozíciókból, hanem egy konkrét emberi tevékenységből állnak. Az érvelés Crusoe és Péntek között megköveteli, hogy mindketten rendelkezzenek, és kölcsönösen elfogadják egymásról, hogy rendelkeznek a saját testük (az agyuk, a hangszálaik, stb.) feletti kizárólagos irányítással, illetve a testük által elfoglalt állóhellyel. Senki sem fogalmazhatna meg egy állítást és várhatná el, hogy a másik fél meggyőzze magát az állítás érvényességéről, vagy esetleg hogy tagadja azt és valami mást állítson, hacsak nem feltételezné elő és tekintené érvényesnek saját és ellenfele jogát teste és állóhelye kizárólagos irányításához. Ami azt illeti, pontosan az indítványozó és az ellenfele testéhez és állóhelyéhez való tulajdonjogának kölcsönös elfogadása az, ami minden propozicionális vitának a karakterisztikus jellemzője: hogy míg az ember talán nem ért egyet egy bizonyos propozíció érvényességével, ettől függetlenül egyetért azzal, hogy nem ért egyet.

Továbbá az ember saját testéhez és állóhelyéhez való tulajdonjogát a priori (vagy vitathatatlanul) igazoltnak kell tekintenie mind az indítványozónak, mind az ellenfelének. Annak, aki azt szeretné állítani egy ellenféllel szemben, hogy egy propozíció érvényes, már azt megelőzően előfeltételeznie kell saját és ellenfele kizárólagos irányítását a két személy saját teste és állóhelye felett, egyszerűen hogy azt mondhassa: „Azt állítom, hogy ez meg ez igaz, és kihívlak arra, hogy bizonyítsd a tévedésemet.” 1

Továbbá úgyszintén lehetetlen volna érvelésbe elegyedni és az érvek meggyőző erejére támaszkodni, ha nem volna megengedett, hogy az ember más szűkös eszközöket is tulajdonoljon (kizárólagosan irányítson) a saját teste és állóhelye mellett. Ha az embernek nem volt joga ehhez, akkor mindannyian azonnal elpusztulnánk, és egyszerűen nem létezne a szabályok igazolásának problémája. Tehát a más dolgokra vonatkozó tulajdonjogokat is érvényesnek kell előfeltételezni abból a tényből fakadóan, hogy életben van az ember. Egyetlen élő ember sem képes máshogy érvelni.

És ha az embernek nem engednék, hogy tulajdonolja ezeket a javakat és helyeket az eredeti birtokbavétel módszerével – azaz azzal, hogy objektív (interszubjektíven megállapítható) kapcsolatot teremt önmaga és egy bizonyos jószág és/vagy hely között, mielőtt bárki más tenné – és helyette a későn érkezőknek adnák e javak és helyek tulajdonjogát, akkor senkinek sem volna megengedett bármiféle jószág használata, hacsak nem biztosította magának előre a későn érkezők beleegyezését. De hogyan tudná egy későn érkező a beleegyezését adni egy korábban érkező cselekedeteihez? Továbbá minden későn érkezőnek szüksége lenne a még nála is később érkezők beleegyezésére, és így tovább. Azaz sem mi, sem elődeink, sem utódjaink nem lettek volna vagy lesznek képesek túlélni, ha az ember ezt a szabályt követi. Viszont ahhoz, hogy bárki a jövőben, a jelenben vagy a múltban érveljen bármi mellett, lehetségesnek kell lennie, hogy túléljen akkor és most; ehhez pedig nem tekinthetők a tulajdonjogok az érintett személyek száma tekintetében idő felett állónak és meghatározatlannak.

Ehelyett szükségszerűen úgy kell tekinteni a tulajdonjogokra, hogy meghatározott egyének a tér és az idő meghatározott pontján elvégzett cselekvéseiből származnak. Máskülönben lehetetlen volna, hogy bárki akármit is mondjon a tér és az idő egy meghatározott pontján, és hogy valaki más válaszolhasson. Performatív ellentmondás egyszerűen azt mondani, hogy figyelmen kívül hagyható vagy igazolatlan a magántulajdon etikájának első-használó-első-tulajdonos szabálya, hiszen ennek a kimondása előfeltételezi az egyén létét, mint egy független döntéshozó egység a tér és az idő egy adott pontján.

Egyszerű megoldás, radikális konklúziók:
Anarchia és Állam

Bármennyire is egyszerű a társadalmi rend kérdésének megoldása, és az emberek bármennyire is intuitíven elfogadják és alkalmazzák az imént felvázolt magántulajdon-etikát a hétköznapi életben, ez az egyszerű és nagy igényeket nem támasztó megoldás néhány meglepően radikális konklúzióval jár. Amellett, hogy igazolatlannak ítéli és megtiltja az összes olyan tevékenységet, mint a gyilkosság, az emberölés, a nemi erőszak, a birtokháborítás, a rablás, a betörés, a lopás és az átverés, a magántulajdon etikája úgyszintén inkompatibilis egy állam létezésével, mely definíciója egy intézmény, ami rendelkezik a végső döntéshozás (törvénykezés) feletti monopóliummal és/vagy az adóztatás jogával.

A klasszikus politikaelmélet – legalábbis Hobbestől kiindulva – az államot a magántulajdon etikájának érvényre juttatásáért felelős intézménynek tekintette. Azzal, hogy az államot igazságtalannak – sőt, egy „hatalmas bűnszervezetnek” – látta és anarchista következtetésekre jutott, Rothbard nem tagadta a magántulajdon-etika érvényre juttatásának szükségességét. Nem osztotta azoknak az anarchistáknak a nézetét, akiket tanára és mentora, Mises gúnyolt, akik azt hitték, hogy minden ember jó és békeszerető emberré változna, ha békén hagyják őket.

Épp ellenkezőleg, Rothbard teljes meggyőződéssel egyetértett Mises álláspontjával, miszerint mindig lesznek gyilkosok, rablók, gazemberek, szélhámosok, és a többi, a társadalmi élet pedig lehetetlen volna, ha nem büntetnék meg őket a fizikai erő használatával. Ehelyett Rothbard azt az állítást tagadta kategorikusan, miszerint a személy és a tulajdon védelmének jogából és szükségességéből következik az, hogy a védelmet a törvénykezés és adóztatás monopolistájának kellene jogosan vagy lehetne hatékonyan biztosítania. A klasszikus politikaelméletnek a magántulajdonosok közötti szerződéses egyezség eredményeként kellett beállítania az államot ahhoz, hogy ezt állítsa. Rothbard úgy érvel, hogy ezzel hamis és lehetetlen dologra vállalkoztak. Egyetlen állam sem jöhet létre szerződésesen; ennek megfelelően bemutatható, hogy egyetlen állam sem kompatibilis a magántulajdon jogszerű és hatékony védelmével.

Az eredeti birtokbavétel, a termelés vagy a korábbi és egy későbbi tulajdonos közötti cserén alapuló magántulajdonlás magába foglalja a tulajdonos jogát ahhoz, hogy exkluzív hatáskörrel rendelkezzen a tulajdona felett; és egyetlen magántulajdonos sem adhatja át a tulajdona feletti végső hatásköréhez és annak védelméhez való jogát valaki másnak, hacsak el nem adta vagy más módon át nem ruházta a tulajdonát (ami esetén valaki más rendelkezne exkluzív hatáskörrel felette). Kétségtelen, hogy minden magántulajdonos meríthet a munkamegosztás előnyeiből, és törekedhet tulajdona több és jobb védelmére a más tulajdonosokkal és a tulajdonukkal való együttműködésen át. Azaz minden tulajdonos vásárolhat, eladhat vagy máskülönben szerződésre léphet több vagy jobb tulajdonvédelmet illetően, és minden tulajdonos bármikor egyoldalúan beszüntetheti az efféle együttműködést másokkal, vagy megváltoztathatja partnereit. Tehát jogszerűen lehetséges és gazdaságilag valószínű, hogy szakosodott egyének és ügynökségek jelennének meg a védelem iránti kereslet kielégítése céljából, akik védelmet, biztosítást és arbitrációs szolgáltatásokat nyújtanának díj ellenében az önként fizető ügyfeleknek.

Míg könnyű látni a kompetitív védelemtermelők rendszerének szerződéses eredetét, elképzelhetetlen, hogy miképp léphetnének a magántulajdonosok olyan szerződésbe, ami visszavonhatatlanul (egyszer s mindenkorra) a szerződő fél személye és tulajdona feletti végső döntéshozás hatalmával, és/vagy az adóztatás hatalmával ruházza fel a másik felet. Azaz elképzelhetetlen, miképp fogadna el bárki valaha egy olyan szerződést, ami véglegesen megengedi, hogy valaki más döntsön arról, mit és mit ne tehessen a tulajdonával, hiszen ha elfogadja, azzal gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatja magát a végső döntéshozónak. Hasonlóképp elképzelhetetlen, hogy valaha valaki beleegyezzen egy olyan szerződésbe, ami megengedi az ember védelmezőjének, hogy egyoldalúan, a védelmezett beleegyezése nélkül döntsön az összegről, amit a védelemért kell fizetnie a védelmezettnek.

Az ortodox, azaz az államista politikai teoretikusok John Locke-tól James Buchanan-ig és John Rawls-ig azzal próbálták megoldani ezt az akadályt, hogy szükségmegoldásként használt „hallgatólagos,” „implicit” vagy „fogalmi” beleegyezésekhez, szerződésekhez vagy állami alkotmányokhoz folyamodtak. Viszont az összes ehhez hasonló, tipikusan szövevényes és zavaros próbálkozás csupán hozzájárult ahhoz az elkerülhetetlen konklúzióhoz, amit Rothbard is levont: Hogy lehetetlen magántulajdonosok között köttetett explicit szerződésből származtatni az állam igazolását, és ebből fakadóan az állam intézményét igazságtalannak, azaz egy erkölcsi hiba eredményének kell tekinteni.

Az erkölcsi hiba következményei:
Államizmus, és a szabadság és a tulajdon elpusztítása

Minden hiba költséges. Ez a természet törvényeivel kapcsolatos hibák esetén a legnyilvánvalóbb. Ha valaki hibázik a természet törvényeit illetően, nem lesz képes elérni a saját céljait. Viszont mivel az efféle kudarcot mindig a hibázó személynek kell elszenvednie, ebben a világban egyetemesen uralkodik a tanulásra és a hibák kijavítására irányuló vágy. Az erkölcsi hibák is költségesek. Viszont az előbbi esettel ellentétben a költségüket nem – legalábbis nem szükségszerűen – azoknak a személyeknek kell megfizetniük, akik elkövetik a hibát. Ami azt illeti, ez csak akkor lenne így, ha a szóban forgó hiba az a hit volna, miszerint mindenkinek joga van az adóztatáshoz és a végső döntéshozatalhoz mindenki más személyét és tulajdonát illetően. Egy társadalom, amelynek tagjai ebben hisznek, halálra lenne ítélve. Egyetemes halál és kipusztulás volna az ár, amit ezért a hibáért fizetniük kellene. Viszont a helyzet egészen más, ha a szóban forgó hiba a hit, miszerint egyedül egy intézménynek – az államnak – van joga az adóztatáshoz és a végső döntéshozatalhoz (ahelyett, hogy mindenkinek joga van, vagy – helyesen – hogy senkinek sincs joga ehhez). Egy társadalom, amelynek tagjai ebben hisznek – azaz abban, hogy különböző törvényeknek kell lenniük, amelyek egyenlőtlenül érvényesek az urakra és a jobbágyokra, az adóztatókra és a megadóztatottokra, a törvényhozókra és a törvényt betartókra – valójában képes létezni és fennmaradni. Ezért a hibáért is fizetni kell. De nem fizet érte egyenlően mindenki, aki hisz benne. Ehelyett néhányan fizetni fognak érte, míg mások – az állam ügynökei – valójában hasznot fognak húzni ebből a hibából. Tehát ebben az esetben hibás lenne a tanulás és a hiba kijavításának egyetemes vágyát feltételezni. Épp ellenkezőleg, ebben az esetben azt kell feltételezni, hogy ahelyett, hogy megismernék és terjesztenék az igazságot, néhány embernek folyamatosan érdekében fog állni, hogy hazudjon, azaz hogy hamisságokat támogasson és terjesszen, még ha ő maga is tudja, hogy az hamisság.

Mindenesetre, mik az állam intézményének igazságosságába vetett hit hibájának és/vagy hazugságának a „vegyes” következményei, és mi az egyenlőtlen ár, amit meg kell fizetni érte?

Amint helytelenül igazságosnak fogadják el a kormány – a törvénykezési monopólium és az adóztatás hatalmának – elvét, illuzórikus az állami hatalom korlátozásának, illetve az egyéni szabadság és tulajdon védelmezésének bármilyen elképzelése. Ehelyett a monopólium égisze alatt folyamatosan növekedni fog az igazság és a védelem ára, minősége pedig folyamatosan zuhanni fog. Az adókból fizetett védelmi ügynökség – a vagyonelkobzó vagyonvédelmező – egy teljes ellentmondás és elkerülhetetlenül több adókhoz, kevesebb védelemhez fog vezetni. Ha – ahogyan néhány klasszikus liberális államista javasolta – a kormány kizárólag a fennálló magántulajdonjogok védelmére korlátozná a tevékenységét, akkor is felmerülne annak a kérdése, hogy mennyi védelmet állítsanak elő. Az önérdektől és a munka kényelmetlenségétől vezérelve (mint mindenki más), viszont az adóztatás egyedi hatalmával felruházva egy állami ügynök válasza mindig ugyanaz lesz: a védelmi kiadások maximalizálása – és egy nemzet szinte teljes vagyonát fel tudná élni a védelem költsége – és ugyanekkor a védelem előállításának minimalizálása. Minél több pénzt tud elkölteni valaki, és minél kevesebbet kell dolgoznia, annál jobban jár.

Továbbá a törvényhozás monopóliuma elkerülhetetlenül az igazságosság és a védelem minőségének egyenletes hanyatlásához fog vezetni. Ha a kormányon kívül senki sem gyakorolhat hatást az igazságosságra, meg fogják rontani az igazságosságot a kormány javára, az alkotmányoktól és a legfelsőbb bíróságoktól függetlenül. Az alkotmányok és a legfelsőbb bíróságok állami alkotmányok és ügynökségek, és kivétel nélkül a megfontolás alatt álló intézmény ügynökei fognak dönteni az állami tevékenység bárminemű korlátozásáról. Ahogyan az megjósolható, folyamatosan meg fogják változtatni a tulajdon és a védelem definícióját, és folyamatosan ki fogják terjeszteni a törvényhozás hatókörét a kormány javára, amíg végül eltűnik az egyetemes és megváltoztathatatlan emberi jogok – és kiváltképp a tulajdonjogok – elképzelése, és átveszi a helyét a törvény, mint az állam által alkotott jogszabályok, illetve a jogok, mint az állam által biztosított engedélyek elképzelése.

Mindannyian szemtanúi lehetünk az eredményeknek, melyeket Rothbard egytől egyig megjósolt. A tulajdonosokat és a termelőket sújtó adóteher folyamatosan növekedik, ami mellett eltörpül a rabszolgák és a jobbágyok gazdasági terhe. Az államadósság – és ebből következően a jövőbeli adók – szédítő magasságokba emelkedtek. Egyre magasabbra tornyosuló papírtörvények szabályozzák a magánélet, a tulajdon, a kereskedelem és a szerződés minden részletét. Viszont az egyetlen dolgot, ami valaha a kormány feladata lett volna – az élet és a tulajdon védelmét – nem végzi el. Épp ellenkezőleg, minél magasabbra nőttek a szociális, köz- és nemzetvédelem kiadásai, annál inkább elsorvadtak a magántulajdonjogaink, annál inkább elkobozták, elrabolták, elpusztították és elértéktelenítették a tulajdonunkat. Minél több papírtörvényt hoztak, annál nagyobbra nőtt jogbizonytalanság és az erkölcsi kockázat, a rend és a törvény helyét pedig átvette a törvénytelenség. A belföldi bűnözők és a külföldi agresszorok elleni védelem helyett a kormányunk – a tömegpusztító fegyverek hatalmas arzenáljával felfegyverkezve – agresszorként viselkedik minden új Hitler vagy gyanított Hitler-szimpatizáns ellen a világ minden táján a „saját” területén kívül. Röviden, míg egyre védtelenebbé, elszegényedettebbé, fenyegetettebbé és kiszolgáltatottabbá váltunk, az állami uralkodóink egyre korruptabbá, arrogánsabbá és veszélyesen felfegyverzetté váltak.

A moralitás visszaállítása:
A felszabadulásról

Mi tehát a teendő? Rothbard nem pusztán rekonstruálta a szabadság etikáját és felfedte, hogy a jelenlegi posványos helyzet az államizmus eredménye; úgyszintén megvilágította nekünk a moralitás visszaállításához vezető utat.

Mindenekelőtt rámutatott arra, hogy az államok – bármennyire is hatalmasnak és legyőzhetetlennek tűnnek – a létezésüket végső soron az eszméknek köszönhetik, és mivel az eszmék elviekben azonnal megváltozhatnak, gyakorlatilag az államok is egyik napról a másikra összeomolhatnak és elpusztulhatnak.

Az állam képviselői mindig és mindenhol csupán az általuk uralt népesség egy apró kisebbségét alkotják. Ennek az oka olyan egyszerű, amennyire fundamentális: száz parazita kényelmesen el tud éldegélni, ha ezer értékteremtő gazdatest vérét szívja, de ezer parazita nem élősködhet kényelemben csupán száz gazdatesten. Viszont ha az állam ügynökei csupán a népesség egy apró kisebbségét alkotják, akkor hogyan kényszeríthetik az akaratukat a népességre, és hogyan úszhatják meg ezt? A válasz, amit Rothbard, illetve őt megelőzően de la Boétie, Hume és Mises adott: kizárólag úgy, hogy az alattvaló populáció többsége önként együttműködik az állammal. De hogyan szerezheti meg az állam ezt az együttműködést? A válasz: kizárólag ha és amennyiben a populáció többsége hisz az állami uralom legitimitásában. Ez nem azt jelenti, hogy a populáció többségének egyet kell értenie minden egyes állami intézkedéssel. Ami azt illeti még akár azt is hiheti, hogy az állam számos intézkedése hibás, vagy egyenesen megvetendő. Viszont a populáció többségének hinnie kell az állam – mint olyan – intézményének igazságosságában, és ebből következően ha rosszra is fordul egy adott kormány, a hibái csupán véletlen balesetnek minősülnek, amit el kell fogadni és el kell viselni a kormány intézménye által biztosított nagyobb jó érdekében.

De hogyan hiheti ezt el a populáció többsége? A válasz: az értelmiségiek segítségével. A régi időkben ez azt jelentette, hogy megpróbál szövetségre lépni az állam és az egyház. A modern időkben ez – egy sokkal hatásosabb eszközzel – azt jelenti, hogy az oktatás államosításán keresztül: az állam által üzemelt vagy az állam által támogatott iskolák és egyetemek segítségével. Az értelmiségi szolgáltatások iránti piaci kereslet nem kimondottan magas, és nem túl biztos és stabil. Az értelmiségiek a tömegek értékítéletének és választásainak lennének kiszolgáltatva, a tömegeket pedig általában nem érdeklik az intellektuális filozófiai kérdések. Az állam viszont – jegyzi meg Rothbard – otthont biztosít a tipikusan túlhízott egójuknak, és „hajlandó meleg, biztos és állandó priccset biztosítani az értelmiségieknek az apparátusában, egy biztos jövedelmet és a presztízs teljes vértezetét.” Az igazság az, hogy a modern demokratikus állam az értelmiségiek hatalmas túlkínálatát teremtette meg.

Ez az elszállásolás természetesen nem biztosítja a „helyes” – államista – gondolkodást; és amennyire jól és általában túlfizetik őket, az értelmiségiek folyamatosan panaszkodni fognak azért, hogy milyen kevéssé értékelik az ó-de-fontos munkájukat a hatalmon levők. De kétségtelenül segít a „helyes” konklúziók elérésében, ha az ember tudatára ébred annak, hogy az állam nélkül – az adóztatás és a törvényhozás intézménye nélkül – talán munka nélkül maradna, és esetleg a kézi gázpumpa működtetésével kellene szerencsét próbálnia ahelyett, hogy olyan életbevágóan fontos problémákkal foglalkozna, mint az elidegenedés, az egyenlőség, a kizsákmányolás, a társadalmi nemek és a nemi szerepek dekonstrukciója, vagy az eszkimók, a hopik és a zuluk kultúrája. Továbbá ha valamelyikük nem érzi, hogy eléggé megbecsüli őt ez vagy az a jelenleg regnáló kormány, még mindig arra a következtetésre jut, hogy a változás egyedül egy másik kormánytól jöhet, és kétségtelenül nem a kormány mint olyan intézményének legitimitása ellen indított támadástól. Tehát aligha meglepő az empirikus tény, hogy a kortárs értelmiségiek elsöprő többsége szélsőbalos, és még a legkonzervatívabb vagy szabadpiaci értelmiségiek, mint például Friedman vagy Hayek is alapjában véve filozófiailag államisták.

Az eszmék fontosságának, illetve az értelmiségiek, mint az állam és az államizmus testőrei szerepének felismeréséből következik, hogy a felszabadulás – az igazságosság és a moralitás visszaállítása – folyamatának leginkább döntő szerepe azokra hárul, akiket értelmiségellenes értelmiségieknek nevezhetünk. De vajon képesek-e delegitimálni ezek az értelmiségellenes értelmiségiek az államot a közvélemény szemében, ha a kollégáik elsöprő többsége államista, és mindent megtesznek, ami a hatalmukban áll, hogy elszigeteljék és hiteltelenítsék, hogy szélsőségesnek és őrülnek bélyegezzék őket? Az idő szűke csak néhány rövid megjegyzést enged e létfontosságú kérdéssel kapcsolatban.

Mindenekelőtt az embernek számolnia kell kollégái ádáz ellenállásával. Ahhoz, hogy ezt leküzdje, rendkívül fontos nem a közgazdaságtanra és a haszonelvűségre, hanem az etikára és az erkölcsi érvekre építenie az álláspontját, hiszen egyedül az erkölcsi meggyőződés biztosítja az ideológiai harchoz szükséges bátorságot és erőt. Keveseket inspirál, és kevesen hajlandók áldozatokat hozni, ha amit elleneznek, az pusztán hiba és pazarlás. Nagyobb inspirációra és bátorságra lehet szert tenni annak tudásából, hogy az ember a gonosz és a hazugságok ellen küzd. (Ehhez rövidesen visszatérek.)

Másodszor, fontos ráébredni arra, hogy az embernek nem kell meggyőznie a kollégáit, azaz a mainstream értelmiségieket. Ahogyan azt Thomas Kuhn bemutatta, ez a természettudományokban is igen ritka dolog. A társadalomtudományokban pedig szinte ismeretlen jelenség, hogy a befutott értelmiségiek megváltoztassák a nézeteiket. Ehelyett az embernek az intellektuálisan még el nem kötelezett fiatalságra kellene összpontosítania az erőfeszítéseit, akik kiváltképp fogékonyak az erkölcsi érvekre és az erkölcsi alaposságra az idealizmusuk következtében. Hasonlóképpen, az akadémiát megkerülve kell megszólítania a nagyközönséget (azaz a tanult laikusokat), amely táplál valamennyi értelmiségellenes előítéletet, amit az ember megcsapolhat.

Harmadszor, az állam elleni morális támadáshoz visszatérve, létfontosságú belátni, hogy semmilyen kompromisszum nem köthető az elmélet szintjén. Nyilván, az embernek nem kell elutasítania az együttműködést azokkal, akik nézetei végső soron tévesek és zavarosok, feltéve, hogy a céljaikat világosan és egyértelműen a társadalom államtalanításának helyes irányába tett lépés kategóriájába lehet sorolni. Például az ember nem akarná visszautasítani az együttműködést azokkal, akik tíz százalékos egykulcsos jövedelemadót szeretnének bevezetni (viszont nem kívánna együttműködni például azokkal, akik ezt a forgalmi adó növelésével kombinálnák a semlegesség érdekében). Viszont az efféle együttműködésnek semmilyen körülmények között nem szabadna az ember saját alapelvének elárulásával járnia vagy ahhoz vezetnie. Az adóztatás vagy igazságos, vagy nem. Ha viszont egyszer igaznak fogadjuk el, hogyan szegülhetnénk szembe annak az emelésével? A válasz természetesen az, hogy sehogy!

Máshogy fogalmazva, a kompromisszum az elméleti szinten – mint amit az olyan, mérsékelt szabadpiacpártiak esetén látunk, mint Hayek vagy Friedman, vagy akár az úgynevezett minarchisták esetén – nem csupán filozófiailag hibás, hanem emellett a gyakorlatban hatástalan, és valójában kontraproduktív. Az állami uralkodók és az államista ideológia könnyen átveheti – és át is veszi – majd bekebelezheti az eszméiket. Hiszen milyen gyakran halljuk manapság az államistáktól az államista agenda védelmében, hogy „még Hayek (vagy Friedman) is azt mondja,” vagy „még Hayek (vagy Friedman) sem tagadja, hogy ezt és ezt az államnak kell elvégeznie!” Ők személy szerint talán nem lennének boldogok emiatt, de tagadhatatlan, hogy a munkájuk önmagát kínálja e célra, és ebből következően valójában hozzájárultak az állami hatalom folyamatos és szakadatlan növekedéséhez.

Más szóval  az elméleti kompromisszum vagy a fokozatosság csak az államizmus hamisságának, gonoszságának és hazugságainak állandósításához fog vezetni, és egyedül az elméleti tisztaság, a radikalizmus és a meg nem alkuvás vezethet és fog elvezetni először a fokozatos reformhoz és javuláshoz, majd a végső győzelemhez. Ennek megfelelően egy értelmiségellenes értelmiségként – a rothbardi értelemben – az ember sosem elégedhet meg a különböző kormányzati ostobaságok kritizálásával; talán ezzel kell kezdenie, de onnan mindig tovább kell haladnia a fundamentális támadáshoz az állam intézménye, mint erkölcsi gyalázat ellen, illetve képviselői, mint erkölcsi és gazdasági szélhámosok, hazugok és imposztorok – meztelen királyok – ellen.

Különösen nem szabad hezitálnia megtámadni az állam legitimitásának szívét: a védelem és a biztonság termelőjeként betöltött állítólag elengedhetetlen szerepét. Már bemutattam, mennyire nevetséges ez az állítás elméleti szinten: hogyan állíthatja magáról egy olyan ügynökség, ami elkobozhatja a magántulajdont, hogy a magántulajdon védelmezője? Aligha kevésbé fontos e tekintetben empirikus talajon támadni az állam legitimitását, annak kihangsúlyozásával, hogy az államok – amelyeknek állítólag védelmezniük kellene minket – azok az intézmények, amelyek körülbelül 170 millió halálért felelősek csak a huszadik században – több áldozatért, mint az emberi történelem összes magánbűnözése! És a magánbűnök áldozatainak száma – amelyektől nem védett meg minket a kormány – sokkal alacsonyabb lett volna, ha a kormányok nem törekednének folyamatosan, mindig és mindenhol saját lakosságuk lefegyverzésére, hogy még hatékonyabb gyilkológépezetté válhassanak!

Az embernek tehát a politikusok iránti tisztelet helyett jelentősen fokoznia kell a kritikáját. Nem csupán rablók, hanem tömeggyilkosok, szinte egytől egyig. Hogy merészelik a tiszteletünket és a hűségünket követelni?

De vajon meg fogja-e hozni a kívánt eredményt a világos és heves ideológiai radikalizáció? Efelől nincsenek kétségeim. Ami azt illeti, egyedül a radikális, és igazából a radikálisan egyszerű gondolatok kavarhatják fel a tunya és egyhangú tömegek érzelmeit és delegitimálhatják a kormányt a szemükben.

Hadd idézzem Hayekot ezzel kapcsolatban (és ezzel remélem azt is jelezhetem, hogy a fentebbi, szigorú kritikámat nem szabad félreérteni, mint ami azt sugallja, hogy az ember semmit sem tanulhat olyan szerzőktől, akik alapvetően tévednek és zavarosok):

Ismét intellektuális kalanddá, bátor tetté kell tennünk egy szabad társadalom felépítését. Amire szükségünk van, az egy liberális Utópia, egy program, ami látszólag nem pusztán védelme alá veszi a dolgok jelenlegi állapotát, és nem is egy hígított szocializmus, hanem egy valóban liberális radikalizmus, ami nem kíméli a hatalmasok érzékenységét … ami nem túl komolyan gyakorlatias, és ami nem korlátozza magát arra, ami ma politikailag lehetségesnek tűnik. Intellektuális vezetőkre van szükségünk, akik készek ellenállni a hatalom és a befolyás vonzerejének, és akik hajlandók egy eszméért dolgozni, bármennyire is kicsi az esélye a korai megvalósításának. Ezeknek olyan embereknek kell lenniük, akik hajlandóak elkötelezni magukat az elvek mellett, és harcolni azok teljes megvalósításáért, bármennyire is távoli legyen az … A szabad kereskedelem és a lehetőségek szabadsága olyan eszmék, amelyek még mindig felébreszthetik sokak képzeletét, de „a kereskedelem szabadsága ésszerű keretek között” vagy pusztán „a szabályozások lazítása” intellektuálisan nem tiszteletreméltó, és valószínűtlen, hogy fel fog kelteni bármennyi lelkesedést…

Hacsak nem tesszük ismét eleven intellektuális üggyé a szabad társadalom filozófiai alapjait, gyakorlatba ültetését pedig olyan feladattá, amely kihívás a legélénkebb elmék találékonyságának és képzelőerejének, a szabadság kilátásai valóban sötétek. De ha vissza tudjuk szerezni az eszmék erejébe vetett hitet, ami a liberalizmus tetőpontján annak védjegye volt, akkor a csata nincsen veszve.2 

Hayek nem fogadta meg a saját tanácsát, és nem biztosított nekünk egy következetes és inspiráló elméletet. Az Utópiája, amit a Constitution of Liberty kötetében kidolgozott, a svéd jóléti állam aligha lelkesítő víziója. Ehelyett Rothbard volt az, aki megcselekedte, amit Hayek a klasszikus liberalizmus újjáéledéséhez szükségesnek tartott. És ha van valami, ami meg tudja állítani az államizmus látszólag megállíthatatlan áradatát, ami visszaállíthatja az igazságosságot és a szabadságot, az a Rothbardianizmus elterjedése és a személyes példa, amit Murray Rothbard mutatott.

Hans-Hermann Hoppe

The post Hans-Hermann Hoppe – Rothbardi etika appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/rothbardi-etika/feed/ 1 24121
Stefan Molyneux – Mit Tehetek? https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-mit-tehetek/ https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-mit-tehetek/#respond Sun, 03 Dec 2017 14:20:34 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24105 A következő esszé Stefan Molyneux What do I do? című videója nyomán készült. Mindenkit nagyra értékelek, aki már ilyen régóta részt vesz ebben a beszélgetésben. Most tehát szeretnék letisztult választ adni a kérdésre, amelyet talán a leggyakrabban tesznek fel nekem, és amely így szól: Mit tehetek? Ha szeretnék változtatni a világon, ha meg szeretném menteni a világot,...

The post Stefan Molyneux – Mit Tehetek? appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 22 perc

A következő esszé Stefan Molyneux What do I do? című videója nyomán készült.

Mindenkit nagyra értékelek, aki már ilyen régóta részt vesz ebben a beszélgetésben. Most tehát szeretnék letisztult választ adni a kérdésre, amelyet talán a leggyakrabban tesznek fel nekem, és amely így szól: Mit tehetek? Ha szeretnék változtatni a világon, ha meg szeretném menteni a világot, ha szeretném egy jobb hellyé tenni – mit tehetek? Elhintettem a választ erre a kérdésre a videóim és a podcasteim ezreiben – mint kissé köves talajra ejtett magvakat – most pedig mindet össze fogom szedni és eléd fogom tárni. Sajnálom, mostantól nem marad kifogásod nem cselekedni.

Ha meg akarod változtatni a világot, először meg kell értened, mi a világ és a társadalom, amiben élsz. A társadalom valójában apró összecsapások sorozata, amelyek végül az egész társadalom megváltását vagy pokolba taszítását eredményezik. A gonosz szüntelenül próbára teszi az erényt; a jó emberek elszántságát, a Te elkötelezettségedet. Mint egy börtönrab, nap mint nap megrántja a láncát, figyeli, ki tud-e szabadulni, ki lehet-e szabadulni. És a gonosz türelmes – ahogyan látható abból a 150 évből is, ameddig a nyugati civilizáció elpusztítása zajlott. A gonosz egy fogoly, aki a körmeivel próbál átjárót vésni egy téglafalon – minden áldott nap karmol, karmol, karmol. Az apró összecsapások ezreiben, amelyeket nap mint nap megvívnak, a kérdés az, hogy Te melyik oldalon állsz. Bizonyára észrevetted – nehéz volna nem észrevenni – hogy bizonyos eszmék már a felbukkanásukkor olyanok, mint a lavina; gyarapszanak, felgyorsulnak, szinte megállíthatatlannak tűnnek, mintha valami feltartóztathatatlan lendület hajtaná őket, az ember pedig tehetetlennek érzi magát a sodrásukkal szemben. Ez azért van, mert már mindent előkészítettek az apró összecsapások ezrei, amelyek szerte az egész világon, minden egyes nap minden áldott percében lezajlanak.

Ha egyszer ráébredsz erre és felismered, többé nem leszel képes nem észrevenni. Ha belegondolsz, megfigyelheted a beszélgetéseidben, hogy mindegyikbe apró célzásokat, álláspontokat, mércéket, erkölcsöket csempésznek – nem feltétlenül azokba, amelyek az időjárásról vagy a fociról szólnak, hanem arra gondolok, amikor valami fontosabb téma merül fel. Mindig akadnak olyanok, akik valami ronda, gonosz, rettenetes dolgot hangoztatnak és a Te felelősséged visszavágni nekik. Hogy variáljam egy kicsit a metaforákat: a gonosz olyan, mint a gátnak csapódó folyó, keresi a repedéseket, van-e rés, talál-e átjárót – aztán ha résre bukkan, mélyíti, szélesíti, míg végül az egész gát össze nem omlik.

Ott van például az adóztatás témája. Ha felmerül, az adók miatt többnyire morgolódnak az emberek, de lesz vagy lesznek közöttük, akik hozzáteszik, hogy “nos, az adó a civilizáció ára.” Vagy amikor a bevándorlásra terelődik a szó, valaki mindig megjegyzi, hogy ,,hát, a rászorulókon valahogy mégis segítenünk kell.” Vagy a jóléti állam kapcsán: ,,hát, még mindig jobb, mintha a szegények tömegesen halnának éhen az utcákon.” Aztán az állami egészségbiztosításról: ,,hát, még mindig jobb, mintha a betegek ellátatlanul nyomorognának, és bármennyire szeretnénk, nincsen jobb…” Mindig van egy narratíva. Ezek az emberek lehetnek tudattalan hordozók, akaratlan terjesztői a szociálisan terjesztett – szocialista – járványnak, de ettől függetlenül persze felelősek érte. Ahogyan Te is felelőssé válsz, miután ráébredsz az apró összecsapások természetére, amelyek folyamatosan zajlanak az életedben.

Én jártamban-keltemben – amikor nem ezt a műsort vezetem és nem egy kamerához beszélek – rengeteg emberrel érintkezem. És soha nem hagyok szó nélkül egyetlen hamis erkölcsi egyenértékűséget3 vagy szirupos-szacharidos szocialista érzelgést sem. Ezt nagyon fontos megértened, mert neked is ugyanígy kell eljárnod a saját életedben. Lehet, hogy nincs igazán kedved előállni és úgymond a középpontba tolakodni – nekem sem, csak épp elengedhetetlen a világ megmentéséhez – talán nem szívesen csinálnád azt, amit én, de helyette annyi mindent tehetsz, ami sokkal erőteljesebb, mint amit én elérhetnék a Te környezetedben, a Te életedben. Én – mint pixelek egy képernyőn, vagy mint egy hang valakinek a fülében –  ugyan beszélhetek a nagyvilághoz, de egyedül neked van lehetőséged a családoddal, a barátaiddal, az ismerőseiddel, vagy bárki mással beszélgetni, akivel találkozol. Olyan hatalmad van ezekben a körökben, amivel én nem rendelkezem. Én adhatok neked ötleteket, de ezek a gondolatok egyedül a Te személyes tekintélyeden és hitelességeden keresztül juthatnak el hozzájuk.

Tehát amikor például a bevándorlásról esik szó, én nagyon őszintén szólok hozzá, vagy amikor a nemek közötti bérrés vetődik fel, vissza lehet vágni olyasfélén, hogy ,,engedd, hogy elmagyarázzam ezt neked; vagy magyarázd el Te, amit gondolsz, mert én ezt így meg így tudom” – például. Ilyen beszélgetéseket négyszemközt, olyan emberekkel érdemes folytatni, akik őszintén rosszul informáltak – akiket félrevezetett a média, a felsőoktatás vagy valami más, akik információs buborékban éltek és azt hiszik, hogy jót tesznek – nem tesznek jót, de azt hiszik. Az ilyen emberek megérdemlik a jóindulatú kiigazítást. Aztán vannak a hangos, csiszolópapír-lelkületű egyének, akik állandóan másokhoz, mások nyers államista sebeihez dörzsölik a véleményüket, – ezeket az embereket először kedvesen kell helyreigazítani, utána viszont tényleg állnod kell a sarat. Ilyen konfliktusok várnak a magánéletedben. Nem kell bennük úgy viselkedned, mint én, sem támadnod az embereket vagy kiabálni rájuk, káromkodni pedig végképp nem. De vitába kell velük szállni, mert pont a korábban lezsírozott, hallgatólagos beleegyezés teszi lehetővé, hogy az eszmék szárnyra kapjanak. Ezzel nagyon fontos tisztában lenni.

Azt hisszük, hogy a korrupció odakint van valahol, a nagyhatalmú emberek és a politikai élet távoli fellegváraiban, netán a médiában vagy az egyetemeken – de nem így van. A megtestesülő politikai korrupció és a popkultúra dekadenciája és degenerációja nem olyasmi, amit úgy osztottak ki nekünk. Ehelyett arra a régi mesére hasonlít a vámpírról, amelyik nem tud berepülni ahhoz, aki nem hívja. A vámpír persze ravasz és gonosz, de a mesében van egy varázslatos várárok, ami védelmet nyújt ellene – kivéve, ha rávesz, hogy beinvitáld.

A korrupció, az államadósság, az infláció, a rendeleti pénz, a terjeszkedő kormányhatalom vagy a szólásszabadság ugyanígy működik. ,,Hát, azért a szólásszabadságnak is van határa” – mondják körülötted a bolondok, a hasznos idióták, esetleg a rosszindulatú egyének. Nem feltétlenül a családtagjaid, talán a fodrászod vagy akárki más, aki csak úgy fecseg. Nehéz lenne megmondani, rosszul informáltak vagy rosszindulatúak-e, és nem is igazán számít. A fontos az, hogy neked el kell kezdened vitába szállni ezekkel a megjegyzésekkel. A gonosz az idiótákat használja a mérge terjesztésére.

Ismersz például olyan nőt személyesen, aki házasságon kívül neveli a gyermekeit, így nagy rajongója a kormánytámogatásoknak? Nos, talán beszélgetned kellene vele, ha felmerül a téma és áldozatot játszik. Vagy amikor egyesek szerint több embert kellene idehozni a harmadik világból. Nos, hétszázmillióan vannak úton, mindet be kell engedi? Mennyi kell még, hol a határ, hol az ésszerűség?

A helyzet az, hogy a korrupciónak alapjában véve két okozója van – két olyan dolog, amit áhítunk, de nem akarunk kiérdemelni. Amit kívánunk, de nem akarunk igazán.

Az egyik ezek közül a pénz. Ez bújik meg a jóléti állam, a kormánymegrendeléseket teljesítő emberek, vagy a hadipari komplexum mögött. Meg nem érdemelt pénz vagy immateriális haszon –  például két hónap fizetett szabadság nyáron, ha az ember éppenséggel egy állami iskolában tanít. Vagy ott van a munkabiztonság, esetleg különféle közalkalmazottaknak járó kedvezmények – ezek mind a korrupció megnyilvánulásai. ,,Adhatok neked valamit, amit nem kell kiérdemelned, adhatok neked valamit ingyen. Nem kell megdolgoznod a megélhetésedért, csak szavaznod kell érte.” Látod az ebben rejlő veszélyt?

Szót kell emelned ellene. Például amikor egy tanár azt mondja: ,,Nos, megérdemlem a nyári szünetet, mert egész évben keményen dolgozom” – tehetsz fel kérdéseket. ,,Gondolod, a tiéd az egyetlen csoport, amelyik keményen dolgozik? Mások miért nem kapnak két hónap nyári szünetet? Gondolod, ez igazságos? Gondolod, másokat kényszeríteni kellene a kifizetésére; kényszeríteni arra, hogy lehetővé tegyék? Gondolod helyes, hogy a diákokat kényszerítik a szolgáltatásod igénybevételére? A szülőket pedig – akik talán nem is értenek egyet azzal, amit a gyermekeiknek mondasz – kényszerítik a béred előteremtésére. Szerinted ez helyes, ez igazságos?”

Élhetsz nagyon tevékeny életet, de a döntő fontosságú az, hogy nap mint nap hogyan állod a sarat. Idegesít ez másokat? Hát persze. De ha ők kezdeményezik a beszélgetést, akkor kevésbé – vagy legalábbis igazolhatod magad. Ha mások állandóan helytelen, tájékozatlan vagy akár gyűlölködő megjegyzéseket tesznek, Te pedig visszavágsz, lehet, hogy mások idegesek lesznek, Te azonban rámutathatsz: ,,Nem én hoztam fel a témát, nem én tettem ezt a megjegyzést. Ha azt akarod, hogy ne vitatkozzak, ne mondj téves, helytelen dolgokat!”

Azt emberek tétovázni szoktak: vitatkozni nehéz, kellemetlen, tolakodó, bosszantani fog másokat… Nos rendben van, de ne feledd, hogy a ravasz elemek ezen a világon pont azt szeretnék, hogy ezt gondold. ,,Állj le, állj félre, lépj túl rajta. – mondanák. – Engedj bennünket terjeszkedni, engedj uralkodni, ne állj az utunkba, ne akadályozd a terveinket, ne légy bátor, ne vágj vissza, ne küzdj… Ne légy idegesítő.”

Másrészt ez nézőpont kérdése. Hasonlítsd össze azt, amit tőled követel a szabadságharc azzal, amin az őseidnek kellett keresztülmennie. Amit ők tettek, az nem mindennapi volt. Ha szerinted ez, amit tőlünk megkövetel az erény kicsit bosszantó, kicsit nehéz – akkor menj, tölts egy napot azzal, amit az őseidnek kellett a civilizáció védelmében véghezvinnie! Utána talán másképp vélekednél egy kevés társaságbeli kényelmetlenségről. Ha nem vagyunk képesek honorálni azokat a vérrel és izzadtsággal keveredő könnyeket, amiket az őseink ejtettek azért, hogy ilyen szabadságot hagyjanak nekünk örökül; ha nem tudjuk megbecsülni az erőfeszítéseiket és az áldozatukat, akkor nem érdemeljük meg a szabadságot, amit kivívtak nekünk – és egészen biztosan nem fogjuk megőrizni sem.

Tehát mint mondtam, az államhatalom két olyan dologgal kecsegtet, amire vágyunk, de nem érdemeltük ki. Az egyik természetesen a pénz – a másik pedig az erkölcsi önbecsülés. Annak az érzete, hogy jót cselekszem amikor olyasmit támogatok, amiért másoknak kell majd fizetniük. Azaz nem közvetlenül  nekem a saját időmmel, munkámmal, energiámmal vagy pénzemmel. Jó embernek érezhetem magam attól, hogy véleményem szerint a menekülteket be kéne, el kéne, ezt kéne vagy azt kéne anélkül, hogy közvetlenül nekem ez bármibe kerülne. Persze mondhatnánk, hogy nőni fognak miatta az adóterhek, ez azonban nem igaz – a kormány kölcsön is kérheti a pénzt, vagy átcsoportosíthatja más forrásból, vagy megrohamozhatja az idősek nyugdíjalapját, ki tudja. A lényeg, hogy a kormány soha nem követel szerződést arról, hogy ha támogatod a bevándorlást, akkor az érkező migránsokat nálad fogják elszállásolni vagy a te nevedre állítják ki a számlát. Absztrakt kijelentéseket tenni nagyon könnyű, az állam pedig lehetővé teszi, hogy emiatt erkölcsi önelégültséget érezz – hogy azt hidd, helyes dolgot cselekszel és ez neked közvetlenül, a jelenben semmibe sem kerül. Szeretnénk jó embernek hinni magunkat és erőforrásokat birtokolni. A kormány pedig biztosítja nekünk az erénymutogatás nikotin-heroin cseppjeit – erkölcsi önbecsülést anélkül, hogy ki kellene lépnünk a világba kockázatos, kellemetlen vagy költséges dolgokat cselekedni.

Az egyik példája ennek a jóléti állam.  ,,Szerintem segíteni kellene a szegényeken” – remek, nagyszerű, emeld fel a feneked, kelj fel a kanapédról, kelj fel a számítógép elől, menj ki és segíts a szegényeken! Válj valami szegény kisgyerek nagytesójává, ismerkedj meg egy szegény családdal, vigyél nekik ételt, tanítsd meg őket az erényes életre, menjél, menjél, menjél! ,,Ó, hát  én csak úgy szeretném érezni, mintha segítenék az embereknek, ezért támogatom a jóléti államot, de nem akarok igazi, nehéz munkát belefektetni!” Jó embernek szeretnénk érezni magunkat és erőforrásokat is szeretnénk – a kettő azonban gyakran fordítottan arányos egymással. Ha tényleg segíteni akarunk a szegényeken, az erőforrásokba fog kerülni – minél inkább segítesz nekik, annál több időbe, erőfeszítésbe, energiába vagy pénzbe. A kormány viszont mágikus módon lehetővé teszi a ,,szegények megsegítését” költségek nélkül. Megtarthatod az energiád, a pénzedet, az idődet, ráadásul tiéd a jutalom is: az érzés, hogy jó ember vagy, aki segít a szegényeken.

Természetesen tény, hogy a jóléti állam nem segít a szegényeken. Amikor azonban a jóléti állam toxikus, családromboló, lélek-degradáló aspektusai kerülnek szóba, illetve rettenetes gazdasági hatékonytalanságai – hogy csapdába ejti a szegényeket a kormány segélyprogramjainak csótányrágta moteljeiben – az emberek látszólag irracionálisan reagálnak. Idegesek lesznek, dühösek, olyanokat mondanak, hogy mi a szegények éhhalálát akarjuk…

Szerintem a populáció jelentős része szó szerint, fizikailag függője lett az erénymutogatás endorfinjainak. Amikor valaki erkölcstelennek nevezi a jóléti államot és feltárja, hogy árt a szegényeknek, elveszi ezektől az emberektől az erkölcsi önelégülést és az erénymutogatás lehetőségét, amiben addig örömüket lelték. Elveszi a drogjukat. Elveszi az érzést, hogy jót cselekszenek akkor, amikor valójában nem. Kijózanodni, kilépni a státuszfüggőség és az erénymutogatás narkotikus ködfelhője mögül pedig nem könnyű. És mint minden függőséget, ezt is annál nehezebb kezelni, minél régebb óta tart.

Ezek a beszélgetések tehát több szempontból is nagyon fontosak. Nyilvánosan szállnak vitába a rossz ötletekkel, alapelvekkel, talán még rossz szándékokkal is, így mások nem érzik magukat annyira egyedül. A kanadaiaknak mindössze nyolc vagy kilenc százaléka szeretne bevándorlókat, de másról sem hallanak, mint még több bevándorlásról. Ha egy ilyen beszélgetésben felvázolsz néhány tényt és következtetést, ezek az emberek erőt meríthetnek abból, hogy valaki megtalálta a szavakat saját nyugtalanságuk kifejezésére. Erőt ad nekik a saját beszélgetéseikhez. Amikor bevállalsz valami kellemetlent, amikor feltársz egy keserű igazságot és megállod a helyed, miközben elpusztítod a drogfüggők anyagát – vagy legalábbis megpróbálod csökkenteni a véráramukban keringő mennyiséget – azzal megmutatod másoknak, hogy maradt még bátorság a világban. Illetve azt, hogy nincs légiveszély, nincs vége a világnak abban a pillanatban, hogy az ember vitatkozni kezd valakivel. Mások látni fogják ezt és azt is, hogy az életed megy tovább holnap is és holnapután is, és jól boldogulsz. Megmutathatod az embereknek, hogy az integritás következményei korántsem olyan súlyosak, mint gondolnák. Ez azt jelenti, hogy visszahúzódni többé nem óvatosság, hanem gyávaság. Mindez magától, közvetetten történik, amikor nyilvánosan folytatsz egy ilyen beszélgetést.

A társadalom valójában tehát nem más, mint apró összecsapások ezrei, amelyek egy-egy eszme gyors szétterjedéséhez vezetnek, vagy megakadályozzák azt. Ez az esszenciája annak, ami meghatároz egy társadalmat. Mint a szelek, amelyek egy hajót próbálnak irányítani – most a balról fújó légáramlatok irányítják, merre halad a társadalom. Neked pedig nem valami hatalmas katasztrófát kellene a fejedre idézned, mindössze apró kérdésekről, apró visszavágásokról van szó. Nem kell görög esküvő-stílusban tányérokat dobálnod vagy borzasztó konfrontatívnak lenned, lehet gyengéden is csinálni. Minél jobban belejössz és hozzászoksz, annál olajozottabban fog menni. Minden alkalommal azonban, amikor kommentár nélkül hagysz  valami rosszat – erkölcsileg rosszat – a tudatos vagy tudatalatti gonosz megtesz egy apró lépést előre. Te pedig elkerülhetetlenül meghátrálsz egy kicsit. Minden ilyen alkalommal gyengíted a többiek elköteleződését és erősíted azokét, akik úgymond feltörik a jeget az erkölcstelenség tankhajóinak megérkezése előtt. Mint amikor kihagyod az edzést; önmagadat gyengíted minden alkalommal, amikor nem kérdőjelezel meg valamit a pillanatnyi kényelem kedvéért. És miattad a hajó egy kicsit közelebb fordul a szakadék széléhez.

A múltban nem volt ennyi lehetőség vitába szállni az erkölcstelenség elszaporodó cecelegyeivel vagy szúnyogjaival. Most azonban itt az Internet, az információ elérhető és elküldhető, olyan műveltségre tehetsz szert, ami közel lehetetlen, hacsak nem teljesen lehetetlen lett volna a múltban. Tehát vannak mechanizmusaink a társadalmi hanyatlással szemben. Ez pedig azt jelenti, hogy miután megérted, hogyan tör magának utat a gonosz a társadalomban… kifogysz a kifogásokból.

Van egy régi mondás a csődről. Egy gazdag fickó csődbe ment, valaki pedig megkérdezte: ,,Hogyan mehettél csődbe, amikor ennyi pénzed volt?” Tudod, mit felelt? ,,Nagyon lassan, azután nagyon gyorsan.” A gonosz térhódítása is hasonló. Miután eléri a fordulópontot; amint elég ösvényt levajazott ahhoz, hogy ellenállás nélkül haladhasson, amint eléggé meggyengül a jó – amit megállás nélkül különféle manipulációkkal gyengít – drasztikusan felgyorsul. Előtte pedig apró lépésekben halad előre, ha pedig ellenállásba ütközik, gyáva trükkökhöz folyamodik, például úgy tesz, mintha viccelt volna amikor valami irracionális, rossz dolgot mondott, vagy projektál, neveken nevez, stb. ,,Hé haver, én csak annyit mondtam, hogy jó lenne segíteni az embereken a harmadik világból, most miért vagy ilyen?” Ezekkel a trükkökkel pedig Neked kell felvenned a harcot. Én nem vagyok rá képes. Adhatok neked fegyvereket és eszközöket, tényeket, érveket, bátorítást, lelkesedést; remélhetőleg példa is lehetek valakire, aki nem hátrál meg és mégis boldogan él – ezeket a csatákat azonban nem vívhatom meg helyetted.

Ugyanarra vágysz, amire én és amire azok, akik helyeslik a jóléti államot vagy a korlátlan bevándorlást. Arra az érzésre, hogy jót cselekszel – ami igen jó érzés – egy valódi jócselekedet óriási nehézségei nélkül; a kockázatai nélkül. A múltban rabolniuk kellett azoknak, akik ingyen vagy anélkül akartak erőforrásokhoz jutni, hogy megdolgoztak volna értük a szabadpiacon. De ha betörsz valakihez, ott elkaphatnak a kutyák, felvehet a biztonsági kamera, a lakók esetleg fel vannak fegyverezve – a művelet veszélyes, kellemetlen és kockázatos. Vagy ha útonálló vagy, az áldozatod talán tud ju-jitsuzni vagy krav magázni, netán fegyvere van, esetleg a közelben várnak rá a barátai. Amorális kontextusban mindenki ingyen dolgokat szeretne. Másokét elvenni azonban kockázatos. Ha azonban a kormány adóztatja meg őket, az eliminálja a kockázatot, ugye?

Erős a kísértés, miközben nézel engem és másokat, hogy azt hidd, a tornamutatványokat tanulmányozni ugyanaz, mint csinálni. Diétás recepteket gyűjteni ugyanaz, mint diétázni. De nem így van. Nézni engem, ahogyan vitatkozom az emberekkel vagy kellemetlen igazságokat tárok fel a vonakodásuk ellenére – noha remélem, hogy élvezetes és nagyra értékelném a támogatásodat a www.freedomainradio.com/donate címen, hogy folytathassuk, mert tényleg nagyon fontos, nagyobb szükségünk van rá, mint valaha  – nem ugyanaz, mint valóban jót cselekedni. Videókat nézni, olvasni, ismereteket gyűjteni fontos és szükségszerű – ahogyan egy fogyókúra megkezdése előtt is elengedhetetlen utánanézni a témának vagy kikérni egy szakértő véleményét – de nem elég. Ebben rejlik a kísértés. Akárcsak azok, akik a jóléti állam helyeslésével szeretnék jó embernek érezni magukat, Te erkölcsi önbecsülést találhatsz abban, hogy helyesled és nézed, amit én mondok vagy csinálok. Ez a beszélgetés, a Freedomain Radio azonban a személyes – és a politikai – szabadság logikájáról szól. A személyes kapcsolataidról. Meg kell értened, hogy nem szervezheted ki a világ megmentését: nem ruházatod rám, egy szerzőre, egy bloggerre vagy egy vloggerre, nem teheti meg helyetted egyetlen egyén vagy egyének csoportja sem – kizárólag Te. Ez a műsor felszólítás a cselekvésre.

Szeretnék mondani még valamit. Talán azt hiszed, hogy már ismered az örömöt, az önbecsülést, a büszkeséget – viszont ha még nem magad vívod meg ezeket az összecsapásokat, ha még szívesebben állsz a képernyővel szemben, mint az emberekkel, akkor nem ismered őket igazán. A kockázatmentes ,,jótett” drogja egy idő után elveszíti varázsát, és folyton vissza kell menned újabb és újabb, nagyobb és nagyobb adagokért. Könnyű a függőjévé válni annak, hogy mások erényes cselekedeteit tanulmányozzuk, hiszen ezzel elhalaszthatjuk a cselekvést és a kényelmetlen beszélgetéseket. ,,Még tanulok, még nem állok készen, éppen a szükséges ismereteket sajátítom el…” Ez is egy módja a meghátrálásnak. Átmeneti önigazolás, ami hamarosan el fog halványulni és pótlásra fog szorulni. Te pedig inaktívabb, visszavonultabb leszel, hiszen az erényes cselekedetek tanulmányozásával töltöd az idődet ahelyett, hogy megtestesítenéd őket a saját életedben. Tapasztalatból mondom, nem valami erkölcsi piedesztálról beszélek le hozzád, ezek a dolgok engem is nap mint nap kísértésbe visznek.

Viszont hadd tegyem hozzá, hogy ha az erény látványa lelkesedéssel, izgalommal és érdeklődéssel tölt el, akkor örömhírem van számodra. Ugyanis az igazi boldogság, amely annyival fényesebb az erény tanulmányozásának hamis megkönnyebbülésénél, mint a Nap a Holdnál, még előtted áll. Én pedig irigyellek érte. Amikor arra a rengeteg gyönyörű zenére gondolok, amit a kislányom még soha nem hallott, irigylem tőle az újdonság varázsát. És amikor végignézek rajtatok, szeretett hallgatóságom, akik még nem tapasztaltátok meg az erény megtestesítésének igazi, teljes, mély, varázslatos élményét… Döbbenten fogtok visszagondolni halvány, szinte hisztérikus, addiktív és sekélyes örömfoszlányaitokra és azt kérdezitek majd magatoktól: miért éltem ezen a hulladékon, amikor ott várt rám ez a mennyei büfé? Én már évek óta érzem a boldogság ízét, ami benneteket is átjárhat, ha akarjátok. Régi mondás, hogy a bátrak csak egyszer halnak meg –  a gyávák azonban ezerszer. Ha ezt megérted és elhiszed nekem, amit ígérek és amiről tudom, hogy elérhető – hiszen benne élek –  akkor azt is tudod, hogy nem a halál vár rád, hanem egy büszke, teljesítménnyel, céltudattal és az erény káprázatos érzésével teli élet. Menj, kelj fel és szerezd meg.

The post Stefan Molyneux – Mit Tehetek? appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-mit-tehetek/feed/ 0 24105
Ludwig von Mises: Gazdaságpolitika – 5. Külföldi befektetések https://ellenpropaganda.com/ludwig-von-mises-gazdasagpolitika-5-kulfoldi-befektetesek/ https://ellenpropaganda.com/ludwig-von-mises-gazdasagpolitika-5-kulfoldi-befektetesek/#respond Thu, 30 Nov 2017 15:01:17 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24073 5. előadás Külföldi befektetések Tartalomjegyzék Vannak, akik a gazdasági szabadság programját negatív programnak nevezik. Azt mondják: „Mit akartok valójában ti, liberálisok? Ellene vagytok a szocializmusnak, az állami beavatkozásnak, az inflációnak, a szakszervezeti erőszaknak, a védelmi vámoknak… Mindenre nemet mondotok.” Ezt a szóban forgó téma egyoldalú és sekélyes megfogalmazásának nevezném. Hiszen a liberális programot pozitív módon...

The post Ludwig von Mises: Gazdaságpolitika – 5. Külföldi befektetések appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 28 perc

5. előadás

Külföldi befektetések

Tartalomjegyzék

Vannak, akik a gazdasági szabadság programját negatív programnak nevezik. Azt mondják: „Mit akartok valójában ti, liberálisok? Ellene vagytok a szocializmusnak, az állami beavatkozásnak, az inflációnak, a szakszervezeti erőszaknak, a védelmi vámoknak… Mindenre nemet mondotok.”

Ezt a szóban forgó téma egyoldalú és sekélyes megfogalmazásának nevezném. Hiszen a liberális programot pozitív módon is elő lehet terjeszteni. Ha valaki azt mondja: „Ellenzem a cenzúrát,” akkor nem negatív – támogatja azt, hogy a szerzőknek jogában álljon állami beavatkozás nélkül eldönteni, mit akarnak publikálni. Ez nem negativizmus, ez pontosan a szabadság. (Amikor a „liberális” kifejezést használom a gazdasági rendszerrel kapcsolatban, természetesen a szó régi, klasszikus értelmében értem.)

Napjainkban a legtöbben kifogásolják az országok életkörülményei közötti jelentős különbségeket. Sokkal rosszabb állapotok uralkodtak kétszáz évvel ezelőtt Nagy-Britanniában, mint ma Indiában. De a britek 1750-ben nem nevezték magukat „fejletlennek” vagy „elmaradottnak,” mivel nem voltak abban a helyzetben, hogy összehasonlítsák a saját országuk helyzetét olyan országok helyzetével, amelyeknek kielégítőbbek a gazdasági körülményei. Ma mindenki, aki nem érte el az Egyesült Államok általános életszínvonalát, azt hiszi, hogy valami hibádzik a saját gazdasági helyzetével. Ezek közül az országok közül sokan „fejlődő országoknak” nevezik magukat, és mint olyan, segítséget kérnek az úgynevezett fejlett, vagy akár túlfejlett országoktól.

Hadd mondjam el az igazságot erről a helyzetről. Az életszínvonal azért alacsonyabb az úgynevezett fejlődő országokban, mert az egyazon típusú munka átlagos keresete alacsonyabb ott, mint Nyugat-Európa néhány országában, Kanadában, Japánban és kiváltképp az Egyesült Államokban. Ha fel akarjuk fedezni ennek a különbségnek az okát, akkor meg kell értenünk, hogy ez nem a munkások vagy más foglalkoztatottak alsóbbrendűségének köszönhető. Az észak-amerikai munkások néhány csoportjának szokása azt hinni, hogy jobbak más embereknél – hogy saját érdemeiknek köszönhetik, hogy magasabb béreket kapnak másoknál.

Egy amerikai munkásnak csupán meg kellene látogatnia egy másik országot – mondjuk Olaszországot, ahonnan sok amerikai munkás származik – hogy felfedezze azt, hogy nem a személyes adottságai, hanem az országa feltételei teszik lehetővé, hogy magasabb béreket keressen. Ha valaki Szicíliából az Egyesült Államokba emigrál, egyhamar megkeresheti azt a bért, ami az Egyesült Államokban átlagosnak számít. És ha ugyanez az ember visszatér Szicíliába, fel fogja fedezni, hogy az amerikai látogatása nem ruházta fel azokkal az adottságokkal, amik lehetővé tennék, hogy magasabb béreket keressen Szicíliában, mint polgártársai.

Az ember azzal sem magyarázhatja ezt a gazdasági helyzetet, ha feltételezi, hogy az Egyesült Államokon kívüli vállalkozók alsóbbrendűek. Tény, hogy az Egyesült Államokon, Kanadán, Nyugat-Európán és Ázsia bizonyos részein kívül a gyárak felszerelése és az alkalmazott technológiai módszerek mindent összevetve alsóbbrendűek azoknál, amiket az Egyesült Államokban használnak. De ezekben a „fejletlen” országokban ez nem a vállalkozók tudatlanságának köszönhető. A vállalkozók nagyon jól tudják, hogy a cégek az Egyesült Államokban és Kanadában sokkal jobban vannak felszerelve. Ők maguk mindent tudnak a technológiáról, ha pedig mégsem, lehetőségükben áll elsajátítani a szükséges tudást azokból a tankönyvekből és technikai magazinokból, amelyek terjesztik.

Ismét, a különbség nem a személyes alsóbbrendűség vagy a tudatlanság. A különbség a tőke kínálata, az elérhető tőkejavak mennyisége. Más szóval nagyobb az egy főre eső befektetett tőke mennyisége az úgynevezett fejlett országokban, mint a fejlődő országokban.

Egy üzletember nem fizethet egy dolgozónak többet, mint amennyit a dolgozó munkája hozzáad a termék értékéhez. Nem fizethet neki többet, mint amennyit a vásárlók készek fizetni ennek a munkásnak a hozzáadott munkájáért. Ha többet fizet neki, nem fogja visszanyerni a kiadásait a vásárlóktól. Veszteségeket szenved, és – ahogyan arra újra és újra rámutattam, ahogyan azt mindenki tudja – egy üzletembernek, aki veszteségeket szenved, meg kell változtatnia a vállalkozói módszereit, különben csődbe megy.

A közgazdászok úgy írják le ezt a helyzetet, hogy: „a béreket a munka határtermelékenysége határozza meg.” Ez csupán egy másik megfogalmazása annak, amit az imént mondtam. Tény, hogy a bérek mértékét az a mennyiség határozza meg, amennyivel egy ember munkája megnöveli a termék értékét. Ha valaki jobb és hatékonyabb eszközökkel dolgozik, akkor egy óra alatt sokkal többet tud elvégezni, mint az, aki kevésbé hatékony eszközökkel dolgozik egy órán keresztül. Nyilvánvaló, hogy egy amerikai cipőgyárban dolgozó 100 ember, akiket a legmodernebb szerszámokkal és gépekkel szereltek fel, többet fog megtermelni ugyanakkora időintervallum alatt, mint 100 cipőkészítő Indiában, akiknek régimódi szerszámokkal és kevésbé kifinomult módszerekkel kell dolgozniuk.

A munkaadók ezekben a fejlődő nemzetekben nagyon jól tudják, hogy a jobb szerszámok jövedelmezőbbé tennék a saját vállalataikat. Szeretnének több és jobb gyárat építeni. Egyedül a tőke hiánya akadályozza meg őket ebben. A különbség egy kevésbé fejlett és egy fejlettebb nemzet között az idő függvénye: a britek hamarabb kezdtek megtakarítani, mint az összes többi nemzet; úgyszintén hamarabb kezdtek el tőkét felhalmozni és üzletekbe fektetni azt. Mivel hamarabb kezdték, Nagy-Britanniában magasabb volt az életszínvonal, miközben a többi európai országban még mindig alacsony volt. Fokozatosan az összes többi nemzet elkezdte tanulmányozni a brit állapotokat, és nem volt nehéz felfedezniük Nagy-Britannia vagyonának okát. Tehát utánozni kezdték a brit vállalkozások módszereit.

Mivel más nemzetek később kezdték, a britek pedig nem hagytak fel a tőkebefektetéssel, megmaradt a nagy különbség az angliai állapotok és a többi ország állapota között. De történt valami, ami eltörölte Nagy-Britannia kezdeti előnyét.

Ami történt, az a tizenkilencedik század történelmének legnagyobb eseménye volt – és nem csupán egyetlen ország történelmében. Ez a hatalmas esemény a külföldi befektetés kifejlődése volt a tizenkilencedik században. 1817-ben a nagy brit közgazdász, Ricardo még mindig magától értetődőnek vette, hogy a tőkét kizárólag az országhatáron belül lehet befektetni. Magától értetődőnek vette, hogy a tőkések sosem próbálnának külföldön befektetni. De pár évtizeddel később a külföldi tőkebefektetések az egyik legfontosabb szerepet kezdték játszani a világ ügyeiben.

Tőkebefektetés nélkül a Nagy-Britanniánál kevésbé fejlett országok arra kényszerültek volna, hogy azokkal a módszerekkel és technológiával kezdjék, amivel a britek kezdtek a tizennyolcadik század elején és közepén, és próbálják lépésről lépésre – mindig jóval a brit gazdaság technológiai szintje alatt – utánozni, amit a britek elértek.

Sok-sok évtizedbe tellett volna ezeknek az országoknak, hogy elérjék a technológiai fejlődés azon színvonalát, amit Nagy-Britannia száz vagy annál is több évvel előttük elért. De a hatalmas esemény, ami segítette ezeket az országokat, a külföldi befektetés volt.

A külföldi befektetés azt jelentette, hogy a brit tőkések a világ más országaiban fektették be a brit tőket. Először azokban az európai országokban fektették be, ami Nagy-Britannia nézőpontjából tőkehiányban szenvedett és visszamaradt a fejlődésben. Köztudott tény, hogy a vasutakat a legtöbb európai országban és az Egyesült Államokban a brit tőke segítségével építették. Mint tudják, ugyanez történt ebben az országban, Argentínában is.

A gázvállalatok úgyszintén britek voltak Európa összes országában. Az 1870-es évek közepén egy brit szerző és költő kritikával illette polgártársait. Így szólt: „A britek elvesztették a régi erélyességüket és nincsenek többé új ötleteik. Többé nem ők a világ fontos vagy vezető nemzete.” Erre Herbert Spencer, a nagy szociológus azzal válaszolt: „Tekints az európai kontinensre. Azért van világítás minden európai fővárosban, mert a brit gázvállalatok ellátják őket gázzal.” Ez természetesen a gázvilágítás számunkra „letűnt” korában történt. Továbbra is ennek a brit kritikusnak válaszolva Herbert Spencer hozzáfűzte: „Azt állítod, hogy a németek sokkal előrébb vannak Nagy-Britanniánál. De nézd meg Németországot. Még Berlint, a német birodalom fővárosát, a Geist fővárosát is sötétség lepné el, ha egy brit gázvállalat nem szállta volna meg az országot és világította volna meg az utcákat.”

Ugyanígy a brit tőke fejlesztette ki a vasutakat és az Egyesült Államok számos iparágát. És természetesen mindaddig, amíg egy ország tőkét importál, a kereskedelmi mérlegére azt mondják azok, akik nem közgazdászok, hogy „kedvezőtlen.” Ez azt jelenti, hogy az importja meghaladja az exportját. A „kedvező kereskedelmi mérleg” oka Nagy-Britanniában az volt, hogy a brit gyárak sokféle felszerelést küldtek az Egyesült Államoknak, és ezért a felszerelésért nem mással, mint az amerikai cégek részvényeivel fizettek. Az Egyesült Államok történelmének e periódusa nagyjából 1890-ig tartott.

De amikor az Egyesült Államok brit segítséggel – és később saját kapitalizmus-párti politikájával – példátlan módon kifejlesztette saját gazdasági rendszerét, az amerikaiak elkezdték visszavásárolni a részvényállományt, amit egyszer eladtak a külföldieknek. Ekkorra már az Egyesült Államok exportja meghaladta az importját. A különbségért az amerikai törzsrészvények importálásával – ahogy akkor mondták: repatriálásával – fizettek.

Ez a periódus az Első Világháborúig tartott. Ami ezután történt, az egy másik történet. Az a harcias országoknak adott amerikai támogatások története a két világháború között és után: a kölcsönök, a befektetések története, amiket az Egyesült Államok eszközölt Európában, a kölcsönbérletek, a külföldi segélyek, a Marshall-terv, a tengerentúlra küldött étel és egyéb támogatások mellett. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert az emberek néha azt hiszik, hogy szégyenteljes vagy megalázó dolog, ha külföldi tőke áramlik az országukba. Meg kell érteniük, hogy Anglián kívül minden országban jelentős szerepet játszott a külföldi tőkebefektetés a modern ipar kifejlődésében.

Amikor azt mondom, hogy a külföldi befektetés volt a tizenkilencedik század legnagyobb történelmi eseménye, mindazokra a dolgokra kell gondolniuk, amelyek nem jöttek volna létre, ha nem lett volna külföldi befektetés. Nem építették volna fel a vasutakat, a kikötőket, a gyárakat és a bányákat Ázsiában, illetve a Szuezi-csatornát és sok más dolgot a nyugati féltekén, ha nem lett volna külföldi befektetés.

A külföldi befektetést annak reményében eszközölik, hogy azt nem fogják eltulajdonítani. Senki nem fektetne be semmit, ha előre tudná, hogy valaki el fogja tulajdonítani a befektetéseit. Abban a korban, amikor eszközölték ezeket a külföldi befektetéseket a tizenkilencedik században és a huszadik század elején, fel sem merült az eltulajdonítás. Néhány ország a kezdetektől egyfajta ellenségeskedést tanúsított a külföldi tőke ellen, de többnyire nagyon jól tudták, hogy hatalmas előnyre tesznek szert ezeknek a külföldi befektetéseknek köszönhetően.

Néhány esetben a külföldi befektetéseket nem közvetlenül külföldi tőkéseknek adták, hanem közvetetten – kölcsönök formájában – a külföldi kormányoknak. Ebben az esetben a kormány volt az, ami befektetésre használta a pénzt. Ez volt a helyzet például Oroszországban. A franciák két évtizeddel az Első Világháború előtt tisztán politikai okokból Oroszországba fektettek körülbelül húsz milliárd arany frankot, amit főképp az orosz kormánynak adtak. És az orosz kormány összes nagy vállalatát – például a vasutat, ami összeköti Oroszországot az Urától kezdődően a fagyos és havas Szibérián át a Csendes-Óceánig – legnagyobbrészt az orosz kormánynak kölcsönzött külföldi tőkével építették. A franciák nem feltételezték, hogy egy nap lesz egy kommunista orosz kormány, ami egyszerűen kijelenti, hogy nem fogja kifizetni elődje, a cári kormány által felhalmozott tartozásokat.

Az Első Világháborúval kezdetét vette a külföldi befektetések elleni világszintű nyílt háború. Mivel semmilyen módon nem lehet megelőzni, hogy a kormány eltulajdonítsa a befektetett tőkét, a külföldi befektetés napjainkban gyakorlatilag nem élvez jogi védelmet a világon. A tőkések ezt nem látták előre. Ha a tőkeexportáló országok tőkései ezt előre tudták volna, negyven vagy ötven évvel ezelőtt beszüntették volna az összes külföldi befektetést. De a tőkések nem hitték, hogy bármelyik ország olyan erkölcstelen lenne, hogy megtagadja az adósságai visszafizetését, hogy eltulajdonítja és elkobozza a külföldi tőkét. Ezekkel a tettekkel új fejezet kezdődött a világ gazdaságtörténelmében.

A tizenkilencedik század nagyszerű periódusának végével – amikor a külföldi tőke a világ minden táján segédkezett a szállítás, az előállítás, a bányászat és a mezőgazdaság modern módszereinek kifejlesztésében – egy új kor kezdődött, amelyben a kormányok és a politikai pártok kizsákmányolónak tekintették a külföldi befektetőt, akit ki kell űzni az országból.

Ebben az antikapitalista mentalitásban nem az oroszok voltak az egyetlen bűnösök. Emlékezzenek például arra, ahogyan eltulajdonították az amerikai olajmezőket Mexikóban, vagy azokra a dolgokra, amik ebben az országban (Argentínában) történtek – amiket nem szükséges felsorolnom.

Napjainkban a helyzet – amit a külföldi tőke eltulajdonításának rendszere teremtett – vagy közvetlen eltulajdonításból vagy közvetett eltulajdonításból áll a devizaszabályozás és a diszkrimináló adók segítségével. Ez főképp a fejlődő nemzetek problémája.

Vegyük például a legnagyobbat ezek közül a nemzetek közül: Indiát. A brit rendszer alatt a brit tőkét – főleg a britet, de más európai országok tőkéjét is – Indiában fektették be. És a britek valami mást is exportáltak Indiába, amit érdemes megemlíteni ennek kapcsán: a fertőző betegségek modern ellenszerét. Ez az indiai népesség hatalmas megnövekedését eredményezte, ennek megfelelően pedig az ország gondjai is megsokasodtak. Az egyre rosszabb helyzettel szembesülve India az eltulajdonítással próbálta megoldani a problémákat. De nem mindig közvetlen eltulajdonítást alkalmaztak; a kormány oly módon zaklatta a külföldi tőkéseket, úgy akadályozta őket a befektetéseikben, hogy azok távozásra kényszerültek.

India természetesen másképpen is felhalmozhatná a tőkét: a tőke belföldi felhalmozásával. Viszont India épp annyira ellenségesen viszonyul a tőke belföldi felhalmozásához, mint a külföldi tőkésekhez. Az indiai kormány azt mondja, hogy India iparosodását szeretné, de valójában szocialista vállalatokat akar.

Néhány évvel ezelőtt a híres államférfi, Jawaharlal Nehru kiadta egy beszédgyűjteményét. Ezt a könyvet azzal a szándékkal publikálták, hogy csábítóbbá tegyék Indiát a külföldi befektetéseknek. Az indiai kormány nem ellenzi a külföldi befektetéseket mielőtt befektetik azokat. A könyvben – szó szerint idézek – azt mondta Nehru úr: „Természetesen államosítani szeretnénk. De nem ellenezzük a magánvállalatokat. Minden lehetséges módon ösztönözni szeretnénk a magánvállalatokat. Szeretnénk megígérni a vállalkozóknak, akik az országunkba fektetnek, hogy tíz évig nem fogjuk eltulajdonítani vagy államosítani őket, vagy talán annál is tovább.” És ez az ember azt hitte, hogy ez meghívásnak minősül!

A probléma – mint tudják – a belföldi tőkefelhalmozás. Ma minden országban súlyos adók terhelik a cégeket. Ami azt illeti, kétszeresen megadóztatják a cégeket. Először is súlyosan megadóztatják a cégek nyereségeit, aztán ismét megadóztatják a részvényeseknek fizetett osztalékokat. És ezt többkulcsos formában teszik.

A jövedelem és a profitok többkulcsos adóztatása azt jelenti, hogy pontosan azt a részét veszik el a jövedelemnek, amit az emberek megtakarítottak és befektettek volna. Vegyük például az Egyesült Államokat. Néhány évvel ezelőtt volt egy „túlzott profit” adó, ami azt jelentette, hogy egy vállalat egy megkeresett dollárból csak tizennyolc centet tarthatott meg. Amikor ezt a tizennyolc centet kifizették a részvényeseknek, ebből újabb hatvan vagy nyolcvan, vagy annál is nagyobb százalékos adót kellett fizetniük azoknak, akik több részvényt birtokoltak. Egy dollár profitból körülbelül hét centet tarthattak meg, és kilencvenhárom cent a kormányhoz került. Ennek a kilencvenhárom százaléknak a legnagyobb részét megtakarították és befektették volna. Ehelyett a kormány felhasználta őket a jelenlegi kiadásaira. Ez az Egyesült Államok politikája.

Azt hiszem világossá tettem, hogy az Egyesült Államok politikája nem olyasvalami, amit más országoknak utánozniuk kellene. Ez az amerikai politika még a rossznál is rosszabb – ez őrület. Egyedül annyit tennék hozzá, hogy egy gazdag ország több hibás politikai intézkedést engedhet meg magának, mint egy szegény ország. Az Egyesült Államokban – az adóztatás összes hasonló módszere ellenére – továbbra is folyik a tőke felhalmozása és befektetése minden évben, és ennek következtében még mindig emelkedik az életszínvonal.

De sok másik országban nagyon kritikus a helyzet. Nincsen – vagy nincsen elegendő – belföldi megtakarítás, a külföldről beáramló tőkebefektetést pedig csökkenti a tény, hogy ezek az országok nyíltan ellenségesek a külföldi befektetésekkel szemben. Hogyan beszélhetnek az iparosodásról, az új gyárak fejlesztésének, az állapotok fejlesztésének, az életszínvonal növelésének, a magasabb bérek, a jobb szállítási módszerek szükségéről, ha olyan dolgokat csinálnak, amelyek pontosan ennek az ellentétét eredményezik? Amit a politikájuk valójában elér, az a belföldi tőke felhalmozásának meggátolása vagy lelassítása, valamint a külföldi tőke beáramlásának megakadályozása.

A végeredmény kétségtelenül nagyon rossz. Ez a helyzet a bizalom csökkenését idézi elő, és a világon jelenleg egyre több és több bizalmatlanságot táplálnak a külföldi befektetések iránt. Ha az érintett országok azonnal meg is változtatnák a politikájukat és mindent megígérnének, ami lehetséges, nagyon kétséges, hogy ismét rá tudnák venni a külföldi tőkéseket arra, hogy befektessenek.

Természetesen van néhány módszer, amivel elkerülhető ez a következmény. Az ember felállíthatna valami nemzetközi törvényt, nem csupán megállapodást, ami visszavonná a külföldi befektetéseket a nemzeti joghatóság alól. Ez olyasvalami, amit az Egyesült Nemzetek Szervezete tehetne. De az Egyesült Nemzetek Szervezete pusztán egy találkozóhely, hogy haszontalan beszélgetéseket folytassanak. A külföldi befektetések hatalmas fontosságát figyelembe véve, illetve azt, hogy egyedül a külföldi befektetések idézhetik elő a politikai és gazdasági világállapotok változását, az ember megpróbálhat tenni valamit a nemzetközi törvényhozás nézőpontjából.

Ez egy technikai jogi probléma, amit csak azért említek, mert a helyzet nem reménytelen. Ha a világ tényleg lehetővé akarja tenni, hogy a fejlődő országok az amerikai életmód szintjére emeljék az életszínvonalukat, ezt el lehet érni. Csak azt kell megérteni, hogy miként lehetséges.

Egyetlen dolog hiányzik, hogy olyan gazdaggá váljanak a fejlődő országok, mint az Egyesült Államok – a tőke, és természetesen a szabadság ahhoz, hogy a piac rendje mentén, ne pedig a kormány elképzelései szerint fektessék be. Ezeknek a nemzeteknek belföldi tőkét kell felhalmozniuk, és lehetővé kell tenniük, hogy a külföldi tőke az országukba áramolhasson.

A belföldi megtakarítások kialakulásához ismét meg kell jegyezni, hogy a tömegek általi belföldi megtakarítás előfeltételezi a pénzegység stabilitását. Ehhez pedig a bármiféle infláció hiánya szükséges.

Az amerikai vállalatokban működő tőke nagy részét maguk a munkások, illetve más szerény vagyonnal rendelkező emberek tulajdonolják. Milliárd és milliárd takarékbetét, kötvény és biztosítási kötvény üzemel ezekben a vállalatokban. Az amerikai pénzpiacon ma többé nem a bankok, hanem a biztosítótársaságok a legnagyobb hitelezők. És a biztosítótársaságok pénze – nem jogilag, hanem gazdaságilag – a biztosítottak tulajdona. Az Egyesült Államokban pedig így vagy úgy gyakorlatilag mindenki biztosított.

A világ nagyobb gazdaság egyenlőségének előfeltétele az iparosodás. Ez pedig kizárólag a tőkebefektetések, a tőkefelhalmozás növekedésén keresztül lehetséges. Talán megdöbbennek, hogy nem említettem egy intézkedést, amit egy ország iparosításának legfőbb eszközének tartanak. Ez alatt a protekcionizmust értem. De a vámok és a devizaszabályozás pontosan azok az eszközök, amik megakadályozzák a tőke behozatalát és az iparosodást. Az iparosodás növelésének egyetlen módja, ha több az elérhető tőke. A protekcionizmus csupán eltereli a befektetéseket az ipar egyik ágából a másikba.

A protekcionizmus önmagában semmit nem ad hozzá egy ország tőkéjéhez. Egy új cég elindításához az embernek tőkére van szüksége. Egy már létező gyár fejlesztéséhez az embernek tőkére, nem pedig vámokra van szüksége.

Nem szeretném megvitatni a szabad kereskedelem és a protekcionizmus teljes kérdéskörét. Remélem, hogy a legtöbb közgazdaságtani tankönyvük helyesen járja körbe a témát. A protekcionizmus nem javít egy ország gazdasági helyzetén. És ami kétségtelenül nem javít rajta, azok a szakszervetek. Ha az állapotok nem kielégítőek, ha a bérek alacsonyak, ha egy ország bérkeresői az Egyesült Államokra tekintenek, és arról olvasnak, hogy mi folyik ott, ha látják a filmekben, hogy egy átlagos amerikai otthona minden modern kényelemmel felszerelt, talán irigykednek. Teljesen igazuk van, amikor azt mondják „Nekünk is ugyanilyen helyzetben kellene lennünk.” De ezt egyedül a tőke növekedésén keresztül lehet elérni.

A szakszervezetek erőszakot használnak a vállalkozók ellen és azok ellen, akiket sztrájktörőknek neveznek. Viszont hatalmuk és erőszakosságuk ellenére a szakszervezetek nem tudják permanensen, minden bérkereső számára megnövelni a béreket. Úgyszintén hatástalanok a minimálbérszinteket elrendelő állami intézkedések. Amit ténylegesen előidéznek a szakszervezetek (ha sikerrel megemelik a béreket) az a permanens, tartós munkanélküliség.

De a szakszervezetek nem tudnak iparosítani egy országot, nem tudják megemelni a munkások életszínvonalát. És ez döntő fontosságú tény: az embernek meg kell értenie, hogy az életszínvonal emelésére törekvő ország minden politikai intézkedésének az egy főre eső befektetett tőke növelésére kell irányulnia. Ez az egy főre eső befektetett tőke még mindig növekedik az Egyesült Államokban, az összes hibás amerikai intézkedés ellenére. És ez ugyanúgy igaz Kanadára, és néhány Nyugat-Európai országra. De sajnos csökken az Indiához hasonló országokban.

Minden nap azt olvassuk az újságokban, hogy a világ népessége egyre növekszik, évente talán 45 millió – vagy annál is több – fővel. Hogyan fog ez végződni? Mik lesznek az eredményei és a következményei? Emlékezzenek, mit mondtam Nagy-Britanniáról. Az 1750-es éveben a britek azt hitték, hogy hat millió fő a brit szigetek borzasztó túlnépesedését jelenti, és hogy éhínséget és pestist tartogat a jövő. De az utolsó világháború előestjén, 1939-ben ötven millió ember lakott a brit szigeteken, az életszínvonal pedig összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint 1750-ben. Ez volt a hatása annak, amit iparosodásnak neveznek – ami egy igen alkalmatlan kifejezés.

Britannia fejlődését az egy főre eső befektetett tőke növekedése idézte elő. Ahogy az előbb mondtam, egy nemzet egyes-egyféleképpen érheti el a gazdagságot: ha megnövelik a tőkét, megnövelik a munka határtermelékenységét, ennek hatásaképp pedig növekedni fognak a reálbérek.

Egy bevándorlási korlátok nélküli világban a világ minden részén a bérszintek kiegyenlítődésének hajlama uralkodna. Ha ma nem volnának bevándorlási korlátok, valószínűleg minden évben húszmillió ember próbálna bejutni az Egyesült Államokba, hogy magasabb béreket kapjon. Ez a beáramlás csökkentené a béreket az Egyesült Államokban, és megnövelni őket más országokban.

Itt nincsen elég időm ahhoz, hogy a bevándorlási korlátok kérdésével foglalkozzak. De szeretném elmondani azt, hogy egy másik módszerrel is ki lehet egyenlíteni a világ béreit. Ez a másik módszer, ami a vándorlás szabadságának hiányában üzemel, a tőke vándorlása. A tőkések hajlamosak olyan országok felé mozogni, amelyben bőségesen elérhető és nem túl drága a munkaerő. Annak következtében, hogy tőkét hoznak ezekbe az országokba, megemelik a béreket. Ez így működött a múltban, és ugyanígy fog működni a jövőben is.

Amikor először fektették a brit tőkét – mondjuk – Ausztriába vagy Bolíviába, a bérek sokkal-sokkal alacsonyabbak voltak ott, mint Nagy-Britanniában. De az új befektetések megnövelték a béreket ezekben az országokban. Világszerte ugyanez történt. Közismert tény, hogy amint például a United Fruit Company Guatemalába költözött, az eredmény a bérek emelkedése volt, azokkal a bérekkel kezdve, amit a United Fruit Company fizetett – amelyek aztán szükségessé tették, hogy a többi munkaadó is magasabb béreket fizessen. Tehát egyáltalán nem kell pesszimistának lenni a „fejletlen” országok jövőjét illetően.

Teljesen egyetértek a kommunistákkal és a szakszervezeti tagokkal, amikor azt mondják: „Amire szükségünk van, az az életszínvonal emelése.” Nem is olyan rég egy könyvben, amit az Egyesült Államokban publikáltak, egy professzor azt mondta: „Már elegendő mennyiséggel rendelkezünk mindenből, miért kellene az embereknek még mindig olyan keményen dolgozniuk a világban? Már mindenünk megvan.” Nem kételkedem abban, hogy ennek a professzornak már mindene megvan. De vannak más emberek más országokban, és más emberek az Egyesült Államokban is, akik jobb életszínvonalat szeretnének, és meg is kellene kapniuk.

Az Egyesült Államokon kívül – Latin-Amerikában, és még inkább Ázsiában és Afrikában – mindenki az országában uralkodó állapotok javulását szeretné látni. A magasabb életszínvonal úgyszintén előidézi a kultúra és a civilizáció magasabb színvonalát.

Tehát teljesen egyetértek azzal a végső céllal, hogy mindenhol emelkedjen az életszínvonal. De nem értek egyet a módszerekkel, amiket alkalmazni szeretnének, hogy elérjék ezeket a célokat. Milyen módszerek fogják elérni ezt a célt? Nem a protekció, nem az állami beavatkozás, nem a szocializmus, és kétségtelenül nem a szakszervezetek általi erőszak (amit szépítve kollektív béralkunak neveznek, ami valójában alkudozás lőfegyverrel kényszerítve).

Ahogyan én látom, csak egy módon lehet elérni ezt a célt! Ez egy lassú módszer. Néhányan talán azt mondják, túl lassú. De nem vezet rövidebb út egy földi paradicsomba. Időt igényel, és az embernek dolgoznia kell. De nem kell hozzá annyi idő, amennyit az emberek gondolnak, és végül el fog jönni a kiegyenlítődés.

1840 környékén, Németország nyugati részén – Svábföld és Württemberg területén, ami a világ egyik leginkább iparosodott része volt – azt mondták: „Sosem érhetjük el a britek szintjét. Az angoloknak van egy kezdeti előnyük, és örökre előttünk lesznek.” Harminc évvel később a britek azt mondták: „Nem bírjuk ezt a német versengést; tennünk kell vele valamit.” Akkoriban természetesen ütemesen emelkedett a német színvonal, és már akkor is megközelítette a brit színvonalat. Napjainkban pedig az egy főre eső német jövedelem egyáltalán nem marad el Nagy-Britannia béreitől.

Európa szívében nyugszik egy kis ország, Svájc, amit a természet nagyon szűkmarkúan ruházott fel. Nincsenek szénbányái, nincsenek ásványkincsei és nincsenek természetes erőforrásai. De a népe évszázadokon át folyamatosan a kapitalista politikát követte. A legmagasabb életszínvonalat fejlesztették ki a kontinentális Európában, és az országuk a civilizáció egyik nagy központja. Nem látom az okát annak, miért ne érhetné el egy olyan ország, mint Argentína – ami sokkal nagyobb, mint Svájc, mind népesség, mind terület tekintetében – ugyanazt a magas életszínvonalat néhány évnyi helyes kormányzat után. De – ahogyan arra rámutattam – jónak kell lenniük a politikai intézkedéseknek. 

The post Ludwig von Mises: Gazdaságpolitika – 5. Külföldi befektetések appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/ludwig-von-mises-gazdasagpolitika-5-kulfoldi-befektetesek/feed/ 0 24073