Ellenpropaganda https://ellenpropaganda.com A személyes és politikai szabadság tudástára Sun, 15 Apr 2018 15:53:25 +0000 en-US hourly 1 https://wordpress.org/?v=4.9.6 https://ellenpropaganda.com/wp-content/uploads/2017/06/cropped-kocka-32x32.jpg Ellenpropaganda https://ellenpropaganda.com 32 32 112198151 Murray N. Rothbard – A piacellenesség cselekvéselméleti kritikája https://ellenpropaganda.com/murray-n-rothbard-a-piacellenesseg-cselekveselmeleti-kritikaja/ https://ellenpropaganda.com/murray-n-rothbard-a-piacellenesseg-cselekveselmeleti-kritikaja/#respond Sat, 31 Mar 2018 03:10:04 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24366 Részlet Murray N Rothbard: Power and Market c. könyvéből. Fordította: Madlovics Bálint 1. Bevezetés: Cselekvéselmélet és etika A cselekvéselmélet (praxeology), illetve a közgazdaságtan nem kínál végső etikai ítéleteket: csupán formába önti az etikai ítéletek megalkotásához szükséges adatokat. A cselekvéselmélet egy, az emberi cselekvés létére,  illetve annak létéből fakadó logikai következményekre épülő  formális, de általánosan érvényes...

The post Murray N. Rothbard – A piacellenesség cselekvéselméleti kritikája appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 85 perc

Részlet Murray N Rothbard: Power and Market c. könyvéből.

Fordította: Madlovics Bálint

1. Bevezetés: Cselekvéselmélet és etika

A cselekvéselmélet (praxeology), illetve a közgazdaságtan nem kínál végső etikai ítéleteket: csupán formába önti az etikai ítéletek megalkotásához szükséges adatokat. A cselekvéselmélet egy, az emberi cselekvés létére,  illetve annak létéből fakadó logikai következményekre épülő  formális, de általánosan érvényes tudomány. Azonban a cselekvéselmélet ezen túlra is kiterjeszthető, és alkalmazható erkölcsi nézetek kritikájára. Ez nem jelenti azt, hogy feladnánk a cselekvéselmélet értéksemlegességét. Pusztán arról van szó, hogy az etikai céloknak is értelmesnek kell lenniük, s így a cselekvéselmélet rámutathat (1) az etikai elvek megfogalmazása során elkövetett egzisztenciális hibákra  és (2) maguknak a céloknak az esetleges értelmetlenségére vagy belső következetlenségére. Ha egy etikai cél igazolhatóan önellentmondásos, vagy a teljesítése fogalmi képtelenség, akkor a cél egyértelműen abszurd és elvetendő. Fontos megjegyezni, hogy nem kritizálunk etikai szabályokat azért, mert gyakorlati értelemben, az adott történelmi körülmények között nem keresztülvihetők; nem utasítjuk el a lopás nélküli társadalom eszméjét csak azért, mert a közeljövőben aligha fog megvalósulni. Csupán az olyan etikai célok elvetésére fogunk buzdítani, amelyek teljesítése fogalmilag lehetetlen, az emberi cselekvés és az univerzum alapvető természetéből kifolyólag.

Így tehát azt állítjuk, hogy érdemes korlátokat állítani a bárki által megfogalmazott elvi célok érvényességét illetően. Ennek során viszont továbbra sem alkalmazzuk etikaként a cselekvéselméletet, mivel nem áll szándékunkban ez alapján levezetni egy saját, normatív etikai rendszert vagy akár csak bizonyítani egy ilyen rendszer kidolgozhatóságát. Csupán úgy véljük, hogy fontos „vétójoggal” felruházni a cselekvéselméletet, hogy elvethessük az olyan etikai propozíciókat, amelyek nem állják ki az elvi megvalósíthatóság vagy a belső következetesség próbáját.

Továbbá azt is fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy ha egy elv megvalósíthatatlannak és ezáltal abszurdnak bizonyul, az általa megfogalmazott ideál elérésére tett kísérletek is ugyanúgy abszurdok. Értelmetlen azt mondani, hogy X egy képtelenség, majd mindent elkövetni minden körülmények között a megvalósítása érdekében. Ha egy cél abszurd, akkor a megközelítése is az; ez egy cselekvéselméleti tény, ami abból a törvényből következik, miszerint egy eszköz csak a végeredmény alapján értékelhető.1 Az X iránti törekvés értéke kizárólag X értékéből következik; ha az utóbbi abszurd, akkor egyszersmind az előbbi is az.

Kétféle etikai kritika fogalmazható meg a szabadpiaci rendszerrel szemben. Az egyik tisztán egzisztenciális, azaz kizárólag egzisztenciális premisszákon alapul. A másik ellentétes erkölcsi célokat tűz ki, és azért kifogásolja a szabadpiacot, mert nem teljesíti őket. (A két típus ötvözeteit a második típusba fogjuk sorolni.) Az első típus azt mondja: (1) a szabad piacnak ez és ez a következménye; (2) nekem nem tetszik ez a következmény (vagy a következmény objektíven elfogadhatatlan); (3) ebből kifolyólag nem kellene bevezetni a szabadpiacot. Az ilyen kritikák vizsgálatakor bőven elég az érvelés első lépését, azaz a kérdéses következményt cáfolni – ez pedig nyilvánvalóan cselekvéselméleti feladat.

Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a szabadpiaccal kapcsolatos kritikákat, valamint ezek cselekvéselméleti cáfolatát (melyeket valójában – explicit vagy implicit módon – más írásainkban már kifejtésre kerültek):2

1. A szabadpiac üzleti ciklusokat és munkanélküliséget okoz. Az üzleti ciklusokat az állami beavatkozás révén bekövetkező bankhitel-expanzió okozza. A munkanélküliség oka, hogy a szakszervezetek és az állam a szabadpiaci szint felett tartja a béreket. Kizárólag a kényszerítő beavatkozás, nem pedig a magánköltekezés képes inflációt generálni.

2. A szabadpiacon könnyen kialakulhatnak monopóliumok és monopolárak. Ha úgy határozzuk meg a monopóliumot, hogy „egy bizonyos termék kizárólagos eladója”, megoldhatatlan akadályokba ütközünk. Nem mondhatjuk azt két termékre, hogy egyformák, csak ha a fogyasztók maguk egyformának tekintik őket. Továbbá ha gonosznak tartjuk az iménti definíció szerint értelmezett monopóliumot, akkor Crusoe és Péntek is gonosz monopolisták, amikor hallal és fával kereskednek a szigetükön. De ha őket mégsem tekintjük gonosznak, akkor hogyan tekinthetjük ezt egy összetettebb – és ezáltal a jelen értelemben véve szükségképpen kevésbé monopolisztikus – társadalomban rossznak? Hol van az a pont, ami után ez a tevékenység már rossznak tekintendő? És hogyan tehető a piac felelőssé azért, hogy hány ember alkot egy társadalmat? Ezenkívül minden ember arra törekszik, hogy jobb legyen a másiknál, azaz lényegében „monopolista” kíván lenni. Ez rossz dolog volna? Vajon nem profitál ő is, illetve a társadalom többi része is a törekvéseiből? Végül pedig fogalmilag sem létezhet monopólium vagy monopolár a szabadpiacon. Monopólium és monopolár – bármilyen értelmes definíció szerint – kizárólag állam által kikényszerített privilégiumként jöhet létre, és ebbe beletartozik az összes olyan szabályozás is, ami névleg „a versenyt kívánja erősíteni”.3

3. Az államnak kell megtennie mindazt, amit az emberek maguktól nem lennének képesek megtenni. Az előzőekben bemutatásra került, hogy ilyen esetek nincsenek.

Vannak viszont másfajta kritikák is, amik különböző etikai ítéleteket vegyítenek az érveikkel. Jelen fejezet célja, hogy bemutassa néhány igen elterjedt piacellenes érvnek a cselekvéselméleti kritikáját.

2. Az önérdek ismerete: egy állítólagos előfeltevés

A piac alábbi kritikája inkább egzisztenciális, mintsem etikai. Gyakran elhangzik, hogy a lassiez faire, azaz a szabad piacgazdaság melletti érvek azon az előfeltevésen nyugszanak, miszerint mindenki teljes tudatában van annak, mi szolgálja a legjobban a saját érdekét. Ez viszont – mondják – nem mindenkire igaz, tehát be kell avatkoznia az államnak, a szabadpiac melletti érv pedig hibás.

A szabadpiaci doktrína azonban semmi hasonlóra nem alapul. Mint ahogy a mitikus „homo economicus”, a Tökéletesen Bölcs Individuum is csupán egy szalmabáb, amit az elmélet kritikusai, nem pedig az elmélet megalkotói találtak ki.

Először is a szabadpiac és az állami beavatkozás eddig bemutatott analíziséből 4 világosnak kell lennie, hogy minden piacpárti érv egy sokkal mélyebb és összetettebb elvrendszeren alapul. Sajnos itt hely szűkében vagyunk ahhoz, hogy végig vegyük a szabadsággal kapcsolatos etikai és filozófiai elveket. Másodszor, a szabadpiaci doktrína nem feltételezi, hogy mindenki mindig teljes tudatában van, mi szolgálja leginkább az érdekeit; amit mond, az pusztán annyi, hogy mindenkinek meg kell adni a jogot, hogy belátása szerint kövesse mindazt, amit az önérdekének gondol. A kritikusok közbevethetik, hogy az államnak kényszerítenie kéne az embereket, hogy lemondjanak némi ex ante vagy jelenlegi hasznosságról a későbbi ex post hasznosságért, melyet azáltal érnek el, hogy a hosszú távú érdekeik követésére bírják őket. De egy libertárius erre joggal válaszolhatja, hogy (1) az emberek kényszer elleni neheztelése mindenképp csökkenti az ex post hasznosságukat is, és (2) szükség van a szabadságra ahhoz, hogy egy adott ember elérje a legnagyobb hasznosságát. Csak meggyőzés útján lehet korrigálni valaki hibáit, erővel nem; ha az egyénnek alkalma nyílik kibújni a kényszer hatása alól, ismét a saját feje után fog menni.

Egészen biztos, hogy senki nem láthat tökéletesen előre egy bizonytalan jövőt. A piacon ügyködő szabad vállalkozók viszont – az ösztönzőik és a gazdasági kalkuláció alapján – mindenkinél alkalmasabbak arra, hogy megjósolják és kielégítsék a fogyasztók szükségleteit.

De mi van, ha maguk a fogyasztók mérik fel rosszul a saját érdekeiket? Nyilván vannak ilyen esetek, de ez az állítás számos kiegészítésre szorul. Először is, minden egyén maga rendelkezik a legpontosabb adatokkal saját belső személyét illetően, abból adódóan, hogy mindenkinek különálló elméje és egója van. Másodszor, ha valaki úgy véli, hogy nincs tisztában az érdekeivel, szabadon konzultálhat szakértőkkel és kérhet tőlük tanácsot az ő széleskörűbb tudásukra hagyatkozva. Az egyén alkalmazhat ilyen szakértőket és – a szabadpiacon – folyamatosan ellenőrizheti, hogy mennyire bizonyulnak hasznosnak. Röviden tehát a piacon az egyének azokat a szakértőket pártfogolják, akiket a leghasznosabbnak találnak. A jó orvosok és ügyvédek a szabadpiacon sokat kaszálnak, a rosszak pedig elbuknak. Ha viszont beavatkozik az állam, az állami szakértők kényszerrel beszedett adókból kapják a jövedelmüket. Nem mérettetik meg a piacon, hogy mennyire tudják az igazi érdekeikre tanítani az embereket. Egyedül annyi kerül megmérettetésre, hogy mennyire tudnak helyet szerezni maguknak a kényszerítő államgépezet soraiban.

A magánszakértő tehát a szakértői képességei szerint fog boldogulni, az állami szakértő pedig annak függvényében, hogy mekkora sikerrel jár a politikai előnyök megszerzésében. Továbbá egyáltalán mi ösztönzi az állami szakértőt arra, hogy figyelembe vegye az alattvalói érdekeit? Kétségtelenül nem ruházza fel felsőbbrendű adottságokkal az állami munkahelye. Nem erényesebb tehát, mint a magánszférában működő kollégái (sőt valójában kevésbé alkalmas, és hajlamosabb a kényszer alkalmazására). De míg a magánszakértőt minden anyagi ösztönző arra késztet, hogy figyelembe vegye a kliensei érdekeit, addig az állami szakértőt semmilyen ösztönző nem készteti, mert ő mindenképp megkapja a fizetését. Nincs rákényszerülve, hogy az állampolgárok valódi érdekeiért aggódjon.

Elég fura, hogy az emberek úgy gondolnak az államra, mint valami istenségre vagy önzetlen mikulásra. Az államot se nem a képesség, se nem a gondoskodó szeretet jegyében hozták létre; az állam az erő alkalmazásának céljából létezik, és szükségképpen demagóg módon szavazatokra hajt. Ha az egyének nincsenek tisztában a saját érdekeikkel, szabadon fordulhatnak tanácsért magánszakértőkhöz. Abszurd az a felvetés, hogy jobban szolgálja majd őket egy kényszeren alapuló, demagóg apparátus.

Végül az állami beavatkozás támogatói egy végzetes önellentmondásba keverednek: azt állítják, hogy az egyének nem kompetensek ahhoz, hogy a saját életüket vezessék, illetve hogy kiválasszák a megfelelő szakértőket, de egyúttal azt is feltételezik, hogy tudnak az életük irányításáért felelős szakértőket választani a szavazófülkékben. A helyzet ennek valójában pont az ellenkezője: míg a legtöbb ember direkt elképzelésekkel érkezik a szabadpiacra, ahol direkt módon tesztelheti is azokat, ugyanők aligha képesek megérteni azon cselekvéselméleti és filozófiai érvek bonyolult láncolatát, amik a politikai vezetők vagy szakpolitikák kiválasztásához szükségesek. Mégis úgy gondolják, hogy az egyetlen, amit képes az egyének által alkotott tömeg kompetensen megítélni, az a nyílt demagógia világa! 5 6

3. Az erkölcstelen döntések problémája

Sok szerző van elég okos ahhoz, hogy belássa, hogy a piacgazdaság nem más, mint egyéni értékelések eredménye, ennek folytán pedig azzal is tisztában van, hogy ha nem tetszik neki az eredmény, akkor a hibát az értékelésekben kell keresni, nem pedig a gazdasági rendszerben. Ennek nyomán viszont úgy vélik, az államnak be kell avatkoznia, hogy korrigáljon bizonyos erkölcstelen egyéni döntéseket. Ha az emberek olyan erkölcstelenek, hogy a whiskyt választják a tej, vagy a kozmetikust az oktatás helyett, akkor az államnak – mondják – be kell avatkoznia, hogy korrigálja ezeket a döntéseket. Ezen álláspont cáfolata sokban hasonlít az önérdek-ismerettel kapcsolatos érv cáfolatára: önellentmondás azt mondani, hogy az emberek képtelenek a mindennapi életük során kellően morális döntéseket hozni, de képesek megszavazni és elfogadni olyan vezetőket, akik náluk nagyobb erkölcsi bölcsességgel bírnak.

Mises szerint – és igaza van – mindenkinek, aki szerint az államnak parancsolnia kell az egyéni fogyasztás egy bizonyos területén, logikailag a minden döntés feletti totális diktatúrát is támogatnia kell. Ez abból következik, hogy a diktátorok is valamilyen értékrend alapján cselekszenek. Tehát ha az uralkodó osztály valamely tagja szereti Bachot de utálja Mozartot, és meg van róla győződve, hogy Mozart zenéje erkölcstelen, akkor ugyanolyan joga van betiltani Mozart hallgatását, mint amilyen joga van betiltani a droghasználatot vagy az italfogyasztást.7 Jóllehet sok államista számára nem elrettentő ez a következmény, és örömmel hajtanák végre ezt a nyilván kellemes feladatot is.

Az utilitariánus álláspont – miszerint az állami parancsutasítás azért rossz, mert nincs racionális etika, és ilyenformán senkinek nincs joga másokra erőltetni a saját önkényes értékválasztását – szerintünk nem állja meg a helyét. Először is nem lenne képes meggyőzni olyasvalakit, aki szerint igenis létezik racionális etika, tehát hogy ténylegesen van az erkölcsi ítéleteknek tudományos alapja és nem tisztán szeszélyeken alapulnak. Továbbá már magában az állításban is van egy rejtett előfeltevés – miszerint is A-nak nincs joga ahhoz, hogy bármilyen önkényes értéket B-re kényszerítsen. De ha minden cél önkényes, akkor az „önkényes célok ne legyenek kikényszerítve” talán nem éppen olyan önkényes? Tegyük fel továbbá, hogy A preferenciarendszerében magasan áll az az önkényes szeszély, hogy B-re testálja saját értékeit. Ekkor az utilitariánus nem ellenkezhet, és fel kell adnia azon célját, hogy értéksemlegesen védje meg az egyéni szabadságot. A helyzet az, hogy az utilitariánusok nem tudnak mit kezdeni azzal az emberrel, akinek az a vágya, hogy kikényszerítse az értékeit, és aki az után is ragaszkodik ehhez, hogy felhívták a figyelmét tetteinek gazdasági következményeire.8

A diktátorjelöltet logikai alapon teljesen más módon is cáfolhatjuk, továbbra is a cselekvéselmélet értéksemleges keretein belül maradva. Mi is a diktátor problémája a szabad emberekkel? Hogy számos esetben erkölcstelenül viselkednek. A diktátor célja tehát, hogy erősítse az erkölcsösséget és harcoljon az erkölcstelenséggel szemben. Tegyük fel most az érvelés kedvéért, hogy létezik objektív moralitás. Ezután a következő kérdéssel kell megküzdenünk: Ki lehet-e kényszeríteni az erényes viselkedést? Vegyük úgy, hogy sikerült bebizonyítanunk, hogy A, B és C tettek erkölcstelenek, míg X, Y és Z tettek erkölcsösek. Látjuk Mr. Jonest, aki sajnálatos módon gyakran örömét leli A, B és C tettekben és újra és újra elköveti őket. A célunk, hogy az erkölcstelen Mr. Jonesból erkölcsös Mr. Jonest faragjunk. Hogyan csináljuk? Az államista válasza: erővel. Tartsunk fegyvert Mr. Jones fejéhez, és tiltsuk meg A, B és C tetteket. Ekkor végre erényes lesz. De valóban? Jones valóban erényes lett azáltal, hogy X cselekedetet választotta, amikor kényszerrel megvonták annak a lehetőségétől, hogy A cselekedetet válassza? Amikor Smith-t lecsukják, akkor vajon erényessé lesz, mert nem tudja lerészegedésre szentelni a napjait?

A konkrét tartalmától függetlenül minden erkölcsi fogalom értelmetlen, ha az ember nem választhatja éppúgy az immorális, mint a morális viselkedést. Ha az ember nem választhat szabadon, ha erővel kényszerítik a jócselekedetekre, akkor valójában megfosztják az erény választásának lehetőségétől. Nem engedik meg neki, hogy mérlegelje az alternatívákat, hogy levonjon egy következtetést, és hogy elfogadjon egy álláspontot. Ha megfosztják a szabad döntéstől, akkor a diktátor, nem pedig a saját akarata szerint cselekszik. (Persze elvileg dönthetne úgy, hogy inkább lőjék le, de ezt aligha lehet értelmes módon az alternatívák szabad mérlegelésének tekinteni. Az igazság az, hogy ebben az esetben csak egyvalamiről dönthet szabadon: csak a hegemón döntésről rendelkezhet – vagy lőjék le, vagy mindenben engedelmeskedjen a diktátornak.)

Ebből kifolyólag az egyéni döntések feletti diktatúra kizárólag a moralitás elsorvadásához, nem pedig az erősítéséhez vezet. Kizárólag egy módon lehet felvilágosítani a felvilágosítástalant – ez pedig a racionális meggyőzés. Ha A az észérvekkel meggyőzi B-t, hogy az ő erkölcsi értékrendje a helyes és B-é a rossz, akkor B megváltozik és szabad akaratból átveszi A értékrendjét. Jelentéktelen, hogy ez egy nehézkés folyamat. Egyedül az a jelentős, hogy a moralitás kizárólag békés meggyőzés alapján terjedhet, a kényszer használata pedig csupán károsíthatja és elpusztíthatja a moralitást.

Még nem beszéltünk olyan, az álláspontunkat tovább erősítő tényekről, mint például, hogy milyen nehéz is érvényre juttatni az alattvalók akaratával és értékítéletével ellentétes diktatórikus rendeleteket. Ha valaki az erkölcstelen életet preferálja, és szuronyokkal tiltják el a preferenciái szerinti viselkedéstől, az minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy valahogy megkerülje a tiltásokat – például lefizeti a szuronyosokat. És mivel ez itt most nem egy etikai értekezés, nem említettük a libertárius etikai elméletet, mely szerint a kényszer alkalmazása önmagában az erkölcstelenség legmagasabb foka.

Összefoglalva megmutattuk, hogy a diktátorjelöltek szükségképpen elbuknak, amikor megpróbálják erényesebbé tenni a lakosságot, a hatás ugyanis pont az általuk kívánt ellenkezője lenne. Lehetséges, persze, hogy a diktátor nem volt őszinte a szándékait illetően; lehet, hogy valójában csak másokon akar uralkodni, megfosztva őket saját boldogságuktól. Az ilyen esetekről a cselekvéselméletnek természetesen nincs álláspontja, bár az etikának könnyen akadna néhány szava.9

4. Az emberi természet erkölcsössége

Gyakran elhangzik, hogy a teljesen szabad piac hívei mind egy rendkívül kétes előfeltevéssel élnek: hogy az emberek mind angyalok. Egy angyalok alkotta társadalomban – szokták mondani – elvileg „működhetne” az elképzelés, de a mi esendő világunkban nem. A fő probléma ezzel az állítással, hogy nem volt egy libertárius sem – kivéve talán néhány tolsztoji ihletésű szerzőt – aki ilyesmit állított volna. A szabadpiac hívei sosem feltételezték az emberi természet gyökeres megváltozását, noha nyilván nem ellenkeznének, ha valami ilyesmi történne. Láttuk már korábban, hogy a libertáriusok úgy képzelik, hogy a jelenleg elterjedt állami megoldás helyett magáncégek nyújtanák a bűnözők elleni védelem szolgáltatását.10 Nem mondják, hogy a bűnözés valami mágikus módon megszűnne egy szabad társadalomban.

Az államisták szerint csak akkor nem kéne állam, ha mindenki „jó” lenne. Az államra tehát állítólag annyiban van szükség, hogy az emberi gonoszságot féken tartsa. De mi lenne, ha mindenki gonosz lenne? Ahogy F. A. Harper írja:

„Ugyanazon elv alapján, miszerint a politikai uralomra az emberekben rejlő gonoszsággal megegyező mértékben van szükség, olyan társadalomban élnénk, amelyben teljes volna a politikai uralom mindenki élete felett […] Egy embernek kéne mindenkin uralkodnia. De ki lenne a diktátor? Hiába választanának valakit és ültetnék a politikai trónra, az az ember is nyilvánvalóan gonosz lenne, hiszen mindenki gonosz. És ekkor, ebben a társadalomban totális politikai hatalom összpontosulna egy totálisan gonosz ember kezében. Logikailag hogyan jöhet ki ebből más, mint totális gonoszság? Hogyan lehet ez jobb, mint ha egyáltalán nem volna uralom?”11

Irreális volna ez az érv, hiszen az emberekben – ahogy ebben mindenki egyetért – egyformán lakozik jó is és rossz is? De akkor mi az a keverési arány, aminél szükségszerűvé válik az állami diktálás? Egy libertárius azt mondaná, hogy a tény, miszerint az emberekben egyformán ott van a jó és a rossz is, az ő álláspontját támasztja alá, hiszen ekkor nyilván egy olyan társadalmi rend kívánatos, ami ösztönzi a jót és visszafogja a rosszat. A libertárius szerint az államapparátus léte pompás lehetőséget nyújt a gonoszság kiélésére, lévén az állami vezetők szabadon alkalmazhatnak olyan kényszert, ami mindenki másnak tiltott. Amit „bűnnek” szokás tekinteni, ha az átlag állampolgár követi el, „a demokratikus hatalom gyakorlásának” nevezik az állami tisztségviselők részéről. Ezzel szemben a teljesen szabad piacon nem létezik legitim formája a mások feletti hatalom gyakorlásának.

5. Az egyenlőség lehetetlensége

Valószínűleg a leggyakoribb ellenvetés a szabadpiac ellen az, hogy nem garantál egyenlőséget. Az egyenlőség mellett számos „közgazdasági” érv is született, a minimális társadalmi áldozat elvétől a pénz csökkenő határhasznának hangsúlyozásáig (lásd az adóztatásról szóló fejezetet fentebb).12 Újabban viszont a közgazdászok rájöttek, hogy nem tudják közgazdasági alapon igazolni az egalitarizmust, úgyhogy etikai alapokra helyezték az egyenlőséget.

A közgazdaságtan, illetve a cselekvéselmélet nem állíthat erkölcsi szabályokat, de még az erkölcsi céloknak is értelmesnek kell lenniük: ki kell állniuk a cselekvéselmélet próbáját, miszerint konzisztensnek és fogalmilag lehetségesnek kell lenniük. Az „egyenlőséget” még nem vetették alaposabban ilyesfajta vizsgálat alá.

Igaz, számos ellenvetés elgondolkodtatta az egalitáriusokat. Néha annak belátása, hogy a szakpolitikáik hova vezetnek, elég volt, hogy abbahagyják, vagy legalábbis lelassítsák őket. Ide tartozik, hogy a kikényszerített egyenlőség bizonyíthatóan rongálja az ösztönzőket, aláássa a tőkeképzést, és tőkefeléléshez vezet – mindezek az életszínvonal drasztikus visszaesését okozzák. Ezenkívül kizárólag a szabad társadalom az, amiben nincsenek kasztok, és ilyenformán kizárólag a szabadság teszi lehetővé a termelékenység szerinti jövedelmi mobilitást. Az államizmus ezzel szemben inkább befagyasztja a gazdaságot egy egyenlőtlen (és hatékonytalan) állapotba.

Azonban bár ezek az érvek erősek, egyáltalán nem perdöntők. Vannak, akik mindenképp törekedni fognak az egyenlőségre; sokan vannak, akik belemennének az életszínvonal valamekkora csökkentésébe azért, hogy ezáltal nagyobb legyen az egyenlőség.

Minden egyenlőségről szóló diskurzusban úgy veszik, hogy az egyenlőség egy nagyon is elérendő cél. Ez azonban egyáltalán nem magától értetődő. Igenis komolyan megkérdőjelezhető az egyenlőség, mint cél. A cselekvéselmélet tételeit három általánosan elfogadott axiómából vezetjük le: a fő axiómából, amely kimondja a céllal bíró emberi cselekvés létét, illetve mellék posztulátumokból vagy axiómákból, melyek szerint az emberek képességei és a természeti erőforrások különböznek, a munka pedig az egyén számára fáradságos. Bár elvileg lehetséges volna megalkotni egy közgazdasági elméletet a segédaxiómák nélkül (a főaxióma nélkül viszont nem), szükség van rájuk, hogy a cselekvéselmélet törvényei összhangban legyenek a valósággal.13 Ha valaki egymással felcserélhető emberi lényekre alkalmazható elméletet szeretne megalkotni, az nyugodtan tegye meg.

Az emberek különbözősége tehát alapeleme az emberi lényekről szóló tudásunknak. De ha az emberiség minden egyéne különböző, hogyan beszélhetünk arról, hogy az egyenlőség egy kívánatos cél? Minden évben számos konferenciát tartanak az egyenlőségről, de egyiken sem hangzik el ez a kérdés. Hogyan igazolható az egyenlőség az emberi természet tükrében? Ha minden ember egyedi, hogyan máshogy lehetne egyenlővé tenni az embereket, mint hogy elpusztítjuk az egyéniségüket és egy hangyaboly homogenitásának szintjére butítjuk az emberi társadalmat? Az egalitárius feladata, amikor a közgazdásszal vitatkozik, hogy megindokolja ezt a célját. Be kell tudnia mutatni, hogy az egyenlőség összhangban van az emberi természettel, és igazolnia kell, hogy egy egyenlő társadalom megteremthető.

Még nehezebb az egyenlőségpárti dolga, ha belátja, hogy a jövedelmi egyenlőség az emberi nem számára tökéletesen lehetetlen. A jövedelem soha nem lehet egyenlő. A jövedelmet mindenképp valós, nem pedig pénzben kifejezett értéke alapján kell nézni, máskülönben nem igazi egyenlőségről beszélnének. Hogyan tehető egyelővé az élvezet, amit a manhattani kilátás nyújt egy New York-i lakos számára, mint amit egy indiai számára nyújt? Hogyan úszhatna úgy a New York-i a Gangeszben, mint az indiai? Mivel minden egyén szükségképpen más-más helyen helyezkedik el, az egyének valós jövedelme mindenképp eltér jószágról jószágra és emberről emberre. Nem vehetünk egy kalap alá különböző típusú javakat, hogy kiszámoljunk valamilyen jövedelmi „szintet”, ergo értelmetlen valamiféle „egyenlő” szintre törekedni. Be kell látnunk, hogy az egyenlőséget nem lehet elérni, mivel az a különböző helyeken lévő, eltérő egyénekből álló emberiség számára fogalmilag lehetetlen. De ha az egyenlőség lehetetlen (és ekképp irracionális) cél, akkor a megvalósítására irányuló lépések is ugyanilyen abszurdak. Ha egy cél értelmetlen, akkor az elérésére törekedni is értelmetlen.

Sokan úgy vélik, hogy miközben a jövedelmi egyenlőség valóban abszurd idea, legalább az esélyegyenlőséget meg lehetne teremteni. Azonban ez is hasonlóképpen értelmetlen. Hogyan lehetne ugyanakkora esélye egy New Yorkiknak arra, hogy körbe hajózza Manhattant vagy megmártózzon a Gangeszben „egyenlő” egy indiaiéival? Az, hogy az emberek szükségképpen eltérő helyen tartózkodnak, teljesen ellehetetleníti az „esélyek” kiegyenlítését.

Blum és Kalven egy gyakori hibába esnek bele,14 amikor azt állítják, hogy az igazságossághoz hozzátartozik az esélyegyenlőség, illetve hogy „a versenyzők ugyanonnan startoljanak”, és hogy a „játék” ilyenformán „fair” legyen. Az emberi élet nem valami verseny vagy játék, ahol minden ember ugyanonnan indul. Mindenkinek az a célja, hogy olyan boldog legyen, amennyire lehetséges. És nem tud mindenki ugyanonnan indulni, ugyanis a világot nem most teremtik meg; a világ már létezik, és végtelen változatosság jellemzi. Pusztán az a tény, hogy minden egyén szükségképpen máshol születik, mint mások, automatikusan biztosítja, hogy senkinek ne lehessenek egyenlők a szomszédjával az esélyei. Ezenkívül az esélyegyenlőség megkövetelné a család intézmények eltörlését, lévén hogy a különböző szülőknek egyenlőtlenek a képességeik; a család helyett a gyermekek közösségi felnevelésére volna szükség. A kormánynak államosítania kellene minden egyes gyereket, és „azonos” körülmények között kellene felnevelnie őket az állami bölcsődékben. És még ekkor sem lehetnének a körülmények teljesen egyenlők, hiszen az állami tisztségviselőknek is eltérőek a képességeik és a személyiségük. Végül pedig a földrajzi elhelyezkedés szükségképpeni különbözősége is gátolja az egyenlőség elérését.

Ilyenformán egyetlen egalitáriusnak sem szabad megengedni, hogy általános igazságként fogadtassa el, hogy az egyenlőség abszolút erkölcsi cél. Először is szembesülnie kell az egalitárius eszme minden társadalmi és gazdasági következményével, és bizonyítania kell, hogy ez nem ütközik az ember természetével. Meg kell cáfolnia azt a nézetet, miszerint az emberek nem azért vannak, hogy egy hangyabolyban való létezésre kényszerítsék őket. Végül pedig fel kell ismernie, hogy a jövedelem és az esélyek egyenlősége fogalmilag megvalósíthatatlan és ekképpen mindkettő képtelenség. Minden kísérlet ezek megvalósítására szintúgy ipso facto abszurd.

Az egalitarianizmus tehát szó szerint értelmetlen társadalomfilozófia. Az egyetlen értelmes megfogalmazása Herbert Spencertől származik, aki az „egyenlő szabadság” céljának jegyében megfogalmazta az Egyenlő Szabadság Törvényét (Law of Equal Freedom): „Minden ember szabadon cselekedhet, amíg nem sérti más ugyanezen szabadságát.”15 Ez a cél nem akarja minden ember teljes körülményeit egyenlővé tenni, ami abszolút lehetetlenség; ehelyett csak a szabadságról szól, azaz arról az állapotról, hogy minden ember mentes legyen a személyét vagy tulajdonát érintő, mások általi kényszerítéstől.16

Azonban még ez a megfogalmazás is sok szempontból hibás, és talán érdemes volna elvetni. Mindenekelőtt lehetőséget nyújt a félreértelmezésre és az egalitarianizmusra. Másodszor, az „egyenlőség” fogalma egy mérhető tulajdonságot jelöl, amihez tartozik valamilyen fix, kiterjeszthető mérce. Az „egyenlő hosszúság” fogalmában benne rejlik a mérhetőség tulajdonsága és az objektíven meghatározható mértékegység. Az emberi cselekvés vizsgálatakor viszont – legyen az cselekvéselmélet vagy társadalomfilozófia – nincsen számszerűsíthető mértékegység, ilyenformán pedig nem beszélhetünk „egyenlőségről” sem. Akkor már sokkal pontosabb azt mondani, hogy „minden embernek legyen X-e”, mint hogy „mindenkinek legyen egyenlő X-e”. Ha valaki azt szeretné, hogy mindenki vegyen egy autót, akkor a célját is így fogalmazza meg: „mindenkinek autót kéne vennie”, nem pedig úgy, hogy „mindenkinek egyenlőnek kéne lennie az autóvásárlás tekintetében”. Az „egyenlőség” ilyen szövegösszefüggésben való használata egyszerre ügyetlen és félrevezető.

Végzetül pedig Clara Dixon Davidson sok évvel ezelőtt igen meggyőzően bizonyította, hogy Spencer törvénye valójában redundáns: ha minden embernek megvan a szabadsága, hogy azt tegyen, amit akar, akkor ebből logikusan következik, hogy senki szabadságát sem sérthetik meg vagy taposhatják el. Ergo a törvény második fele a „cselekedhet” után teljesen redundáns és szükségtelen.17 Mióta megfogalmazásra került Spencer törvénye, kritikusai a második felét támadták, hogy lyukakat keressenek a libertárius filozófiában. Valójában viszont csupán egy felesleges kiegészítést támadtak, nem pedig a törvény lényegét. Az „egyenlőség” fogalmának semmi jogos helye nincs az „Egyenlő Szabadság Törvényében”, lévén hogy használható helyette a „minden” logikai kikötés is. Az „Egyenlő Szabadság Törvényét” ezáltal joggal nevezhetjük „A Teljes Szabadság Törvényének”.

6. Szabadpiac és biztonság

Az egyik leggyakoribb elvi vád a szabadpiaccal szemben, hogy nem képes „biztonságot” garantálni. Azt szokták mondani, hogy a szabadság van a mérleg egyik, a biztonság pedig a mérleg másik serpenyőjében – az utóbbi letéteménye pedig persze nem más, mint az állam.

Az első megjegyzésünk, hogy világunk egy bizonytalan világ. Soha nem leszünk képesek tökéletes pontossággal megjósolni a sorsát. Ebből kifolyólag minden cselekedet kockázattal jár. A kockázat eltörlése lehetetlen. Ha valakinek folyószámlája van, számolnia kell vele, hogy csökkenhet a pénze vásárlóereje; ha valaki befektet valamibe, ott van a veszélye annak, hogy veszteséget szenved; és így tovább.

Mindazonáltal a szabadpiacon számos önkéntes módja van e kockázat lehető legnagyobb mértékű csökkentésének. Egy szabad társadalomban alapvetően háromféleképpen könnyíthető a jövő bizonytalanságából fakadó teher súlya:

1. Megtakarításokkal. A megtakarítások, legyenek a termelésbe fektetve vagy folyószámlán, pénzt biztosítanak a jövőbeli szükségletekre. A termelésbe való befektetés növeli a jövőbeli eszközállományt; a folyószámlák azonnal hozzáférhető forrásokat biztosítanak.

2. Vállalkozással. A vállalkozók – ez alatt értve a kapitalista vállalkozókat – maguk vállalják a piaci kockázat zömét, és ezzel párhuzamosan felmentik a munkásokat a kockázat jelentékeny része alól. Képzeljük el, mi történne, ha minden munkás csak akkor kapna fizetést, ha a végső termék eljutott a fogyasztóhoz! A jövőbeli fizetésre való várakozás és a jövőbeli fogyasztói igények felmérésében rejlő kockázat csaknem elfogadhatatlan lenne, különösen azoknak a munkásoknak, akik a munkafolyamat legtávolabbi részein kapcsolódnak a termeléshez. Nehéz belátni, miért csatlakozna be bárki egy hosszú termelési folyamatba, ha végig kéne várnia az egészet, mielőtt bármi jövedelemhez jutna. A kapitalista-vállalkozó azonban rögtön fizet, és ő maga viseli a várakozás és a jövőbeli kereslet előre jelzésének terhét. A vállalkozó nem kockáztat kevesebbet, mint a tőkéje elvesztését. A vállalkozói kockázatvállalás másik módja a határidős piacokon történik, ahol a fedezeti ügyletek révén a termékek vásárlói és eladói az árváltozás jövőbeli kockázatait átháríthatják az erre szakosodott kereskedőkre.

3. Biztosítással. A piacon a biztosítás az alapvető módja a kockázatok összegyűjtésének és csökkentésének. Míg a vállalkozók a bizonytalanságból fakadó kockázatokat kezelik, a biztosítás az ún. aktuáriusi kockázatokat tompítja, melynek keretében stabil kollektív eloszlások érhetők el és a díjakat is ez alapján számlázzák ki.

Az állam sem képes teljes biztonságot garantálni. A rabszolgák talán azt hitték, hogy az uruk majd garantálja a biztonságukat, azonban az úr maga viselte a kockázatot. Ha a jövedelme visszaesett, nem tudott tovább biztonságot nyújtani az alattvalóinak.

Van egy negyedik módja is a biztonság szabad társadalomban való garantálásának, ez pedig az önkéntes adakozás. Az ilyen adakozás szükségképpen termelésből származik. Szokták mondani, hogy az állam azért tud a piacnál nagyobb biztonságot teremteni, mert képes mindenki számára egy minimumjövedelmet biztosítani. Az állam azonban nem képes erre. Az állam termelni semmit nem termel; az állam csupán elveszi azt, amit mások megtermeltek. Az állam ekképpen semmit nem is tud garantálni; ha valaki nem termeli meg az említett minimumot, akkor az állam kénytelen lesz visszamondani a garanciáját. Az állam persze képes annyi pénzt nyomtatni, amennyit akar, de a szükséges javakat nem tudja megtermelni. Továbbá az állam ilyenformán nem is tud mindenkinek egyformán biztonságot garantálni. Csak úgy garantálhat biztonságot néhányaknak, hogy ennek a költségeit másokkal fizetteti meg. Ha A csak úgy lehet nagyobb biztonságban, hogy az érdekében kirabolják B-t, akkor B-t így bizonytalanabb helyzetbe sodorják. Ilyenformán az állam, még ha a termelés nem is esik drasztikusan vissza, nem tud mindenkinek biztonságot nyújtani, csupán páraknak, más polgárok költségén.

Tehát az állam – azaz a szervezett kényszerítés – nem tud biztonságot garantálni? Valóban nem tud, bár nem a szó abszolút értelmében nem. Van a biztonságnak egy bizonyos szelete, és ezt az egyet lehet mindenkinek garantálni egy társadalomban: az erőszak elleni biztonságot. Ugyanakkor ezt is kizárólag az önkéntes szerződéseken alapuló, piaci rendőrvállatok tudják biztosítani, ugyanis az állammal ellentétben ezek a védelmi ügynökségek nem alkalmaznak maguk is illegitim erőszakot. Ha mindenki számára adott a személyi és tulajdonbiztonság, a termelékenység és a kényelem is sokszorosára nő. Az elképzelés, hogy az állam nyújtsa ezt a szolgáltatást, szimpla önellentmondás, ugyanis maga az állam folyamatosan megsérti az egyének szabadságát és biztonságát.

A társadalom minden tagjának nyújtott, ebben az értelemben vett biztonság tehát nem pusztán kompatibilis a tökéletes szabadsággal, hanem következik belőle. A szabadság és az erőszakkal szembeni védelem ugyanazon érem két oldala.

Esetleg még az felvethető, hogy sokan – miközben tudják, hogy a rabszolgasors vagy a kényszernek való alávetettség nem hoz abszolút biztonságot – mégis szívesen támaszkodnának egy uralkodóra. De ha erre önként hajlandók, kérdezheti egy libertárius, akkor miért kell a csatlakozásra kényszeríteniük másokat is, akik nem akarnak alárendeltek lenni?

7. A régi idők állítólagos boldogsága

Az előző kritika kapcsán szokták felhozni a szabadpiaccal és a szabad társadalommal szemben (főként olyan értelmiségiek, akik szembetűnően nem kézművesek vagy parasztok), hogy a középkor Boldog Kézműveseivel és Boldog Parasztjaival ellentétben a kapitalizmus „elidegenítette” az embereket a munkától, megfosztva őket „a hozzátartozás érzésétől”. A középkor feudális társadalmára úgy tekintenek, mint valami aranykorra, amikor mindenkinek biztos helye volt egész életében, amikor a kézművesek maguk alkották meg az egész cipőt, nem pedig csak egy részét, és amikor ezeknek a „teljes” munkásoknak még megadatott a társadalom egészéhez tartozás érzete.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a középkor társadalma nem volt biztonságos, illetve fix, sosem változó státushierarchia sem volt.18 Volt némi haladás is, de még annál is több változás. Az elzárt, önellátásra berendezkedett helyi közösségeket alacsony életszínvonal és az éhínség gyakori veszélye fenyegette, a kereskedelem viszonylagos hiánya miatt pedig nem lehetett a többi faluval való kereskedés révén egyszerűen kezelni az éhínséget. Nem valami szerencsés véletlen műve, hogy a kapitalizmusban nem fenyeget már tömeges éhínség. Másodszor, az alacsony életszínvonal miatt a népesség igen kis hányadának adatott csupán meg, hogy Boldog Kézművesek legyenek, azaz olyan emberek, akik tényleg boldogok voltak, és biztos állásuk volt egy király vagy a nemesség szolgálatában (akik viszont a maguk boldogságát pont, hogy a tömegek folyamatos erőszakos kizsákmányolása árán teremtették meg). Az átlagjobbágy életének szerves része volt a nyomor és a rabszolgaság, sivár élete során pedig aligha volt ideje arra, hogy a stabil állás és a „közösséghez tartozás” állítólagos örömein merengjen. És persze, ha volt is egy-két jobbágy, aki inkább nem kívánt az urához tartozni, erőszakkal elérték a „közösséghez tartozásukat”.

Ezen megfontolások mellett van egy másik probléma is, amit a státustársadalom nem tud kezelni, és ami történetesen komoly szerepet is játszott a prekapitalista társadalmak feudális, merkantilista berendezkedésének felbomlásában. Ez a probléma a népességnövekedés volt. Ha mindenkinek megvan a maga kijelölt és örökölt szerepe a társadalomban, hogyan helyezhető el ebben a szerkezetben egy népesebb társadalom? Mi lesz az ő dolguk, és ki dönt arról, hogy mit csináljanak? És akármilyen feladatot is osztanak rájuk, hogyan oldható meg, hogy a megjelenésük ne zilálja szét a megszokott hierarchiát? Röviden nem másról van szó, mint hogy a rugalmatlan, nemkapitalista státustársadalmakban mindig ott van – a maga legrondább formájában – a malthusi probléma, a stabilitást pedig csak a malthusi „fékek” tudják garantálni.19 A fék lehet olykor természetes, mint például az éhínség vagy egy járvány; más társadalmakban az üzemszerű gyermekgyilkossággal próbálkoztak. Vélhetően, ha visszatérne a mai modern korba a feudalizmus, kötelező fogamzásgátlást írnának elő (nem lehetetlen forgatókönyv a jövőre nézve). A prekapitalista Európában viszont a népességrobbanás nem mást jelentett, mint hogy egyre több embernek nem volt mit csinálnia és nem volt hová mennie, és hogy ők kénytelenek voltak kéregetésből vagy rablásból fenntartani magukat.

Akik a modern „elidegenedésről” beszélnek, semmilyen érvet nem kínálnak állításaik alátámasztására, s így ezek nem is többek egyszerű dogmáknál. Pedig egyáltalán nem világos, hogy egy kézműves, vagy még inkább az a primitív ember, aki minden általa fogyasztott árut maga termelt meg, boldogabb vagy „teljesebb” lett volna ennek az élménynek a révén. Most nem akarunk bővebben pszichológiáról értekezni, de talán felvethetjük, hogy egy munkásnak a hasznosság érzetét elsősorban az abban való részvétel teremti meg, amit Isabel Paterson termelési hálózatnak (circuit of production) nevezett. A szabadpiaci kapitalizmusban viszont a munkásnak sokkal több és változatosabb módja nyílik arra, hogy bekapcsolódjon ebbe a hálózatba, mint a primitív státustársadalomban.

Ezenkívül a státustársadalom a munkás képességeinek tragikus elpazarlását jelenti. Végül is nincs semmi oka, hogy egy asztalos fia különösebben érdeklődjön vagy tehetséges legyen az asztalosmesterségben, a státustársadalomban viszont nincs más választása, mint hogy a vágyaitól függetlenül asztalosként tengődjön. A szabadpiaci, kapitalista társadalomban viszont, bár természetesen nincs garantálva, hogy bármilyen munkához is van kedve, mindig meg fog tudni élni belőle, összehasonlíthatatlanul szélesebb a munkalehetőségek száma és az arra való lehetőség, hogy az ember az általa szeretett dolgot tegye. Ahogy egyre kiterjedtebb a munkamegosztás, úgy van egyre több szakma is, ahol el lehet helyezkedni, és úgy nő az esélye, hogy az embernek ne kelljen a legprimitívebb képességei kizárólagos használatával megelégednie. Egy szabad társadalomban az ember szabadon kipróbálhat különböző munkahelyeket, szabadon kiválasztva azt az általa legjobban kedvelt szférát. A feudalizmus boldognak nevezett társadalmában nincs se szabadság, se pedig lehetőség. A szabad kapitalizmus volt az, ami elképesztő mértékben növelte a fogyasztható javak és szolgáltatások mennyiségét és sokszínűségét, ilyenformán pedig a betölthető munkahelyek és az elsajátítható képességek tárházának növekedése is neki köszönhető.

Az „elidegenedésről” szóló handabanda több mint a középkori kézműves piedesztálra emelése. Végtére is a kézműves maga is egy közeli földről vásárolta meg, amit megevett. Ez az érv valójában a munkamegosztás egész eszméje elleni támadás, és a primitív, önellátó társadalom felmagasztalása. Az ilyen állapotokhoz való visszatérés nem jelentene mást, mint a ma élő népesség zömének kiirtását és a megmaradók elszegényedését. Hogy miért növekedne ennek ellenére a „boldogság”, azt kérdezzék a státus mitológusaitól.

Van viszont még egy utolsó dolog, ami arra utal, hogy az emberek túlnyomó többsége nem hiszi, hogy vissza kéne térni a primitív állapotokhoz, illetve hogy boldoggá tenné őket a szolga közösségi érzülete. Ez pedig az, hogy egy szabad társadalomban semmi sem gátolná, hogy akik akarnak, kialakíthassanak egy elkülönült közösséget, és ott primitív, „kötődéssel” teli életet éljenek. Senkit sem kényszerítenek, hogy a munkamegosztáshoz csatlakozzon. Azonban nemcsak alig van pár ember, aki úgy döntött, hogy inkább visszavonul a modern társadalomtól a stabil szegénység boldogságáért, de még az a néhány értelmiségi, akik így is tettek, és megpróbáltak közösségi utópiákat kialakítani a 19. században, maguk is nagyon hamar elálltak az eredeti elképzeléseiktől. És akik talán leginkább szembetűnő módon nem vonultak el a társadalomtól, azok pont azok a kritikusok, akik a modern és „elidegenedett” tömegkommunikáció eszközein keresztül kárhoztatják a modern társadalmat. Ahogy már az előző rész végén is említettük, egy szabad társadalomban bárki dönthet úgy, hogy valaki más rabszolgája lesz. De ha ezek az emberek élvezik a rabszolgák „közösségi” kötődését, miért kell nekik másokat is rabszolgasorba taszítani, akik nem élvezik az ilyesmit?

8. Jótékonyság és szegénység

Gyakran felmerül, hogy a szabadpiac nem garantálná a szegénység eltűnését, hogy a szabad társadalomban mindenki „szabadon éhezhet”, és hogy ennél sokkal erkölcsösebb „jószívűnek” lenni, és „jótékonyságot” gyakorolni azzal, hogy megadóztatjuk a társadalom bizonyos tagjait, hogy aztán a pénzükből segítsünk a szegényeken és mindazokon, akik egy bizonyos színvonal alatt kényszerülnek élni.

Először is, a „szabad éhenhalással” kapcsolatos érv összekeveri „a természet legyűrését”, mely az emberiség általános feladata, azzal a szabadsággal, amit a mások be nem avatkozása jelent az életünkbe. A „szabad éhenhalás” valamennyiünknek osztályrésze, mert ez a természetes állapotunk, ha nem hódítjuk meg a természetet. A „szabadság” viszont arra utal, hogy mások nem háborgatnak bennünket; ez egy tisztán interperszonális probléma.

Másodszor, be kéne látni, hogy pont az önkéntes csere és a szabadpiac volt az, ami az életszínvonal elképesztő növekedéséhez vezetett. A kapitalista termelés az egyetlen módszer, amivel el lehet törölni a szegénységet: mint fent is kiemeltük, először mindig termelni kell, és csak a szabadság engedi meg, hogy az emberek ráleljenek a legjobb, leghatékonyabb termelési módszerekre. Lehetséges az „újraelosztás” az erő és az erőszak használatával, de nem lehetséges termelni vele. A beavatkozás akadályokat gördít a termelés elé, a szocializmusban pedig lehetetlen a racionális kalkuláció. Mivel a fogyasztói elégedettséget a szabadpiac maximalizálja, a szabadpiac az egyetlen út, ami kivezet a szegénységből. Rendeletekkel és törvényekkel nem fog menni – sőt ezek csak rontani tudnak a helyzeten.

A „jótékonyság” iránti rokonszenv meglehetősen ironikus. Először is, nehezen lehet „jótékonyságnak” hívni azt, ha erővel elvesszük valakitől a vagyonát, majd odaadjuk azt valaki másnak. Az igazság az, hogy ez a jótékonyság szöges ellentéte, az ugyanis egy megkötések nélküli, önkéntes jócselekedet jelent. A vagyonok kötelező elkobzása csak kiölni képes a jótékony hajlamokat, ugyanis a gazdagok felvethetik, hogy minek is adakozzanak, ha egyszer az állam már elvette a pénzüket erre a célra. Ez is annak a tételnek az igazságát mutatja, hogy az emberek csak meggyőzés révén válhatnak erkölcsösebbé, erőszak által nem, az ugyanis pont ellentétes hatású.

Továbbá, mivel az állam mindig hatékonytalan, az adakozás mértéke és iránya más lesz, mint ha az emberek szabad akaratukból dönthettek volna. Ha az állam dönti el, hogy kitől kell elvenni és kinek kell adni, akkor a kezében összpontosuló hatalom óriási. Nyilvánvaló, hogy a politikailag erőtlenektől fogják a tulajdonukat először elvenni, és a politikailag erőseket támogatják majd. Mindeközben pedig az állam létrehoz egy olyan bürokráciát, ami a társadalom egyik felének elrabolt vagyonából és másik felének ösztönzött koldulásából fog élni.

Más következményei is vannak a kötelező „jótékonyság” rendszerének. Az egyik, hogy a szegények – avagy az „érdemes” szegények –, mint egy privilegizált kaszt jelennek meg, akiknek érvényesíthető követelésük van a náluk képességesebbek felé. Ez bőven túllép már a jótékonyságon; itt arról van szó, hogy az állam bünteti és aláveti a jobb képességűeket, miközben morális piedesztálra emeli a rosszabbakat. Sajátságos erkölcsi program ez, lássuk be. Egy másik következmény a jobb képességűek ellenösztönzése, a termelés és egyszersmind a társadalmi megtakarítások csökkentése, továbbá egy szegény kaszt létrehozásának támogatása. Nemcsak arról van szó, hogy a szegényeknek joguk nyílik a támogatásra, hanem hogy másokat is arra ösztönöznek, hogy belépjenek ezekbe a jogcímekbe, mind a reprodukció, mind a morális felemelés és támogatás által. Ezzel párhuzamosan pedig a képességesebbeket akadályozzák és el is nyomják.

Míg az önkéntes adakozás lehetősége ösztönzi a jobb képességűek termelését, a kikényszerített adakozás egy jövedelmet elfolyató csatornát hoz létre, és megnehezíti a termelést. A helyzet az, hogy hosszú távon a legnagyobb jótékonyság pont nem az, amit ezzel a névvel szokás illetni, hanem az egyszerű, „önző” tőkebefektetés és technológiai fejlesztés. Ezt jelenti alapvetően az, amit Adam Smith is mond, miszerint általában igaz, hogy azon tetteinkkel segítünk másokon, amiket magunk megsegítésére cselekszünk.

Az etatisták valójában pont, hogy szembemennek a jótékonysággal. Gyakran mondják, hogy a jótékonyság megalázó a fogadó fél számára, és hogy ezáltal meg kell tanítani neki, hogy a kapott pénz jogosan az övé, és az állam azért adja neki, mert ez jár. De maga a megalázottság, mint Isabel Paterson rámutat, abból fakad, hogy a személy nem tudja ellátni magát piaci alapon, hogy ki kell maradnia a termelési hálózatból, és hogy nem kínál immár semmit azért cserébe, amit kap. Azonban morális és legális alapot adni arra, hogy igényt tartson embertársai pénzére, csak elmélyíti az adott ember züllöttségét, nem pedig csökkenti, tekintettel arra, hogy ezzel távolabb kerül a termelési lánctól, mint bárhogy máshogy. Amikor valaki önként jótékonykodik, azt általában ideiglenesnek gondolja, és szándéka szerint azért segít, hogy a fogadó fél segíthessen magán. Amikor viszont a segélyt az állam nyújtja, az folyamatos lesz és örökre lealacsonyító, már amennyiben a fogadó felet a kisegítettség állapotában tartja. Nem azt mondjuk, hogy az ebben a formában történő kisegítettség önmagában züllesztő; csupán azt mondjuk, hogy ha valaki szerint a magánadakozás zülleszt, akkor logikailag be kell látnia, hogy az állami adakozásra ez még inkább igaz.20 Mises továbbá arra is emlékeztet, hogy a szabadpiaci csere, amit az etatisták rendre „személytelennek” és „érzéketlennek” bélyegeznek, pontosan az a reláció, ami nélkülöz minden züllést és kisegítést.21

9. Az „önző anyagiasság” vádja

A szabadpiac kapcsán – még a támogatóitól is – el szokott hangzani az a vád, hogy nem tükröz és ösztönöz mást, mint az „önző anyagiasságot”. Még ha igaz is – mondják –, hogy a szabadpiac, azaz az akadálytalan kapitalizmus a legjobb eszköz az emberek „anyagias” céljai eléréséhez, eltéríti őket az magasabb ideáloktól. A szabadpiac eltéríti az embert a spirituális vagy intellektuális értékektől, és elsorvasztja az önzetlenség szellemét.

Kezdjük azzal, hogy nincs olyan, hogy „gazdasági cél”. A gazdaság csak egy folyamat, melynek során az egyes emberek a céljaik érdekében eszközöket alkalmaznak. Az egyének kitűzhetnek maguk elé bármilyen célt, amihez kedvük van, legyen az „önző” vagy „önzetlen”. Hogy az emberek milyen célokat választanak, az kívül áll a cselekvéselméleten. Egy sikeres üzletember használhatja a pénzét arra is, hogy jachtot vegyen, és arra is, hogy nyomorgó árváknak otthont építsen. A döntés rajta áll. A lényeg viszont, hogy bármilyen célt is választ, először meg kell keresnie a pénzt, hogy el tudja érni.

 Másodszor, bármilyen erkölcsfilozófiát is vallunk magunkénak – egoistát vagy altruistát –, nem kritizálhatjuk a pénzjövedelem iránti vágyat a piacon. Ha a társadalometikai felfogásunk egoista, akkor nyilván csak örülni tudunk a pénzjövedelmek – vagy a pénz- és pszichikai jövedelmek – maximalizálásának a szabadpiacon. Itt nincs semmi probléma. Ha viszont valaki az altruizmusban hisz, annak ugyanilyen lelkesen kell támogatnia a jövedelmek maximalizálását, ugyanis a piaci jövedelem nem más, mint a mások szolgálatának társadalmi mércéje (már amennyiben minden szolgáltatást cserélhetőnek tekintünk). Minél többet keres valaki, annál nagyobb szolgálatot nyújt a többi embernek. Valójában tehát éppen az altruistának kéne úgy érvelnie, hogy az embernek elsősorban a pénzben kifejezett, és csak másodsorban a pszichikai jövedelmét kéne maximalizálnia. Máshogy fogalmazva, a következetes altruistának el kéne ítélnie, ha valaki visszautasít egy jobban fizető állást egy rosszabbul fizetőért. Az ilyen ember ugyanis – az indokaitól függetlenül – figyelmen kívül hagyja a fogyasztók kívánságait jelző árakat, azaz lényegében a társadalom többi tagját. Ha tehát egy szénbányász úgy dönt, hogy a kellemesebb, de rosszabbul fizető zöldségesi állást választja, a következetes altruistának ezt el kéne ítélnie, mint a többi ember megfosztását az általuk jobban igényelt szolgáltatástól. A következetes altruistának be kell látnia, hogy a piacon a pénzben kifejezett jövedelem a mások iránti szolgálatot jelzi, a pszichikai jövedelem ellenben tisztán személyes, „önző” haszon.22

Ez az elemzés közvetlenül alkalmazható a szabadidőre is. A szabadidő, mint már láttuk, egy alapvető jószág minden ember számára. A következetes altruistának viszont minden szabadidőt elleneznie kell – vagy legalábbis a szabadidő minden olyan óráját, ami túl van azon, ami a kibocsátás fenntartásához feltétlenül szükséges. Elvégre minden óra, amit az ember pihenéssel tölt, csökkenti a másokért való szolgálat idejét.

Aki ezen a ponton következetes, annak támogatnia kéne minden olyan ember rabszolgasorba taszítását, akik a saját céljaikat akarják szolgálni a fogyasztók érdekei helyett. A pénzben kifejezett nyereség iránti megvetés helyett a következetes altruistának támogatnia kéne a piacon a pénzben kifejezett jövedelem hajhászását, és el kéne ítélnie a termelő minden, pénzben nem kifejezett célját – legyen az az adott munka iránti ellenszenv, a rosszabbul fizető munka preferálása, vagy a szabadidő iránti vágy.23 Azon altruisták, akik kritizálják a piacon a pénzjövedelmeket, a saját elveik alapján is tévednek.

Az „anyagiasság” vádja is hamis. A piac nem „anyagi”, hanem elcserélhető javakkal foglalkozik. Igaz, hogy valamennyi „anyagi” jószág egyben elcserélhető is (leszámítva magukat az embereket), de a piacon nem anyagi javakkal is kereskednek. Az ember a pénzét fordíthatja koncertre vagy ügyvédre is, például, éppúgy, ahogy ételre és autóra is. Teljesen alaptalan azt állítani, hogy a piacgazdaság támogatja akár a materiális, akár az immateriális javak fogyasztását; a szabadpiac pusztán ráhagyja az emberekre, hogy maguk döntsék el, mire költik a pénzüket.

Végezetül egy fejlődő piacgazdaság az embereknek egyre több és több igényét elégíti ki az elcserélhető javak iránt. Ebből kifolyólag az elcserélhető javak határhaszna idővel csökken, míg az el nem cserélhető javaké nő. Röviden az elcserélhető dolgokra vonatkozó preferenciák nagyobb élvezete az el nem cserélhető dolgokra vonatkozó preferenciáknak nyújt sokkal nagyobb határjelentőséget. A kapitalizmus tehát pont nem az „anyagi” értékek támogatását csinálja, hanem azok ellenkezőjét.

10. A dzsungel törvénye?

Sokan azt vetik a szabadpiac szemére, hogy a hatékonytalan vállalkozók tönkretételével egy „személytelen szörnnyé” lényegül. Azt mondják, hogy a szabad piacgazdaság nem jelent mást, mint a „dzsungel törvényét”, miszerint „az erősebb az, aki túlél”.24 Így tehát a libertáriusok állítólag nem mások, mint „szociáldarwinisták”, akik azt szeretnék, hogy a gyengék az erősebbek javára kihaljanak.

Először is, akik ilyeneket mondanak, nem veszik észre, hogy a szabadpiaci működés nagyban különbözik az állami működéstől. Ha az állam csinál valamit, az egyet nem értő egyénnek nincs hatalma változtatni rajta. Változást csak akkor lehet elérni, ha meggyőzik a vezetőket, hogy máshogy kéne dönteniük; ez sokszor időigényes, más esetekben lehetetlen. A szabadpiacon viszont nincs végleges, erővel megpecsételt döntés; mindenki maga hozhatja meg a döntéseit, és ezáltal lényegi változást tud előidézni „a piacon”. Röviden, egy szabad társadalomban bárki, aki úgy gondolja, hogy a piac túl durva volt bizonyos vállalkozókkal vagy más jövedelemtulajdonosokkal, annak minden joga megvan, hogy létrehozzon egy támogatási alapot, ami aztán ellátja ezeket az embereket megfelelő juttatásokkal. Akik szerint a magánadakozás a piacon létező formájában nem elég „hatékony”, azok elkezdhetnek hatékonyan adakozni. Nem kéne úgy gondolni a „piacra”, mint valami nagy entitásra, aki ilyen meg olyan döntéseket hoz. A piac nem más, mint a társadalom összes egyéne döntéseinek végeredménye; mindenki úgy költheti el a pénzét, ahogy akarja, és olyan döntést hozhat a saját személyével és tulajdonával kapcsolatban, amilyet akar. Nem kell legyőzni vagy rávenni egy „piac” nevű valamit, hogy beleegyezzen a döntéseikbe.

A szabadpiac valójában a dzsungel társadalmának a szöges ellentéte. A dzsungelben mindenki harcol mindenkivel. Az egyik ember csak a másik kárára gazdagodhat, elvéve az utóbbi tulajdonát. Az önellátás szintjén a dzsungelben mindenki a túlélésért harcol, és az erősebb lenyomja a gyengébbet. A szabadpiacon viszont az ember csak akkor juthat jövedelemhez, ha valaki másnak hasznos dolgot csinál (vagy visszatérhet az önellátás primitív állapotába, ha ahhoz van kedve). Az egymás érdekeinek szolgálata az, amin keresztül a piacon mindenki nyer, ahogy fejlődik a munkamegosztás és a tőkebefektetés. Ha valaki azt mondja, hogy a szabadpiac olyan, mint a dzsungel, mert „csak a legerősebb élhet túl”, annak fel kell tenni a kérdést: De miben a legerősebb? A dzsungelben az az „erős”, aki ügyesebben alkalmaz brutális erőszakot. A piacon az az „erős”, aki a társadalmat a legjobban tudja szolgálni. A dzsungel egy állatias hely, ahol az egyik a másik javaiból él, és mind az éhhalál küszöbén tengődnek; a piac egy békés és produktív hely, ahol mindenki magát és a társadalmat is szolgálja egyszerre, összehasonlíthatatlanul magasabb fogyasztási szinten élve. A piacon a jótékonykodók nyújthatnak segélyeket – ez a luxus egy dzsungelben nem adatik meg.

A szabadpiac tehát átalakítja a dzsungel szerény megélhetésért folyó, pusztító versenyét egy együttműködésen alapuló versennyé, ahol mindenki magát és másokat is szolgál. A dzsungelben, akik nyernek, ezt csak a többiek kárára érhetik el. A piacon mindkét fél nyer. A piac, azaz az önkéntes szerződésen alapuló társadalom az, ami rendet teremt a káoszban, ami aláveti magának a természetet és megsemmisíti a dzsungelt, ami lehetővé teszi, hogy a „gyengébb” is produktív életet élhessen a maga szintjén, vagy mások ajándékaiból, olyan szinten, ami szinte fejedelminek tűnik a dzsungel „erőseinek” életéhez képest is. Továbbá a piac az, ami az életszínvonal növelésével megnyitja annak lehetőségét, hogy az embernek legyen szabadideje, ami nélkül nem tudná magáévá tenni a civilizáltságnak azokat a kvalitásait, amik megkülönböztetik őt a dzsungel állataitól.

Pont az etatizmus az, ami visszahozza a dzsungel törvényét – ami konfliktust szít, diszharmóniát, kasztharcot, erőszakos hódítást és a küzdelmet mindenki ellen, az általános szegénység mellett. Az egymás szolgálatáról szóló békés „küzdelem” helyébe az állam irracionális káoszt és szociáldarwinista élet-halál harcot hoz, melynek lényege nem más, mint az állam kegyeiért való küzdelem.

11. Hatalom és kényszer

A. „A kényszerítés más formái”: a gazdasági hatalom

Egy a libertárius állásponttal szembeni kritika a következőképpen hangzik: „Persze, mi sem szeretjük az erőszakot, és a libertáriusok helyesen teszik, hogy felhívják a figyelmet a veszélyeire. De az álláspontjuk meglehetősen naiv, mert figyelmen kívül hagyja a társadalomban megtalálható kényszerek egy egész sorát – nevezetesen a privát kényszerítő hatalmat, ami különbözik az állami vagy a szokásos bűnözői erőszaktól. Az államnak be kell avatkoznia, és kényszert kell alkalmaznia, hogy ellensúlyozza vagy megtiltsa a gazdasági hatalommal való visszaélést.”

Először is, a libertárius álláspontnak ezt a látszólagos gyengeségét könnyen orvosolhatjuk, ha a „kényszerítés” fogalmát kicseréljük az „erőszak” fogalmára. Ebben a szűkítésben benne van, hogy világosan elhatároljuk a rendőrök által alkalmazott, legális erőszakot, továbbá hogy csak azt bíráljuk vele, amit tényleg bírálni akarunk: a harcos erőszakot. De még ennél is továbbmehetünk, mert így már rá tudunk mutatni a szélesebb értelemben vett kényszerítés fogalmában rejlő belső ellentmondásokra.

A „privát kényszer” egyik ismert formája a „gazdasági hatalom” üres, de jól hangzó fogalma. Ezt a „hatalmat” úgy szokás ábrázolni, hogy valakit kirúgnak az állásából, aki korábban egy nagyvállalatnál dolgozott. Nem „pont olyan rossz” ez, mint ha a munkás erőszak áldozata volna? Nem úgy áll a helyzet, hogy ez a munkás kirablásának egy finomabb formája, hiszen végül is megfosztották őt attól a pénztől, amit amúgy kapott volna, ha a munkáltató nem alkalmazta volna az ő „gazdasági hatalmát”?

Nézzük meg ezt a helyzetet közelebbről. Pontosan mit csinált a munkáltató? Megtagadta, hogy tovább folytasson egy cserét, amit a munkás még folytatni szeretett volna. Konkrétabban: A, a munkáltató megtagadta, hogy eladjon egy bizonyos pénzösszeget B munkálataiért cserébe. B szeretné megkötni a cserét, A viszont nem szeretné. Ugyanez a helyzet előállhat bármilyen csereajánlat kapcsán, a gazdaság bármely szegletében. A munkás munkát cserél el pénzért a munkáltatóval; a boltos tojást cserél el pénzért a vásárolójával; a beteg pénzt cserél el ellátásért az orvosával, és így tovább. Egy szabad társadalomban, ahol az erőszak egyik fél számára sem megengedett, mindkét félnek megvan a hatalma, hogy elfogadjon vagy elutasítson egy cserét, ha úgy látja indokolnak. Ekkor, ha létrejön egy csere, mindkét fél nyer. Amikor viszont egy cserét kikényszerítenek, akkor legalább az egyik fél veszít. Kérdéses, hogy vajon maga a rabló profitál-e hosszú távon, elvégre egy olyan társadalomban, ahol szabad erőszakot és zsarnokságot alkalmazni, le fog esni a termelékenység, és végül annyira megtelik az egész félelemmel és utálattal, hogy talán maguk a rablók sem fogják jól érezni magukat, ha belegondolnak, hogy mennyi vagyonuk is lehetne, ha inkább a termelést és a cserét választották volna a szabadpiacon.

Visszatérve tehát a „gazdasági hatalom” nem más, mint az a szabadság, hogy visszautasítsunk egy cserét. Ez minden embernek megvan. Mindenkinek egyforma joga van, hogy visszautasítsa a neki felajánlott cserét.

Ezen a ponton világossá kéne válnia, hogy az a „középutas” etatista, aki elveti az erőszakot, de egyúttal állami erőszakot akar alkalmazni, hogy a „gazdasági hatalmon keresztül megvalósított kényszert” visszaszorítsa, lehetetlen ellentmondásba keveredik. A nem akar cserélni B-vel. Mit mondanánk akkor, vagy mit kéne tennie az államnak, ha B fogna egy géppuskát, és A fejéhez nyomná, hogy rászorítsa a cserére? Ez az alapvető kérdés. Csak két álláspont lehetséges: vagy azt mondjuk, hogy B a példában erőszakot alkalmaz, és meg kéne állítani, vagy azt, hogy B teljesen jogosan jár el, mert pusztán csak „ellensúlyoz egy finomabb kényszert”, amit A a maga gazdasági hatalmával idézett elő. A rendőrnek vagy A segítségére kéne sietnie, vagy meg kéne tagadnia A kérelmét, talán aktívan besegítve B-nek (mondjuk úgy, hogy ő tartja helyette a pisztolyt). Nincs középút!

B erőszakot követ el; ez nem lehet kérdéses. A kérdés, és ennyiben mindkét doktrína ugyanúgy gondolkodik, hogy az erőszak vajon támadó jellegű volt-e, és ilyenformán illegitim, vagy védekező, és ilyenformán legitim. Ha elfogadjuk a „gazdasági hatalomról” szóló érvet, az utóbbi álláspontra kell helyezkednünk; ha elvetjük, az előbbire. Ha a „gazdasági hatalom” fogalmát választjuk, akkor meg kell engednünk, hogy erőszakot lehessen alkalmazni bármilyen csere visszautasításakor; ha elvetjük a fogalmat, akkor azt kell megengednünk, hogy bármilyen csere erőszakos előírásával szemben lehessen erőszakot alkalmazni. Nincs középút, ami kivezet ebből a vagy-vagy helyzetből. A középutas etatista logikailag nem mondhatja azt, hogy „sok különböző módja” van az igazságtalan kényszernek. Vagy az egyik, vagy a másik álláspontot kell választania, és annak levonni a konzekvenciáit. Vagy azt kell mondania, hogy csak egyféle illegitim kényszer van, ami a fizikai erőszak, vagy azt, hogy csak egyféle illegitim kényszer van, ami a csere visszautasítása.

Már bemutattuk, hogy hogyan is néz ki az a társadalom, amit az előbbi elv alapján hoznak létre: béke, harmónia, szabadság, mindenkinek az elérhető legnagyobb hasznosság, és az életszínvonal folyamatos emelkedése. Mi lenne, ha e helyett inkább az utóbbi elvet vennénk alapul? Az eredmény a rabszolgaság társadalma lenne: mert mi más a munka visszautasításának betiltása? Továbbá ebben a társadalomban az erőszak nyílt alkalmazóit kedvességgel fogadnák, az áldozatoknak pedig azt mondanák, hogy „igazából” ők felelősek a saját helyzetükért. Ez a társadalom tényleg mindenki harca lenne mindenkivel, egy olyan társadalom, ahol a hódítás és a másik kizsigerelése minden korlát nélkül folyhatna.

Elemezzük kicsit tovább az erőszakos és a „gazdasági” hatalom közti különbséget – azt, hogy mi a különbség egy rablótámadás áldozata, és a között az ember között, aki elveszi az állását a Fordnál. Nevezzük mindkét esetben az állítólagos hatalommal való visszaélőt P-vel, az állítólagos áldozatát pedig X-szel. Rablótámadás esetén P kifosztja X-et. P – röviden – X és az összes többi X tulajdonából él. Ez a hatalom jelentése annak eredeti, politikai értelmében. De mi a helyzet a „gazdasági hatalommal”? Itt pont, hogy X az, a leendő munkavállaló, aki harsány követelést fogalmaz meg P tulajdonára! Ebben az esetben X az, aki kifosztja P-t, nem pedig fordítva. Aki azon szerelő helyzetén lamentál, aki nem kap állást a Fordnál, úgy fest, nem fogja fel, hogy Ford előtt és Ford nélkül nem is létezne ez az állás, amit a munkás meg akar szerezni. Ezáltal senkinek nem lehet „természetes joga” egy Ford-állásra, miközben arról nagyon is értelmes beszélni, hogy valakinek természetes joga van a szabadsághoz, ami minden egyénnek meglehet mások (mint például Ford) létezésétől függetlenül. Röviden, a libertárius nézet, mely szerint mindenkinek természetes joga megvédenie magát a politikai hatalommal szemben, koherens és értelmes, míg a „gazdasági hatalommal” szembeni védelem állítólagos jogának nincs semmi értelme. Ebben is világok választják el egymástól a „hatalom” eme két eltérő felfogását.
25

B. A természet feletti hatalom és az emberek feletti hatalom

Elég gyakori, sőt divatos manapság a piaci jelenségekről a „hatalom” fogalomkörében beszélni – magyarán olyan szavakat használni, amik csak egy csatatér leírásakor érvényesek. Láttuk már, hogy milyen hibái vannak a „dzsungel törvényéről” szóló piackritikának, és láttuk, hogy miért téves a „gazdasági hatalom” fogalmát a cseregazdaságra alkalmazni. A hatalmi-politikai nyelvezet viszont teljesen eluralta a gazdaságról folyó diskurzust: úgy hivatkoznak békés üzletemberekre, mint „a gazdaság királyai”, „cégbirodalmak urai” vagy „rablóbárók”. Az üzletről úgy beszélnek, mint „hatalmi hálózatról”, a vállalatokról pedig úgy, mint „magánkormányzatokról” vagy – ha elég nagyra nőnek – „birodalmakról.” Azt mondják, az embereknek „alkuereje” van, a cégek különböző „stratégiákat” követnek, és „rivalizálnak” egymással, épp úgy, mint a csatatéren. Újabban pedig különböző hibás „játékelméleti” és stratégiai megfontolásokat is alkalmaznak a szabadpiacra, egészen odáig elmenve, hogy a piaci cserét olykor „zéróösszegű játéknak” láttatják – ahol is A vesztesége pontosan akkora, mint B nyeresége.

 Ez utóbbi helyzet persze nem más, mint a kényszerítő hatalom alkalmazása, azaz a hódítás és a rablás. Ezek esetén tényleg az van, hogy ami az egyiknek profit, a másiknak veszteség; az egyik ember győzelme a másik veresége. A szabadpiacra viszont ennek pont az ellenkezője igaz, ott ugyanis mindenki „győztes” és mindenki profitál az önkéntes cserékből. A politikai hatalom nyelvezete és fogalmai egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy leírjanak egy szabadpiaci társadalmat.

Az alapvető tévedés itt nem más, mint hogy nem tudnak megkülönböztetni két egymástól nagyon is eltérő fogalmat: a természet feletti hatalmat és az emberek feletti hatalmat.

 Könnyen belátható, hogy az egyén hatalma az a képessége, amivel a környezetét irányítani tudja a vágyai kielégítése érdekében. Ha van az embernek egy baltája, akkor hatalmában áll, hogy kivágjon egy fát; ha gyára van, akkor arra van hatalma – más kiegészítő tényezőkkel együtt –, hogy tőkejavakat állítson elő. Akinél fegyver van, annak hatalmában áll parancsolni a fegyvertelen embernek (feltéve, hogy a fegyvertelen ember nem áll ellen vagy nem választja inkább a halált). Világosnak kell lennie, hogy van egy alapvető különbség a két hatalomtípus között. A természet feletti hatalom az, amire egy civilizációnak épülnie kell; az ember történelme nem szól másról, mint ennek a hatalomnak a vélt vagy valós kiterjesztéséről. Az emberek feletti hatalom viszont nem járul hozzá az életszínvonal emeléséhez, sem mindenki vágyainak kielégítéséhez, szemben a természet feletti hatalommal. A dolog jellegénél fogva hatalmat más emberek felett csak néhány ember gyakorolhat. Ahol létezik emberek feletti hatalom, ott egyesek hatalmasok, mások pedig az alávetettjei a hatalomnak. A természet feletti hatalmat viszont mindenki el tudja érni, és el is kell érnie.

Ha belegondolunk, hogy milyen is az ember alapállapota, amikor a belép a világba, akkor be kell, hogy lássuk, hogy az egyetlen mód, amivel az ember életben maradhat és fejlesztheti magát, az, hogy meghódítja a természetet – hogy olyanra formálja a földet, hogy szolgálni tudja a szükségleteit. Az emberi faj minden tagja szempontjából nyilvánvaló, hogy csak ez a hódítás az, ami termelékeny és létfenntartó. Az egyik ember uralma a másik felett nem járul hozzá az emberiséghez; csak egy olyan társadalmat tud eredményezni, ahol rablás van termelés helyett, ahol szerződés helyett uralkodás van, ahol a békés rendet és harmóniát felváltja az erőszak és a konfliktus. A másik feletti hatalom parazitikus, nem pedig kreatív, már amennyiben a természet meghódítóit alávetik azoknak, akik inkább az emberek meghódítását tűzték ki célul. Minden erőre alapuló társadalom, irányítsák bűnbandák vagy egy szervezett állam, alapvetően a dzsungel törvényét és a gazdasági káoszt valósítja meg. Olyan dzsungel ez, avagy a szociáldarwinista értelemben vett küzdelem, amikben ráadásul nem is a „legjobbak” élnének túl, hiszen a „jóság” itt csupán azt jelentené, hogy ki a legjobb az áldozat kizsákmányolásában. Nem azok győznének, akik a legjobbak az emberi faj szolgálatában: azok ugyanis a termelők, a természet meghódítói.

A libertárius filozófia nem szól másról, mint a természet feletti hatalom maximalizálásáról és az emberek feletti hatalom felszámolásáról. Az etatisták nem veszik észre, hogy amikor az utóbbi hatalom mellett törnek lándzsát, olyan rendszert propagálnak, amiben a természet feletti hatalom hanyatlásra van ítélve.

Albert Jay Nock ezt a kettősséget akarta láttatni, amikor az Our Enemy the State (Ellenségünk az állam) című könyvében megkülönböztette a társadalmi hatalmat az állami hatalomtól. Azok, akik – joggal – elutasítanak minden olyan fogalmat, ami a „társadalmat” emberi tulajdonságokkal ruház fel, nem fogadták osztatlan lelkesedéssel ezt a dichotómiát, pedig valójában igen fontos dologra világít rá. A nocki „társadalmi hatalom” a társadalom – azaz az emberiség – természet feletti győzelme: az a hatalom, ami lehetővé tette, hogy az emberek megtermeljék mindazt, amit a környezet megmunkálása révén meg tudtak termelni. Az „állami hatalom” viszont a politikai hatalom: a politikai eszközök használata a vagyonfelhalmozás gazdasági eszközeivel szemben. Az állami hatalom az emberek feletti hatalmat jelöli – a kényszerítő erőszak alkalmazását az egyik csoport felől a másik fele.

Nock zseniálisan alkalmazta a maga kategóriáit a történelmi események leírására. A történelem szerinte nem más, mint a társadalmi és az állami hatalom közti verseny. Az emberek, illetve a termelők mindig arra törekedtek, hogy meghódítsák természetes környezetüket, mások pedig mindig megpróbáltak politikai hatalmat alkalmazni, hogy maguknak arassák le a termelők gyümölcseit. A történelem tehát elmesélhető úgy, mint a társadalmi és a politikai hatalom versenye. A nagyobb bőség időszakaiban (mint például az ipari forradalom után) a társadalmi hatalom lekörözi a politikai hatalmat, amely nem tudja tartani vele a lépést. A stagnálás időszakaiban viszont az állami hatalomnak sikerül maga alá hajtani a társadalmi hatalom új területeit is. A társadalmi és az állami hatalom egymás ellentétei, az utóbbi lényege az előbbi kiszipolyozása. A fentebb kifejtett fogalmak – a „természet feletti hatalom” és az „emberek feletti hatalom” – pusztán Nock kategóriáinak pontosabb, általánosított változatai.

Van viszont itt egy probléma: mi a helyzet a piaci „vásárlőerővel”? Ez talán nem mások feletti hatalom, miközben nagyon is „társadalmi” és jelen van a szabadpiacon is? Az ellentmondás pusztán látszólagos. A pénznek azért van „vásárlóereje”, mert más emberek hajlandók elfogadni különböző javakért cserébe, illetve mert szeretnének cserét folytatni. A cserében megjelenő erő – a csere mindkét oldalán – termelésen alapul, és ez pont, hogy a természet meghódítását jelenti, ahogy arról már beszéltünk. A valóság az, hogy a csere – azaz a munkamegosztás – folyamata az, ami lehetővé tette az ember természet feletti hatalmának, hogy felé tudjon emelkedni a primitív szintnek. A természet feletti hatalom volt az, ami lehetővé tette, hogy a Ford Motorvállalat olyan bámulatosan gazdaggá fejlődjön, és ez az a hatalom, amit a dühös álláskereső megpróbált – politikai hatalommal – a magáévá tenni, amikor Ford „gazdasági hatalmáról” panaszkodott.

Összefoglalva a politikai-hatalmi terminológiát kizárólag az erőszak alkalmazóira kéne használni. Csak az olyan személyek és szervezetek tekinthetők „magánkormányzatoknak”, akik önkéntes beleegyezés nélkül támadást intéznek más személyével és tulajdonával szemben, de nem részei az adott ország területén uralkodó hivatalos államszervezetnek. Ezek a „magánállamok” vagy magánkormányzatok általában vagy együttműködnek a hivatalos állammal, ahogy a céhek vezetői tették a középkorban (illetve ahogy a szakszervezetek és kartellek teszik ma), vagy pedig versenyre kelnek az állammal, amely ekkor őket „bűnözőnek” vagy „banditának” tekinti.

12. A szerencse kérdése

A szabadpiac egyik gyakori kritikája, hogy túl nagy szerepet játszik a „szerencse” a jövedelmek meghatározásában. Még azok is, akik elfogadják, hogy egy termelési tényező jövedelme mindig közelít a fogyasztó által meghatározott diszkontált határ-termékértékéhez (discounted marginal product value, DMPV), illetve hogy a szabadpiaci vállalkozás intézménye a hibákat a minimumra szorítja, hozzáteszik, hogy a szerencsének szerepe van a jövedelmek meghatározásában. Miután kimondják, hogy a piac jogtalanul aggat babérokat a szerencsésekre, azzal folytatják, hogy el kell venni a „gazdagoktól” (azaz a szerencsésektől), hogy támogatni lehessen a „szegényeket” (vagyis szerencsétleneket).

De mégis hogyan lehet izolálni és meghatározni a szerencse mértékét? Be kéne látni, hogy ez teljességgel lehetetlen. A szerencse minden piaci folyamatba elválaszthatatlanul bele van szőve, és lehetetlen izolálni, ergo nem lehet azt sem mondani, hogy a gazdagok szerencsésebbek a szegényeknél. Könnyen lehet, hogy pont a gazdagok a szerencsétlenek, és kevesebbet kapnak, mint ami a valódi DMPV-jük, miközben a szegények szerencsések, mert a valós DMPV-jüknél többet kapnak. Senki sem tudhatja, hogy hogyan oszlik meg a szerencse, ilyenformán pedig nem lehet ezt egy „újraelosztási” politika igazolásaként használni.

A piacon csak egyetlen hely van, ahol tisztán a szerencse határozza meg az eredményt: a nyereményt és a bukást véletlenszerűen hozó szerencsejátékoknál.26 De tényleg ez lenne az, amit az etatisták akarnak, hogy elvegyük a pénzt a szerencsejátékok nyerteseitől, és odaadjuk a veszteseknek? Ez persze nem jelentene mást, mint a (legális) szerencsejáték gyors kimúlását, mint hogy nem nagyon lenne már miért tovább játszani. Vélhetően még maguk a vesztesek is elleneznék, ha kompenzálnák őket, lévén hogy önként és szabadon egyeztek bele a szabályokba még a játék megkezdése előtt. Az az állami politika, ami a szerencse semlegesítését akarja, elpusztítja valamennyi résztvevő élvezetét, amit a játék révén kívánt elnyerni.27

13. A forgalomirányító analógiája

Népszerűsége okán érdemes lehet pár szót ejteni a „forgalomirányító­-analógiáról” – az érvről, miszerint az államnak nyilván kell szabályokat lefektetnie, „ahogy a fogalomnak is kell, hogy legyenek szabályai”. Ideje, hogy végleg leszámoljunk ezzel a sületlenséggel. Minden tulajdonos szükségképpen szabályozza a saját tulajdonát. Ugyanígy mindenki, aki utakat tulajdonol, meg fogja szabni, hogy azokat az utakat hogyan lehet használni. A menedzselés ténye nem érv az államizmus mellet hiszen velejárója minden tulajdonviszonynak. Akié az út, szabályozza a használatát. Napjainkban a legtöbb út a kormányé, így az is szabályozza őket. Egy teljesen szabadpiaci társadalomban magánszereplők működtetnék és szabályoznák a saját útjaikat. Nyilvánvaló hát, hogy a forgalomirányító analógiája nem értelmes érv a szabadpiac ellen.

14. Túl- és alulfejlettség

Gyakran előfordul, hogy egymásnak ellentmondó kritikákat hoznak fel a szabadpiac kritikusai. Egy történészgondolkodású ember felvetheti, hogy a szabadpiac talán ideális a fejlettség bizonyos szintjein, de más szinteken már nem az. Ilyen alapon buzdítanak arra fejlett országokat, hogy vessenek be állami tervezést, hiszen „a modern gazdaság már túl bonyolult” ahhoz, hogy tervezetlen legyen, „a határ már eltűnt” és „a gazdaság immár felnőtt”. Másik oldalról viszont azt mondják, hogy a fejletlen országoknak kéne állami tervezéshez folyamodniuk pontosan a viszonylag primitív állapotuk miatt. Tehát a gazdaság vagy túl fejlett, vagy túl visszamaradott a szabadpiachoz; és talán azt is állíthatjuk, hogy a lassiez faire-hez megfelelő pillanat nem fog eljönni sohasem.

A manapság népszerű „növekedés-gazdaságtan” egy történészi regresszió. A közgazdaságtan törvényei a gazdaság bármilyen fejlettségi fokán érvényesek. Bármilyen szinten is vagyunk, a progresszív változás abból áll, hogy a társadalomban növekszik az egy főre jutó tőke volumene, amit pedig olyan dolgok mozdítanak elő, mint a szabadpiac, az alacsony időpreferenciák, a jövő preferenciákat tekintő vállalkozók, illetve a megfelelő munka- és természeti erőforrások. Regresszív változást mindezen feltételek ellenkezője okoz. A progresszív és regresszív változás, mint kifejezések sokkal jobbak, mint a „növekedés”, ami magában hordozza azt a félrevezető biológiai analógiát, hogy a gazdaságnak mindenképp „növekednie” kell, sőt akár egyenletes ütemben is. A valóság persze az, hogy egy gazdaság könnyen tud visszafele is „növekedni”.

Az „alulfejlett” kifejezés ugyancsak szerencsétlen, ugyanis azt implikálja, hogy van egy szint, amit a gazdaságnak el kellett volna érnie, de nem érte el, mert valami külső erő nem „fejlesztette” fel. A régimódi „visszamaradott” kifejezés, bár szintén normatív, legalább az ország saját intézkedéseire tereli a figyelmet, amikor a gazdaság viszonylagos szegénységének okait keressük.

Egy szegény ország akkor tud a legjobban fejlődni, ha engedi a szabad vállalkozást és befektetést, és megengedi mind a bel- és külföldieknek, hogy annyit fektessenek be, amennyit akarnak. Ami a gazdag országot és a maga „komplexitását” illeti, a szabadpiac finom mechanizmusai pont arra jók, hogy kezeljék a komplex összefüggésrendszerek folyamatos változásait, sokkal hatékonyabban, mint arra bármilyen központi tervező képes lenne.

15. Az állam és az ember természete

Mivel felvetődött az ember természetének a kérdése, röviden ejtsünk pár szót a római katolikus társadalomfilozófia egyik alapvetéséről, nevezetesen, hogy az állam része az ember alapvető természetének. Ez a tomista meglátás Arisztotelésztől és Platóntól származik, akik, amikor megpróbáltak egy racionális etikát felállítani, rögtön azt feltételezték, hogy az állam az emberek erkölcsiségének őreként testesül meg. Az, hogy az embernek ezt vagy azt kéne tennie, igen hamar átcsapott abba, hogy az államnak kéne ezt vagy azt tennie. De sehol nem vizsgálták meg magának az államnak az alapvető természetét.

Jól példázza ezt a gondolkodást egy katolikus körökben népszerű írás, Heinrich Rommentől a The State in Catholic Thought (Az állam a katolikus gondolkodásban).28 Arisztotelész nyomán Rommen úgy próbálja igazolni az államot, hogy rámutat arra, hogy az ember társadalmi lény. Azzal, hogy bebizonyítja, hogy az emberi természet leginkább egy társadalomhoz illeszkedik, úgy véli, hogy máris igazolta az állam létezését is. Valójában viszont semmi ilyesmit nem tett, hiszen az állam és a társadalom nem szinonimái egymásnak. Ha ennek ellenkezőjét állítanánk, akkor először meg kéne cáfolnunk azt a libertárius álláspontot, miszerint az állam pont, hogy egy társadalomellenes eszköz. Rommen felismeri, hogy az állam és a társadalom nem egy és ugyanaz, de mégis az állam létezését olyan érvekkel próbálja alátámasztani, amik pusztán a társadalom létezését igazolják.

Rommen a törvények fontosságáról is beszél, bár azt sajnos nem tárgyalja, hogy pontosan milyen törvényi szabályozást is tart szükségesnek. Fontos viszont belátni, hogy a törvény sem szinonimája az államnak, hiába tekintik sokan a két fogalmat felcserélhetőnek. Az angolszász jogrend nagy hányada emberek önkéntesen elfogadott szabályrendszereiből nőtt ki (szokásjog, a nemzetközi kereskedők által elfogadott Lex Mercatoria stb.), nem pedig állami törvényhozás kényszerítette azt az emberekre.29 Rommen a dolgok kiszámíthatóságának fontosságát is aláhúzza egy társadalomban, és ezt is az állam által látja biztosítottnak. Ezzel szemben az emberi természetnek pont az a lényege, hogy nem kiszámítható; ha az lenne, akkor nem szabad emberekről beszélnék, hanem egy hangyabolyról. És még ha képesek is lennénk arra kényszeríteni mindenkit, hogy ütemre vonuljanak egy teljes és kiszámítható normákon alapuló törvénykönyv szerint, abból még nem következik, hogy tényleg ezt kéne ideálisnak tekintenünk. Lennének, akik hevesen ellenkeznének.

Végezetül pedig, ha a „betartandó szabályok” körébe kizárólag a „másokkal szembeni agresszió hiányát” soroljuk, akkor 1) az állam, mint arról már beszéltünk, nem szükséges ennek a szabálynak a betartatásához, és 2) azzal, hogy az állam definíció szerint követ el agressziót, maga sérti meg ezt a normát.30

16. Emberi jogok és tulajdonjogok31

A szabadpiaci gazdaság kritikusai fel szokták vetni, hogy őket inkább érdekli az „emberi jogok” védelme, mint a tulajdonjogoké. Ezt az emberi és tulajdonjogok közti, művi szembeállítást a libertáriusok már sokszor megcáfolták, rámutatva, hogy (a) a tulajdonjogok természetüknél fogva emberekhez és csakis hozzájuk tartoznak, illetve (b) az élethez való „emberi joghoz” szükséges, hogy az ember megtarthassa, amit megtermel, hogy fenntarthassa és továbbélhesse az életét. Röviden tehát nem másra mutattak rá, mint hogy a tulajdonjogok szükségképpen maguk is emberi jogok. Ezen felül pedig arra is felhívták a figyelmet, hogy a sajtószabadsághoz kapcsolódó „emberi jog” csak vicc lenne egy szocialista országban, ahol az állam hoz döntést arról, hogy ki nyomtathat vagy vehet további, sajtóhoz szükséges tőkét igénybe.32 

Van viszont más is, amit el kéne mondani: nem pusztán arról van szó, hogy a tulajdonjogok is emberi jogok, hanem hogy a szó legmélyebb értelmében nincsenek, csak tulajdonjogok. Máshogy fogalmazva: ami emberi jogok vannak, azok kizárólag tulajdonjogok. Ez az állítás számos értelemben igaz. Először is, minden ember természeténél fogva tulajdonosa magának, irányítja a saját tetteit. Egy tisztán szabadpiaci társadalomban az „emberi” jogok, amik védendők, valójában mind az adott személyekhez tartozó tulajdonjogok, és ebből a tulajdonjogból következik az illető joga mindazokhoz a termékekhez, amiket megtermelt.

Másodszor, az állítólagos „emberi jogok” visszavezethetők a tulajdonjogokra, még ha ez sokszor nem is nyilvánvaló. Vegyük például a szabad szóláshoz kapcsolódó „emberi jogot”. A szólásszabadság azt jelenti, hogy minden ember elmondhat bármit, amit akar. Van viszont egy mellőzött kérdés: Hol? Hol gyakorolhatja az ember ezt a jogát? Ott biztos nem, ahol birtokháborítást követ el. Röviden ezzel a jogával a saját tulajdonán élhet, vagy olyan helyiségben, ahol a tulajdonos ezt a számára engedélyezi ajándék vagy bérleti szerződés formájában. Valójában tehát nem létezik külön „jog a szabad szóláshoz”; csakis a személy tulajdonjoga létezik: a jog, hogy azt tegyen a sajátjával, amit akar, illetve hogy önkéntes megállapodást kössön más tulajdonbirtokosokkal.

Ha csak a tág és pusztán „emberi” jogokra koncentrálunk, elfelejtjük ezt a tényt, s ez vezetett el – szükségképpen – oda, hogy mindenféle konfliktusokat feltételeznek egyesek az egyének jogai és az ún. „közpolitika” vagy „közérdek” között. Ezekből a konfliktusokból pedig aztán arra következtettek, hogy egy jog sem lehet abszolút, mindegyik szükségképpen relatív és átmeneti. Vegyük például a „szabad gyülekezés” emberi jogát. Tegyük fel, hogy polgárok egy csoportja valamilyen ügy mellett szeretne demonstrálni. Ehhez az utcát akarják használni. A rendőrség viszont feloszlatja a tömeget, mondván, hogy az akadályozza a forgalmat. Amit itt látni kell, hogy nincs más, csakis önkényes megoldás erre a helyzetre, mert az állam az utcák tulajdonosa. Az állami tulajdonlás, mint láttuk, elkerülhetetlenül keletkeztet megoldhatatlan konfliktusokat. Ugyanis egyik oldalról a polgárok említett csoportja mondhatja, hogy fizetik az adót s így joguk van az utca használatára, míg a másik oldalról a rendőrségnek is igaza van, hogy ez a forgalmat akadályozza. Nincs a helyzetnek ésszerű megoldása, mert nincs az utcának, mint értékes erőforrásnak igazi tulajdonosa. Egy teljesen szabad társadalomban, ahol az utcák magántulajdonban lennének, a kérdés egyszerű lenne: a tulajdonos hozná meg a döntést, és a csoport felelőssége lenne, hogy kibérelje az utcát a tulajdonos önkéntes beleegyezésével. Ha minden tulajdonviszony magán lenne, világos, hogy a polgároknak nem lenne semmiféle homályos „gyülekezési joguk”. Ami joguk lenne, az a tulajdonjoguk, hogy használhatják a saját pénzüket, hogy megvegyék vagy kibéreljék az utcát, ahol demonstrálni akarnak, és csak akkor lennének sikeresek, ha az utca tulajdonosa az üzletbe önként beleegyezne.

Végül pedig vegyük azt a klasszikus érvet, ami azt hivatott igazolni, hogy az egyéni jogok nem lehetnek abszolútak és a „közpolitikának” korlátoznia kell őket: ez Holmes bíró híres kijelentése, miszerint senkinek nem lehet joga arra, hogy azt kiáltsa, „tűz van!”, egy zsúfolt színház közepén. Szándéka szerint ez az érv azt mutatja meg, hogy a szólásszabadság joga nem lehet abszolút. De ha leszámolunk azzal, hogy az állítólagos emberi jogokat keressük, és kizárólag a tulajdonjogokra koncentrálunk, a megoldás egyből világossá válik, és látni fogjuk, hogy nincs rá szükség, hogy bármilyen értelemben gyengítsük a jog abszolút jellegét. Annak ugyanis, aki tévesen kiáltja azt, hogy „tűz van!”, vagy a tulajdonosnak (illetve az ő meghatalmazottjának) kell lennie, vagy pedig egy (fizető) vendégnek. Ha az illető maga a tulajdonos, akkor csalást követ el a vevőivel szemben. Elvette a pénzüket, amiért cserébe azt ígérte, hogy színdarabot fognak látni, most pedig e helyett a kiáltásával megszakítja az előadást és zavart kelt a közönségben. Ilyenformán az illető szándékosan megszegte a szerződéses kötelezettségeit és egyszersmind megsértette a vendégei tulajdonjogait.

Tegyük fel azonban, hogy aki kiáltott, az nem a tulajdonos volt, hanem egy néző. Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy az illető a színháztulajdonos tulajdonjogát sérti meg (valamint a többi nézőét is). Mint vendég, csak bizonyos feltételekkel tartózkodik a kérdéses tulajdonon, és kötelessége nem megsérteni a tulajdonos tulajdonjogait a nézők számára bemutatott előadás megszakításával. Ha tehát egy személy rosszindulatúan tüzet kiált egy zsúfolt színházban, akkor ő nem más, mint bűnöző, nem azért, mert az ún. „szólásszabadságát” szükségképpen korlátoznunk kell az ún. „közjó” érdekében, hanem mert világosan és egyértelműen megsértette egy másik személy tulajdonjogait. Ilyenformán nincs rá szükség, hogy ezeket a jogokat korlátozzuk.

Lévén, hogy ez cselekvéselméleti, nem pedig etikai értekezés, az érvelés szándéka nem az volt, hogy meggyőzze az olvasót, hogy a tulajdonjogokat fenn kell tartani. Sokkal inkább azt próbálta megmutatni, hogy ha valaki azt akarja, hogy a politikai filozófiája „jogokon” alapuljon, akkor nem csupán el kell vetnie az emberi és a tulajdonjogok közti hamis szembeállítást, hanem rá kell jönnie, hogy az előbbit teljes egészében bele kell építeni az utóbbiba.


The post Murray N. Rothbard – A piacellenesség cselekvéselméleti kritikája appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/murray-n-rothbard-a-piacellenesseg-cselekveselmeleti-kritikaja/feed/ 0 24366
Murray N. Rothbard – A demagógok védelmében https://ellenpropaganda.com/murray-n-rothbard-demagogok-vedelmeben/ https://ellenpropaganda.com/murray-n-rothbard-demagogok-vedelmeben/#respond Wed, 03 Jan 2018 16:14:31 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24329 A demagógokat már régóta ellenszenv övezi. Komolytalanok, nincs tekintélyük, nem ,,úriemberek.” A szolgálataikra azonban nagy és egyre növekvő szükség van. Hogy pontosan milyen vádak szólnak ellenük? Az ellenszenvnek három oka van. Először is, zavart keltenek a politikában. Felkavarják a dolgokat. Másodszor, érzelmekre apellálni a zord értelem helyett állítólag nem tisztességes. Ezzel kapcsolatos a harmadik vád...

The post Murray N. Rothbard – A demagógok védelmében appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 7 perc

A demagógokat már régóta ellenszenv övezi. Komolytalanok, nincs tekintélyük, nem ,,úriemberek.” A szolgálataikra azonban nagy és egyre növekvő szükség van. Hogy pontosan milyen vádak szólnak ellenük? Az ellenszenvnek három oka van.

Először is, zavart keltenek a politikában. Felkavarják a dolgokat. Másodszor, érzelmekre apellálni a zord értelem helyett állítólag nem tisztességes. Ezzel kapcsolatos a harmadik vád is: miszerint a csőcseléket, a tömegeket manipulálják érzelemgazdag, szélsőséges, és ebből következően hamis nézeteikkel. Adjuk még ehhez az úriemberhez méltatlan lelkesedés bűnét, és gyakorlatilag össze is gyűjtöttük a demagógok vétkeit.

Az érzelmesség vádja kétségkívül irreleváns. Egy ideológia esetén nem az számít, hogy érzelemgazdagon, tényszerűen vagy unalmasan adják-e elő. A kérdés az, hogy az ideológia helyes-e vagy helytelen. Egy demagóg szinte mindig olyasvalaki, aki úgy véli, hogy nézeteit – kiváltképp a komoly és tekintélyes gondolkodók körében – mindössze egy maroknyi kisebbség vallja. Noha meg van győződve eszméi igazáról és fontosságáról, azt tapasztalja, hogy a közvélemény – kiváltképp annak tekintélyes formálói – közönyösek vagy ellenségesek ezzel az igazsággal szemben. Meglepő-e, hogy egy ilyen helyzet erős érzelmeket provokál az emberben?

Ideológiailag minden demagóg nonkonformista, tehát szükségszerűen érzelmeket ébreszt benne az, hogy általános elutasítás fogadja az eszmét, amit ő létfontosságú igazságnak tart. Mégsem lesz minden ideológiai nonkonformistából demagóg. A döntő az, hogy a demagógnak megvan az a vonzereje, ami a tömegek felkavarásához szükséges. Így megkerülheti a közvéleményt általában irányító tekintélyes értelmiségieket. Ez teszi elengedhetetlenül szükségessé, illetve az uralkodó ortodoxiára oly’ veszélyessé a demagógot.

Ellenségei a demagógot gyakran vádolják őszintétlen opportunizmussal; azzal, hogy bizonyos eszméket és érzelmeket cinikusan eszközként használ a hírnév és a hatalom megszerzése érdekében. Valaki más indítékait azonban – főleg a politikai életben –  szinte lehetetlen kideríteni, kivéve ha az ember közeli barátjáról van szó. Azt is láthattuk, hogy nagy valószínűséggel maga az őszinte demagóg is érzelmektől fűtött, miközben másokban érzelmeket kelt. Végül pedig, ha valaki tényleg opportunista, az éljenzéshez és a hatalomhoz vezető legrövidebb út az uralkodó ortodoxiával karöltve vezet, nem pedig az árral szemben. A demagóg útja a legkockázatosabb, és neki van a legkisebb esélye a sikerre.

Divatos feltételezés, hogy minél „szélsőségesebb,” egy eszme, annál tévesebb, illetve minél kaotikusabb kavalkádja az ellentmondásoknak, annál igazabb. A demagóg mindig megdöbbenti a hivatásos “középutast” – a fajt, amire mindig bőséggel bukkanhat az ember. A demagógok egyik legjobb tulajdonsága, hogy gondolkodásra kényszerítik az embereket – van, akit életében először. Kiragadnak néhányat az elterjedt – divatos vagy divatjamúlt – eszmék kavalkádjából, majd levezetik belőlük a logikus következtetéseket; azaz „a végletekig” kiterjesztik őket. Ezzel vagy arra késztetik az embereket, hogy elvessék az eredeti a nézeteket, vagy arra, hogy kiterjesszék őket és a belőlük származtatott logikus következtetéseket is igaznak fogadják el. Ezzel tehát még a demagógok legnevetségesebbike is az Értelem nagy szolgálója, még akkor is, ha többnyire téved.

Tipikus példa erre az inflációs demagóg: a „monetáris bolond.” A tekintélyes közgazdászok döntő többsége mindig kigúnyolta a bolondot, és nem vette észre, hogy valójában nincs igazi válaszuk az érveire. Hiszen a bolond mindössze levonta a divatos közgazdaságtan alapját képező inflácionizmusból a logikus következtetést. Azt kérdezte: „Ha az évi tíz százalékos pénzinfláció jó dolog, miért ne volna annál is jobb évente megkétszerezni a pénzkínálatot?” Csak néhány közgazdász ismerte fel, hogy az érdemi válasz – ellentétben a kigúnyolással – megköveteli az inflácionista alaptételek kiirtását a divatos közgazdaságtanból.

A demagógok először valószínűleg a 19. században tettek szert rossz hírre, amikor a legtöbbjük szocialista volt. De a konzervatív ellenzék – jellemző módon – nem szállt vitába a demagógok logikájával. Ehelyett megelégedtek a senkiháziak érzelmi fűtöttségére és szélsőségességére alapozott visszavágásokkal. Mivel az érveik így sértetlenül maradtak, a szocialista demagógok győzedelmeskedtek – hiszen az érvek hosszútávon mindig le fogják rombolni a színtiszta előítélet védőbástyáit. Akkor úgy látszott, mintha a szocialisták állnának az értelem oldalán.

Most a szocializmus a divatos és uralkodó ideológia. A szónoklatok régi, szenvedélyes érvei a koktélpartik és az osztálytermek unalmas kliséivé változtak. Minden demagógia, minden felfordulás szinte kizárólag az individualista ellenzéktől származhat. Továbbá most az Állam ül a parancsnoki székben, az Állam pedig  ilyen alkalmakkor mindig odafigyel a zavar és az ideológiai felfordulás megelőzésére. A demagógok önálló gondolkodásra késztetik az embereket, és széthúzást, zavart keltenek a felkent vezetők mögötti általános libasorban. Ráadásul az individualista demagógok minden más demagógnál veszélyesebbek lennének, hiszen fel volnának fegyverezve a szocialista kliséket megcáfoló racionális érvekkel. A tekintélyes államista baloldal tehát féli és gyűlöli a demagógokat, és intenzívebben támadja őket, mint valaha.

Igaz, hogy hosszútávon nem lehetünk szabadok addig, amíg az értelmiségiek – a közvélemény természetes formálói – a szabadság oldalára nem állnak. Rövidtávon viszont a szabadsághoz vezető egyetlen út a tömegek megszólítása – az Államot és értelmiségi testőrségét megkerülve. Ezt a feladatot pedig egy demagóg látatja el a leghatékonyabban – a köznép formaságoktól mentes gyermeke, aki képes egyszerű, hatásos, mégis érzékletes és igen, érzelmes nyelven kifejezni az igazságot. Az értelmiségiek tisztában vannak mindezzel; ezért támadják a libertárius demagógia minden jelét „az egyre növekvő értelmiségi-ellenesség” képviselőjeként. Természetesen szó sincs értelmiségi-ellenességről. Az emberiséget mentik meg azoktól az értelmiségiektől, akik elárulták magát az értelmet.

Murray N. Rothbard

The post Murray N. Rothbard – A demagógok védelmében appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/murray-n-rothbard-demagogok-vedelmeben/feed/ 0 24329
Stefan Molyneux – Miért terjed a szocializmus? https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-miert-terjed-szocializmus/ https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-miert-terjed-szocializmus/#respond Sun, 17 Dec 2017 16:34:11 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24249 A következő esszé Stefan Molyneux Why Leftists Always Win című videója nyomán készült. Szerintem a probléma az, hogy napjainkban a szocialistáknak sokkal több integritása van, mint a kapitalistáknak. Sokkal elszántabban ragaszkodnak a saját meggyőződéseikhez, mint a kapitalisták. A szocialisták – illetve egyes szocialisták, de ezeket az elemeket nem érte különösebb kritika, így feltételezhető, hogy a...

The post Stefan Molyneux – Miért terjed a szocializmus? appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 12 perc

A következő esszé Stefan Molyneux Why Leftists Always Win című videója nyomán készült.

Szerintem a probléma az, hogy napjainkban a szocialistáknak sokkal több integritása van, mint a kapitalistáknak. Sokkal elszántabban ragaszkodnak a saját meggyőződéseikhez, mint a kapitalisták. A szocialisták – illetve egyes szocialisták, de ezeket az elemeket nem érte különösebb kritika, így feltételezhető, hogy a nézeteik többé-kevésbé általánosan elfogadottak –  kerek perec kijelentik: ,,Ha egy barátod Donald Trumpra szavazott, vége a barátságnak!” Még olyan cikkeket is olvastam, amelyek egyenesen válásra buzdították azt, akinek a házastársa Trumpra szavazott! Én a házasságok felbontását nyilván nem javasolnám, de sok-sok-sok éve magyarázom, hogy a személyes kapcsolatoknak közösen vallott értékeken kellene alapulniuk – ez az „ellenem-érv.”

A szocialisták nem táplálnak illúziókat mások kiközösítéséről. Ők komolyan veszik a saját értékrendjüket. A keresztények egy időben még náluk is elszántabban óvták a maguk értékrendjét – például szó sem lehetett más vallásúak tömeges bevándorlásáról, vagy felekezeten kívüli pár választásáról  – viszont ezt a magatartást azóta feláldozták a tolerancia, a sokféleség, meg a többi maszlag oltárán; amelyek mellesleg éppen a K-szelekció lefegyverzésére lettek kitalálva, hogy lehetővé tegyék az r-szelekció csoportos érdekeinek érvényesülését.

Nem tudom, vannak-e olyan kapitalisták, akik nem lennének hajlandóak együtt dolgozni egy szocialistával. Vagy akik nem hajlandóak alkalmazni egy szocialistát. Akik nem hagynák jóvá egy szocialista személy befogadását a csoportjukba. Lehet, hogy ez nyitott gondolkodás és tolerancia, csak éppen az a baj, hogy a balosok nem ezt csinálják. A balosok könyörtelenül más szocialisták támogatásán és népszerűsítésén munkálkodnak, és ez így megy már a kora kilencvenes évek óta.

A szocialisták tényleg komolyan veszik a saját elképzeléseiket. Hajlandóak aktívan terjeszteni és népszerűsíteni a saját csoportjuk érdekét, valamint nagyon is készek kiközösíteni és kiátkozni azokat, akik nem értenek velük egyet. Természetesen nem riadnak vissza a kapitalisták jóhírének bemocskolásától vagy a jövedelemforrásaik ellehetetlenítésétől sem, ami meglehetősen kegyetlen – viszont gyakran hatékony. Egy átlagos szocialista elkötelezettebb és nagyobb fontosságot tulajdonít az értékeinek, mint egy kapitalista. Ezért veszíti el a fejét és nevez engem kirekesztő, hiper-xenofób szektavezérnek rengeteg kapitalista, mikor azt javaslom, hogy alapozzák közösen vallott értékekre a személyes kapcsolataikat. A szocialisták ugyanezt az állítást szinte szóra sem méltatják, mert ők megértik.

Én tudom, mi kell a győzelemhez. Nagyon hosszú időt töltöttem a balosok tanulmányozásával, mielőtt értelmiségiként kiléptem a nyilvánosság elé. És több mint tíz éve magyarázom türelmesen a győzelem módját, egymás után sorakoztatva fel az érveket. A felháborodás pedig nem szocialista körökből jön – ők az ilyesmire csak vállat vonnának, mert már réges-régen tisztában vannak azzal, hogy a győzelemhez az egyén saját csoportjának könyörtelen preferálására van szükség. Egy háborúban nem adhatsz a lőszeredből az ellenfélnek. Annak segítesz, aki melletted guggol a lövészárokban, miközben meggyőződsz arról, hogy a puskacsöved a helyes irányba mutat. Metaforikusan értve, persze.

Én tehát tudom, hogy mi kell a győzelemhez és rengetegszer, nyilvánosan elmagyaráztam – válaszul pedig felháborodott kirohanásokat kaptam olyan emberektől, akik veszítenek a szocialistákkal szemben. Olyanoktól, akiket legyőztek a szocialisták. Megoldásként azt javasoltam, hogy értékek alapján válasszanak személyes kapcsolatokat – amit a balosok állandóan, könyörtelenül megtesznek; és ezért nyernek. Amikor a kapitalisták elé odaáll egy olyan valaki, mint én, aki nem szocialista és azt javasolja, hogy csináljuk már mi is azt, amivel a balosok állandóan győznek, a kapitalisták azzal reagálnak, hogy: ,,Ó, nem, ez rettenetes, ezzel lesüllyedünk az ő szintjükre!” –  Ne már. Most komolyan, ne már. Ha az azincourt-i csatában harcolsz, az ellenfél pedig hirtelen előrántja a hosszúíjakat, mit csinálsz?  Megtorpansz, mert ha te is előkapnád a magadét, azzal az ő szintjükre süllyednél? Egyébként sem lesüllyedsz az ő szintjükre, hanem győztesként emelkedsz föléjük. Olyan eszközt használsz, amit a győzelem megkövetel.

Ez az elképzelés visszanyúlik egészen az objektivizmusig, amit tinédzserkoromban olvastam. Ayn Rand írja: minden álláspontok közötti konfliktusból az a nézet fog kikerülni győztesen, amelyik legkövetkezetesebb. Következetesek a szocialisták? Igen. Elszántan támogatják a saját csoportjuk tagjait más csoportok tagjaival szemben? Igen. Bevetnek-e minden rendelkezésükre álló eszközt – legálisat és illegálisat, de többnyire legálisat, – hogy hátrányos helyzetbe juttassák azokat, akik nem értenek egyet velük? Igen.

Hajlandóak a nem-szocialisták ,,erre a szintre lealacsonyodni?” Ugyanis sajnálom, de ez az, ami győz. Erre van szükség a győzelemhez. Nem is értem, mit jelent ,,valaki más szintjére lealacsonyodni.” Ez nekem mindössze annyit mond, hogy ,,nem akarok győzni.” 

Vagy megtanuljuk a leckét arról, mi kell a győzelemhez és következetesen alkalmazzuk a tanultakat – kegyetlen preferenciát tanúsítunk a saját csoportunk tagjai felé és kiközösítjük azokat, akik a halálunkat akarják – vagy elveszünk. Efelől ugyanis ne legyen kétség; ne áltassuk magunkat. Ha a szocialisták hatalomra jutnak, akkor felsorakoztatnak bennünket és szétlövik a fejünket. Ha a szocialisták megszerzik a hatalmat, milliószámra fogják sebtében megásott tömegsírokba hajigálni az embereket. Ez történik, amikor a hatalom a baloldal kezébe kerül.

Szóval eléggé idegesít, hogy sok-sok éve magyarázom, milyen feltételeknek kell teljesülnie a győzelemhez, az emberek pedig úgy tesznek, mintha lenne valamiféle erkölcsi magaslat, valami ,,helyes eszköz” a győzelemre. Egy háborút nem nyersz meg ,,helyesen”; egy háborút vagy megnyersz, vagy elveszítesz. Ez a két lehetőség van. És bármi legyen az, ami győzelemhez segít és legális – az a helyes módszer, az a helyes cselekedet. Ez nem olyan bonyolult dolog. Nem lehet elegánsan veszíteni.

Viszont ha győzöl, egyúttal a szocialistákat is megmented önmaguktól. Ha ők nyernek, egymást falják majd fel. Amikor a baloldal győzött Oroszországban, Kínában, stb, a kommunisták a felét, olykor a kétharmadát is agyonlövették azoknak, akikkel vállvetve harcoltak a forradalomért. Ugyanúgy megmentheted a szocialistákat önmaguktól, ahogyan a határozott intervenció megmenthet önmagától egy drogfüggőt. A szocialisták beszámíthatatlan függők, a hatalom a narkotikumuk, és szükségük van a közbeavatkozásodra.

Lehet azt mondani, hogy ,,mi nem akarunk az ő módszereikhez folyamodni” – csak épp az ő eszközeik győznek, az ő módszereik működnek. Tehát teljesen rendben van, ha te félsz konfrontálódni, ha még veszíteni is hajlandó lennél, csak hogy ne kelljen azt tenned, amit a győztesek –  de ne játszd azt, hogy ez valamiféle erkölcsi magaslat. Ez puszta gyávaság.

Az viszont tény, hogy ha nem vagyunk hajlandóak a győzedelmes módszerekhez folyamodni, akkor el fogjuk veszíteni a civilizációt, el fogjuk veszíteni a szabadságunkat, és nagyon valószínű, hogy el fogjuk veszíteni az életünket is.

Ne játsszuk már azt, hogy valamiféle erkölcsi felsőbbrendűség kecsesen eltűnni a történelem hamvasztótégelyében. Ez háború a civilizáció és a mészárlás között. A szabadság és a diktatúra között.

Mint korábban mondtam, a szocialisták hataloméhségének nincsen felső határa. Közömbösek mindenki iránt, aki nem olyan, mint ők. És mélységes gyűlöletet éreznek – csak nézd meg, mennyi mémjük ábrázolja mások kivégzését, gyilkosságot, halált, erőszakot; és hányan visznek magukkal csúzlit vagy jókora botokat az összejövetelekre… Azok a fiúk, akik eltakarják az arcukat az összejöveteleken, nem csinálnak titkot abból, hogy illegális tetteket készülnek elkövetni, előre felkészülve a lelepleződés veszélyére. A szocialisták nagyon is hajlandóak erőszakot használni, nagyon is hajlandóak eszkalálni a konfliktust, és az övék a győztes stratégia. Ők elkötelezettek a győzelem mellett. Nincsen lelkifurdalásuk, nem bánnak meg semmit – például nagy lelkesedéssel támogatták Chavez hatalomra kerülését; erőfeszítéseket tettek a rezsimje legitimálásáért és a termelőeszközök államosításáért Venezuelában.

Venezuelában most éheznek. Négy dollárért orálisan kielégít egy tinédzser prostituált az utcán. A korábbi középosztálybeli, középkorú nők Kolumbiába járnak eladni a testüket egy kiló kenyérért. Az emberek elajándékozzák vagy eladják a tulajdon gyermekeiket, mert nem tudják őket etetni. A gyógyszerek elérhetetlenek.

A szocialistákat pedig mindez kicsit sem érdekli.

Ők nem élnek át olyat, hogy ,,Te jó ég, mit tettem, te jó Isten, mit műveltük mi mindannyian!”  Engem már attól elönt a szégyen, ha egy apró adatot eltévesztek valamelyik videómban. A szocialisták azonban gátlástalanul képesek közreműködni egy teljes ország elpusztításában és embermilliók életének megnyomorításában anélkül, hogy egy morzsányi lelkifurdalást éreznének. Őket nem érdekli.

A szocialistákat nem érdeklik a következmények.

Meg kell értened, hogy őket nem érdekli az ár, amibe a hatalom kerül. A szocialistákat egy fikarcnyit sem érdekli a Te életed, és szívesebben látnának holtan. A történelem arra tanít, hogy a szocializmus győzelmét minden egyes alkalommal tömegmészárlás követi. Ezek az emberek potenciális tömeggyilkosok, akiket csak pillanatnyilag tart kordában a civilizált közeg.

Menj el Venezuelába három centtel a zsebedben, ott annyiért most meg lehet erőszakolni egy kisgyermeket – ezt tették velük a szocialisták. És őket ez hidegen hagyja. Ők nem néznek vissza, nem tanúsítanak megbánást, nincsen bennük egy csepp empátia vagy lelkifurdalás sem. Többségükben szívtelen, gyilkos szándékú pszichopaták – bár természetesen akadnak kivételek, de nem sokan.

Ahhoz, hogy napjainkban valaki a szocializmussal azonosuljon, meg kell feledkeznie a kommunizmusról; szemet kell hunynia afölött, ami Kubában történt, ami Kambodzsában történt, ami Kínában történt, ami Oroszországban történt, és el kell fordítania a tekintetét a több százmillió holttestről, amit a kommunizmus eddig eredményezett. Szemet kell hunynia afelett, ami most Észak-Koreában folyik – amelyet szintén kommunista országnak kiáltottak ki. Ha valaki képes minderről megfeledkezni és képes mindezek ellenére a szocializmust hirdetni, akkor egy undorító, velejéig romlott, gusztustalan emberi lény; egy alapjában véve megvetendő, minden sejtjében gonosz, visszataszító emberi roncs. Ha valaki közömbösen el tudja fogadni azt, ami Chilében Allende uralma alatt történt – aki kommunista diktatúrát akart bevezetni – miközben az embertelenség tetőfokának érzi, hogy a parlamentnek könyörögnie kellett Pinochet-nek azért, hogy eltávolítsa őt, és eközben megöltek néhány kommunistát… Nos, egy ilyen emberre már nem is tudok mit mondani.

Ezen a ponton erkölcsileg nem tartozunk ugyanabba a fajba. Az egyikünk nyer, a másik veszít.

Én még mindig azt gondolom, hogy van némi halvány esély az állás békés megfordítására. Viszont kegyetlen akaraterőre és könyörtelen csoportpreferenciára lesz hozzá szükség. Ez azt jelenti, hogy a pokolba is, elég a belharcokból, elég a civakodásból lényegtelen hülyeségeken, elég abból, hogy hagyjuk, hogy szétválasszanak, megosszanak és egymás ellen fordítsanak minket! A győzelemhez a csoportunknak kegyetlenül össze kell tartania, a más értékeket vallókat pedig erőteljesen ki kell utasítania. A rettenetes, gyilkos ideológiákat békésen, szóban, de abszolút ki kell közösítenünk. És az esélyeink mindezzel együtt sem magasak. De ha erre sem vagyunk hajlandóak, akkor semmi reményünk nincs.

The post Stefan Molyneux – Miért terjed a szocializmus? appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-miert-terjed-szocializmus/feed/ 0 24249
George Reisman – Miért volt szocializmus a nácizmus, és miért totalitárius a szocializmus https://ellenpropaganda.com/george-reisman-miert-volt-szocializmus-nacizmus-es-miert-totalitarius-szocializmus/ https://ellenpropaganda.com/george-reisman-miert-volt-szocializmus-nacizmus-es-miert-totalitarius-szocializmus/#comments Sat, 16 Dec 2017 16:05:48 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24234 A fotó forrása: fortepan.hu Ma csupán az a célom, hogy megfogalmazzak két fő érvet: (1) hogy bemutassam, miért volt a náci Németország szocialista nem pedig kapitalista állam; és (2) hogy bemutassam, miért szükséges a szocializmushoz – a termelési tényezők állami tulajdonlására alapuló gazdasági rendszerhez – totalitárius diktatúra. Ludwig von Mises számos nagy hozzájárulásának egyike annak...

The post George Reisman – Miért volt szocializmus a nácizmus, és miért totalitárius a szocializmus appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 27 perc

A fotó forrása: fortepan.hu

Ma csupán az a célom, hogy megfogalmazzak két fő érvet: (1) hogy bemutassam, miért volt a náci Németország szocialista nem pedig kapitalista állam; és (2) hogy bemutassam, miért szükséges a szocializmushoz – a termelési tényezők állami tulajdonlására alapuló gazdasági rendszerhez – totalitárius diktatúra.

Ludwig von Mises számos nagy hozzájárulásának egyike annak bemutatása, hogy a náci Németország szocialista állam volt.

Amikor az ember arra gondol, hogy a „náci” kifejezés a „der Nationalsozialistische Deutsche Arbeiters Partei” – magyarul a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt – rövidítése volt, Mises vívmánya talán nem tűnik annyira jelentősnek. Hiszen mi mást, ha nem szocializmust várna az ember egy olyan ország gazdasági rendszerétől, amit egy olyan párt ural, amely nevében a „szocializmus” szerepel?

Ettől függetlenül Mises-t és olvasóit leszámítva gyakorlatilag senki sem gondol a náci Németországra úgy, mint egy szocialista államra. Sokkal gyakoribb a hit, amit a kommunisták és a marxisták állítottak: hogy a kapitalizmus egy formáját képviselte.

Az állítás, miszerint a náci Németország kapitalista volt, azon a tényen alapul, hogy az ipar nagy részét a náci Németországban látszólag magánkezekben hagyták.

Mises azt fedte fel, hogy a termelési tényezők magántulajdonlása kizárólag névlegesen létezett a nácik uralma alatt, és hogy a termelési tényezők tulajdonlásának valódi lényege a német kormány kezében rejlett. Hiszen a német kormány, nem pedig a névlegesen magántulajdonosok voltak azok, akik gyakorolták a tulajdonlás minden lényeges elemét: a kormány, nem pedig a névlegesen magántulajdonosok döntötték el, mit termeljenek, milyen mennyiségben, milyen módszerekkel, és kinek osszák szét, milyen árakat kérjenek, milyen béreket fizessenek, illetve milyen osztalékot vagy más jövedelmet kaphatnak a névlegesen magántulajdonosok. Az állítólagos magántulajdonosok helyzetét – mutatta be Mises – lényegében egy államilag nyugdíjazott személy szintjére redukálták.

A termelési tényezők de facto állami tulajdonlása – ahogyan Mises nevezte – logikailag benne rejlett azokban az alapjában véve kollektivista elvekben, amiket a nácik vallottak, mint a közérdek megelőzi a magánérdeket, és az egyén az Állam céljaihoz szükséges eszköz. Ha az egyén az Állam céljaihoz szükséges eszköz, akkor természetesen a tulajdona is az. Mint ahogyan az Állam birtokolja őt, úgy az Állam birtokolja a tulajdonát is.

De ami kiváltképp a gyakorlatba ültette a de facto szocializmust a náci Németországban, az az ár- és bérkontrollok bevezetése volt 1936-ban. Ezeket a pénzkínálat inflációjára adott válaszként vezették be, amit a rezsim folytatott az 1933-as hatalomra jutásától kezdődően. A náci rezsim elinflálta a pénzkínálatot, hogy finanszírozhassa az állami kiadások hatalmas megnövelését, ami a közmunkaprogramokhoz, az állami támogatásokhoz és az újrafegyverkezéshez kellett. Az ár- és bérkontrollokat az inflációból fakadó árnövekedésre adott válaszként rendelték el.

Az infláció, illetve az ár- és bérkontrollok kombinációja hiányokhoz vezet, azaz egy olyan helyzethez, ahol a javak megvásárolni kívánt mennyisége meghaladja az elérhető mennyiséget.

A hiányok pedig gazdasági káoszhoz vezetnek. Nem csupán az történik, hogy a hamarabb érkező fogyasztók felvásárolhatják a javak teljes készletét, és üres kézzel hagyják a később érkező vásárlókat – amire a kormányok tipikusan a jegyrendszer bevezetésével reagálnak. A hiányok káoszt eredményeznek a teljes gazdasági rendszerben. Véletlenszerűséget idéznek elő a kínálat elosztásában a földrajzi területek között, a különböző termékek termelési tényezőinek allokációjában, a tőke és a munkaerő a gazdasági rendszer különböző ágazataiba történő allokációjában.

Az árkontroll és a hiány kombinációja esetén egy adott árucikk kínálatának csökkenése – a szabadpiaccal ellentétben – nem eredményezi az árának emelkedését és nyereségessége növekedését, ami megállítaná – vagy ha túlságosan elfajult, visszafordítaná – a kínálat zuhanását. Az árkontroll megtiltja az áremelkedést, és így megtiltja a nyereségesség emelkedését. Az árkontroll által előidézett hiányok ugyanekkor megakadályozzák, hogy a kínálat növekedése csökkentse az árat és a nyereségességet. Amikor hiány uralkodik, a kínálat növekedése pusztán a hiány súlyosságát csökkenti. A kínálat növekedése csak akkor jár szükségszerűen az ár és a nyereségesség csökkenésével, ha teljesen megszűnik a hiány.

Ennek következtében az árkontroll és a hiányok kombinációja lehetővé teszik a kínálat véletlenszerű változását anélkül, hogy az bármi hatást gyakorolna az árra és a nyereségességre. Ebben a helyzetben növelni lehet a legtriviálisabb és a legkevésbé fontos jószágok akár a kő „kisállatok” termelését is a legsürgetőbben követelt és a legfontosabb jószágok, mint az életmentő orvosságok kárára anélkül, hogy ez bármiféleképp befolyásolná a két jószág árát vagy nyereségességét. Az árkontroll megakadályozza, hogy a kínálat csökkenésével nyereségesebbé váljon az orvosság termelése, míg akár a kő „kisállatok” hiánya is megakadályozza, hogy kevésbé nyereségessé váljon a termelése, amint növekedik a kínálata.

Ahogy azt Mises bemutatta, ahhoz, hogy a kormányok kezeljék az árkontroll nem szándékos hatásait, vagy el kell törölniük az árkontrollokat, vagy további intézkedéseket kell tenniük, név szerint irányítaniuk kell, hogy mit termeljenek, milyen mennyiségben, milyen módszerekkel, és kinek osszák szét, amire korábban hivatkoztam. Az árkontrollok és a további szabályozások kombinációja alkotja meg a gazdasági rendszer de facto államosítását. Hiszen ez azt jelenti, hogy a kormány gyakorolja a tulajdonlás minden lényeges elemét.

Ez volt a szocializmus, amit a nácik alkalmaztak. És Mises ezt a német vagy náci mintájú szocializmusnak nevezi, a szovjetek nyilvánvalóbb szocializmusával szemben, amit ő orosz vagy bolsevik mintájú szocializmusnak nevez.

Természetesen a szocializmus nem vet véget az árrendszer elpusztítása által okozott káosznak. Épp ellenkezőleg, állandósítja azt. És ha az árkontrollok előzőleges bevezetése nélkül ültetik gyakorlatba, a hatása az, hogy előidézi ezt a káoszt. Ez azért van, mert a szocializmus valójában nem egy pozitív gazdasági rendszer. A szocializmus pusztán a kapitalizmus és a kapitalizmus árrendszerének tagadása. Mint olyan, a szocializmus alapvető természete ugyanaz a gazdasági káosz, ami az árrendszer ár- és bérkontroll általi elpusztításából fakad.  (Szeretnék rámutatni arra, hogy a termelési kvóták bolsevik-stílusú szocialista rendszere, amely mindenhol ösztönzi a kvóták túlteljesítését, egy biztos módszere az olyan általános hiányok előidézésnek, mint amik a mindent átszövő ár- és bérszabályozások rendszerében uralkodnak.)

A szocializmus a legjobb esetben is csupán megváltoztatja a káosz irányát. A termelés állami irányítása talán lehetővé teszi néhány olyan árucikk nagyobb termelését, amelynek valami különleges fontosságot tulajdonítanak, de cserébe pusztítóan hat a teljes gazdasági rendszerre. Ez azért van, mert az állam semmilyen módon nem tudhatja, milyen hatást gyakorol a gazdasági rendszer többi részére azon javak termelésének biztosítása, amelyeknek különleges fontosságot tulajdonít.

Az ár- és bérkontrollok érvényre juttatásának követelményei felfedik a szocializmus totalitárius természetét – a legnyilvánvalóbban természetesen a szocializmus német vagy náci variánsának, de a szovjet-stílusú szocializmusnak úgyszintén.

Kezdhetjük azzal a ténnyel, hogy az árkontroll alatt tevékenykedő eladók pénzügyi önérdeke kikerülni az árkontrollt és megemelni az árakat. A vásárlók, akik máskülönben képtelenek beszerezni a javakat, hajlandóak – sőt, szeretnének – magasabb árakat fizetni, hogy megszerezzék őket. Mi állítja meg ilyen körülmények között az árak növekedését és egy hatalmas feketepiac kialakulását?

A válasz: a súlyos büntetések kombinációja a lebukás, illetve a büntetés elszenvedésének nagyobb esélyével. A bírságok önmagukban nem fognak hatékony elrettentésként szolgálni. Egyszerűen további üzleti kiadásoknak fogják tekinteni őket. Ha a kormány komolyan veszi az árkontrollt, olyan büntetést kell kiszabnia, amely egyenértékű egy nagyobb bűncselekmény büntetésével.

De a büntetések puszta léte nem elég. A kormánynak ténylegesen veszélyesnek kell tennie a feketepiaci tranzakciók végrehajtását. Gondoskodnia kell arról, hogy az emberek féljenek attól, hogy valahogyan elkaphatja őket a rendőrség és ténylegesen börtönben kerülhetnek az efféle tranzakciók lebonyolítása során. A félelem megteremtéséhez a kormánynak meg kell alkotnia a kémek és a titkos besúgók hálózatát. A kormánynak például rettegésben kell tartania egy boltost attól, hogy ha feketepiaci tranzakciókat végez, jelenteni fogja egy másik vásárló a boltban.

A feketepiaci tranzakciók titkossága miatt a kormánynak azt is biztosítania kell, hogy aki egy feketepiaci tranzakció lebonyolításán gondolkodik, féljen attól, hogy a másik fél valójában egy rendőr, aki tőrbe akarja csalni. A kormánynak el kell intéznie, hogy az emberek még a hosszútávú munkatársaiktól, akár még a barátaiktól és a családtagjaiktól is féljenek, nehogy kiderüljön róluk, hogy besúgók.

És végül a kormánynak az ítélethozatalhoz fel kell ruháznia egy adminisztratív törvényszéket vagy a helyszínen levő rendőröket a hatalommal ahhoz, hogy az ártatlanságról vagy a bűnösségről döntsenek a feketepiaci tranzakciók ügyében. Nem támaszkodhat esküdtbíráskodásra, mivel valószínűtlen, hogy sok esküdt hajlandó lenne meghozni a bűnösség ítéletét olyan esetekben, ahol talán évekre börtönbe kerül valaki azért a bűnért, mert néhány font húst vagy egy pár cipőt az árplafon fölött adott el.

Összefoglalva tehát az árkontroll-regulációk érvényre juttatása a totalitárius állam lényeges vonásainak gyakorlatba ültetésével jár, név szerint a „gazdasági bűnök” kategóriájának felállításával, amelyben bűntettnek tekintik az anyagi önérdek békés megvalósítását, illetve egy totalitárius rendőrapparátus felállításával, tele kémekkel és besúgókkal, és az önkényes letartóztatás és bebörtönzés hatalmával.

Nyilvánvalóan Hitler Németországához vagy Sztálin Oroszországához hasonló kormány szükséges az árkontrollok érvényre juttatásához, amelyben gyakorlatilag mindenkiről kiderülhet, hogy egy ügynök, és amelyben van egy titkosrendőrség, aminek hatalmában áll letartóztatni és bebörtönözni az embereket. Ha a kormány nem hajlandó ilyen messzire elmenni, akkor az árkontroll kikényszeríthetetlennek bizonyul és egyszerűen összeomlik. A feketepiac aztán hatalmas méreteket ölt. (Mellékesen mindez nem azt hivatott sugallni, hogy az árkontrollok okozták a nácik rémuralmát. A nácik jóval az árkontrollok bevezetése előtt nekikezdtek a rémuralmuknak. Ennek következtében olyan környezetben vezették be az árkontrollokat, amely máris készen állt azok kikényszerítésére.)

A feketepiaci tevékenység további bűnök elkövetését is magába foglalja. A de facto szocializmusban a javak feketepiaci termelése és eladása a termelésre és elosztásra vonatkozó állami szabályozásokkal való ellenszegülést, illetve az árkontrollal való ellenszegülést jelenti. Például arra szánta a kormány a feketepiacon árult javakat, hogy tervei szerint osszák el őket, és ne a feketepiacon. A javak előállításához szükséges termelési tényezőket a kormány úgyszintén arra szánta, hogy a tervei szerint használják, ne pedig arra, hogy a feketepiacot lássák el vele.

A de jure szocializmusban – mint amilyen a Szovjet Oroszországban létezett, amelyben az ország törvényei nyíltan az államot teszik a termelési tényezők tulajdonosának – minden feketepiaci tevékenység szükségszerűen az állami tulajdon hűtlen kezelésével vagy ellopásával jár. Például a Szovjet Oroszországban úgy tekintettek azokra a gyári munkásokra vagy vezetőkre, akik a feketepiaci értékesítésre gyártottak termékeket, hogy ellopják az állam által biztosított nyersanyagokat.

Továbbá mindenféle szocialista rendszerben – a náci és a kommunista rendszerben egyaránt – a kormány gazdasági terve az ország törvényének részét képezi. Mindannyian tudjuk, hogy milyen kaotikus az úgynevezett szocialista termelés. A szocialista állam logikusan jogosult gazdasági tervének szabotálásaként kezelni azt, amikor a munkások és a vezetők arra használják az anyagokat és a készleteket, hogy a feketepiacnak termeljenek, ezzel további fennakadásokat okozva. És szabotázsként is kezeli egy szocialista rendszer törvénykönyve. Ennek megfelelően a feketepiaci tevékenységet egy szocialista államban gyakran halálbüntetéssel sújtják.

Úgy gondolom, hogy részben az a hihetetlen dilemma ad magyarázatot a szocializmus mindent átható rémuralmára, amelybe a szocialista állam helyezi magát a polgárokkal kapcsolatban. Egyrészről teljes felelősséget vállal az egyén gazdasági jóléte iránt. Másrészről egy szocialista állam minden elképzelhető módon hihetetlenül rettentő munkát végez. Rémálommá változtatja az egyén életét.

A szocialista állam polgárának végtelenül hosszú sorokban kell várakoznia élete minden napján. Számára normális dolog a probléma, amit az amerikaiak éltek át az 1970-es évek gázolajhiánya során; csak épp nem a gázolaj esetén tapasztalja meg őket – hiszen nincsen autója, és nem reménykedhet abban, hogy valaha is lesz neki – hanem az olyan egyszerű cikkek esetén, mint a ruházat, a zöldségek, vagy akár a kenyér. Ami ennél is rosszabb, gyakran arra kényszerül, hogy olyan helyen dolgozzon, ami nem az ő választása, és amit ennek következtében kétségtelenül gyűlöl. (Hiszen ahol hiányok uralkodnak, épp úgy a kormány dönt a munkaerő allokációjáról, mint ahogy a termelés anyagi tényezőinek allokációjáról.) És hihetetlen túlzsúfoltságban lakik, ahol sehogyan nem lehet magánélete. (A lakáshiány esetén otthonokba osztják be az albérlőket; a lakásuk megosztására kényszerítik a családokat. És elrendelik a belföldi útlevelek rendszerét, hogy korlátozzák a lakáshiányt az ország kívánatosabb részein.) Az, aki arra kényszerül, hogy ilyen körülmények között éljen, finoman fogalmazva forr a dühtől és az ellenségességtől.

No de ki ellen volna bölcsebb irányítaniuk haragjukat és ellenségességüket a szocialista állam polgárainak, ha nem a szocialista állam ellen? Ugyanazon szocialista állam ellen, ami kihirdette az életük iránti felelősségét, ami édenkerti életet ígért, és ami valójában földi poklot adományozott nekik. Ami azt illeti, a szocialista állam vezetői egy másik dilemmával is szembesülnek: napról napra arra bíztatják az embereket, hogy higgyenek a szocialista rendszer tökéletességében, amelynek a rossz következményeiért egyedül gonosz emberek felelősek. Ha ez igaz volna, kik mások lehetnének ezek a gonosz emberek, ha nem maguk a vezetők, akik nem csupán földi pokollá tették az életet, hanem egy állítólag tökéletes rendszert rontottak meg annak érdekében, hogy ezt tegyék?

Következményképpen a szocialista állam vezetőinek a néptől való rettegésben kell élniük az életüket. Tetteik és tanításaik logikájából következően fel kellene törnie a nép forrongó gyűlöletének, és el kellene nyelnie őket a véres bosszú orgiájában. Ezt az uralkodók is érzik, még akkor is, ha nem ismerik be nyíltan; így legfőbb feladatuk az, hogy vakságban tartsák a polgárságot.

Következményképp igaz, de nagyon elégtelen pusztán olyan dolgokat mondani, hogy a szocializmusban nincsen sajtószabadság és szólásszabadság. Persze hogy nincsenek meg benne ezek a szabadságok. Ha a kormány tulajdonolja az összes újságot és kiadót, ha a kormány dönti el, milyen célokra legyen elérhető a nyomda és a papír, akkor nyilvánvalóan semmit nem lehet kinyomtatni, amit a kormány nem szeretne kinyomtatva látni. Ha a kormány tulajdonolja az összes üléstermet, egyetlen beszédet vagy előadást sem lehet tartani, amit a kormány nem szeretne. De a szocializmus sokkal messzebb merészkedik, mint pusztán a sajtószabadság és a szólásszabadság hiánya.

Egy szocialista kormány teljesen elpusztítja ezeket a szabadságjogokat. A nyomdát és minden nyilvános fórumot az őt támogató hisztérikus propaganda szócsövévé változtat, és kegyetlenül üldözi mindazokat, akik egy milliméternyit is el merészelnek térni a párt hivatalos álláspontjától.

Ezek a tények abból fakadnak, hogy a szocialista uralkodók rettegnek a néptől. Túlórát kell megparancsolniuk a propagandaminisztériumnak és a titkos rendőrségnek, hogy magukat óvják. Az előbbi folyamatosan eltereli az emberek figyelmet arról, hogy a szocializmus és a szocialista uralkodók a felelősek az emberek szenvedéséért. Az utóbbi pedig elbátortalanít és elhallgattat mindenkit, aki csak a leghalványabban is felveti a szocializmus vagy a vezetők felelősségét – elhallgattat mindenkit, aki az önálló gondolkodás szikráját tanúsítja. Azért van mindig tele egy szocialista ország sajtója külföldi cselszövésekkel és szabotázzsal, illetve az alárendelt hivatalnokok korrupciójával és visszaélésével, és azért szükséges időnként leleplezni nagyszabású belföldi cselszövéseket, illetve magas rangú hivatalnokokat és teljes frakciókat feláldozni gigantikus tisztogatások keretein belül, mert az uralkodók rettegnek, és mert keserves szükségük van arra, hogy bűnbakokat találjanak a szocializmus bukására.

A szocializmus uralkodói azért nem engedélyezik még a színtisztán kulturális tevékenységeket sem, amelyek nincsenek állami kontroll alatt, mert rettegnek, és keservesen szükségük van arra, hogy elpusztítsák a lehetséges ellenzék minden szikráját. Hiszen ha az emberek összegyűlnek csupán egy művészeti kiállításra vagy versolvasásra is, amit nem felügyel az állam, az uralkodóknak rettegniük kell a veszélyes eszmék terjesztésétől. Minden engedély nélküli eszme veszélyes eszme, mivel ahhoz vezetheti az embereket, hogy elkezdenek önállóan gondolkodni, és így a szocializmus, illetve vezetőinek természetéről gondolkodni. Az uralkodóknak rettegniük kell egy csoport ember spontán összejövetelétől egy szobában, és a titkos rendőrséget, illetve kémhálózatukat, a besúgókat és a rémuralom eszközeit kell használniuk vagy a találkozó megakadályozásához, vagy annak biztosításához, hogy a tartalma teljességgel ártalmatlan az államra.

A szocializmus uralma nem tartható fenn sokáig rémuralom nélkül.  Amint visszavesznek a terrorból, logikusan elkezd felébredni az uralkodók iránti harag és ellenségesség. Tehát kialakul a forradalomhoz vagy a polgárháborúhoz szükséges állapot. Ami azt illeti, a terror hiányában, vagy helyesebben az elegendő mennyiségű terror hiányában a szocializmust a forradalmak és a polgárháborúk végtelen sorozata jellemezné, amelyben minden új uralkodócsoportról bebizonyosodik, hogy épp annyira képtelen sikeresen üzemeltetni a szocializmust, mint az elődjei. Az ebből levonandó kikerülhetetlen következtetés az, hogy a szocialista országokban ténylegesen megtapasztalt terror nem egyszerűen a Sztálinhoz hasonló gonosz emberek műve volt, hanem a szocialista rendszer természetéből fakad. Sztálin azért kerülhetett hatalomra, mert a rémuralom alkalmazásában tanúsított példátlan hajlandósága és szakértelme az a kiemelt jellemvonás, ami a leginkább megkövetelt egy szocialista uralkodótól ahhoz, hogy hatalmon maradjon. A szocialista természetes szelekció folyamatán keresztül jutott hatalomra: a legrosszabb kiválasztódása útján.

Számolnom kell egy lehetséges félreértéssel a szocializmus totalitárius természetéről szóló tézisem kapcsán. Ez az állítólagosan szocialista országokkal kapcsolatos, amelyeket a szociáldemokraták uralnak, mint Svédország vagy a többi Skandináv ország, amelyek nyilvánvalóan nem totalitárius diktatúrák.

Ezekben az esetekben látni kell, hogy azzal együtt, hogy ezek az országok nem totalitáriusok, nem is szocialisták. A kormányzó pártjaik talán a szocializmust mondják filozófiájuknak és végcéljuknak, de nem a szocializmus az, amit a gyakorlatba ültettek a gazdasági rendszerükben. A valódi gazdasági rendszerük Mises kifejezésével élve az akadályozott piacgazdaság. Míg bizonyos, fontos elemeiben jobban akadályozott, mint a miénk, a gazdasági rendszerük lényegében hasonló a miénkhez olyan értelemben, hogy a termelés és a gazdasági tevékenység hajtóereje nem az állami rendelet, hanem a magánprofit reményében tevékenykedő magántulajdonosok kezdeményezése.

A szociáldemokraták azért nem ültetik gyakorlatba a szocializmust, amikor hatalomra kerülnek, mert nem hajlandóak megtenni, ami szükséges hozzá. A szocializmus, mint gazdasági rendszer bevezetése megkövetel egy hatalmas léptékű rablást – el kell kobozni a termelési tényezőket a tulajdonosaiktól, és az államnak kell adni őket. Egy ilyen vagyonelkobzás minden kétséget kizáróan jelentős ellenállást fog kiprovokálni a tulajdonosok részéről, amelyet egyedül masszív erőszakkal lehet leküzdeni.

A kommunisták hajlandóak voltak és mind a mai napig hajlandóak alkalmazni ezt az erőszakot, ahogy azt a Szovjet Oroszország bizonyítja. Magukra öltik a gyilkolásra kész fegyveres rabló szerepét, ha ez kell ahhoz, hogy végrehajtsák a rablásukat. A szociáldemokraták ezzel szemben sokkal inkább olyanok, mint a zsebtolvajok, akik bár arról beszélnek, hogy egy nap elvégzik a nagy melót, de valójában nem hajlandóak elkövetni szükséges a gyilkolást, és így feladják, amint a komoly ellenállás legkisebb jelébe ütköznek.

A nácik esetében, nekik általában nem kellett a zsidókon kívül mást meggyilkolniuk ahhoz, hogy elkobozzák a németek tulajdonát. Ez azért volt, mert – ahogyan azt láttuk – ők titkon vezették be a szocializmust, árkontrollokkal, amelyek fenntartották a magántulajdonlás külső látszatát. A magántulajdonosokat így a tudtuk nélkül fosztották meg a tulajdonuktól, tehát nem érezték annak szükségét, hogy erővel ellenálljanak.

Azt hiszem sikerült bemutatnom, hogy a szocializmus – a tényleges szocializmus – természetéből fakadóan totalitárius.

Az Egyesült Államokban napjainkban semmilyen formában nincsen szocializmus. És diktatúránk sincsen, a totalitárius diktatúráról nem is beszélve.

Úgyszintén nincsen fasizmus az Egyesült Államokban, bár kétségtelenül afelé haladunk. A hiányzó létfontosságú alkotóelemek az egypártrendszer és a cenzúra. Még mindig van szólásszabadság és sajtószabadság, és még mindig vannak szabad választások, bár az elmúlt időkben mindkettőt aláásták, és nem garantálható a jövőjük.

Ma akadályozott gazdaságban élünk, amely egyre akadályozottabbá válik az egyre tornyosuló állami beavatkozások következtében, és amelyet az egyéni szabadság fokozatos eltűnése jellemez. Az állam gazdasági beavatkozása azért rokon értelmű az egyéni szabadság eltűnésével, mert azt jelenti, hogy egyre gyakrabban kezdeményezik az erőszak használatát, hogy olyan dolgokra kényszerítsék az embereket, amiket önként nem tennének, vagy olyan dolgoktól tántorítsák el őket, amiket önként tennének.

Mivel az egyén a legjobb bíró a saját érdekei tekintetében, és rendszerint azt kívánja tenni, ami az érdekében áll, illetve el kívánja kerülni, ami sérti az érdekeit, ebből az következik, hogy minél nagyobb méreteket ölt az állami beavatkozás, annál inkább megakadályozzák, hogy az emberek azt tegyék, ami előnyös a számukra, helyette pedig arra kényszerítik őket, hogy azt tegyék, ami veszteséges a számukra.

Napjainkban az Egyesült Államokban az állami kiadások – a szövetségi, a tagállami és a helyi kiadások összesen – kiteszik a nem állami foglalkoztatásban álló polgárok pénzjövedelmének majdnem a felét. Tizenöt szövetségi minisztérium, és annál is több szabályozási ügynökség – a legtöbb esetben tagállami és helyi megfelelőikkel együttesen – tolakodik be rutinszerűen a polgárok életének minden területébe. Számtalan módon megadóztatják, kényszerítik és akadályozzák az embert.

Ennek a hatalmas állami beavatkozásnak a következménye a munkanélküliség, a növekvő árak, a zuhanó reálbérek, a hosszabb és nehezebb munkavégzés szüksége és az egyre növekvő gazdasági bizonytalanság; továbbá pedig az egyre elhatalmasodó harag és düh.

Bár az embereknek logikusan az intervencionizmus állami politikáját kellene célba venniük a dühvel és a haraggal, általában az üzletemberekre és a gazdagokra irányítják. Ez hiba, amit többnyire egy tudatlan és irigy értelmiségi réteg, illetve a média fűt.

És ennek a hozzáállásnak megfelelően a részvénypiaci lufi kipukkanása óta – amit valójában a központi bank hitelexpanziós politikája teremtett, és a hitelexpanzió ideiglenes beszüntetése omlasztott be – az állami ügyészek felettébb bosszúszomjas magatartást kezdtek tanúsítani a pénzügyi tisztességtelenségben bűnös vállalatvezetők felé, mintha az ő tetteik lennének felelősek a lufi kipukkanásából eredő veszteségekért. Ennek következtében egy nagy telekommunikációs cég előző vezetője huszonöt év börtönbüntetést kapott. Más cégvezetők is hasonló szenvedésben részesültek.

Ami ennél is baljósabb, az állam vádemelési hatalma egyenértékű lett a hatalommal ahhoz, hogy elpusztítson egy céget, mint ahogy azt az Arthur Andersen, egy nagy könyvelőiroda esete tanúsította. E hatalom használatának csupán a fenyegetése is elég volt ahhoz, hogy nagy biztosításközvetítőket arra kényszerítsen, hogy a New York-i államügyésznek megfelelő módon változtassanak a vállalatirányítási módszereiken. Ezt csupán egyetlen névvel lehet illetni: tárgyalás nélküli ítélet és büntetés, és állami zsarolás. Ezek óriási lépések egy igen veszélyes úton.

Szerencsére még mindig rendelkezünk annyi szabadsággal az Egyesült Államokban, hogy visszafordítsuk a károkat. Mindenekelőtt szabadon megnevezhetjük és elítélhetjük mindezt a nyilvánosság előtt.

Ami ennél is fontosabb, szabadon elemezhetjük és megcáfolhatjuk a megvalósított, vagy a hamarosan megvalósításra kerülő pusztító intézkedések mögötti eszméket. És ez az, ami kritikus. Hiszen az intervencionizmus, és természetesen a szocializmus – mind a náci, mind a kommunista stílusú szocializmus – mögött meghúzódó alapvető tényező nem több mint helytelen eszmék, mindenekfelett helytelen gazdasági és filozófiai eszmék.

Immár terjedelmes és egyre bővülő irodalom érhető el, ami a helyes eszméket ismerteti ezen a két területen. A véleményem szerint ennek az irodalomnak a két legfontosabb szerzője Ludwig von Mises és Ayn Rand. Írásaik széleskörű ismerete elengedhetetlen előfeltétele az egyéni szabadság és a szabad piac sikeres védelmének.

A Ludwig von Mises Institute Mises gondolatai elterjesztésének fő központja. Az elemzések folyamatos sorozatát publikálja, amelyek Mises gondolataira alapulnak, és amelyek akadémiai folyóiratokban, könyvekben és kiadványokban jelennek meg, honlapján pedig cikkeket tesz közzé, amelyek a mindennapok problémáival foglalkoznak. Főiskolai és egyetemi diákokat, illetve fiatal tanárokat oktat Mises, illetve az Osztrák iskola többi tagjának a gondolatairól a Mises Summer University, az Austrian Scholars Conference és sok más szeminárium segítségével.

A szabadság melletti küzdelem két fő módja, ha az ember vagy addig tanul, amíg olyan világosan tud írni és beszélni a védelmében, mint az intézmény tudósai, vagy – ha az embernek nincsen erre ideje vagy hajlandósága – ha pénzügyileg támogatja az intézményt létfontosságú munkájában, bármekkora összegben.

Vissza lehet fordítani az áramlatokat. Egyedül senki sem képes rá. De az intelligens emberek nagy és egyre növekvő csoportja, akik tanultak a gazdasági szabadság témájában, és akik felszólalnak és vitába elegyednek a szabadság védelmében, amikor csak lehet, fokozatosan átalakíthatja a kultúra hozzáállását, és ebből fakadóan a politikai és a gazdasági rendszer természetét.

Önök a hallgatóság soraiban máris e nagy erőfeszítés részei. Remélem továbbra is fenntartják és fokozzák az elköteleződésüket.

The post George Reisman – Miért volt szocializmus a nácizmus, és miért totalitárius a szocializmus appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/george-reisman-miert-volt-szocializmus-nacizmus-es-miert-totalitarius-szocializmus/feed/ 2 24234
Ludwig von Mises: Gazdaságpolitika – 6. A politika és az eszmék https://ellenpropaganda.com/ludwig-von-mises-gazdasagpolitika-6-politika-es-az-eszmek/ https://ellenpropaganda.com/ludwig-von-mises-gazdasagpolitika-6-politika-es-az-eszmek/#respond Fri, 15 Dec 2017 15:22:31 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24177 6. előadás A politika és az eszmék Tartalomjegyzék A Felvilágosodás korában, azokban az években, amikor az Észak-Amerikaiak megalapozták a függetlenségüket és néhány évvel később, amikor a spanyol és a portugál gyarmatokat független nemzetekké alakították, a nyugati civilizáció uralkodó hangulata optimista volt. Abban az időben minden filozófus és államférfi teljesen meg volt győződve arról, hogy a...

The post Ludwig von Mises: Gazdaságpolitika – 6. A politika és az eszmék appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 23 perc

6. előadás

A politika és az eszmék

Tartalomjegyzék

A Felvilágosodás korában, azokban az években, amikor az Észak-Amerikaiak megalapozták a függetlenségüket és néhány évvel később, amikor a spanyol és a portugál gyarmatokat független nemzetekké alakították, a nyugati civilizáció uralkodó hangulata optimista volt. Abban az időben minden filozófus és államférfi teljesen meg volt győződve arról, hogy a bőség, fejlődés és szabadság új korának kezdetét élik át. Azokban a napokban az emberek arra számítottak, hogy az új politikai intézmények – az Európa és Amerika szabad nemzeteiben felállított alkotmányos reprezentatív kormányzatok – igen előnyös módon fognak működni, és hogy a gazdasági szabadság folyamatosan fejleszteni fogja az emberiség anyagi állapotát.

Nagyon jól tudjuk, hogy ezek közül a várakozások közül néhány túl optimista volt. Kétségtelenül igaz, hogy a tizenkilencedik és a huszadik században megtapasztaltuk a gazdasági állapotok példátlan fejlődését, ami lehetővé tette, hogy sokkal nagyobb népesség élvezhessen sokkal magasabb életszínvonalat. De immár azt is tudjuk, hogy a tizennyolcadik századi filozófusok számos reménye rettentően darabokra hullott – annak reménye, hogy többé nem lesznek háborúk, és hogy szükségtelenné válnak a forradalmak. Ezek a várakozások nem váltak valóra.

A tizenkilencedik század során volt egy periódus, amikor lecsökkent mind a háborúk száma, mind a súlyossága. De a huszadik század elhozta a háborús szellem visszatérését, és bizton mondhatjuk, hogy még nem értünk a próbatételek végére, amiken át kell esnie az emberiségnek.

A tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején kezdődő alkotmányos rendszer csalódást okozott az emberiségnek. A legtöbben – és a legtöbb szerző – akik ezzel a problémával foglalkoztak, úgy tűnik, azt gondolják, hogy semmi kapcsolat nincsen a probléma gazdasági és politikai oldala között. Tehát hajlamosak hosszasan foglalkozni a parlamentarizmus – a nép képviselői általi kormányzat – hanyatlásával, mintha ez a jelenség teljesen független volna a gazdasági helyzettől és a gazdasági eszméktől, amelyek meghatározzák az emberek tevékenységeit.

De nincs ilyen függetlenség. Az ember nem olyan lény, akinek egyrészt van egy gazdasági oldala, és másrészt van egy politikai oldala, amelyek semmilyen módon nem állnak kapcsolatban egymással. Ami azt illeti, amit a szabadság, az alkotmányos kormányzat és a képviseleti intézmények hanyatlásának neveznek, az a gazdasági és politikai eszmék radikális megváltozásának következménye. A politikai események a gazdaságpolitika változásának elkerülhetetlen következményei.

Az eszmék, amelyek vezették az államférfiakat, a filozófusokat és a jogászokat, akik a tizennyolcadik században és a korai tizenkilencedik században kidolgozták az új politikai rendszer alapjait, abból a feltételezésből indultak ki, miszerint egy nemzeten belül minden becsületes polgárnak ugyanaz a végső célja. A végső cél, amelynek minden tisztességes embernek el kellene köteleződnie, a teljes nemzet jóléte, és emellett más nemzetek jóléte is – mivel ezek a morális és politikai vezetők teljesen meg voltak győződve arról, hogy egy szabad nemzet nem törekszik a hódításra. Teljesen természetes dolognak tartották a pártok közötti viaskodást; tökéletesen normális volt a szemükben, hogy nézeteltérések uralkodnak az államügyek legjobb intézése kapcsán.

Azok az emberek, akik hasonló nézeteket vallottak egy problémáról, együttműködtek, ezt az együttműködést pedig pártnak nevezték. De egy pártrendszer nem volt permanens. Nem függött a teljes társadalmi szerkezetet alkotó egyének pozíciójától. Megváltozhatott, ha az emberek ráeszméltek arra, hogy az eredeti álláspontjuk hibás előfeltevésekre, hibás eszmékre alapult. Ebből a nézőpontból sokan fontos politikai tényezőnek tekintették a választási kampányokban, és később az országgyűlésekben zajló vitákat. A törvényhozói testület tagjainak beszédeit nem úgy tekintették, hogy azok pusztán kihirdetik a világnak, mit akar egy politikai párt. Úgy tekintettek rájuk, mint amik arra törekvő próbálkozások voltak, hogy meggyőzzék a szembenálló csoportokat arról, hogy a felszólaló saját nézetei helyesebbek, előnyösebbek a közjó számára, mint azok, amiket előzőleg hallottak.

A politikai beszédeket, újságcikkeket, röpiratokat és könyveket azért írták, hogy meggyőzzenek. Nem volt ok azt hinni, hogy az ember nem győzheti meg saját álláspontja abszolút helyességéről a többséget, ha a nézetei valóban igazak voltak. Ebből a nézőpontból írták meg az alkotmányos szabályokat a kora tizenkilencedik század törvényhozó testületei.

Azonban ez hallgatólagosan magába foglalta azt, hogy a kormány nem avatkozik bele a piac gazdasági állapotába. Valamint azt, hogy minden polgárnak egyetlen politikai célja van: a teljes ország és a teljes nemzet jóléte. Pontosan ez a társadalmi és gazdasági filozófia az, amit leváltott az intervencionizmus. Az intervencionizmus egy igen különb filozófiának adott életet.

Az intervencionista eszme alapján a kormány feladata támogatást, segélyeket, kiváltságokat biztosítani bizonyos csoportoknak. A tizennyolcadik században az államférfiak úgy vélték, hogy a törvényhozóknak különleges elképzeléseik vannak a közjóról. De amit ma tapasztalunk, amit ma a politikai élet valóságában gyakorlatilag kivétel nélkül megfigyelhetünk a világ összes olyan országában, ahol nem egyszerűen kommunista diktatúra uralkodik, az egy olyan helyzet, amelyben nincsenek többé a szó régi, klasszikus értelmében vett politikai pártok, csak érdekcsoportok.

Egy érdekcsoport az egyének olyan csoportja, amely a nemzet többi részének kárára szeretne különleges kiváltságokhoz jutni. Ez a kiváltság lehet a versengő importcikkekre kivetett vám, lehet állami támogatás, lehet egy törvény, amely megakadályozza, hogy mások versenyre keljenek az érdekcsoport tagjaival. Akárhogy is, különleges helyzetbe hozza az érdekcsoport tagjait. Valami olyasmit ad nekik, amit megtagadnak, vagy amit – az érdekcsoport nézetei szerint – meg kell tagadni más csoportoktól.

Az Egyesült Államokban látszólag fennmaradt a régi idők kétpártrendszere. Ám ez csupán a valódi helyzet álcája. Valójában a politikai életet az Egyesült Államokban – és az összes többi országban – az érdekcsoportok küzdelmei és törekvései határozzák meg. Az Egyesült Államokban még mindig van egy Republikánus párt és egy Demokrata párt, de mindkét pártban érdekcsoportok képviselői ülnek. Az érdekcsoportok képviselői pedig jobban érdekeltek együttműködni azokkal, akik a másik pártból ugyanazt az érdekcsoportot képviselik, mint a saját pártjuk tagjaival.

Például ha az ember az Egyesült Államokban olyasvalakivel beszélget, aki tényleg ismeri a Kongresszus ügyleteit, azt fogja hallani: „Ez az ember, a Kongresszus ezen tagja az ezüstcsoportok érdekeit képviseli.” Egy másik pedig a búzatermesztők érdekeit képviseli.

Természetesen az érdekcsoportok mindegyike szükségszerűen egy kisebbség. A munkamegosztáson alapuló rendszerben minden olyan csoportnak kisebbségnek kell lennie, ami kiváltságokra vágyik. És a kisebbségeknek soha nincs esélyük sikereket elérni, hacsak nem működnek együtt más, hasonló kisebbségekkel, hasonló érdekcsoportokkal. Az országgyűlésekben a különböző érdekcsoportok próbálnak koalíciót alkotni, hogy ők lehessenek a többség. De ez a koalíció idővel felbomolhat, mivel vannak olyan problémák, amelyekről lehetetlen egyetértésre jutni más érdekcsoportokkal, és új érdekcsoport-koalíciók alakulnak.

Ez történt Franciaországban 1871-ben – az előállt helyzetet a történészek „a Harmadik Köztársaság hanyatlásának” nevezték. Valójában nem a Harmadik Köztásaság hanyatlása volt; csupán annak a ténynek a szemléltetése, hogy az érdekcsoport-rendszer nem olyasmi, ami sikerrel alkalmazható egy nagy nemzet kormányzatára.

A törvényhozó testületben ott vannak a búzaipar, a húsipar, az ezüstipar, az olajipar és mindenekelőtt a különböző szakszervezetek képviselői. Egyetlenegy dolgot nem képviselnek a törvényhozásban: a teljes nemzetet. Csak néhányan vannak, akik a teljes nemzet oldalára állnak. És az összes kérdést, még a külpolitikai kérdéseket is a különböző érdekcsoportok szemszögéből vizsgálják.

Az Egyesült Államokban néhány kevésbé népes tagállam érdekelt az ezüst árában. De ezekből a tagállamokból sem mindenki érdekelt benne. Ettől függetlenül az Egyesült Államok évtizedeken át jelentős pénzmennyiséget költött az adófizetők kárára, hogy felvásárolja az ezüstöt a piaci ára fölött. Vagy egy másik példa: az Egyesült Államokban csupán a népesség egy kicsiny része dolgozik a mezőgazdaságban; a népesség nagy részét a mezőgazdasági termékek fogyasztói – de nem a termelői – alkotják. Az Egyesült Államok ettől függetlenül milliárdokat és milliárdokat költ, hogy a potenciális piaci ár fölött tartsa a mezőgazdasági termékek árát.

Az ember nem mondhatja, hogy ez egy a politika egy apró kisebbségnek kedvez, mivel a mezőgazdasági érdekek nem azonosak. A tejtermelő nem szeretné a gabonatermékek magas árát; épp ellenkezőleg, alacsonyabb árra vágyik. Egy csirketenyésztő a takarmány alacsonyabb árát szeretné. Számos összeférhetetlen érdek tevődik össze ezekben a csoportokban. A kongresszusi politika találékony diplomáciája mégis képes lehetővé tenni, hogy a kisebbségi csoportok kiváltságokat kapjanak a többség kárára.

Az egyik helyzet, ami kiváltképp érdekes az Egyesült Államokban, a cukorral kapcsolatos. Talán 500 amerikaiból csak egynek az érdeke a magasabb cukorár. Az 500-ból 499 valószínűleg alacsonyabb cukorárat szeretne. Ettől függetlenül az Egyesült Államok politikája – vámokkal és egyéb különleges intézkedésekkel – elköteleződött a magasabb cukorár mellett. Ez a politika nem csupán azt 499-et károsítja, akik a cukor fogyasztói, hanem egy igen súlyos külpolitikai problémát is teremt az Egyesült Államoknak. A külpolitika célja az együttműködés az összes többi amerikai köztársasággal, akik közül néhány cukrot szeretne eladni az Egyesült Államoknak. Szeretnének többet eladni belőle. Ez illusztrálja, hogyan határozzák meg az érdekcsoportok akár egy nemzet külpolitikáját is.

Az emberek világszerte éveken át írtak a demokráciáról – a népi, reprezentatív kormányzatról. Panaszkodtak az elégtelenségei miatt, de a demokrácia, amit kritizálnak, az kizárólag az a demokrácia, amelyben az intervencionizmus az ország politikája.

Ma azt mondják az emberek: „A korai tizenkilencedik században, Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok és más nemzetek törvényhozó testületeiben beszédeket lehetett hallani az emberiség nagy problémáiról. A zsarnokság ellen, a szabadságért, az összes többi nemzettel való együttműködésért harcoltak. De manapság gyakorlatiasabbá vált a törvényhozás!”

Persze hogy gyakorlatiasabbak vagyunk; az emberek ma nem beszélnek a szabadságról; a mogyoró magasabb áráról beszélnek. Ha ez a gyakorlatiasság, akkor a törvényhozás természetesen jelentősen megváltozott, de nem fejlődött.

Az intervencionizmus által előidézett politikai változások jelentősen meggyengítették a nemzetek és a képviselők erejét ahhoz, hogy ellenálljanak a diktátorok és a zsarnokok törekvéseinek. A törvényhozó képviselők, akiknek az egyetlen feladatuk kielégíteni a szavazókat, akik például a cukor, a tej és a vaj magasabb árát, illetve a gabona (államilag támogatott) alacsonyabb árát szeretnék, csak egy nagyon halvány értelemben képviselhetik a népet; sosem képviselhetik az összes választópolgárt.

A kiváltságokat pártoló szavazók nem eszmélnek arra, hogy vannak ellenfelek is, akik az ellenkezőjét akarják, és akik megakadályozzák az ő képviselőiket, hogy teljesen sikerrel járjanak.

Ez a rendszer továbbá egyrészről az állami kiadások folyamatos növekedésével jár, másrészről pedig sokkal nehezebbé teszi az adók kivetését. Az érdekcsoportok képviselői számos különleges kiváltságot szeretnének az érdekcsoportjaiknak, de nem szeretnék túl nagy adókkal sújtani a támogatóikat.

Nem az volt az elképzelése a modern alkotmányos kormányzat tizennyolcadik századi alapítóinak, hogy egy törvényhozó nem a teljes nemzetet, hanem csak annak a körzetnek egy érdekcsoportját képviseli, amelyben megszavazták; ez az intervencionizmus egyik következménye. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a törvényhozói testület minden tagjának a teljes nemzetet kellene képviselnie. Csak azért szavazták meg őket egy bizonyos körzetben, mert ott ismerték őket, és olyan emberek szavazták meg, akik bíztak bennük.

De nem az volt a szándék, hogy azért lépjen a kormányzatba, hogy megszerezzen valami különleges dolgot a választópolgárainak, hogy egy új iskolát, egy új kórházat vagy egy új elmegyógyintézetet kérjen – ezzel a körzete közkiadásainak jelentős növekedését okozva. A politikai érdekcsoportok magyarázatot adnak arra, hogy miért szinte lehetetlen minden kormánynak megállítani az inflációt. Amint a választott hivatalnokok megpróbálják korlátozni a kiadásokat, limitálni a költekezést, az érdekcsoportok támogatói, akik haszonra tesznek szert az állami költségvetés bizonyos tételeiből, megjelennek és kijelentik, hogy ezt a bizonyos projektet nem lehet elvállalni, vagy azt el kell végezni.

A diktatúra természetesen nem oldja meg a gazdasági problémákat, mint ahogy a szabadság problémáit sem. Egy diktátor talán azzal kezdi, hogy mindenféle ígéreteket tesz, de – mivel diktátor – nem fogja betartani őket. Ehelyett azonnal el fogja nyomni a szólásszabadságot, hogy az újságok és a politikai beszédírók ne mutathassanak rá – napokkal, hónapokkal vagy évekkel később – hogy valami mást mondott a diktatúrájának első napján, mint később.

Ahogyan a szabadság hanyatlására tekintünk napjaink számos országában, eszünkbe juthat a rettenetes diktatúra, amit egy olyan nagy országnak kellett átélnie a közelmúltban, mint Németország. Ennek eredményeként az emberek a szabadság pusztulásáról és a civilizációnk bukásáról beszélnek.

Az emberek azt mondják, hogy végül az összeomlás és a pusztulás vár minden civilizációra. Kimagasló gondolkodók támogatják ezt az elképzelést. Az egyik közülük egy német tanár, Spengler volt, egy másik pedig – aki sokkal népszerűbb – az angol történész, Toynbee. Azt mondják nekünk, hogy öreg a civilizációnk. Spengler a növényekhez hasonlította a civilizációkat, amik egyre csak nőnek és nőnek, de idővel véget ér az életük. Azt mondja, ugyanez igaz a civilizációkra is. Viszont egy civilizáció és egy növény metaforikus összehasonlítása teljesen önkényes.

Mindenekelőtt az emberiség történelmében nagyon nehéz megkülönböztetni az önálló, független civilizációkat. A civilizációk nem függetlenek, hanem egymástól függnek, folyamatosan befolyásolják egymást. Tehát nem beszélhetünk egy bizonyos civilizáció hanyatlásáról úgy, mint ahogyan egy bizonyos növény haláláról szólhatunk.

De ha cáfoljuk is Spengler és Toynbee tanait, még mindig fennmarad egy igen népszerű összehasonlítás: a hanyatló civilizációk összehasonlítása. Kétségtelenül igaz, hogy a Római Birodalom időszámításunk szerint a második évszázadban egy tündöklő civilizációt gondozott, hogy Európa, Ázsia és Afrika azon részein, ahol a Római Birodalom uralkodott, a civilizáció magas foka uralkodott. Úgyszintén magas volt a gazdasági civilizáció foka, ami a munkamegosztás egy bizonyos fokára alapult. Bár napjaink állapotához viszonyítva igen primitívnek tűnik, kétségtelenül jelentős volt. Elérte a munkamegosztás legmagasabb fokát a modern kapitalizmus előtt. Nem kevésbé igaz, hogy ez a civilizáció összeomlott, kiváltképp a harmadik évszázadban. A Római Birodalom széthullása ellehetetlenítette, hogy a rómaiak ellenálljanak a külső agressziónak. Bár az agresszió nem volt súlyosabb, mint amit a rómaiak újra és újra visszavertek az előző évszázadok során, nem tudtak többé ellenállni azután, ami a Római Birodalmon belül történt.

Mi történt? Mi volt a probléma? Mi okozta egy birodalom összeomlását, ami minden tekintetben elérte a civilizáció legmagasabb fokát, amit a tizennyolcadik század előtt valaha elértek? Az igazság az, hogy ami elpusztította ezt az ősi civilizációt, az valami hasonló – majdnem azonos – volt azzal, ami napjainkban fenyegeti a civilizációnkat: egyrészt az intervencionizmus, másrészt az infláció. A Római Birodalom intervencionizmusa abból a tényből tevődött ki, hogy a Római Birodalom – az azt megelőző görög politikát követve – nem tartózkodott az árszabályozástól. Ez az árszabályozás sokáig enyhe volt, gyakorlatilag valódi következmények nélkül, mivel évszázadokig nem próbálta az árakat a piaci szint alá csökkenteni.

De amikor kezdetét vette az infláció a harmadik évszázadban, a szegény rómaiak még nem rendelkeztek az infláció modern technikai eszközeivel. Nem tudtak pénzt nyomtatni; devalválniuk kellett az érméket, és ez az infláció egy sokkal alsóbbrendű rendszere volt a mai rendszerhez képest, ami – a nyomda használatával – könnyedén el tudja pusztítani a pénz értékét. De a célnak megfelelő volt, és ugyanazt eredményezte, mint az árkontroll – mivel a hatalom által elrendelt árak immár alacsonyabbak voltak azoknál a potenciális áraknál, amelyekre az infláció emelte a különböző árucikkeket.

Eredményképpen természetesen csökkent a városokban az étel kínálata. A városban élő emberek arra kényszerültek, hogy visszamenjenek vidékre, és visszatérjenek a mezőgazdasági élethez. A rómaiak nem eszméltek rá, hogy mi történik. Nem értették. Nem fejlesztették ki a mentális eszközöket, amelyekkel értelmezhetnék a munkamegosztás problémáit, illetve az infláció piaci árakra gyakorolt hatásának következményeit. Azt természetesen nagyon jól tudták, hogy ez az infláció, ez a devalválás rossz volt.

Következményképp a császárok törvényeket hoztak a költözés ellen. Megtiltották a városlakóknak, hogy vidékre vándoroljanak, de ezek a törvények hatástalanok voltak. Amint az embereknek nem volt mit enniük a városban, amint éheztek, semmilyen törvény nem tarthatta őket el attól, hogy elhagyják a városokat és visszatérjenek a mezőgazdasághoz. A városlakók többé nem tudtak kézművesként dolgozni a városok feldolgozóiparaiban. És ahogyan a városok elveszítették a piacaikat, többé senki nem tudott semmit vásárolni bennük.

Tehát azt látjuk, hogy a Római Birodalom városai a harmadik évszázadtól fogva hanyatlásnak indultak, a munkamegosztás intenzitása pedig alacsonyabbra csökkent, mint ami előtte volt. Végül megjelent az önellátó háztatás, a „villa” – ahogy azt a későbbi törvényekben hívták – középkori rendszere.

Tehát ha az emberek hozzávetik a mi helyzetünket a Római Birodalom állapotával és azt mondják: „Ugyanúgy fogunk járni,” van okuk ezt mondani. Találhatnak néhány hasonló tényt. De hatalmas különbségek is vannak. Ezek a különbségek nem azzal a politikai rendszerrel kapcsolatosak, amely a harmadik évszázad második felében volt érvényben. Akkoriban átlagosan minden harmadik évben meggyilkoltak egy császárt, és a gyilkosa vagy a halálának okozója lett az örököse. Három év múlva – átlagosan – ugyanez történt az új császárral. Amikor Diocletianus 284-ben császár lett, egy ideig próbálta megfékezni a hanyatlást, de mindhiába.

Olyan tekintetben hatalmasok a különbségek napjaink körülményei és Róma körülményei között, hogy a Római Birodalom összeomlását okozó intézkedések nem előre megfontolt lépések voltak. Azt mondanám, nem megvetésre méltó, formalizált doktrínák eredményei voltak.

Ezzel ellentétben viszont napjaink intervencionista eszméit, szocialista eszméit, inflációs eszméit írók és professzorok találták ki és formalizálták. És főiskolákon és egyetemeken tanítják őket. Ha azt mondják: „Napjaink helyzete sokkal rosszabb” én azt válaszolom: „Nem, nem rosszabb.” Jobb, a véleményem szerint, mivel az eszméket legyőzhetik más eszmék. Senki sem kételkedett abban a Római császárok korában, hogy a kormánynak jogában állt és helyes politika volt maximumárakat meghatározni. Ezt senki nem vitatta.

De most, hogy vannak iskolák és professzorok és könyvek, amik ezt javasolják, nagyon jól tudjuk, hogy ez egy megvitatandó probléma. Akadémiai teoretikusok fejlesztették ki az összes rossz eszmét, amitől ma szenvedünk, ami olyannyira károssá tette a politikát.

Egy híres spanyol szerző [José Ortega y Gasset] a „tömegek lázadásáról” beszélt. Nagyon óvatosan kell eljárnunk, amikor ezt a kifejezést használjuk, mert ezt a lázadást nem a tömegek intézték: az értelmiségiek szervezték. És nem a tömegekből jöttek azok az értelmiségiek, akik megalkották ezeket a tanokat. A marxista tan azt színleli, hogy egyedül a proletárok vallják a helyes eszméket, és egyedül a proletár elme teremtette a szocializmust, de az összes szocialista szerző kivétel nélkül burzsoá volt olyan értelemben, ahogyan a szocialisták használták ezt a kifejezést.

Karl Marx nem a proletariátus tagja volt. Egy ügyvéd fia volt. Nem kellett dolgoznia, vagy egyetemre mennie. Úgy tanult az egyetemen, ahogyan a jól menő emberek gyermekei teszik napjainkban. Később és élete hátralevő részében barátja, Friedrich Engels támogatta, aki – gyárosként – a „burzsoázia” legrosszabb fajtája volt a szocialista tanok szerint. A marxizmus nyelvével élve kizsákmányoló volt.

Az eszmék eredménye minden, ami napjainkban történik a társadalmi életben. Jó dolgok és rossz dolgok egyaránt. Ami szükséges, az megküzdeni a rossz eszmékkel. Küzdenünk kell minden ellen, amit rosszallunk a közéletben. A rossz eszméket jobb eszmékkel kell helyettesítenünk. Meg kell cáfolnunk a tanokat, amelyek szakszervezeti erőszakot támogatnak. Elleneznünk kell a tulajdonelkobzást, az árkontrollt, az inflációt és mindazon csapást, amitől szenvedünk.

Az eszmék, és egyedül az eszmék boríthatják fénybe a sötétséget. Ezeket az eszméket úgy kell a nyilvánosság elé tárni, hogy meggyőzzék az embereket. Meg kell győznünk őket arról, hogy ezek az eszmék a helyes eszmék, és nem a rosszak. A tizenkilencedik század nagy korszaka, a kapitalizmus nagy vívmányai a klasszikus közgazdászok eszméinek, Adam Smith és David Ricardo, Bastiat és mások eszméinek eredményei voltak.

Csupán arra van szükségünk, hogy jobb eszmékkel helyettesítsük a rossz eszméket. Remélem és biztos vagyok abban, hogy ezt el fogja végezni a feltörekvő nemzedék. A civilizációnk nem ítéltetett halálra, ahogyan azt Spengler és Toynbee mondja. A civilizációnkat nem fogja meghódítani Moszkva szelleme. A civilizációnknak élnie kell és élni is fog. És jobb eszmék segítségével fog túlélni, mint amelyek most kormányozzák a világ nagy részét, és ezeket a jobb eszméket a feltörekvő nemzedéknek kell megalkotnia.

Nagyon jó jelnek tartom, hogy míg ötven évvel ezelőtt tulajdonképpen a világon senkinek nem lett volna bátorsága ahhoz, hogy bármit is mondjon a szabad gazdaság mellett, most vannak – legalábbis a világ némely fejlett országában – intézmények, amelyek a szabad gazdaság elterjesztésének a központjai, mint például a „Centro” az Önök országában, amely meghívott engem, hogy Buenos Airesbe jöjjek és mondják néhány szót ebben a csodás városban.

Nem mondhattam sokat ezekről a fontos kérdésekről. Hat előadás talán sok egy közönségnek, de nem elég egy szabad gazdasági rendszer teljes filozófiájának kifejtéséhez, és kétségtelenül nem elég az összes ostobaság megcáfolásához, amit az elmúlt ötven évben írtak az általunk érintett gazdasági problémákról.

Nagyon hálás vagyok ennek a központnak, hogy biztosította számomra annak lehetőségét, hogy beszédet intézhessek egy ilyen kitűnő közönség számára, és remélem, hogy pár éven belül jelentősen megnövekedik a száma azoknak, akik a szabadság eszméjét támogatják ebben az országban és más országokban. Én magam teljesen biztos vagyok a szabadság – mind a politikai, mind a gazdasági szabadság – jövőjében.

The post Ludwig von Mises: Gazdaságpolitika – 6. A politika és az eszmék appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/ludwig-von-mises-gazdasagpolitika-6-politika-es-az-eszmek/feed/ 0 24177
Gyógyszerhiány és árkontroll Magyarországon https://ellenpropaganda.com/gyogyszerhiany-es-arkontroll-magyarorszagon/ https://ellenpropaganda.com/gyogyszerhiany-es-arkontroll-magyarorszagon/#comments Thu, 14 Dec 2017 21:34:42 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24156 Egy kultúra különösen tébolyult elmeállapotáról árulkodik, ha önként és dalolva a Hatalom kezébe adja az egészségügy feletti irányítást, a magyar pedig egy példátlanul korrupt és államista nemzet. Így természetesen Magyarországon krízishelyzet uralkodik az egészségügyben. És figyelembe véve a magyar kultúra mentalitását a legkevesebb csodálkozásra sem ad okot a tény, hogy – miután annyira tagadhatatlanná vált...

The post Gyógyszerhiány és árkontroll Magyarországon appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 17 perc

Egy kultúra különösen tébolyult elmeállapotáról árulkodik, ha önként és dalolva a Hatalom kezébe adja az egészségügy feletti irányítást, a magyar pedig egy példátlanul korrupt és államista nemzet. Így természetesen Magyarországon krízishelyzet uralkodik az egészségügyben. És figyelembe véve a magyar kultúra mentalitását a legkevesebb csodálkozásra sem ad okot a tény, hogy – miután annyira tagadhatatlanná vált az egészségügy szocialista irányításából fakadó probléma, hogy azt egyedül a pecsovicsok1 és az uralkodó kaszt tagjai cáfolják – az egyedüli megoldás, amit a fekélyes magyar közgondolkodás képes kiszülni a szocialista elméjéből, hogy az Államnak még többet kell költenie rá!

Kétségtelen, ez megoldana egy-két problémát, mint ahogyan a rabszolgaság is megoldja a gyapjútermelés problémáját. De vannak problémák, amiket bizony nem old meg.

Nem oldja meg például azt, hogy továbbra is erőszak és rablás képezi az egészségügyi rendszer alapját.

Nem oldja meg azt, hogy minél rosszabbul teljesít egy kórház, annál több pénzjutalomban részesíti az Állam, a jutalom pedig ösztönzi a minőségen aluli munkát.

Nem oldja meg azt a tényt, hogy a gazdaságban nem a vállalkozók drága, szent szíve készteti őket az innovációra, a jobb munkavégzésre, a hatékonyabb vállalatvezetésre, a szolgáltatás minőségének javítására és/vagy árának csökkentésére, hanem a verseny. Azaz annak a ténye, hogy amikor egy vállalkozó nem azon töri a fejét, hogy miként lehet jobban és hatékonyabban szolgálni a fogyasztókat, versenytársai igen. És mivel – az állami intézményekkel ellentétben – egy vállalkozás nem kényszerrel tesz szert a jövedelmére, hanem önkéntes fogyasztók vásárlásával, az innovációk, a jobbítások elhanyagolásával elveszíti bevételeit, és a fogyasztókat mesteribben szolgáló vállalatok veszik át a helyét.

A “többet kell költeni rá” álmegoldás nem orvosolja azt a problémát, hogy amint egy jószág vagy szolgáltatás “ingyenessé” lesz – azaz kényszerrel másokra terhelik a költségeit – és az embernek nem önmagának kell állnia a számlát, hajlamos lesz többet fogyasztani belőle, mint máskülönben. Ez kiváltképp igaz az olyan esetekben, mint az egészségügy, amit az ember tulajdonképpen a végtelenségig fogyaszthatna. Ellátogathatna az orvosához minden furcsa panaszával. Kivizsgáltathat mindent, ami kivizsgáltatható. És mivel – ismét – nem ő állja a számlát, hajlamos lesz kihasználni azt a tényt, hogy amit ma helytelen diétával, káros szokásokkal, a testedzés elhanyagolásával és a hasonlókkal előidéz, azért nem kell az orvosnál fizetnie.

Az államizmushoz szentek kellenek. Alapvetően abban a téveszmében kell élnie a szocialista egészségügyet támogató embernek, hogy az Új Szovjet Ember egy valóság, és az Új Szovjet Ember minden elképzelhető ösztönző hiányában az innovációra és a legjobb munkavégzésre fog törekedni, és minden elképzelhető ösztönző ellenére racionálisan fogja beosztani a fogyasztását.

És ha szentjeink is lennének, az államosított egészségügy akkor is a gazdasági kalkuláció leküzdhetetlen problémájával találná szembe magát. Egyedül a vásárlók felsőbbrendűségére alapuló szabad piacgazdaság biztosítja a nyereség és a veszteség rendszerét, ami információt közvetít a vállalkozónak a tevékenysége helyességéről vagy hibáiról.

A valódi kérdés nem az, hogy “mennyit kell költenie az államnak az egészségügyre.” Az állam akár a teljes összvagyon nyolcvanöt százalékát is rákölthetné az egészségügyre – eredményképp kétségtelenül csökkennének a szívbetegségek, viszont talán nem lenne többé étel, lakhatás és ruházat. Mindig lehet az elérhető tőkemennyiség javításával jobbítani a szolgáltatás minőségén. De amint az állam többet költ az egészségügyre, mint amennyit az emberek szeretnének, a pénzt értékesebb javak és szolgáltatások termeléséből egy kevésbé értékes szolgáltatás termelésébe irányítja, azaz elszegényíti az egész nemzetet. És mennyit szeretnének költeni az emberek az egészségügyre? Ezt egyedül akkor lehet tudni, ha hagyjuk őket szabadon vásárolni vagy nem-vásárolni; semmilyen bürokrata nem adhatja meg a választ.

A valódi kérdés az, hogy miként lehet a lehető legjobban felhasználni azt a pénzösszeget, amit az emberek az egészségügyre szeretnének költeni.

Ezt pedig kizárólag a profitmechanizmus tudja megválaszolni. Egyedül a nyereség és a veszteség rendszere teszi lehetővé, hogy a vállalatok folyamatosan a fogyasztók igényeihez igazítsák a termelést. Ha az embereknek sürgető szüksége van egy adott termékre vagy szolgáltatásra, az a jószág a megnövekedett profit ígéretével hívogatja magához a vállalkozókat, akik – saját önérdeküktől vezérelve – azonnal hozzálátnak az előállításához, a fogyasztói igények kielégítéséhez. Ahogyan a nemzet vállalkozói nekiállnak e feladatuknak, az egymással való versengésük következtében a szükséges termelési tényezők ára emelkedik, az előállított termék ára pedig csökken, felszívódnak a profitlehetőségek és kielégülésre talál a fogyasztók vágya. Ha pedig a vállalkozó nem a társadalom számára legelőnyösebb módon használja az erőforrásait, veszteségeket szenved és változtatásra kényszerül.

De egyedül az önkéntes vásárlóktól függő szabad piacgazdaság kutathatja fel és ültetheti gyakorlatba az erőforrások leghatékonyabb felhasználásának módjait. Minden állami intézmény – így az állami egészségügy is – sötétben tapogatózásra van ítélve. Amit tesz, az vagy jó, vagy nem, vagy kielégíti a társadalmi igényeket, vagy elszegényíti az egész nemzetet.

De a jelen esszé nem az államosított egészségügy átfogó vizsgálatára törekszik. A gazdasági számítás imént említett problémájának részletes megértéséhez a tisztelt olvasó elmerülhet Ludwig von Mises Bürokrácia című kötetébe, annak pedig a Gazdasági kalkuláció és az A köztulajdonban levő vállalatok bürokratikus vezetése fejezeteibe, az állami egészségüggyel kapcsolatosan pedig a következőkbe:

Hans-Hermann Hoppe – Az egészségügy megoldása 4 lépésben

Yuri N. Maltsev – Mire tanít bennünket a szovjet gyógyászat

Az állami kórház halálos érintése

Jelenleg kizárólag egy bizonyos jelenséggel szeretnénk foglalkozni, ami kitűnően példázza az állami beavatkozás, az intervencionizmus pusztító mivoltát.

A HVG beszámolója szerint:

Krónikus baj lett a gyógyszerhiány, mind több készítmény hiányzik a magyar piacról hosszabb-rövidebb ideig.

Az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet (OGYÉI) hiánylistáján idén 190 készítmény több száz kiszerelése szerepelt, köztük olykor olyan “életmentő” vakcina is, mint az agyhártyagyulladás elleni, illetve a tetanuszoltás – írja a Népszava.

A lap példaként említi, hogy az agyhártyagyulladás baktériumának B törzse ellen védelmet nyújtó egyik vakcina hiányát január óta csak néhányszor néhány hétre sikerült megszüntetni.

A gyógyszerhiány nem magyar sajátosság – hívja fel a figyelmet a lap, hozzátéve, hogy a gyártók oda viszik a készleteiket, ahol többet kaphatnak értük. Tartós árletörés esetén előfordul az is, hogy leállnak a termék gyártásával, a “túl olcsó” készítményt “pihentetik”.

Gondot jelent továbbá, hogy a másutt jobban eladható szereknek az utóbbi években felpörgött a fekete exportja. A magyar gyógyszerkészlet egy része illegálisan külföldre kerül, s ezt az ellenőrzés szigorítása sem tudta megszüntetni – olvasható a Népszavában.

Ahogyan arra Ludwig von Mises annyiszor rámutatott, az állami beavatkozás minden alkalommal olyan állapotokat idéz elő, amelyek a beavatkozás támogatói szempontjából kevésbé kívánatosak, mint az az állapot, amelyet meg kívántak változtatni, erre pedig gyakran az árkontroll példáját hozza fel. És íme, itt a kézzelfogható, bőrünkön tapasztalható hatása az árkontrollnak: krónikus gyógyszerhiány.

Mises a következőképp vázolja fel az árkontroll negatív hatásait A középút politikája szocializmushoz vezet című tanulmányában:

A kormány úgy hiszi, hogy egy bizonyos árucikk, mondjuk a tej ára túl magas. Szeretné lehetővé tenni a szegények számára, hogy gyermekeiknek több tejet adjanak. Tehát árplafonhoz folyamodik, és a tej árát alacsonyabb szinten határozza meg, mint a szabadpiaci díjszabás. Következményképp a tej marginális termelői, akik a legmagasabb előállítási költségekkel gyártanak, mostantól veszteségeket szenvednek. Mivel egyetlen gazda vagy üzletember sem képes veszteségesen folytatni tevékenységeit, ezek a marginális termelők beszüntetik a tej termelését és értékesítését. Teheneiket és képességeket egyéb, jövedelmező célokra használják fel. Például vajat, sajtot vagy húst kezdenek termelni. Kevesebb tej lesz elérhető a vásárlók számára, nem pedig több. Ez természetesen ellenkezik a kormány szándékaival. Ő csupán könnyebbé akarta tenni néhány ember számára a több tej vásárlását. De a beavatkozás következményeképp az elérhető kínálat lecsökken. Az intézkedés sikertelennek bizonyul a kormány és mindazok szempontjából, akiket támogatni kívánt. Olyan helyzetet idézett elő, amely – ismét a kormány szempontjából – még kevésbé kívánatos, mint az előző helyzet, amelyet javítani kívánt.

És ugyanígy Gazdaságpolitika című könyvének Intervencionizmus fejezetében:

De mi történik? Egyrészről a tej alacsonyabb ára megnöveli a tej iránti keresletet – azok, akik nem engedhették meg maguknak a tejet egy magasabb áron, most vehetnek azon az alacsonyabb áron, amit a kormány elrendelt. Másrészről néhány termelő, azok, akik a legmagasabb költségekkel termelik a tejet – azaz a marginális termelők – most veszteségeket szenvednek, mivel az ár, amit a kormány elrendelt alacsonyabb, mint a költségeik. Ez a fontos dolog a piacgazdaságban. A magánvállalkozó, a magántermelő nem szenvedhet hosszútávon veszteségeket. És mivel nem szenvedhet veszteségeket a tejtermelésben, korlátozza a piacnak szánt tej termelését. Talán eladja néhány tehenét a vágóhídnak, vagy tej helyett talán más tejből készült termékeket kezd árusítani, például tejfölt, vajat vagy sajtot.

Tehát a tej árába történő állami beavatkozás kevesebb tejet fog eredményezni, mint amennyi előtte volt, ugyanekkor nagyobb lesz a kereslet. Néhányan, akik készek megvásárolni az állam által elrendelt áron, nem fogják tudni megvenni. A másik eredmény az lesz, hogy az aggódó emberek sietni fognak, hogy elsőként érjenek a boltokba. A boltok előtt álló emberek hosszú sora, mint ismerős jelenség, mindig feltűnik egy városban, ahol a kormány maximum árakat rendelt el azokra az árucikkekre, amiket fontosnak tart. Ez mindenhol megtörtént, amikor szabályozták a tej árát. Ezt mindig megjósolták a közgazdászok. Természetesen egyedül a józan eszű közgazdászok, az ő táboruk pedig nem túl népes.

De mi az állami árkontroll eredménye? A kormány csalódik. Szerette volna növelni a tejivók elégedettségét. Valójában azonban elégedetlenné tette őket. Mielőtt a kormány beavatkozott, a tej drága volt, de az emberek meg tudták venni. Most nem érhető el elégséges mennyiségű tej. Tehát zuhan a tej teljes fogyasztása. A gyermekek kevesebb tejhez jutnak, nem többhöz.

Mivel ez az elemzés – Mises egy kedvelt kifejezésével élve – apodiktikusan igaz, semmi csodálkozni való nincsen abban, hogy Magyarország krónikus gyógyszerhiányban szenved.

Tudniillik, Magyarországon árplafon sújtja a gyógyszereket.

A gyógyszerek árplafonja nem a termelői vagy az import beszerzési árat, hanem a nagykereskedelmi és a kiskereskedelmi árat sújtja. Továbbá nem minden gyógyszerre vonatkozik; egyrészt kategorikusan vonatkozik a társadalombiztosítás által támogatott gyógyszerekre, másrészt a gyógyszer forgalomba hozatali engedélyének jogosultja meghatározhatja a gyógyszere árplafonját, ha úgy kívánja.

De ami az igazán megdöbbentő őrültség – ha az árplafon ténye (vagy ami azt illeti, az állami egészségügy ténye) nem volna elég – az az, hogy minél drágább egy készítmény, annál szűkebb a megengedett árrés!

Ha a termelői/importár 500 forint, akkor a nagykereskedelmi árrés (tehát az az ár, amit a gyógyszertáraktól kérhet) 8%, viszont ha 2000 forint, akkor csupán 4,4%.

A helyzet ennél is tébolyultabb, ha a kiskereskedelmi árrésre tekintünk (az árra, amit a gyógyszertár kérhet a fogyasztótól). Itt az árrést nem minden esetben százalékban határozták meg. Egy 500 forintos terméknél az árrés maximum 27 százalék, viszont egy 5000 forintnál drágább termék esetén az árrés maximum 990 forint!

Ennek tudatában egyedül az csodálkozik azon, hogy krónikus gyógyszerhiányban szenved az ország, aki azt hiszi, hogy a közgazdaságtan valami burzsoá áltudomány. De úgy látszik ez az uralkodó szellemi színvonal az államapparátusban és a bürokraták között.

A kis- és nagykereskedőknek meg kell gondolniuk, hogy mire szentelik az idejüket, az energiájukat és a korlátozott erőforrásaikat; amit egy bizonyos gyógyszer beszerzésére, raktározására (ami bizonyos gyógyszerek esetén hangsúlyozott költség), adminisztrálására és kitudja miegyébre szentelnek, azt nem fordíthatják egy másikra. Ennek megfelelően minél több potenciális profitot ígér egy gyógyszer, annál inkább arra fognak fókuszálni.

Továbbá a gyógyszerek iránti kereslet kiszámíthatatlanabb, mint a kereslet számtalan más egyéb termék vagy szolgáltatás iránt. Vannak olyan kóresetek, amelyek évente csak néhány esetben bukkannak fel, vagy talán annál is ritkábbak. Ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb vállalkozói kockázat ilyen betegségek készítményeibe fektetni, mint olyan gyógyszerekbe, amelyek betegségei gyakrabban tűnnek fel. Továbbá igen más dolog, és egy szabadpiacon igen más árat eredményez, ha egy gyógyszert egy hónapig kell költségesen tárolni, mintha egy évig vagy akár több évig. Ha pedig egy alacsony keresletű készítmény továbbá gyorsan romlandó, nem engedhetik meg maguknak annak kockázatát, hogy készleten megromoljon, mivel nem volnának képesek más eladásokból visszanyerni a kiadásokat.

A szabad árazás betiltása pontosan azt lehetetleníti el, hogy ilyen körülmények között is nyereséges legyen egy gyógyszer, és készen várja a kínálat a fogyasztót abban az esetben, ha a ritka betegség előfordul. Így nem ritka jelenség, hogy a betegnek először le kell adni a rendelést a gyógyszertárban, és meg kell várnia, hogy hetek elteltével megérkezzen a készítmény egy másik országból.

És ennek köszönhető az is, hogy egy hirtelen megjelenő fertőzési hullám annyira túlterheli a gyógyszerpiacot, hogy a gyártók sem képesek iramot tartani vele. Ez pedig épp úgy érinti az olyan készítményeket, mint a Bexsero-t, a HVG által említett agyhártyagyulladás baktériumának B törzse ellen védelmet nyújtó vakcinát, amelyet nem támogat a társadalombiztosítás, így nem súlyt az árrés. Ez a teljes gyógyszerkészletet, a vállalkozói lehetőségek teljes hatókörét befolyásolja.

Nos, így állunk. Ez az árkontroll magyar valósága.

Egyedül egy kiváltképp ostoba nemzet hajlandó eltűrni – sőt, követeli és kiharcolja – hogy az Állam hatalma alá vonja az egészségügyet. Minél fontosabb valami a civilizáció, a rend és az élet fenntartásához, annál távolabb tartod az Államtól! Minél fontosabb egy árucikk, annál inkább került, hogy árkontrollt vess ki rá! Pontosan a magyar ostobaság mintapéldája ez a tébolyult, fordított gondolkodás, ami azt mondja, hogy minél fontosabb valami, annál sürgősebb államosítani és kontrollálni azt.

És egyedül egy kiváltképp korrupt nemzet az, amely annyira öntelt és gőgös, hogy minden felháborodás felháborodásával szitkozódik és hazaárulózik, amint valaki rámutat az ostobaságára. Nos, ne szitkozódjatok, nézzetek magatokba. Ostoba szocialisták vagytok. Hagytátok, hogy az Állam átvegye a hatalmat az egészségügy fölött, és megtámadtatok mindenkit, aki a felszabadítását sürgette. Most lassan, kezdve az idősektől, bele fogtok pusztulni a saját ostobaságotokba.

És egy olyan helyzetbe hoztátok a nemzetet, amit talán nem is fog túlélni. Az államizmusnak köszönhetően olyannyira elgyengült a civilizációnk szövete, hogy egyetlen mindent megrázó sokk, és talán képtelen lesz ismét talpra állni. Hagytátok a központosítást, hagytátok a Hatalom korlátlan térnyerését, a kapitalizmus szertefoszlását. A jövő nemzedékei talán egy nap ki fogják ásni az Öngyilkos Magyar Köztársaság ódon országútjait és romjait a föld és a növényzet takarója alól, és úgy fognak eltűnődni a vesztünkön, ahogyan mi tűnődünk el Róma vesztén.

Tanuljatok a gazdaságelméletből. Tanuljatok a történelemből, ti, pecsovicsok és államisták.

Nem véletlenül az apokalipszis egyik lovasa a pestis.

The post Gyógyszerhiány és árkontroll Magyarországon appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/gyogyszerhiany-es-arkontroll-magyarorszagon/feed/ 7 24156
Mikszáth Kálmán – Legendák Földje https://ellenpropaganda.com/mikszath-kalman-legendak-foldje/ https://ellenpropaganda.com/mikszath-kalman-legendak-foldje/#respond Wed, 13 Dec 2017 10:32:53 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24150 Legendáknak jó föld az egri. Ott virágzott sokáig az a legenda, hogy Szederkényi Nándor nagy politikus; de jött a pénzügyminiszter és lerombolta. Akkor Szederkényi megharagudott és azt mondta: ha elmúlt az egyik legenda, vesszen utána a másik is. És ő meg lerombolta a Dobó Katica legendáját. Kikutatta ugyanis, hogy Dobó Katica sohasem élt, s az...

The post Mikszáth Kálmán – Legendák Földje appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 6 perc

Legendáknak jó föld az egri. Ott virágzott sokáig az a legenda, hogy Szederkényi Nándor nagy politikus; de jött a pénzügyminiszter és lerombolta. Akkor Szederkényi megharagudott és azt mondta: ha elmúlt az egyik legenda, vesszen utána a másik is. És ő meg lerombolta a Dobó Katica legendáját. Kikutatta ugyanis, hogy Dobó Katica sohasem élt, s az egri vár védelmében egyáltalán csak egyetlen asszony esett el, az is jobbágyasszony volt. A Kocsis Gáspár felesége.

Most már Eger városa, mint Niobe asszony a gyermekeit, elvesztette volna egyszerre mind a legendáját. De Eger jó föld a legendáknak, és hamarosan kihajtott benne a legfrissebb legenda. Azé az asszonyé, akihez betoppant volna a fővárosi szocialisták egyik vándorló apostola, hogy megtérítse a ház népét a gyűlölség új tanának. A friss legenda asszonya azonban seprűt fogott és úgy kiverte a vándorló apostolt, hogy az meg sem állott, míg az egri kapukon kívül nem jutott.

Nem hisszük, hogy ez az asszony elevenebb volna Dobó Katicánál. Úgy lehet, nem is kell annyi ideig várni, míg valami eljövendő Szederkényi Nándor lerombolja az ő kis legendáját. De elaltatjuk a hitetlenségemet és szívesen fogadjuk az egri asszony hírét, mert tanulság és példa rejtezik benne, a változott időkhöz képest más, de lényegben mégis azonos a Dobó Katica példájával. Ahogy hosszú századokon keresztül ezen lelkesedtek Magyarország asszonyai és meghaltak volna a pogányok ellen való harcban, ha rá módjuk nyílik, azonképpen példát kaptak a mai asszonyok, hogy nekik is lehet szerepük, amikor a magyar föld parasztjai a szocialista izgatókkal vannak háborúságban. Mert a férfiúnak illik, hogy mindenkivel szóba álljon, aki legalább látszatra okokkal akarja meggyőzni, s éppen ezért sok paraszt akad meg a ravasz szocialisták hálójában, de az asszony nem tartozik okoskodni és ha családi békéjét, gazdájának lelki nyugodalmát és mindnyájuk testi biztonságát látja veszedelemben, neki szabad seprűvel elkergetni még az okosságban kiváló izgatókat is.

Szinte csodálatos, hogy a friss egri legenda előtt senkinek sem jutott eszébe az asszony, aki pedig a főemeltyű mindenben, még a védekezésben is, tehát a szocializmus ellen való védekezésben is. Pedig le kellett volna a tanulságot vonni abból a még teljesen le sem zajlott hadjáratból, amelynek során a papság és az állam állott egymással szemben. Ugyan kik voltak a papság legerősebb fegyverei? Az asszonyok. Kiket állított csatába a szervezkedéstől kezdve egészen a választások végeig? Az asszonyokat. És ezer és ezer hír tudott mesét mondani a fanatizált asszonyokról, akik pórázra fogták a férjeiket, de terrorizáltak egész tömegeket is. Még a legvéresebb zavargásokban is legelöl jártak az asszonyok. Általában az egész történelem asszonyok hajszálain áll. Hát ezt a csudálatos jelenséget el szabad szalasztani, mielőtt a tanulságot meg nem mentettük belőle?

Nem. Méltóztassék mostantól fogva Magyarország minden hadviselőjének megjegyezni, hogy támadó és védekező háborúban egyaránt erős fegyver az asszony. Méltóztassék annál inkább megjegyezni, mert a szocializmus már régen rájött erre az igazságra és nem közönséges szerepet adott munkájában az asszonynak. Azokra a titkos összejövetelekre, amelyeken a felnőttek kioktatása folyik, az asszonynak éppen olyan szabad a bejárata, mint a férfimunkásnak. A vitákban ugyanolyan szava van. A szocialista újságokban csakúgy nyilatkozhatik. A szocialista tanok terjesztésében pedig egyszerűen övé a nagyobb rész, mert az asszony kisebb ellenőrzés alatt és nem a népgyűléseken, hanem asszonytársai közt szerzi a legbuzgóbb prozelitákat. S ha méltóztatnak olvasni az újságokban, hogy a különböző munkás-zendülések alkalmával az asszonyok sem maradtak otthon, hanem ellenkezőleg, fölfegyverkezve kísérték az urukat és sebeket osztottak és sebeket kaptak: tudják meg, hogy ezeket az asszonyokat nem a borzas apostolok fanatizálták, hanem a rajból kibocsájtott asszonyok.

Mért nem gondol tehát a védekezés is az asszonyra? A papság csak az imént mutatta ki, hogy amikor céljai úgy kívánják, tud hatni az asszonyra. Azt is csak az imént mutatta ki a papság, hogy a szocializmus ellen való védekezésben szívesen fog kezet az állammal. Ami érthető is, mert hiába akarná megmenteni a vallást az államtól, amely nem bántja, ha ugyanakkor a szocializmus elhajtja mellőle a nyájat, amelynek számára a vallást megmenteni óhajtja. Ha tehát a papság érzi a szocializmus terjedésében rejlő veszedelmet, amint lehetetlen nem éreznie, mért nem nyúl még egyszer az olyan jól kipróbált módhoz – mért nem [nyeri] meg ehhez a nagyobb védekezéshez is az asszonyokat? Hiszen ő tudhatná legjobban, micsoda térítő, visszahódító és óvó erő rejlik az asszonyi elhatározásban. Ugyanazok az asszonyok, akik a papi tanításon fellángolva, az egyházpolitikai harcokban és utánuk glédába tudták állítani férjeiket a törvény ellen: kisebb fáradsággal fogják őket sorba állítani a törvény és a törvényes rend mellett. Aki tehát a magyar parasztot a védekezéshez meg akarja nyerni, nyerje meg előbb az asszonyt, aki az élet rendje szerint a napnak minden órájában formálhatja az ő urát, az ő szolgáját.

Az ember azt hinné, hogy a legfrissebb egri legenda asszonyát is így nyerték meg a szocializmus ellen való védekezésnek. Nem valószínű. Az egész legenda nem valószínű. De elhinni hasznos. Mert minden legendában rejlik valami okos tendencia, amely a titokzatosság jegyében biztosabban tud meghódítani. S ha a legendák varázsa és ereje nem is éli túl azt a kort, amelynek e legendákra szüksége van, másrészt az is bizonyos, hogy ennek a kornak hasznosabb és aktuálisabb legendát nem adhatott volna az egri föld, mint éppen ezt a legfrissebbet. A Szederkényi-legenda? Ugyan kinek kell az ma! A Dobó Katica legendája? Ugyan mi haszna volna a Manlicher-korszakban az asszonyi hősiességnek! De a szocialista izgatókat kiseprűző asszony legendája – ez aktuális, ez hasznos, ez szükséges. Csak tanulni kell belőle…

The post Mikszáth Kálmán – Legendák Földje appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/mikszath-kalman-legendak-foldje/feed/ 0 24150
Stefan Molyneux – Az ‘Ó, a francba’ pillanat https://ellenpropaganda.com/24147-2/ https://ellenpropaganda.com/24147-2/#respond Sun, 10 Dec 2017 13:43:48 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24147 A következő esszé Stefan Molyneux The OH S&!T Moment című videója nyomán készült. Hadd mutassak rá valami lényegesre és fontosra egy pokoli meeting apropóján. Huszonhét évesen egy szoftvercég társalapítója voltam, amely automatizálta a talaj különféle környezeti elemzéseit. Egy vállalat – hívjuk vállalat A-nak – negyven százalékos árengedményt ígért a talajvizsgálatok árából a szoftverünk használatáért. Épp...

The post Stefan Molyneux – Az ‘Ó, a francba’ pillanat appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 29 perc

A következő esszé Stefan Molyneux The OH S&!T Moment című videója nyomán készült.

Hadd mutassak rá valami lényegesre és fontosra egy pokoli meeting apropóján. Huszonhét évesen egy szoftvercég társalapítója voltam, amely automatizálta a talaj különféle környezeti elemzéseit. Egy vállalat – hívjuk vállalat A-nak – negyven százalékos árengedményt ígért a talajvizsgálatok árából a szoftverünk használatáért. Épp B vállalattal együtt voltam az értekezleten, aki ugyanolyan talajvizsgálati szolgáltatást akart a mi szoftverünkkel egy csomagban eladni, de megszokásból A cég árengedményét hangsúlyozva tettem ajánlatot – miközben B céggel voltam a meetingen! Rettenetes!

Tudod, az ember néha bekapcsolja az autopilótát az életében – például valaki megkérdezi, hogy vagy, Te pedig rámondod, hogy jól, pedig épp hasogat a fejed – ami ellen persze fontos küzdeni, hiszen nem akarunk ilyen robotikusan élni, de mindenkinek ismerős az érzés. Én is ilyen autopilótára voltam kapcsolva – előtte egész éjszaka a szoftveren dolgoztam, nem aludtam rendesen – ezért annak a cégnek a nevében tettem ajánlatot, amelyik nem is volt jelen az értekezleten! A srác, akivel együtt vettünk részt a megbeszélésen, természetesen megharagudott. Kapkodva véget vetett az értekezletnek, majd megvárta, amíg a lifthez érünk, azután azonban – és amikor hazafelé vezetett; nekem egészen a harmincas éveimig nem volt saját autóm, így ő vitt haza – rendesen nekem esett. A versenytárs termékét árultam az értekezleten! Olyan volt, mintha a Pepsit akarnék eladni, miközben agyba-főbe reklámozom és dicsérem a Coke-ot. Miközben az autóban ülve, a társam veszekedését hallgatva rádöbbentem, mit is csináltam, átéltem ezt a bizonyos „Te jó isten, a francba!” – pillanatot.

Ha végignézel az életed történetén, panorámáján – gondolatban bejárod minden síkságát és magaslatát – bizonyára észreveszed, hogy nem kell sokáig kutatnod ilyen ,,Te jó ég, a francba!” – pillanatok után.

Ezek a kiszolgáltatottság, a tanulás, az emberség élményei. Én megtanultam, hogy éberebb legyek az üzleti értekezleteken és az élet egyéb területein. Jó lecke volt, és még mindig megbánást érzek, ha rágondolok. Tehát remélhetőleg neked is és nekem is megvannak a magunk ,,Te jó ég!”-pillanatai – van viszont egy bizonyos emberfajta, amelyik a jelek szerint nem él át ilyesmit.

A minap olvastam egy amerikai családról – a havi egészségbiztosításuk ára kilencszáz dollárról közel háromezer dollárra nőtt, plusz a közel tízezer dolláros önrész. Gyakorlatilag hasznavehetetlen egészségbiztosítás – háromezer dollár egy hónapra, ráadásul közel tízezer dollárt kell egészségügyi szolgáltatásokra költeni, mielőtt érvénybe lép.

Az Obamacare előtti időkben az emberek nyolcvan százaléka elégedett volt az egészségbiztosításával – azóta viszont rengeteg, rengeteg mindent tettek benne tönkre. Az emberek nevetve szabadpiaci rendszernek nevezik, pedig nem az. Az orvosok száma hihetetlenül korlátozott; a rettenetes ötlet pedig, hogy az egészségbiztosítást a munkahelyhez kötik – hiszed vagy sem – második világháborús politikák eredménye. Ugyanis az alacsonyabb képességű munkások nem kaphattak fizetésemelést, ezért a cégek egyszerűen felajánlották, hogy átvállalják az egészségbiztosítási költségeiket. Amikor pedig az ember egy új helyen munkába állt, többé nem tagadhatták meg tőle a biztosítást az egészségügyi állapota miatt. Ha pedig egy beteg emberre is köthető egészségbiztosítás, a legtöbben egyszerűen meg fogják várni, amíg megbetegszenek, és azután kötnek biztosítást – ami hihetetlen mértékben megemeli a biztosítótársaságok költségeit. Ha utólag is meg lehetne kötni, nyilvánvalóan senki sem kötne tűzkárbiztosítást addig, amíg ki nem gyullad a háza.

Tehát az egész rendszer teljesen fenntarthatatlanná vált, a biztosítás ára pedig a csillagos égig emelkedett. Aztán tele vannak az orvosi rendelők – főleg a sürgősségi osztály – illegális bevándorlókkal, akiket tilos elküldeni. Mindez megtoldva különféle más rendeletekkel, például hogy a kormány nagyobb összegű támogatást fizet, ha egy gyermek valamilyen fogyatékosságban szenved – ami az olyan képzeletbeli fogyatékosságok elburjánzását eredményezte, mint a hiperaktivitás és hasonlók, amelyek ürügyén gyógyszerezni lehet a gyerekeket – a gyógyszereket a kormány fizeti, és a szülőknek is külön fizet azért, hogy beadják őket. Gondolom még mindig jobb, mint megreformálni azt a rettenetes, börtönszerű poklot, aminek az állami iskolákat ismerjük. Ezek és a többi hasonszőrű intézkedés felpumpálta az egészségügyi szolgáltatások árát.

Természetesen ki ne szeretné, hogy a kormány a törvény erejével garantáljon biztosítást az ő ritka betegségének? Úgy értem, esetemben nyilván vannak betegségek, amikre szeretnék biztosítva lenni, például természetesen a rák, viszont nem félek a szívinfarktustól vagy a diabétesztől – elég robosztus vagyok, hetente ötször járok edzeni – tehát ezekre nem akarnék biztosítva lenni. Az egészségbiztosításnak az egyén életviteléhez kellene illeszkednie. A különböző betegségek és gyengeségek hetven százaléka életstílushoz köthető – tehát a tetteinkkel okozzuk őket. Például extrém sportokat űzünk, elhízunk, nem tornázunk rendszeresen, vagy ülőmunkát végzünk – ami mellesleg ugyanolyan káros, mintha dohányoznál. (Nem véletlenül vezetem állva ezt a műsort. A napokban le kellett ülnöm valami munkához néhány órára, és mit ne mondjak, úgy éreztem magam utána, mint egy kérdőjel.) Tehát az ember hatással lehetne a saját biztosítási költségeire az életvitelével: alacsonyan tarthatná azzal, hogy egészséges életvitelt folytat, vagy többet fizetne, ha erre nem hajlandó. Ám ehelyett sokan azt szeretnék, ha a saját ritka betegségük mindenki más biztosításába is bele lenne foglalva, így megoszlana, tulajdonképpen szocializálódna a többletköltség.

Kapcsolódó bejegyzés: Hans-Hermann Hoppe – Az egészségügy megoldása 4 lépésben

Arról nem is beszélve, hogy a rengeteg reguláció és szabályozás miatt a szövetségi gyógyszer-jóváhagyás – az olyan gyógyszerek illegális volta és hiánya Amerikában, amik Európában réges-rég legálisak és életeket mentenek – az elmúlt két évszázadban több mint ötmillió amerikai beteg életébe került. Nos, ezek a halottak nem kizárólag öregemberek voltak, hanem adófizetők, és az a rengeteg befektetés a lakhatásukba, a nevelésükbe, az oktatásukba; az a rengeteg emberi erőforrás mind elveszett.

Amikor Obama először kezdett az Obamacare-ről beszélni, jobb ellátást és harminc százalékos árcsökkenést ígért. Jobb ellátás kevesebb pénzért – így adták el az Obamacare-t az embereknek. Így tette rá a kormány a kezét Amerika gazdaságának húsz százalékára. Amikor az ember valamit megígér, amikor mások egészségével játszik, az nem kis dolog. Az nagyon-nagyon komoly dolog. Az ember nem sokat gondol az egészségére, amíg fiatal, erős és golyóállónak érzi magát – aztán elmúlik ötven és jó barátságot köt az optometristájával, székletmintákat küld ide-oda, satöbbi. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amikre csak idővel ébred rá az ember – nagyon is halandó húsmarionettjének törékenységére és öregedő nyikordulásaira. Akkor azonban nagyon fontossá válik. Ezzel játszadozni pedig rettentő komoly dolog. Ez a családapa, akinek a biztosítási díja havi kilencszáz dollárról háromezer dollárra emelkedett, otthagyta az állását, mert azt hitte, az Obamacare segítségével tisztességes áron biztosítást szerezhet. Ez tényleg belejátszik az emberek életébe és döntéseibe. Nem csak az egészségüket érinti, hanem az állásukat is, vagy a képességüket arra, hogy vállalkozni kezdjenek – például a kockázatvállalás képességét, hiszen nem tudhatják, mi jöhet még jövőre. És mi lesz azokkal, akiknek idén még nem emelkedett ekkorát a biztosítási költsége – velük mi lesz jövőre?

Az Obamacare bevezetésének valódi oka természetesen az volt, hogy a rengeteg állami szabályozás és belépési korlát méregdrágává tette az egészségügyi szolgáltatásokat. Például az isten szerelmére, termékenységi hormonkezelés – mi van, ha az ember nem akar teherbe esni; különben is, negyven fölött senkinek nincs szüksége ilyesmire – de persze mindenki, akinek kellenek ilyenek, azt akarja, hogy a kormány kötelező jelleggel mindenki mást is biztosítson rá – így megoszlanak a többletköltségek. Ez teljesen természetes – gonosz, de természetes – és elkerülhetetlenül része egy ilyen rendszernek.

Tehát az egészségügyi szolgáltatások ára annyira megemelkedett, hogy a fiatalok kezdtek egyre inkább az ifjúságukra hagyatkozni. Pedig ennek úgy kellene működnie, mint az életbiztosításnak. Tudod, hogy működik az életbiztosítás? Ha fiatal korodban megveszed, akkor egy idő után a kamatok fedezik az évi járadékokat, így végül szinte ,,ingyen” van az életbiztosításod. Természetesen egészségbiztosítást is fiatalon kellene kötni, amikor az ember még erős és egészséges, olcsó prémiumokkal – esetleg ráfizetni egy kis extrát, hogy félretehessenek belőle valamennyit, vagy szimplán venni néhány Bitcoint – így szinte ingyenesen bebiztosíthatjuk magunkat öregkorunkra.

Természetesen szükség van a fiatalokra. Ahhoz, hogy a rendszer működni tudjon, egészséges emberekre van szükség, olyanokra, akik pillanatnyilag nem fogyasztói az egészségügyi szolgáltatásoknak. Azonban amikor az egészségügyi szolgáltatások ára megemelkedett, a fiatalok egyszerűen azt gondolták: ,,Felejtsd el. Én nem fizetek ezért a rengeteg egészségügyi szolgáltatásért, amit az életben nem fogok használni. Az önrész magas, valószínűleg nem is leszek beteg és egyébként sem tagadhatják meg tőlem a biztosítást a fennálló egészségügyi állapotomra hivatkozva. Úgyhogy inkább megvárom, amíg tényleg megbetegszem, és majd akkor kötök biztosítást.”

Ugye érted. Ez a rendszer teljes káosz, és minden körömnyi szabadpiaci, osztrák gazdaságtani ismerettel rendelkező félhülye meg tudta volna mondani, hogy az lesz – ahogyan én is sok-sok évvel ezelőtt megmondtam, hogy a prémiumok ára csillagászati magasságokba emelkedik majd és az egész rendszer még instabilabb lesz, mint előtte volt. A valódi cél pedig éppen ez; hogy destabilizálják a szabadpiac maradványait az egészségügyben, így az állam átveheti az egészet. Az állam imádja az egészségügy államosítását. Lehetővé teszi, hogy szavazatokat vásároljanak és az államtól függő, védtelen, kiszolgáltatott lakosságot teremtsenek. Hatalmas beleszólást ad a lakosság életébe, a gyermekeik életébe, a jövőjükbe – istenadta ajándék a hataloméhes szocialista majomagynak, amelyik az államhatalom létráján csimpaszkodik felfelé. Természetesen ez volt a cél.

Obama, Gruber és mások pedig az amerikai emberek elé álltak és azt ígérték, hogy ez nagyszerű lesz. Hogy harminc százalékkal csökkenti majd a prémiumokat, hogy jobb minőségű lesz az ellátás, és hogy ha szeretik a jelenlegi orvosukat, megtarthatják; ha szeretik a jelenlegi biztosítási tervüket, azt is megtarthatják.

Próbálom meghatározni, mit értünk általánosan az emberség alatt – a biológiai definícióra gondolok, nem arra, hogy valamiféle közös tulajdonságon, az emberségességen osztozunk – mivel arról nyilvánvalóan szó sincs. Te és én átéljük a magunk ,,te jó isten, a francba” – pillanatait; de ez nem tűnik a fajra egészében jellemzőnek.

Én nem tudom, hogy ez a különbség a hideg és a meleg éghajlat következménye-e. Hiszen ha például egy trópusi szigeten élsz, ahol minden tele van kókuszdióval, nincsenek olyan gondjaid, hogy ,,a francba, elfelejtettem kókuszdiót raktározni a télre;” nincsenek ilyen pillanataid. Nincs ugyanakkora szükség tervezésre, a vágyak kielégülésének késleltetésére. Viszont ha egy hidegebb éghajlatú területen élsz növénytermesztésből – tehát olyan helyen, ahol mezőgazdaság és hideg évszak van – ott az emberek tényleg megtapasztalják ezeket az ,,ó, a francba!”-pillanatokat. Ott tényleg állandósul a jövő miatti aggodalom – mivel ha valaki nem aggódik a jövője miatt, akkor nem marad életben. Amikor az éléskamrádat vagy a spájzodat szemléled mondjuk Januárban vagy Februárban és már nincsen benne elég étel, akkor érezned kell ezt a szorongást.

Egy másik metaforával érzékeltetve a különbséget: az ember egy yacht büféjében ülve nem azt méricskéli, hogy a vacsorájának mekkora porcióját raktározza el, de ha például egy mentőcsónakban kuporog az óceán közepén három másik emberrel és mindössze négy zacskó sós-ropogóssal, akkor jobban teszi, ha azonnal nekilát a porciózásnak. Ilyenkor lép a képbe a szorongás, és következményképp az erőforrások óvatos beosztása, az előrelátó tervezés, a fogyasztás és a szükségletek kielégülésének késleltetése.

Talán ezért tolódik el a gyermekvállalás azokban a stresszes időszakokban, amikor a társadalom hanyatlásnak indul, az adók emelkednek, és mélyen legbelül mindenki tudja, hogy a rendszer fenntarthatatlan. Környezeti nyomás hatására a hideg éghajlatról származó társadalmakban kevesebb, a meleg övezetben több gyermek születik. Ez az r/K szelekció, amit a Gene Wars sorozatban már kifejtettem.

Ugyanakkor elterjedté vált ez a jamaicai, trópusi klisé, amiről Bob McFerrin is énekel: don’t worry, be happy. ,,Miért vagy ilyen feszült, lazíts már, élvezd az életed, tedd fel a lábad az asztalra és kortyolj bele egy sörbe.” Hogyne, bőven van idő ellazulni és élvezni a dolgokat – de nem akkor, ha az őseidnek hűvös éghajlaton kellett növényeket termesztenie, mert ebben az esetben a legjobb lesz szorongani, a legjobb lesz előre tervezni, és a legjobb lesz megtanulni, hogyan ne élvezzük a pillanatot, mivel aki elkényelmesedik a pillanatban, az télen éhen fog pusztulni. Netán a szomszédokra, családra, barátokra szorul és negatív társadalmi következményeket szenved el. ,,Ó, a francba, annyira nem akarok az apósoméktól kérni egy zsák lisztet meg tíz szelet kenyeret, mert rám fognak ripakodni, hogy mi az istenért nem terveztem előre.” Szóval az ilyen viták is erősítik az ,,A francba!”-pillanatokat. Vagy ha marad is elegendő élelem, viszont jobban be kell osztani, féladagokat kell enni vagy ilyesmi – ettől a test meggyengül és fogékonyabbá válik a betegségekre, ami az őseink idejében nagyon is komoly veszély volt.

Tehát ami a politikai vezetőket illeti, nekik minden okuk meglenne gigantikus ,,A francba!” – élményeken keresztülmenni. ,,Te jó ég, azt hittem, tömegpusztító fegyverek vannak Irakban ezért elrendeltem a lerohanását, amivel destabilizáltam a teljes Közel-Keletet és meggyilkoltattam több százezer embert!” 

Nos, én elég rosszul éreztem magam azért, mert egy versenytárs termékét reklámoztam egy értekezleten. Napokig rágódtam rajta. Te és én töprengünk, rágódunk a magunk ,,te jó ég”-pillanatain, a politikai vezetők viszont szemmel láthatóan nem zavartatják magukat ilyesmivel. Mintha fantasztikusan immunisak lennének rá. Ha Szíria és Líbia lerombolása és egy civilizációt fenyegető migránsválság Európára szabadítása nem egy gigantikus ,,Ó, te jó ég!”-élmény, akkor a világon semmi sem az. Azonban tény, hogy a politikusok nem élnek át ilyen pillanatokat. Felébredt akár csak egyetlenegyszer is Barack Obama vagy Hillary Clinton hajnali háromkor a kínzó tudatra, hogy ,,Te jó ég, Líbiában nyílt színen, négyszáz dollárért rabszolgát lehet venni, meg lehet vásárolni egy emberi lényt, ilyesmi nem történt mielőtt én beavatkoztam és megbuktattam Gaddafit! A francba, Líbiában ismét virul az emberkereskedelem és a rabszolgaság, mekkora katasztrófát teremtettem, te jó ég, mennyire sajnálom!”

Mindenesetre nyoma sem látszik rajtuk a megbánásnak. Az ,,ó, a francba” alkalmakkal járó önmarcangolás, szégyen, és kognitív disszonancia fájdalmas és kellemetlen élmény; bizonyára mindannyian kívántuk már, hogy bárcsak varázsütésre megmenekülhetnénk tőlük. És természetesen szívük szerint az őseink sem élték volna őket át, csak éppen kihaltak közülük azok, akik nem tették.

Jól szeretnénk magunkat érezni, a civilizáció fennmaradásához azonban elengedhetetlen a stressz, a körültekintés és az aggodalmaskodás. Bizonyos csoportok a társadalomban egyáltalán nem aggodalmaskodnak, míg más csoportok igen. Szerintem ez a különbség a kulturális háború valódi gyökere, amely a jobb- és a baloldal, a szegény és a gazdag, illetve az egymás ellen forduló nemek vagy rasszok formájában manifesztálódik. Vannak olyan csoportok a nyugati társadalmakban, amelyek nem aggódnak – nemigen gondolnak az államadósságra, a fogyatkozó szólásszabadságra, a demografikus kicserélődésre vagy a termékenységi rátákra; nem tekintenek az idő feneketlen kútjának mélységeibe, csak élvezik a jelen pillanatot. Ez nagyon szórakoztatónak tűnhet – azt mondják, a heroin is az, csak hosszú távon válik problematikussá.

Ez társadalmunk egyik óriási kiegyensúlyozatlansága. Azok, akik nem aggodalmaskodnak hatalmas előnyben vannak azokkal szemben, akik igen. Főleg, amikor a kultúra egésze is erre az ,,ó, csak a gyökerek idegeskednek, élj a mának, haljunk meg fiatalon” szemétre erősít rá. Ráadásul a demokráciában a gyermektelenek szintén mérföldekkel előnyösebb helyzetben vannak, mint a szülők. A szülők ugyanis meglehetősen elfoglaltak, nincs idejük aktivistáskodni – ami mulatságos, hiszen ők azok, akik valóban érdekeltek a világ helyzetének hosszú távú javulásában. Nincs idejük szervezkedni, felvonulni, tüntetni, megvalósítani. Egy jóléti államban a munkanélküliek – akik segélyből vagy egyéb állami juttatásokból élnek, tehát érdekük az állam újraelosztó hatalmának kiterjesztése – óriási előnyben vannak, ráadásul az ösztönzőik is erősebbek. A keményen dolgozó, szorgalmas családapák és családanyák – akik a civilizáció fennmaradásának egyetlen esélyét jelentik – óriási hátrányban találják magukat, amikor az érdekeik érvényesítéséről van szó. Ez ugyanis idő kérdése, és csak fix mennyiségű órája van egy napnak. Én például most fejeztem be az első könyvemet, mióta nyolc évvel ezelőtt szabadságot vettem ki, mint édesapa. (Nagyszerű könyv, nézzétek meg az artoftheargument.com-on, nagyon büszke vagyok rá!).

Azoknak, akik hideg éghajlatról származnak, gyermeket vállalni egyébként is egyfajta áldozat, a jelen feláldozása a jövőért. Ha tényleg szeretnének apák és anyák lenni, befektetni a gyermekükbe, jól ismerni őket, alapelveket és minden szépet-jót tanítani nekik, akkor ritkán pihenhetik ki magukat és nagyon sok idejüket és energiájukat köti le a gyermekeikkel való érintkezés.

A gyermekekbe akkor kell a legtöbb munkát belefektetni, amikor még fiatalok. A szülőség az első öt évről szól. Néha mondom is a feleségemnek, hogy a mi munkánk véget ért, egy kevés igazítás itt vagy ott, némi alkalmankénti javítgatás, de a valódi munkánk mint szülők évek óta befejeződött, mivel a kislányunk nyolc éves és olyan, amilyen. Sok személyiségjegy persze genetikus, de ha az ember az első öt évet jól csinálja, onnantól már nehéz elrontani, és fordítva is igaz: ha elrontod az első öt évet, azt nagyon nehéz jóvátenni.

Tehát a hideg éghajlatról származó embercsoport meghozza az áldozatot és befektet a gyermekeibe, mert szeretné átélni a felnőtté válásuk örömét, társaságot és unokákat akar biztosítani magának öregkorára, és tisztában van az alapvető ténnyel, hogy az idegenek csak addig keresik a társaságát, amíg fiatal, szexi és kívánatos. Az idősek gyakran panaszolják, hogy mások többé nem foglalkoznak velük, mintha valamiképp láthatatlanná változtak volna a társadalom szemében – főleg, miután nyugdíjba mennek – de aki befekteti a szükséges energiát és szeretetet a gyermekeibe, és jól csinálja, arra nem ez a sors vár. Tehát az okos emberek szemében még a gyermekvállalás is a szükségletek kielégülésének késleltetéséről szól.

Ebből következik, hogy az intelligens emberek ódzkodása a gyermekvállalástól jelzésértékű, ez a kanári a szénbányában, amely elsőként tudatja, hogy egy társadalom alapjában véve hibás. Vegyük például Japánt, Japánnak van a világon a legmagasabb adósság-GDP aránya – még magasabb mint Görögországé vagy Amerikáé, Amerikáé pedig még magasabb, mint Kanadáé (mindannyiótoknak mondom, aki szerint Kanada egy szocialista pokol: persze, az egészségügy államosítva van, de legalább nem egy óriási birodalom több mint hétszáz katonai bázissal szerte a világon). Szóval noha a demográfia Kanadában enyhén szólva problematikus, addig Japán egy alapjában véve fenntarthatatlan társadalom. A japánok az egyik legokosabb emberek a világon, átlagosan 105-106 körül van az IQ-juk. A szibériai tundráról származnak, a rizstermesztéshez pedig átlagon felüli matematikai érzékre és intelligenciára van szükség, ami hozzájárult ahhoz, hogy nagyfokú vizuális-térbeli intelligenciára tegyenek szert, mint etnikum. Vess egy pillantást a termékenységi rátájukra.  Az intelligens emberek termékenységi rátájának zuhanása azt jelenti, hogy ezek az emberek érzékelték, hogy a környezetük válság felé halad – és egy válságban minél kevesebb gyermeket kell etetnie az embernek, annál jobb. Ha hosszú zord évszakra vagy ínséges termésre van kilátás, az intelligens emberek között csökken a termékenységi ráta. Tehát egy ilyen jelenségnek hatalmas  ,,Ó, te ó ég!” – élményt kellene kiváltania az egész társadalmunkból.

Egy ideje szemezgetek az elképzeléssel, miszerint az európaiak a két világháború miatt nem látták több értelmét a gyermekvállalásnak. Mi értelme azt a rengeteg energiát, erőforrást és érzelmi kötődést a felnevelésükbe fektetni csak azért, hogy a kisfiuk végül felrobbanjon, darabokra szakadjon, mustárgázt szívjon vagy visszaváltozzon a porrá, amelyből vétetett és elfújja a nyugati szél? Csak azért, hogy a kislányuk beleszeressen egy férfibe, aki rámosolyog és tiszteleg, miközben matrózdalokat dúdolva távolodik egy szürke hajón, amely egy idegen országba viszi azért, hogy beleszántsák annak idegen talajába? Minek? A második világháború után persze egy baby-boom és egy baby-bust következett.

A jóléti állam után az emberek kezdték megérezni a jelentős gazdasági diszlokáció előszelét. A hatalmon lévők pedig az évtizedek alatt, amióta a születési ráták zuhannak, egyetlenegyszer sem mondták, hogy: ,,A francba, az intelligens emberek egyre kevesebb gyermeket vállalnak – valamit pokolian elrontottunk, muszáj lesz valamiképp helyrehozni!”

Egy emberi társadalom két legfontosabb erőforrása az intelligencia – a nyers, genetikus intelligencia – és az empátia. Az empátiához tizenhárom elkülönült agyi terület összehangolt működése szükséges, amit szerintem szinte lehetetlen kifejleszteni, ha az ember nem tanulja meg gyermekkorában. Az empátia emellett valamelyest összefügg az intelligenciával – okos emberből pedig általánosságban kevesebb van, mint buta.

Okos emberekre van szükség a gazdaság működtetéséhez, a bőség, a vagyon megteremtéséhez. Amerikában a lakosság alsó fele összesen kevesebb, mint három(!) százalékát fizeti a teljes szövetségi adóbevételnek. Ennek nyilván a jövedelemhez van köze, a jövedelem pedig nagyon szoros kapcsolatot mutat az IQ-val. Tehát amikor egy országban nagyon sok buta ember él, az okosak pedig nem vállalnak gyermeket, a rendszer össze fog omlani. Az okos emberek termelik meg azt a vagyont, amit a jóléti intézkedéseken és más újraelosztó mechanizmusokon keresztül az állam a butákhoz áramoltat, akik így több gyermeket szülhetnek; arra késztetve az okos embereket, hogy kevesebb gyermeket vállaljanak, elindítva a rendszer összeomlásához vezető halálos spirált.

Ennek a hatalmas ,,A francba!”-pillanatnak évtizedekkel ezelőtt kellett volna beütnie, amikor az intelligens emberek között zuhanni kezdett a termékenységi ráta. Miért kezdett zuhanni? Mert az intelligens emberek előre terveznek és felismerték a közeledő nehézségeket. Mint K-szelekciós organizmus, amelynek valaha túl kellett élnie a telet, az intelligens emberek utódszáma csökken, amikor az erőforrások mennyisége szűkösebbé válik. Az okos emberek akkor vállalnak több gyermeket, amikor az erőforrások száma nő – például a II. Világháború utáni Amerikában, ahol heti negyven óra munkából egy férfi el tudott tartani egy feleséget, egy házat, egy autót és öt vagy hat gyermeket, mert az adók és a szabályozások; az állami beavatkozás szintje nagyon alacsony volt a gazdaságban.

Ezzel a figyelmeztető jellel, ezzel az óriási ,,Te jó ég!”-élménnyel a társadalomnak akkor kellett volna szembenéznie, amikor én voltam gyerek. A hatvanas évek közepén, de a hetvenes években már egész biztosan létező jelenség volt. Nem tették. Nem vették figyelembe, mert a hatalmon lévőknek a jelek szerint nincsenek ilyen ,,Te jó ég!”-pillanataik. Immunisak rájuk, nem érzik át őket sem amikor döntéseket hoznak, sem miután meghozták őket. Hol vannak Obama könyvei és újságcikkei tele megbánással arról, hogy: ,,Úristen, mi poklot műveltem? Keresztülvittem egy intézkedést, amely embertömegeket fosztott meg az orvosuktól és a biztosítási terveiktől, hatalmas felfordulást okoztam az emberi szükségletek egyik legérzékenyebb és legjelentősebb területén! Mit tettem? Nem ezt ígértem, az ígéreteknek pontosan az ellentéte történt – a francba!”

A politikusok hallgatnak a bevándorlásról is, senki sem említi, hogy ,,Ez a tömeges bevándorlás a harmadik világból tényleg nem úgy halad, ahogyan terveztük – ez nem integráció, ez nem gazdagító, ez elkergeti a fehér embereket a saját szomszédságaikból, instabilitást okoz, gyújtópontja a terrorizmusnak, no-go zónákat teremt és hatalmas terhet ró a szociális szolgáltatásokra!”

Újabban hónapokat kell várni egy orvosi időpontra, az iskolák némelyike pedig nevetségesen túlzsúfolttá vált és bábeli nyelvzavar uralkodik benne, ilyen körülmények között szinte lehetetlen jó minőségben tanítani. Az ingatlanárak az egekbe szöktek, mert ha természetes úton nő a népesség, akkor van idő új házakat építeni addigra, mire a gyermekek felnőnek, de mikor százezrek áramlanak be minden évben, a hirtelen kereslet felpumpálja az árakat. A bérek az elmúlt évtizedekben stagnáltak vagy sok formában zuhantak, a tinédzserek pedig többé nem kapnak munkát, mert a tömeges harmadik világbeli bevándorlásnak köszönhetően sok diákmunkát vagy automatizálnak, vagy felnőtteknek adnak, hiszen a diákok hat-tizenkét hónapon belül úgyis felmondanak, az olcsó harmadik világbeli migráns azonban terhelhető és ott marad.

Az állam fedezetlen kötelezettségei ezen a ponton több, mint kétszázmillió dollárt tesznek ki. Abszurd összeg, amit nyilvánvalóan képtelenség előteremteni, még az infláció sem jöhet szóba. Venezuelában az infláció most érte el a háromezer százalékot. Az emberek eladják vagy elajándékozzák a gyermekeiket, mert nem tudják etetni őket; Venezuelában 75 centért orális szexet kapsz egy kisgyermektől, borzalom! Középkorú nők szöknek át Kolumbiába, hogy kétségbeesetten árulják a testüket mint kurvák, mint prostituáltak azért, hogy élelmiszert vehessenek a családjuknak. Azok, akik támogatták Chavezt, akik támogatták Venezuela gazdaságának államosítását, akik támogatták a szocializmust Venezuelában – volt akár csak egyetlenegy ,,Ó, te jó ég!”-pillanatuk? Kirázta őket a hideg csak egyszer is ennek a tudatától? ,,Te jó ég, azt hittem minden nagyszerű lesz, mostanra pedig a korábbi szegények nyomorult koldusokká váltak! Azt hittem, fel fogom szabadítani a nőket, most pedig úgy élnek, mint a középkori a szexrabszolgák! Azt hittem, jobb egészségügyi ellátás lesz, most pedig…!” – Keressetek rá a venezuelai kórházakra, olyanok, mint valami garázsvásár a Stranger Things-beli fejjel-lefelé világból.

Átéltek ezek az emberek egyetlen ,,Te jó ég”-pillanatot is? Vagy a feministák, akik a nők boldogságát tűzték ki célul, a nők pedig évtizedről évtizedre egyre boldogtalanabbak lettek? Ma a középkorú amerikai nők negyede antidepresszánsokat szed. Vagy azok, akik kitalálták, hogy az egyetemek kapui nyitva álljanak boldog-boldogtalan előtt – most pedig itt ez a rengeteg eladósodott diplomás, akik egy papírzacskóból sem tudnák logikus érvekkel vagy tudományos kutatással megtalálni kiutat, miközben a szólásszabadság haldoklik, az erőszak pedig terjed.

Van valaki rajtunk, kisebbségen – az olykor boldog kisebbségen – kívül, aki átéli ezeket az ,,Ó, a francba!” pillanatokat? Van-e valaki, aki elborzadva és megbánással gondol vissza az egész jóléti állam ötletére? A jóléti államnak el kellett volna tüntetnie a szegénységet – mostanra megszilárdította és meghosszabbította azt az adósságokon keresztül. Az adósság nem több, mint elhalasztott, időben kitolt szegénység. Sokkal nagyobb a szegénység most, mint a jóléti állam előtt volt, ráadásul foglalkoztatás-rezisztens1 személyiségű emberek teljes generációi láttak azóta napvilágot. (Ez egy létező technikai fogalom.)

Átélte bármelyik politikus ezt az ,, A francba” élményt? ,,A Közép-Kelet ügyeinek manipulálása, az észak afrikai és egyéb vezetők megbuktatása… a francba! Te jó ég, ez a tömeges bevándorlás a harmadik világból; te jó isten, ez az egész menekült-átverés!”

,,A francba, eltérő termékenységi ráták a különböző csoportok között; Istenem ez a jóléti állam; te jó ég, azok a 60-as évek, amikor Amerika úgy döntött, hogy a tanárokat gyakorlatilag nem lehet többé kirúgni!” – Visszanéz valaki az összeomló oktatásra, hangoztatja bárki is, hogy ez egy rossz ötlet volt?

Ez igazán furcsa paradox, de én itt most abbahagyom. Kíváncsi vagyok a véleményetekre erről az egészről. Az a helyzet ebben a társadalomban, a történelemben, talán a személyes életetekben is – sőt, talán legfőképpen ott – hogy az ember vagy átéli, kimondja és tettbe ülteti ezeket az ,,Ó, te jó ég, a pokolba!” pillanatokat; vagy hamarosan a pokolban fog élni.

The post Stefan Molyneux – Az ‘Ó, a francba’ pillanat appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/24147-2/feed/ 0 24147
Hans-Hermann Hoppe – Rothbardi etika https://ellenpropaganda.com/rothbardi-etika/ https://ellenpropaganda.com/rothbardi-etika/#comments Mon, 04 Dec 2017 14:28:50 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24121 A társadalmi rend kérdése Robinson Crusoe egyedül, a szigetén azt csinál, amit csak akar. Esetében egyszerűen nem merülnek fel a rendkövető emberi magatartás – a társadalmi együttműködés – szabályaival kapcsolatos kérdések. Ez a kérdés természetesen csak akkor merülhet fel, ha megérkezik egy második személy, Péntek is a szigetre – de a kérdés még akkor is...

The post Hans-Hermann Hoppe – Rothbardi etika appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 37 perc

A társadalmi rend kérdése

Robinson Crusoe egyedül, a szigetén azt csinál, amit csak akar. Esetében egyszerűen nem merülnek fel a rendkövető emberi magatartás – a társadalmi együttműködés – szabályaival kapcsolatos kérdések. Ez a kérdés természetesen csak akkor merülhet fel, ha megérkezik egy második személy, Péntek is a szigetre – de a kérdés még akkor is javarészt irreleváns marad mindaddig, amíg nem áll fenn szűkösség. Tegyük fel, hogy ez a sziget az Édenkert. A külvilág minden jószága korlátlan bőségben rendelkezésükre áll. Ezek „szabad javak,” mint ahogy normális esetben „szabad” jószág a levegő is, amit belélegzünk. Bármit is tegyen Crusoe ezekkel a javakkal, cselekedetei nem befolyásolják sem a számára elérhető jövőbeli kínálatukat, sem a Péntek számára elérhető jelenlegi vagy jövőbeli kínálatukat (és vice versa). Tehát lehetetlen, hogy Crusoe és Péntek valaha konfliktusba kerüljenek e javak használatával kapcsolatban. A konfliktus csak akkor válik lehetségessé, ha a javak szűkösek, és csak ekkor merülhet fel az olyan szabályok megalkotásának kérdése, amelyek lehetővé teszik a rendkövető, konfliktusmentes társadalmi együttműködést.

Az Édenkertben mindössze két szűkös jószág létezik: egy személy fizikai teste és annak állóhelye. Crusoe és Péntek csak egyetlen testtel rendelkeznek, és egy időben csak egyetlen helyen állhatnak. Tehát Crusoe és Péntek még az Édenkertben is konfliktusba kerülhet: nem foglalhatják el egyszerre ugyanazt az állóhelyet anélkül, hogy ezzel ne kerüljenek fizikai konfliktusba egymással. Ennek megfelelően még az Édenkertben is szükségesek a rendkövető társadalmi magatartásra vonatkozó szabályok – az emberi testek helyénvaló elhelyezkedését és mozgását illető szabályok. Az Édenkerten kívül, a szűkösség birodalmában pedig szükségesek azok a szabályok, amelyek nem pusztán a személyes testek használatát szabályozzák, hanem mindenét, ami szűkös, hogy minden lehetséges konfliktus elkerülhető legyen. Ez a társadalmi rend kérdése.

A megoldás:
Az eredeti birtokbavétel és a magántulajdon gondolata

Számos állítólagos megoldást fogalmaztak meg a társadalmi és politikai bölcselet történelme során a társadalmi rend kérdésére, és az egymást kölcsönösen kizáró indítványok sokasága hozzájárult ahhoz a tényhez, hogy napjainkban gyakran hiábavaló ábrándnak tekintik az egyetlen „helyes” megoldás kutatását. Viszont ahogyan azt demonstrálni fogom, van egy helyes megoldás; ennélfogva semmi okunk nincs engedni az erkölcsi relativizmusnak. Nem én fedeztem fel ezt a megoldást, és ami azt illeti, nem is Murray Rothbard. Valójában a megoldás évszázadok óta, ha nem sokkal régebb óta ismert. Murray Rothbard „pusztán” annak köszönheti a hírnevét, hogy ismét felfedezte ezt a régi és egyszerű megoldást, és világosabban, meggyőzőbben fogalmazta azt meg, mint bárki előtte.

Hadd kezdjem azzal, hogy felvázolom a megoldást – először az Édenkert különleges esetére, majd a mindent átható szűkösség „valódi” világára alkalmazva – majd áttérek annak magyarázatára, hogy miért ez a megoldás, nem pedig bármelyik más a helyes.

Az Édenkertben az az egyszerű szabály biztosítja a megoldást, amely előírja, hogy mindenki oda helyezi vagy mozgatja a testét, ahová szeretné, feltéve, hogy senki más nem áll már ott és foglalja el ugyanazt a helyet. Az Édenkerten kívül, a mindent átható szűkösség birodalmában a következő szabály biztosítja a megoldást: Mindenki tényleges tulajdonosa saját fizikai testének, illetve az összes olyan helynek és természetadta jószágnak, amit elfoglal és saját testével használatba vesz, feltéve, hogy senki más nem foglalta már el vagy használta ugyanazt a helyet és jószágot előtte. Az „eredetileg birtokba vett” helyek és javak tulajdonlása magába foglalja a tulajdonos jogát ahhoz, hogy úgy használja és alakítsa át ezeket a helyeket és javakat, ahogyan csak jónak látja, feltéve, hogy ezzel nem változtatja meg kéretlenül egy másik személy által eredetileg birtokba vett helyeket és javakat. Különösen, miután egy helyet vagy jószágot először birtokba vettek azáltal, hogy (John Locke kifejezésével élve) „elegyítették vele a munkájukat,” csak úgy lehet megszerezni ezeket a helyeket és javakat, ha önként, szerződésesen átruházzák azok tulajdonjogát egy előző tulajdonosról egy későbbire.

A széleskörben elterjedt erkölcsi relativizmus fényében érdemes kihangsúlyozni, hogy az elképzelés, miszerint az eredeti birtokbavétel és a magántulajdon a társadalmi rend kérdésének megoldása, teljes összhangban áll az erkölcsi „intuícióinkkal.” Vajon nem egyszerűen abszurd azt állítani, hogy egy személy ne legyen tényleges tulajdonosa saját testének és azoknak a helyeknek és javaknak, amiket eredetileg, azaz bárki más előtt birtokba vett, használt, és/vagy megtermelt a teste használatával? Ki más lenne a tulajdonosuk, ha nem ő? Talán nem ugyanúgy nyilvánvaló, hogy az emberek elsöprő többsége – a gyermekeket és a primitíveket beleértve – ezeknek a szabályoknak megfelelően viselkedik, méghozzá kérdés nélkül, magától értetődően?

Bármennyire is fontos, az erkölcsi intuíció nem bizonyíték. Azonban van bizonyíték arra, hogy az erkölcsi intuíciónk helyes.

A bizonyítékot kétféleképp lehet felvázolni. Egyrészről felvázolható azzal, hogy rávilágítunk a következményekre, amelyek abból fakadnának, ha az ember tagadná az eredeti birtokbavétel és a magántulajdon intézményeinek érvényességét: Ha egy A személy nem volna tulajdonosa saját testének, azoknak a helyeknek és javaknak, amelyeket ezzel a testtel vettek eredetileg birtokba és/vagy állítottak elő, illetve azoknak a javaknak, amelyeket önkéntes (szerződéses) módon szerzett egy másik, előzetes tulajdonostól, akkor csak két alternatíva létezik. Vagy egy másik, B személyt kell elismerni A teste, illetve az A által birtokba vett, előállított vagy megszerzett helyek és javak tulajdonosának, vagy máskülönben minden személyt, A-t és B-t kell mindent test, hely és jószág egyenlő társtulajdonosának tekinteni.

A az első esetében B rabszolgája és kizsákmányolásának célpontja lenne. B lenne A testének tulajdonosa, illetve az összes helynek és jószágnak, amit A birtokba vett, előállított és megszerzett, de A cserébe nem volna B testének és mindannak a helynek és jószágnak a tulajdonosa, amit B vett birtokba, állított elő és szerzett meg. Tehát e szabályt alkalmazva a személyek két kategorikusan különböző osztálya jön létre – Untermenschen, mint A, és Übermenschen, mint B – akikre különböző „törvények” vonatkoznak. Eszerint el kell vetni ezt a szabályt, mint ami egy minden emberre (eszes, racionális lényre) egyenlően alkalmazható emberi etika. Már a kezdetekkor látható bármi ilyen szabályról, hogy nem egyetemesen elfogadható, és ebből fakadóan nem lehet törvény. Ahhoz, hogy egy szabály a törvény rangjára törekedhessen – hogy igazságos szabály lehessen – szükséges, hogy a szabály mindenkire egyenlően és egyetemesen vonatkozzon.

A második, az egyetemes és egyenlő társtulajdonlás esete eleget tesz a mindenki számára egyenlő törvény követelményének. Viszont ez az alternatíva egy másik, még súlyosabb hibától szenved, hiszen ha a gyakorlatba ültetnék, a teljes emberiség azonnal elpusztulna. (És mivel minden emberi etikának lehetővé kell tennie az emberiség túlélését, el kell utasítani ezt az alternatívát.) Egy személy minden cselekedete megköveteli bizonyos szűkös eszközök (minimum a személy testének és az állóhelyének) használatát, de ha mindenki minden jószág társtulajdonosa, akkor soha sehol senkinek nem volna megengedve, hogy bármit is tegyen, hacsak nem tett szert előzőleg az összes többi társtulajdonos beleegyezésére. Viszont hogyan adhatná bárki is a beleegyezését, ha nem kizárólagos tulajdonosa a testének (hangszálait beleértve), amivel kifejezésre juttathatja a beleegyezését? Igazából először mások beleegyezésére volna szüksége ahhoz, hogy engedélyt kapjon sajátja kifejezésére, de ezek a mások nem adhatják a beleegyezésüket, mielőtt nem tesznek szert az övére, és így tovább.

Az „egyetemes kommunizmus” praxeológiai lehetetlenségének felismerésével – ahogyan Rothbard nevezte ezt a javaslatot – azonnal el is érkezünk az alternatív módhoz, amivel bemutatható, hogy az eredeti birtokbavétel és a magántulajdon a társadalmi rend kérdésének egyetlen helyes megoldása. Azt, hogy vannak-e jogai az embereknek, és ha igen, mifélék, csak érvelés (propozicionális csere) folyamán lehet eldönteni. Az igazolás – a bizonyítás, a feltételezés, a cáfolás – argumentatív igazolás. Performatív ellentmondásba keveredik az, aki tagadja ezt az állítást, mivel a tagadása önmagában is érvnek minősülne. Még egy erkölcsi relativistának is el kell fogadnia ezt az első propozíciót, amire úgy hivatkoznak: az érvelés a priorija.

Két szükségszerű konklúzió következik az érvelés a priorijának tagadhatatlan elfogadásából – axiomatikus státuszából. Először is következik belőle, hogy a szűkösségből fakadó konfliktus problémájának milyen körülmények között nincsen racionális megoldása. Tegyük fel, hogy Crusoe és Péntek fentebbi forgatókönyvében Péntek nem egy ember, hanem egy gorilla neve. Crusoe nyilvánvalóan épp úgy konfliktusba keveredhet Péntekkel, a gorillával a testét és annak állóhelyét illetően, mint Péntekkel, az emberrel. A gorilla talán el szeretné foglalni ugyanazt a helyet, amit Crusoe foglal el. Ebben az esetben – legalábbis ha a gorilla olyan entitás, amilyennek a gorillákat ismerjük – a konfliktusuknak igazából nincsen racionális megoldása. Vagy a gorilla nyer, és felfalja, összezúzza vagy félretaszítja Crusoe-t (ez a gorilla megoldása) vagy Crusoe nyer, és megöli, megveri, elkergeti vagy megszelídíti a gorillát (ez Crusoe megoldása). Ebben a helyzetben az ember valóban beszélhet erkölcsi relativizmusról. Egyetérthetünk Alasdair MacIntyre, a relativista meggyőződés egy prominens filozófusának nézeteivel, aki egyik könyve címében azt kérdezi: Kinek az igazságossága? Melyik racionalitás? – Crusoe-é, vagy a gorilláé? A válasz attól függően fog különbözni, hogy melyik oldalra áll az ember. Viszont helyénvalóbb úgy beszélni erről a helyzetről, mint amiben egyszerűn nem merül fel az igazságosság és a racionalitás kérdése: mint egy extra-morális helyzetről. Péntek, a gorilla léte pusztán egy technikai kérdéssel, nem pedig egy erkölcsi kérdéssel szembesíti Crusoe-t.  Crusoe-nak nincs más választása, mint megtanulni, hogy miként irányítsa és kezelje sikeresen a gorilla mozdulatait, mint ahogy meg kell tanulnia, hogy miként irányítsa és kezelje a környezetében lelhető élettelen tárgyakat is.

Értelemszerűen az ember csak akkor beszélhet erkölcsi kérdésről, és csak akkor válik jelentőssé a kérdés, hogy létezik-e megoldás, ha egy konfliktus mindkét szereplője részt tud venni az érvelés folyamatában. Péntek csak akkor tekinthető racionálisnak és csak akkor van értelme a kérdésnek, hogy adható-e helyes megoldás a társadalmi rend kérdésére, ha fizikai megjelenésétől függetlenül (azaz függetlenül attól, hogy úgy néz-e ki, mint egy ember, vagy mint egy gorilla) képes az érvelésre (még akkor is, ha csak egyetlen egyszer tanúsította a képességét). Senkitől nem várható el, hogy választ adjon valakinek, aki sosem tett fel egy kérdést, vagy ami ennél is fontosabb, valakinek, aki sosem fejezte ki a saját relativisztikus nézőpontját egy érv formájában. Ebben az esetben erre a „másikra” nem lehet másképp tekinteni, és nem lehet őt máshogy kezelni, mint egy állatot vagy egy növényt, azaz mint egy extra-morális entitást. Csak akkor tartozunk ennek az entitásnak válasszal, és ennek megfelelően csak akkor lehetséges azt állítanunk, hogy a mi válaszunk a helyes a konfliktus mindkét résztvevője számára, ha ez a másik entitás elviekben szünetet tarthat a tevékenységében, akármi is legyen az, úgymond hátrálhat egy lépést, és „igennel” vagy „nemmel” válaszolhat valamire, amit az ember mondott.

Másodjára, az érvelés a priorijából következik, hogy semminek az érvényességét nem lehet az érvelés módszerével vitatni azok közül a dolgok közül, amit az érvelés folyamán az érvelés logikai és praxeológiai előfeltételének kell tekinteni anélkül, hogy az ember ne bonyolódjon belső (performatív) ellentmondásba. A propozicionális cserék nem szabadon lebegő propozíciókból, hanem egy konkrét emberi tevékenységből állnak. Az érvelés Crusoe és Péntek között megköveteli, hogy mindketten rendelkezzenek, és kölcsönösen elfogadják egymásról, hogy rendelkeznek a saját testük (az agyuk, a hangszálaik, stb.) feletti kizárólagos irányítással, illetve a testük által elfoglalt állóhellyel. Senki sem fogalmazhatna meg egy állítást és várhatná el, hogy a másik fél meggyőzze magát az állítás érvényességéről, vagy esetleg hogy tagadja azt és valami mást állítson, hacsak nem feltételezné elő és tekintené érvényesnek saját és ellenfele jogát teste és állóhelye kizárólagos irányításához. Ami azt illeti, pontosan az indítványozó és az ellenfele testéhez és állóhelyéhez való tulajdonjogának kölcsönös elfogadása az, ami minden propozicionális vitának a karakterisztikus jellemzője: hogy míg az ember talán nem ért egyet egy bizonyos propozíció érvényességével, ettől függetlenül egyetért azzal, hogy nem ért egyet.

Továbbá az ember saját testéhez és állóhelyéhez való tulajdonjogát a priori (vagy vitathatatlanul) igazoltnak kell tekintenie mind az indítványozónak, mind az ellenfelének. Annak, aki azt szeretné állítani egy ellenféllel szemben, hogy egy propozíció érvényes, már azt megelőzően előfeltételeznie kell saját és ellenfele kizárólagos irányítását a két személy saját teste és állóhelye felett, egyszerűen hogy azt mondhassa: „Azt állítom, hogy ez meg ez igaz, és kihívlak arra, hogy bizonyítsd a tévedésemet.” 1

Továbbá úgyszintén lehetetlen volna érvelésbe elegyedni és az érvek meggyőző erejére támaszkodni, ha nem volna megengedett, hogy az ember más szűkös eszközöket is tulajdonoljon (kizárólagosan irányítson) a saját teste és állóhelye mellett. Ha az embernek nem volt joga ehhez, akkor mindannyian azonnal elpusztulnánk, és egyszerűen nem létezne a szabályok igazolásának problémája. Tehát a más dolgokra vonatkozó tulajdonjogokat is érvényesnek kell előfeltételezni abból a tényből fakadóan, hogy életben van az ember. Egyetlen élő ember sem képes máshogy érvelni.

És ha az embernek nem engednék, hogy tulajdonolja ezeket a javakat és helyeket az eredeti birtokbavétel módszerével – azaz azzal, hogy objektív (interszubjektíven megállapítható) kapcsolatot teremt önmaga és egy bizonyos jószág és/vagy hely között, mielőtt bárki más tenné – és helyette a későn érkezőknek adnák e javak és helyek tulajdonjogát, akkor senkinek sem volna megengedett bármiféle jószág használata, hacsak nem biztosította magának előre a későn érkezők beleegyezését. De hogyan tudná egy későn érkező a beleegyezését adni egy korábban érkező cselekedeteihez? Továbbá minden későn érkezőnek szüksége lenne a még nála is később érkezők beleegyezésére, és így tovább. Azaz sem mi, sem elődeink, sem utódjaink nem lettek volna vagy lesznek képesek túlélni, ha az ember ezt a szabályt követi. Viszont ahhoz, hogy bárki a jövőben, a jelenben vagy a múltban érveljen bármi mellett, lehetségesnek kell lennie, hogy túléljen akkor és most; ehhez pedig nem tekinthetők a tulajdonjogok az érintett személyek száma tekintetében idő felett állónak és meghatározatlannak.

Ehelyett szükségszerűen úgy kell tekinteni a tulajdonjogokra, hogy meghatározott egyének a tér és az idő meghatározott pontján elvégzett cselekvéseiből származnak. Máskülönben lehetetlen volna, hogy bárki akármit is mondjon a tér és az idő egy meghatározott pontján, és hogy valaki más válaszolhasson. Performatív ellentmondás egyszerűen azt mondani, hogy figyelmen kívül hagyható vagy igazolatlan a magántulajdon etikájának első-használó-első-tulajdonos szabálya, hiszen ennek a kimondása előfeltételezi az egyén létét, mint egy független döntéshozó egység a tér és az idő egy adott pontján.

Egyszerű megoldás, radikális konklúziók:
Anarchia és Állam

Bármennyire is egyszerű a társadalmi rend kérdésének megoldása, és az emberek bármennyire is intuitíven elfogadják és alkalmazzák az imént felvázolt magántulajdon-etikát a hétköznapi életben, ez az egyszerű és nagy igényeket nem támasztó megoldás néhány meglepően radikális konklúzióval jár. Amellett, hogy igazolatlannak ítéli és megtiltja az összes olyan tevékenységet, mint a gyilkosság, az emberölés, a nemi erőszak, a birtokháborítás, a rablás, a betörés, a lopás és az átverés, a magántulajdon etikája úgyszintén inkompatibilis egy állam létezésével, mely definíciója egy intézmény, ami rendelkezik a végső döntéshozás (törvénykezés) feletti monopóliummal és/vagy az adóztatás jogával.

A klasszikus politikaelmélet – legalábbis Hobbestől kiindulva – az államot a magántulajdon etikájának érvényre juttatásáért felelős intézménynek tekintette. Azzal, hogy az államot igazságtalannak – sőt, egy „hatalmas bűnszervezetnek” – látta és anarchista következtetésekre jutott, Rothbard nem tagadta a magántulajdon-etika érvényre juttatásának szükségességét. Nem osztotta azoknak az anarchistáknak a nézetét, akiket tanára és mentora, Mises gúnyolt, akik azt hitték, hogy minden ember jó és békeszerető emberré változna, ha békén hagyják őket.

Épp ellenkezőleg, Rothbard teljes meggyőződéssel egyetértett Mises álláspontjával, miszerint mindig lesznek gyilkosok, rablók, gazemberek, szélhámosok, és a többi, a társadalmi élet pedig lehetetlen volna, ha nem büntetnék meg őket a fizikai erő használatával. Ehelyett Rothbard azt az állítást tagadta kategorikusan, miszerint a személy és a tulajdon védelmének jogából és szükségességéből következik az, hogy a védelmet a törvénykezés és adóztatás monopolistájának kellene jogosan vagy lehetne hatékonyan biztosítania. A klasszikus politikaelméletnek a magántulajdonosok közötti szerződéses egyezség eredményeként kellett beállítania az államot ahhoz, hogy ezt állítsa. Rothbard úgy érvel, hogy ezzel hamis és lehetetlen dologra vállalkoztak. Egyetlen állam sem jöhet létre szerződésesen; ennek megfelelően bemutatható, hogy egyetlen állam sem kompatibilis a magántulajdon jogszerű és hatékony védelmével.

Az eredeti birtokbavétel, a termelés vagy a korábbi és egy későbbi tulajdonos közötti cserén alapuló magántulajdonlás magába foglalja a tulajdonos jogát ahhoz, hogy exkluzív hatáskörrel rendelkezzen a tulajdona felett; és egyetlen magántulajdonos sem adhatja át a tulajdona feletti végső hatásköréhez és annak védelméhez való jogát valaki másnak, hacsak el nem adta vagy más módon át nem ruházta a tulajdonát (ami esetén valaki más rendelkezne exkluzív hatáskörrel felette). Kétségtelen, hogy minden magántulajdonos meríthet a munkamegosztás előnyeiből, és törekedhet tulajdona több és jobb védelmére a más tulajdonosokkal és a tulajdonukkal való együttműködésen át. Azaz minden tulajdonos vásárolhat, eladhat vagy máskülönben szerződésre léphet több vagy jobb tulajdonvédelmet illetően, és minden tulajdonos bármikor egyoldalúan beszüntetheti az efféle együttműködést másokkal, vagy megváltoztathatja partnereit. Tehát jogszerűen lehetséges és gazdaságilag valószínű, hogy szakosodott egyének és ügynökségek jelennének meg a védelem iránti kereslet kielégítése céljából, akik védelmet, biztosítást és arbitrációs szolgáltatásokat nyújtanának díj ellenében az önként fizető ügyfeleknek.

Míg könnyű látni a kompetitív védelemtermelők rendszerének szerződéses eredetét, elképzelhetetlen, hogy miképp léphetnének a magántulajdonosok olyan szerződésbe, ami visszavonhatatlanul (egyszer s mindenkorra) a szerződő fél személye és tulajdona feletti végső döntéshozás hatalmával, és/vagy az adóztatás hatalmával ruházza fel a másik felet. Azaz elképzelhetetlen, miképp fogadna el bárki valaha egy olyan szerződést, ami véglegesen megengedi, hogy valaki más döntsön arról, mit és mit ne tehessen a tulajdonával, hiszen ha elfogadja, azzal gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatja magát a végső döntéshozónak. Hasonlóképp elképzelhetetlen, hogy valaha valaki beleegyezzen egy olyan szerződésbe, ami megengedi az ember védelmezőjének, hogy egyoldalúan, a védelmezett beleegyezése nélkül döntsön az összegről, amit a védelemért kell fizetnie a védelmezettnek.

Az ortodox, azaz az államista politikai teoretikusok John Locke-tól James Buchanan-ig és John Rawls-ig azzal próbálták megoldani ezt az akadályt, hogy szükségmegoldásként használt „hallgatólagos,” „implicit” vagy „fogalmi” beleegyezésekhez, szerződésekhez vagy állami alkotmányokhoz folyamodtak. Viszont az összes ehhez hasonló, tipikusan szövevényes és zavaros próbálkozás csupán hozzájárult ahhoz az elkerülhetetlen konklúzióhoz, amit Rothbard is levont: Hogy lehetetlen magántulajdonosok között köttetett explicit szerződésből származtatni az állam igazolását, és ebből fakadóan az állam intézményét igazságtalannak, azaz egy erkölcsi hiba eredményének kell tekinteni.

Az erkölcsi hiba következményei:
Államizmus, és a szabadság és a tulajdon elpusztítása

Minden hiba költséges. Ez a természet törvényeivel kapcsolatos hibák esetén a legnyilvánvalóbb. Ha valaki hibázik a természet törvényeit illetően, nem lesz képes elérni a saját céljait. Viszont mivel az efféle kudarcot mindig a hibázó személynek kell elszenvednie, ebben a világban egyetemesen uralkodik a tanulásra és a hibák kijavítására irányuló vágy. Az erkölcsi hibák is költségesek. Viszont az előbbi esettel ellentétben a költségüket nem – legalábbis nem szükségszerűen – azoknak a személyeknek kell megfizetniük, akik elkövetik a hibát. Ami azt illeti, ez csak akkor lenne így, ha a szóban forgó hiba az a hit volna, miszerint mindenkinek joga van az adóztatáshoz és a végső döntéshozatalhoz mindenki más személyét és tulajdonát illetően. Egy társadalom, amelynek tagjai ebben hisznek, halálra lenne ítélve. Egyetemes halál és kipusztulás volna az ár, amit ezért a hibáért fizetniük kellene. Viszont a helyzet egészen más, ha a szóban forgó hiba a hit, miszerint egyedül egy intézménynek – az államnak – van joga az adóztatáshoz és a végső döntéshozatalhoz (ahelyett, hogy mindenkinek joga van, vagy – helyesen – hogy senkinek sincs joga ehhez). Egy társadalom, amelynek tagjai ebben hisznek – azaz abban, hogy különböző törvényeknek kell lenniük, amelyek egyenlőtlenül érvényesek az urakra és a jobbágyokra, az adóztatókra és a megadóztatottokra, a törvényhozókra és a törvényt betartókra – valójában képes létezni és fennmaradni. Ezért a hibáért is fizetni kell. De nem fizet érte egyenlően mindenki, aki hisz benne. Ehelyett néhányan fizetni fognak érte, míg mások – az állam ügynökei – valójában hasznot fognak húzni ebből a hibából. Tehát ebben az esetben hibás lenne a tanulás és a hiba kijavításának egyetemes vágyát feltételezni. Épp ellenkezőleg, ebben az esetben azt kell feltételezni, hogy ahelyett, hogy megismernék és terjesztenék az igazságot, néhány embernek folyamatosan érdekében fog állni, hogy hazudjon, azaz hogy hamisságokat támogasson és terjesszen, még ha ő maga is tudja, hogy az hamisság.

Mindenesetre, mik az állam intézményének igazságosságába vetett hit hibájának és/vagy hazugságának a „vegyes” következményei, és mi az egyenlőtlen ár, amit meg kell fizetni érte?

Amint helytelenül igazságosnak fogadják el a kormány – a törvénykezési monopólium és az adóztatás hatalmának – elvét, illuzórikus az állami hatalom korlátozásának, illetve az egyéni szabadság és tulajdon védelmezésének bármilyen elképzelése. Ehelyett a monopólium égisze alatt folyamatosan növekedni fog az igazság és a védelem ára, minősége pedig folyamatosan zuhanni fog. Az adókból fizetett védelmi ügynökség – a vagyonelkobzó vagyonvédelmező – egy teljes ellentmondás és elkerülhetetlenül több adókhoz, kevesebb védelemhez fog vezetni. Ha – ahogyan néhány klasszikus liberális államista javasolta – a kormány kizárólag a fennálló magántulajdonjogok védelmére korlátozná a tevékenységét, akkor is felmerülne annak a kérdése, hogy mennyi védelmet állítsanak elő. Az önérdektől és a munka kényelmetlenségétől vezérelve (mint mindenki más), viszont az adóztatás egyedi hatalmával felruházva egy állami ügynök válasza mindig ugyanaz lesz: a védelmi kiadások maximalizálása – és egy nemzet szinte teljes vagyonát fel tudná élni a védelem költsége – és ugyanekkor a védelem előállításának minimalizálása. Minél több pénzt tud elkölteni valaki, és minél kevesebbet kell dolgoznia, annál jobban jár.

Továbbá a törvényhozás monopóliuma elkerülhetetlenül az igazságosság és a védelem minőségének egyenletes hanyatlásához fog vezetni. Ha a kormányon kívül senki sem gyakorolhat hatást az igazságosságra, meg fogják rontani az igazságosságot a kormány javára, az alkotmányoktól és a legfelsőbb bíróságoktól függetlenül. Az alkotmányok és a legfelsőbb bíróságok állami alkotmányok és ügynökségek, és kivétel nélkül a megfontolás alatt álló intézmény ügynökei fognak dönteni az állami tevékenység bárminemű korlátozásáról. Ahogyan az megjósolható, folyamatosan meg fogják változtatni a tulajdon és a védelem definícióját, és folyamatosan ki fogják terjeszteni a törvényhozás hatókörét a kormány javára, amíg végül eltűnik az egyetemes és megváltoztathatatlan emberi jogok – és kiváltképp a tulajdonjogok – elképzelése, és átveszi a helyét a törvény, mint az állam által alkotott jogszabályok, illetve a jogok, mint az állam által biztosított engedélyek elképzelése.

Mindannyian szemtanúi lehetünk az eredményeknek, melyeket Rothbard egytől egyig megjósolt. A tulajdonosokat és a termelőket sújtó adóteher folyamatosan növekedik, ami mellett eltörpül a rabszolgák és a jobbágyok gazdasági terhe. Az államadósság – és ebből következően a jövőbeli adók – szédítő magasságokba emelkedtek. Egyre magasabbra tornyosuló papírtörvények szabályozzák a magánélet, a tulajdon, a kereskedelem és a szerződés minden részletét. Viszont az egyetlen dolgot, ami valaha a kormány feladata lett volna – az élet és a tulajdon védelmét – nem végzi el. Épp ellenkezőleg, minél magasabbra nőttek a szociális, köz- és nemzetvédelem kiadásai, annál inkább elsorvadtak a magántulajdonjogaink, annál inkább elkobozták, elrabolták, elpusztították és elértéktelenítették a tulajdonunkat. Minél több papírtörvényt hoztak, annál nagyobbra nőtt jogbizonytalanság és az erkölcsi kockázat, a rend és a törvény helyét pedig átvette a törvénytelenség. A belföldi bűnözők és a külföldi agresszorok elleni védelem helyett a kormányunk – a tömegpusztító fegyverek hatalmas arzenáljával felfegyverkezve – agresszorként viselkedik minden új Hitler vagy gyanított Hitler-szimpatizáns ellen a világ minden táján a „saját” területén kívül. Röviden, míg egyre védtelenebbé, elszegényedettebbé, fenyegetettebbé és kiszolgáltatottabbá váltunk, az állami uralkodóink egyre korruptabbá, arrogánsabbá és veszélyesen felfegyverzetté váltak.

A moralitás visszaállítása:
A felszabadulásról

Mi tehát a teendő? Rothbard nem pusztán rekonstruálta a szabadság etikáját és felfedte, hogy a jelenlegi posványos helyzet az államizmus eredménye; úgyszintén megvilágította nekünk a moralitás visszaállításához vezető utat.

Mindenekelőtt rámutatott arra, hogy az államok – bármennyire is hatalmasnak és legyőzhetetlennek tűnnek – a létezésüket végső soron az eszméknek köszönhetik, és mivel az eszmék elviekben azonnal megváltozhatnak, gyakorlatilag az államok is egyik napról a másikra összeomolhatnak és elpusztulhatnak.

Az állam képviselői mindig és mindenhol csupán az általuk uralt népesség egy apró kisebbségét alkotják. Ennek az oka olyan egyszerű, amennyire fundamentális: száz parazita kényelmesen el tud éldegélni, ha ezer értékteremtő gazdatest vérét szívja, de ezer parazita nem élősködhet kényelemben csupán száz gazdatesten. Viszont ha az állam ügynökei csupán a népesség egy apró kisebbségét alkotják, akkor hogyan kényszeríthetik az akaratukat a népességre, és hogyan úszhatják meg ezt? A válasz, amit Rothbard, illetve őt megelőzően de la Boétie, Hume és Mises adott: kizárólag úgy, hogy az alattvaló populáció többsége önként együttműködik az állammal. De hogyan szerezheti meg az állam ezt az együttműködést? A válasz: kizárólag ha és amennyiben a populáció többsége hisz az állami uralom legitimitásában. Ez nem azt jelenti, hogy a populáció többségének egyet kell értenie minden egyes állami intézkedéssel. Ami azt illeti még akár azt is hiheti, hogy az állam számos intézkedése hibás, vagy egyenesen megvetendő. Viszont a populáció többségének hinnie kell az állam – mint olyan – intézményének igazságosságában, és ebből következően ha rosszra is fordul egy adott kormány, a hibái csupán véletlen balesetnek minősülnek, amit el kell fogadni és el kell viselni a kormány intézménye által biztosított nagyobb jó érdekében.

De hogyan hiheti ezt el a populáció többsége? A válasz: az értelmiségiek segítségével. A régi időkben ez azt jelentette, hogy megpróbál szövetségre lépni az állam és az egyház. A modern időkben ez – egy sokkal hatásosabb eszközzel – azt jelenti, hogy az oktatás államosításán keresztül: az állam által üzemelt vagy az állam által támogatott iskolák és egyetemek segítségével. Az értelmiségi szolgáltatások iránti piaci kereslet nem kimondottan magas, és nem túl biztos és stabil. Az értelmiségiek a tömegek értékítéletének és választásainak lennének kiszolgáltatva, a tömegeket pedig általában nem érdeklik az intellektuális filozófiai kérdések. Az állam viszont – jegyzi meg Rothbard – otthont biztosít a tipikusan túlhízott egójuknak, és „hajlandó meleg, biztos és állandó priccset biztosítani az értelmiségieknek az apparátusában, egy biztos jövedelmet és a presztízs teljes vértezetét.” Az igazság az, hogy a modern demokratikus állam az értelmiségiek hatalmas túlkínálatát teremtette meg.

Ez az elszállásolás természetesen nem biztosítja a „helyes” – államista – gondolkodást; és amennyire jól és általában túlfizetik őket, az értelmiségiek folyamatosan panaszkodni fognak azért, hogy milyen kevéssé értékelik az ó-de-fontos munkájukat a hatalmon levők. De kétségtelenül segít a „helyes” konklúziók elérésében, ha az ember tudatára ébred annak, hogy az állam nélkül – az adóztatás és a törvényhozás intézménye nélkül – talán munka nélkül maradna, és esetleg a kézi gázpumpa működtetésével kellene szerencsét próbálnia ahelyett, hogy olyan életbevágóan fontos problémákkal foglalkozna, mint az elidegenedés, az egyenlőség, a kizsákmányolás, a társadalmi nemek és a nemi szerepek dekonstrukciója, vagy az eszkimók, a hopik és a zuluk kultúrája. Továbbá ha valamelyikük nem érzi, hogy eléggé megbecsüli őt ez vagy az a jelenleg regnáló kormány, még mindig arra a következtetésre jut, hogy a változás egyedül egy másik kormánytól jöhet, és kétségtelenül nem a kormány mint olyan intézményének legitimitása ellen indított támadástól. Tehát aligha meglepő az empirikus tény, hogy a kortárs értelmiségiek elsöprő többsége szélsőbalos, és még a legkonzervatívabb vagy szabadpiaci értelmiségiek, mint például Friedman vagy Hayek is alapjában véve filozófiailag államisták.

Az eszmék fontosságának, illetve az értelmiségiek, mint az állam és az államizmus testőrei szerepének felismeréséből következik, hogy a felszabadulás – az igazságosság és a moralitás visszaállítása – folyamatának leginkább döntő szerepe azokra hárul, akiket értelmiségellenes értelmiségieknek nevezhetünk. De vajon képesek-e delegitimálni ezek az értelmiségellenes értelmiségiek az államot a közvélemény szemében, ha a kollégáik elsöprő többsége államista, és mindent megtesznek, ami a hatalmukban áll, hogy elszigeteljék és hiteltelenítsék, hogy szélsőségesnek és őrülnek bélyegezzék őket? Az idő szűke csak néhány rövid megjegyzést enged e létfontosságú kérdéssel kapcsolatban.

Mindenekelőtt az embernek számolnia kell kollégái ádáz ellenállásával. Ahhoz, hogy ezt leküzdje, rendkívül fontos nem a közgazdaságtanra és a haszonelvűségre, hanem az etikára és az erkölcsi érvekre építenie az álláspontját, hiszen egyedül az erkölcsi meggyőződés biztosítja az ideológiai harchoz szükséges bátorságot és erőt. Keveseket inspirál, és kevesen hajlandók áldozatokat hozni, ha amit elleneznek, az pusztán hiba és pazarlás. Nagyobb inspirációra és bátorságra lehet szert tenni annak tudásából, hogy az ember a gonosz és a hazugságok ellen küzd. (Ehhez rövidesen visszatérek.)

Másodszor, fontos ráébredni arra, hogy az embernek nem kell meggyőznie a kollégáit, azaz a mainstream értelmiségieket. Ahogyan azt Thomas Kuhn bemutatta, ez a természettudományokban is igen ritka dolog. A társadalomtudományokban pedig szinte ismeretlen jelenség, hogy a befutott értelmiségiek megváltoztassák a nézeteiket. Ehelyett az embernek az intellektuálisan még el nem kötelezett fiatalságra kellene összpontosítania az erőfeszítéseit, akik kiváltképp fogékonyak az erkölcsi érvekre és az erkölcsi alaposságra az idealizmusuk következtében. Hasonlóképpen, az akadémiát megkerülve kell megszólítania a nagyközönséget (azaz a tanult laikusokat), amely táplál valamennyi értelmiségellenes előítéletet, amit az ember megcsapolhat.

Harmadszor, az állam elleni morális támadáshoz visszatérve, létfontosságú belátni, hogy semmilyen kompromisszum nem köthető az elmélet szintjén. Nyilván, az embernek nem kell elutasítania az együttműködést azokkal, akik nézetei végső soron tévesek és zavarosok, feltéve, hogy a céljaikat világosan és egyértelműen a társadalom államtalanításának helyes irányába tett lépés kategóriájába lehet sorolni. Például az ember nem akarná visszautasítani az együttműködést azokkal, akik tíz százalékos egykulcsos jövedelemadót szeretnének bevezetni (viszont nem kívánna együttműködni például azokkal, akik ezt a forgalmi adó növelésével kombinálnák a semlegesség érdekében). Viszont az efféle együttműködésnek semmilyen körülmények között nem szabadna az ember saját alapelvének elárulásával járnia vagy ahhoz vezetnie. Az adóztatás vagy igazságos, vagy nem. Ha viszont egyszer igaznak fogadjuk el, hogyan szegülhetnénk szembe annak az emelésével? A válasz természetesen az, hogy sehogy!

Máshogy fogalmazva, a kompromisszum az elméleti szinten – mint amit az olyan, mérsékelt szabadpiacpártiak esetén látunk, mint Hayek vagy Friedman, vagy akár az úgynevezett minarchisták esetén – nem csupán filozófiailag hibás, hanem emellett a gyakorlatban hatástalan, és valójában kontraproduktív. Az állami uralkodók és az államista ideológia könnyen átveheti – és át is veszi – majd bekebelezheti az eszméiket. Hiszen milyen gyakran halljuk manapság az államistáktól az államista agenda védelmében, hogy „még Hayek (vagy Friedman) is azt mondja,” vagy „még Hayek (vagy Friedman) sem tagadja, hogy ezt és ezt az államnak kell elvégeznie!” Ők személy szerint talán nem lennének boldogok emiatt, de tagadhatatlan, hogy a munkájuk önmagát kínálja e célra, és ebből következően valójában hozzájárultak az állami hatalom folyamatos és szakadatlan növekedéséhez.

Más szóval  az elméleti kompromisszum vagy a fokozatosság csak az államizmus hamisságának, gonoszságának és hazugságainak állandósításához fog vezetni, és egyedül az elméleti tisztaság, a radikalizmus és a meg nem alkuvás vezethet és fog elvezetni először a fokozatos reformhoz és javuláshoz, majd a végső győzelemhez. Ennek megfelelően egy értelmiségellenes értelmiségként – a rothbardi értelemben – az ember sosem elégedhet meg a különböző kormányzati ostobaságok kritizálásával; talán ezzel kell kezdenie, de onnan mindig tovább kell haladnia a fundamentális támadáshoz az állam intézménye, mint erkölcsi gyalázat ellen, illetve képviselői, mint erkölcsi és gazdasági szélhámosok, hazugok és imposztorok – meztelen királyok – ellen.

Különösen nem szabad hezitálnia megtámadni az állam legitimitásának szívét: a védelem és a biztonság termelőjeként betöltött állítólag elengedhetetlen szerepét. Már bemutattam, mennyire nevetséges ez az állítás elméleti szinten: hogyan állíthatja magáról egy olyan ügynökség, ami elkobozhatja a magántulajdont, hogy a magántulajdon védelmezője? Aligha kevésbé fontos e tekintetben empirikus talajon támadni az állam legitimitását, annak kihangsúlyozásával, hogy az államok – amelyeknek állítólag védelmezniük kellene minket – azok az intézmények, amelyek körülbelül 170 millió halálért felelősek csak a huszadik században – több áldozatért, mint az emberi történelem összes magánbűnözése! És a magánbűnök áldozatainak száma – amelyektől nem védett meg minket a kormány – sokkal alacsonyabb lett volna, ha a kormányok nem törekednének folyamatosan, mindig és mindenhol saját lakosságuk lefegyverzésére, hogy még hatékonyabb gyilkológépezetté válhassanak!

Az embernek tehát a politikusok iránti tisztelet helyett jelentősen fokoznia kell a kritikáját. Nem csupán rablók, hanem tömeggyilkosok, szinte egytől egyig. Hogy merészelik a tiszteletünket és a hűségünket követelni?

De vajon meg fogja-e hozni a kívánt eredményt a világos és heves ideológiai radikalizáció? Efelől nincsenek kétségeim. Ami azt illeti, egyedül a radikális, és igazából a radikálisan egyszerű gondolatok kavarhatják fel a tunya és egyhangú tömegek érzelmeit és delegitimálhatják a kormányt a szemükben.

Hadd idézzem Hayekot ezzel kapcsolatban (és ezzel remélem azt is jelezhetem, hogy a fentebbi, szigorú kritikámat nem szabad félreérteni, mint ami azt sugallja, hogy az ember semmit sem tanulhat olyan szerzőktől, akik alapvetően tévednek és zavarosok):

Ismét intellektuális kalanddá, bátor tetté kell tennünk egy szabad társadalom felépítését. Amire szükségünk van, az egy liberális Utópia, egy program, ami látszólag nem pusztán védelme alá veszi a dolgok jelenlegi állapotát, és nem is egy hígított szocializmus, hanem egy valóban liberális radikalizmus, ami nem kíméli a hatalmasok érzékenységét … ami nem túl komolyan gyakorlatias, és ami nem korlátozza magát arra, ami ma politikailag lehetségesnek tűnik. Intellektuális vezetőkre van szükségünk, akik készek ellenállni a hatalom és a befolyás vonzerejének, és akik hajlandók egy eszméért dolgozni, bármennyire is kicsi az esélye a korai megvalósításának. Ezeknek olyan embereknek kell lenniük, akik hajlandóak elkötelezni magukat az elvek mellett, és harcolni azok teljes megvalósításáért, bármennyire is távoli legyen az … A szabad kereskedelem és a lehetőségek szabadsága olyan eszmék, amelyek még mindig felébreszthetik sokak képzeletét, de „a kereskedelem szabadsága ésszerű keretek között” vagy pusztán „a szabályozások lazítása” intellektuálisan nem tiszteletreméltó, és valószínűtlen, hogy fel fog kelteni bármennyi lelkesedést…

Hacsak nem tesszük ismét eleven intellektuális üggyé a szabad társadalom filozófiai alapjait, gyakorlatba ültetését pedig olyan feladattá, amely kihívás a legélénkebb elmék találékonyságának és képzelőerejének, a szabadság kilátásai valóban sötétek. De ha vissza tudjuk szerezni az eszmék erejébe vetett hitet, ami a liberalizmus tetőpontján annak védjegye volt, akkor a csata nincsen veszve.2 

Hayek nem fogadta meg a saját tanácsát, és nem biztosított nekünk egy következetes és inspiráló elméletet. Az Utópiája, amit a Constitution of Liberty kötetében kidolgozott, a svéd jóléti állam aligha lelkesítő víziója. Ehelyett Rothbard volt az, aki megcselekedte, amit Hayek a klasszikus liberalizmus újjáéledéséhez szükségesnek tartott. És ha van valami, ami meg tudja állítani az államizmus látszólag megállíthatatlan áradatát, ami visszaállíthatja az igazságosságot és a szabadságot, az a Rothbardianizmus elterjedése és a személyes példa, amit Murray Rothbard mutatott.

Hans-Hermann Hoppe

The post Hans-Hermann Hoppe – Rothbardi etika appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/rothbardi-etika/feed/ 1 24121
Stefan Molyneux – Mit Tehetek? https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-mit-tehetek/ https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-mit-tehetek/#respond Sun, 03 Dec 2017 14:20:34 +0000 https://ellenpropaganda.com/?p=24105 A következő esszé Stefan Molyneux What do I do? című videója nyomán készült. Mindenkit nagyra értékelek, aki már ilyen régóta részt vesz ebben a beszélgetésben. Most tehát szeretnék letisztult választ adni a kérdésre, amelyet talán a leggyakrabban tesznek fel nekem, és amely így szól: Mit tehetek? Ha szeretnék változtatni a világon, ha meg szeretném menteni a világot,...

The post Stefan Molyneux – Mit Tehetek? appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
Olvasási idő: ~ 22 perc

A következő esszé Stefan Molyneux What do I do? című videója nyomán készült.

Mindenkit nagyra értékelek, aki már ilyen régóta részt vesz ebben a beszélgetésben. Most tehát szeretnék letisztult választ adni a kérdésre, amelyet talán a leggyakrabban tesznek fel nekem, és amely így szól: Mit tehetek? Ha szeretnék változtatni a világon, ha meg szeretném menteni a világot, ha szeretném egy jobb hellyé tenni – mit tehetek? Elhintettem a választ erre a kérdésre a videóim és a podcasteim ezreiben – mint kissé köves talajra ejtett magvakat – most pedig mindet össze fogom szedni és eléd fogom tárni. Sajnálom, mostantól nem marad kifogásod nem cselekedni.

Ha meg akarod változtatni a világot, először meg kell értened, mi a világ és a társadalom, amiben élsz. A társadalom valójában apró összecsapások sorozata, amelyek végül az egész társadalom megváltását vagy pokolba taszítását eredményezik. A gonosz szüntelenül próbára teszi az erényt; a jó emberek elszántságát, a Te elkötelezettségedet. Mint egy börtönrab, nap mint nap megrántja a láncát, figyeli, ki tud-e szabadulni, ki lehet-e szabadulni. És a gonosz türelmes – ahogyan látható abból a 150 évből is, ameddig a nyugati civilizáció elpusztítása zajlott. A gonosz egy fogoly, aki a körmeivel próbál átjárót vésni egy téglafalon – minden áldott nap karmol, karmol, karmol. Az apró összecsapások ezreiben, amelyeket nap mint nap megvívnak, a kérdés az, hogy Te melyik oldalon állsz. Bizonyára észrevetted – nehéz volna nem észrevenni – hogy bizonyos eszmék már a felbukkanásukkor olyanok, mint a lavina; gyarapszanak, felgyorsulnak, szinte megállíthatatlannak tűnnek, mintha valami feltartóztathatatlan lendület hajtaná őket, az ember pedig tehetetlennek érzi magát a sodrásukkal szemben. Ez azért van, mert már mindent előkészítettek az apró összecsapások ezrei, amelyek szerte az egész világon, minden egyes nap minden áldott percében lezajlanak.

Ha egyszer ráébredsz erre és felismered, többé nem leszel képes nem észrevenni. Ha belegondolsz, megfigyelheted a beszélgetéseidben, hogy mindegyikbe apró célzásokat, álláspontokat, mércéket, erkölcsöket csempésznek – nem feltétlenül azokba, amelyek az időjárásról vagy a fociról szólnak, hanem arra gondolok, amikor valami fontosabb téma merül fel. Mindig akadnak olyanok, akik valami ronda, gonosz, rettenetes dolgot hangoztatnak és a Te felelősséged visszavágni nekik. Hogy variáljam egy kicsit a metaforákat: a gonosz olyan, mint a gátnak csapódó folyó, keresi a repedéseket, van-e rés, talál-e átjárót – aztán ha résre bukkan, mélyíti, szélesíti, míg végül az egész gát össze nem omlik.

Ott van például az adóztatás témája. Ha felmerül, az adók miatt többnyire morgolódnak az emberek, de lesz vagy lesznek közöttük, akik hozzáteszik, hogy “nos, az adó a civilizáció ára.” Vagy amikor a bevándorlásra terelődik a szó, valaki mindig megjegyzi, hogy ,,hát, a rászorulókon valahogy mégis segítenünk kell.” Vagy a jóléti állam kapcsán: ,,hát, még mindig jobb, mintha a szegények tömegesen halnának éhen az utcákon.” Aztán az állami egészségbiztosításról: ,,hát, még mindig jobb, mintha a betegek ellátatlanul nyomorognának, és bármennyire szeretnénk, nincsen jobb…” Mindig van egy narratíva. Ezek az emberek lehetnek tudattalan hordozók, akaratlan terjesztői a szociálisan terjesztett – szocialista – járványnak, de ettől függetlenül persze felelősek érte. Ahogyan Te is felelőssé válsz, miután ráébredsz az apró összecsapások természetére, amelyek folyamatosan zajlanak az életedben.

Én jártamban-keltemben – amikor nem ezt a műsort vezetem és nem egy kamerához beszélek – rengeteg emberrel érintkezem. És soha nem hagyok szó nélkül egyetlen hamis erkölcsi egyenértékűséget1 vagy szirupos-szacharidos szocialista érzelgést sem. Ezt nagyon fontos megértened, mert neked is ugyanígy kell eljárnod a saját életedben. Lehet, hogy nincs igazán kedved előállni és úgymond a középpontba tolakodni – nekem sem, csak épp elengedhetetlen a világ megmentéséhez – talán nem szívesen csinálnád azt, amit én, de helyette annyi mindent tehetsz, ami sokkal erőteljesebb, mint amit én elérhetnék a Te környezetedben, a Te életedben. Én – mint pixelek egy képernyőn, vagy mint egy hang valakinek a fülében –  ugyan beszélhetek a nagyvilághoz, de egyedül neked van lehetőséged a családoddal, a barátaiddal, az ismerőseiddel, vagy bárki mással beszélgetni, akivel találkozol. Olyan hatalmad van ezekben a körökben, amivel én nem rendelkezem. Én adhatok neked ötleteket, de ezek a gondolatok egyedül a Te személyes tekintélyeden és hitelességeden keresztül juthatnak el hozzájuk.

Tehát amikor például a bevándorlásról esik szó, én nagyon őszintén szólok hozzá, vagy amikor a nemek közötti bérrés vetődik fel, vissza lehet vágni olyasfélén, hogy ,,engedd, hogy elmagyarázzam ezt neked; vagy magyarázd el Te, amit gondolsz, mert én ezt így meg így tudom” – például. Ilyen beszélgetéseket négyszemközt, olyan emberekkel érdemes folytatni, akik őszintén rosszul informáltak – akiket félrevezetett a média, a felsőoktatás vagy valami más, akik információs buborékban éltek és azt hiszik, hogy jót tesznek – nem tesznek jót, de azt hiszik. Az ilyen emberek megérdemlik a jóindulatú kiigazítást. Aztán vannak a hangos, csiszolópapír-lelkületű egyének, akik állandóan másokhoz, mások nyers államista sebeihez dörzsölik a véleményüket, – ezeket az embereket először kedvesen kell helyreigazítani, utána viszont tényleg állnod kell a sarat. Ilyen konfliktusok várnak a magánéletedben. Nem kell bennük úgy viselkedned, mint én, sem támadnod az embereket vagy kiabálni rájuk, káromkodni pedig végképp nem. De vitába kell velük szállni, mert pont a korábban lezsírozott, hallgatólagos beleegyezés teszi lehetővé, hogy az eszmék szárnyra kapjanak. Ezzel nagyon fontos tisztában lenni.

Azt hisszük, hogy a korrupció odakint van valahol, a nagyhatalmú emberek és a politikai élet távoli fellegváraiban, netán a médiában vagy az egyetemeken – de nem így van. A megtestesülő politikai korrupció és a popkultúra dekadenciája és degenerációja nem olyasmi, amit úgy osztottak ki nekünk. Ehelyett arra a régi mesére hasonlít a vámpírról, amelyik nem tud berepülni ahhoz, aki nem hívja. A vámpír persze ravasz és gonosz, de a mesében van egy varázslatos várárok, ami védelmet nyújt ellene – kivéve, ha rávesz, hogy beinvitáld.

A korrupció, az államadósság, az infláció, a rendeleti pénz, a terjeszkedő kormányhatalom vagy a szólásszabadság ugyanígy működik. ,,Hát, azért a szólásszabadságnak is van határa” – mondják körülötted a bolondok, a hasznos idióták, esetleg a rosszindulatú egyének. Nem feltétlenül a családtagjaid, talán a fodrászod vagy akárki más, aki csak úgy fecseg. Nehéz lenne megmondani, rosszul informáltak vagy rosszindulatúak-e, és nem is igazán számít. A fontos az, hogy neked el kell kezdened vitába szállni ezekkel a megjegyzésekkel. A gonosz az idiótákat használja a mérge terjesztésére.

Ismersz például olyan nőt személyesen, aki házasságon kívül neveli a gyermekeit, így nagy rajongója a kormánytámogatásoknak? Nos, talán beszélgetned kellene vele, ha felmerül a téma és áldozatot játszik. Vagy amikor egyesek szerint több embert kellene idehozni a harmadik világból. Nos, hétszázmillióan vannak úton, mindet be kell engedi? Mennyi kell még, hol a határ, hol az ésszerűség?

A helyzet az, hogy a korrupciónak alapjában véve két okozója van – két olyan dolog, amit áhítunk, de nem akarunk kiérdemelni. Amit kívánunk, de nem akarunk igazán.

Az egyik ezek közül a pénz. Ez bújik meg a jóléti állam, a kormánymegrendeléseket teljesítő emberek, vagy a hadipari komplexum mögött. Meg nem érdemelt pénz vagy immateriális haszon –  például két hónap fizetett szabadság nyáron, ha az ember éppenséggel egy állami iskolában tanít. Vagy ott van a munkabiztonság, esetleg különféle közalkalmazottaknak járó kedvezmények – ezek mind a korrupció megnyilvánulásai. ,,Adhatok neked valamit, amit nem kell kiérdemelned, adhatok neked valamit ingyen. Nem kell megdolgoznod a megélhetésedért, csak szavaznod kell érte.” Látod az ebben rejlő veszélyt?

Szót kell emelned ellene. Például amikor egy tanár azt mondja: ,,Nos, megérdemlem a nyári szünetet, mert egész évben keményen dolgozom” – tehetsz fel kérdéseket. ,,Gondolod, a tiéd az egyetlen csoport, amelyik keményen dolgozik? Mások miért nem kapnak két hónap nyári szünetet? Gondolod, ez igazságos? Gondolod, másokat kényszeríteni kellene a kifizetésére; kényszeríteni arra, hogy lehetővé tegyék? Gondolod helyes, hogy a diákokat kényszerítik a szolgáltatásod igénybevételére? A szülőket pedig – akik talán nem is értenek egyet azzal, amit a gyermekeiknek mondasz – kényszerítik a béred előteremtésére. Szerinted ez helyes, ez igazságos?”

Élhetsz nagyon tevékeny életet, de a döntő fontosságú az, hogy nap mint nap hogyan állod a sarat. Idegesít ez másokat? Hát persze. De ha ők kezdeményezik a beszélgetést, akkor kevésbé – vagy legalábbis igazolhatod magad. Ha mások állandóan helytelen, tájékozatlan vagy akár gyűlölködő megjegyzéseket tesznek, Te pedig visszavágsz, lehet, hogy mások idegesek lesznek, Te azonban rámutathatsz: ,,Nem én hoztam fel a témát, nem én tettem ezt a megjegyzést. Ha azt akarod, hogy ne vitatkozzak, ne mondj téves, helytelen dolgokat!”

Azt emberek tétovázni szoktak: vitatkozni nehéz, kellemetlen, tolakodó, bosszantani fog másokat… Nos rendben van, de ne feledd, hogy a ravasz elemek ezen a világon pont azt szeretnék, hogy ezt gondold. ,,Állj le, állj félre, lépj túl rajta. – mondanák. – Engedj bennünket terjeszkedni, engedj uralkodni, ne állj az utunkba, ne akadályozd a terveinket, ne légy bátor, ne vágj vissza, ne küzdj… Ne légy idegesítő.”

Másrészt ez nézőpont kérdése. Hasonlítsd össze azt, amit tőled követel a szabadságharc azzal, amin az őseidnek kellett keresztülmennie. Amit ők tettek, az nem mindennapi volt. Ha szerinted ez, amit tőlünk megkövetel az erény kicsit bosszantó, kicsit nehéz – akkor menj, tölts egy napot azzal, amit az őseidnek kellett a civilizáció védelmében véghezvinnie! Utána talán másképp vélekednél egy kevés társaságbeli kényelmetlenségről. Ha nem vagyunk képesek honorálni azokat a vérrel és izzadtsággal keveredő könnyeket, amiket az őseink ejtettek azért, hogy ilyen szabadságot hagyjanak nekünk örökül; ha nem tudjuk megbecsülni az erőfeszítéseiket és az áldozatukat, akkor nem érdemeljük meg a szabadságot, amit kivívtak nekünk – és egészen biztosan nem fogjuk megőrizni sem.

Tehát mint mondtam, az államhatalom két olyan dologgal kecsegtet, amire vágyunk, de nem érdemeltük ki. Az egyik természetesen a pénz – a másik pedig az erkölcsi önbecsülés. Annak az érzete, hogy jót cselekszem amikor olyasmit támogatok, amiért másoknak kell majd fizetniük. Azaz nem közvetlenül  nekem a saját időmmel, munkámmal, energiámmal vagy pénzemmel. Jó embernek érezhetem magam attól, hogy véleményem szerint a menekülteket be kéne, el kéne, ezt kéne vagy azt kéne anélkül, hogy közvetlenül nekem ez bármibe kerülne. Persze mondhatnánk, hogy nőni fognak miatta az adóterhek, ez azonban nem igaz – a kormány kölcsön is kérheti a pénzt, vagy átcsoportosíthatja más forrásból, vagy megrohamozhatja az idősek nyugdíjalapját, ki tudja. A lényeg, hogy a kormány soha nem követel szerződést arról, hogy ha támogatod a bevándorlást, akkor az érkező migránsokat nálad fogják elszállásolni vagy a te nevedre állítják ki a számlát. Absztrakt kijelentéseket tenni nagyon könnyű, az állam pedig lehetővé teszi, hogy emiatt erkölcsi önelégültséget érezz – hogy azt hidd, helyes dolgot cselekszel és ez neked közvetlenül, a jelenben semmibe sem kerül. Szeretnénk jó embernek hinni magunkat és erőforrásokat birtokolni. A kormány pedig biztosítja nekünk az erénymutogatás nikotin-heroin cseppjeit – erkölcsi önbecsülést anélkül, hogy ki kellene lépnünk a világba kockázatos, kellemetlen vagy költséges dolgokat cselekedni.

Az egyik példája ennek a jóléti állam.  ,,Szerintem segíteni kellene a szegényeken” – remek, nagyszerű, emeld fel a feneked, kelj fel a kanapédról, kelj fel a számítógép elől, menj ki és segíts a szegényeken! Válj valami szegény kisgyerek nagytesójává, ismerkedj meg egy szegény családdal, vigyél nekik ételt, tanítsd meg őket az erényes életre, menjél, menjél, menjél! ,,Ó, hát  én csak úgy szeretném érezni, mintha segítenék az embereknek, ezért támogatom a jóléti államot, de nem akarok igazi, nehéz munkát belefektetni!” Jó embernek szeretnénk érezni magunkat és erőforrásokat is szeretnénk – a kettő azonban gyakran fordítottan arányos egymással. Ha tényleg segíteni akarunk a szegényeken, az erőforrásokba fog kerülni – minél inkább segítesz nekik, annál több időbe, erőfeszítésbe, energiába vagy pénzbe. A kormány viszont mágikus módon lehetővé teszi a ,,szegények megsegítését” költségek nélkül. Megtarthatod az energiád, a pénzedet, az idődet, ráadásul tiéd a jutalom is: az érzés, hogy jó ember vagy, aki segít a szegényeken.

Természetesen tény, hogy a jóléti állam nem segít a szegényeken. Amikor azonban a jóléti állam toxikus, családromboló, lélek-degradáló aspektusai kerülnek szóba, illetve rettenetes gazdasági hatékonytalanságai – hogy csapdába ejti a szegényeket a kormány segélyprogramjainak csótányrágta moteljeiben – az emberek látszólag irracionálisan reagálnak. Idegesek lesznek, dühösek, olyanokat mondanak, hogy mi a szegények éhhalálát akarjuk…

Szerintem a populáció jelentős része szó szerint, fizikailag függője lett az erénymutogatás endorfinjainak. Amikor valaki erkölcstelennek nevezi a jóléti államot és feltárja, hogy árt a szegényeknek, elveszi ezektől az emberektől az erkölcsi önelégülést és az erénymutogatás lehetőségét, amiben addig örömüket lelték. Elveszi a drogjukat. Elveszi az érzést, hogy jót cselekszenek akkor, amikor valójában nem. Kijózanodni, kilépni a státuszfüggőség és az erénymutogatás narkotikus ködfelhője mögül pedig nem könnyű. És mint minden függőséget, ezt is annál nehezebb kezelni, minél régebb óta tart.

Ezek a beszélgetések tehát több szempontból is nagyon fontosak. Nyilvánosan szállnak vitába a rossz ötletekkel, alapelvekkel, talán még rossz szándékokkal is, így mások nem érzik magukat annyira egyedül. A kanadaiaknak mindössze nyolc vagy kilenc százaléka szeretne bevándorlókat, de másról sem hallanak, mint még több bevándorlásról. Ha egy ilyen beszélgetésben felvázolsz néhány tényt és következtetést, ezek az emberek erőt meríthetnek abból, hogy valaki megtalálta a szavakat saját nyugtalanságuk kifejezésére. Erőt ad nekik a saját beszélgetéseikhez. Amikor bevállalsz valami kellemetlent, amikor feltársz egy keserű igazságot és megállod a helyed, miközben elpusztítod a drogfüggők anyagát – vagy legalábbis megpróbálod csökkenteni a véráramukban keringő mennyiséget – azzal megmutatod másoknak, hogy maradt még bátorság a világban. Illetve azt, hogy nincs légiveszély, nincs vége a világnak abban a pillanatban, hogy az ember vitatkozni kezd valakivel. Mások látni fogják ezt és azt is, hogy az életed megy tovább holnap is és holnapután is, és jól boldogulsz. Megmutathatod az embereknek, hogy az integritás következményei korántsem olyan súlyosak, mint gondolnák. Ez azt jelenti, hogy visszahúzódni többé nem óvatosság, hanem gyávaság. Mindez magától, közvetetten történik, amikor nyilvánosan folytatsz egy ilyen beszélgetést.

A társadalom valójában tehát nem más, mint apró összecsapások ezrei, amelyek egy-egy eszme gyors szétterjedéséhez vezetnek, vagy megakadályozzák azt. Ez az esszenciája annak, ami meghatároz egy társadalmat. Mint a szelek, amelyek egy hajót próbálnak irányítani – most a balról fújó légáramlatok irányítják, merre halad a társadalom. Neked pedig nem valami hatalmas katasztrófát kellene a fejedre idézned, mindössze apró kérdésekről, apró visszavágásokról van szó. Nem kell görög esküvő-stílusban tányérokat dobálnod vagy borzasztó konfrontatívnak lenned, lehet gyengéden is csinálni. Minél jobban belejössz és hozzászoksz, annál olajozottabban fog menni. Minden alkalommal azonban, amikor kommentár nélkül hagysz  valami rosszat – erkölcsileg rosszat – a tudatos vagy tudatalatti gonosz megtesz egy apró lépést előre. Te pedig elkerülhetetlenül meghátrálsz egy kicsit. Minden ilyen alkalommal gyengíted a többiek elköteleződését és erősíted azokét, akik úgymond feltörik a jeget az erkölcstelenség tankhajóinak megérkezése előtt. Mint amikor kihagyod az edzést; önmagadat gyengíted minden alkalommal, amikor nem kérdőjelezel meg valamit a pillanatnyi kényelem kedvéért. És miattad a hajó egy kicsit közelebb fordul a szakadék széléhez.

A múltban nem volt ennyi lehetőség vitába szállni az erkölcstelenség elszaporodó cecelegyeivel vagy szúnyogjaival. Most azonban itt az Internet, az információ elérhető és elküldhető, olyan műveltségre tehetsz szert, ami közel lehetetlen, hacsak nem teljesen lehetetlen lett volna a múltban. Tehát vannak mechanizmusaink a társadalmi hanyatlással szemben. Ez pedig azt jelenti, hogy miután megérted, hogyan tör magának utat a gonosz a társadalomban… kifogysz a kifogásokból.

Van egy régi mondás a csődről. Egy gazdag fickó csődbe ment, valaki pedig megkérdezte: ,,Hogyan mehettél csődbe, amikor ennyi pénzed volt?” Tudod, mit felelt? ,,Nagyon lassan, azután nagyon gyorsan.” A gonosz térhódítása is hasonló. Miután eléri a fordulópontot; amint elég ösvényt levajazott ahhoz, hogy ellenállás nélkül haladhasson, amint eléggé meggyengül a jó – amit megállás nélkül különféle manipulációkkal gyengít – drasztikusan felgyorsul. Előtte pedig apró lépésekben halad előre, ha pedig ellenállásba ütközik, gyáva trükkökhöz folyamodik, például úgy tesz, mintha viccelt volna amikor valami irracionális, rossz dolgot mondott, vagy projektál, neveken nevez, stb. ,,Hé haver, én csak annyit mondtam, hogy jó lenne segíteni az embereken a harmadik világból, most miért vagy ilyen?” Ezekkel a trükkökkel pedig Neked kell felvenned a harcot. Én nem vagyok rá képes. Adhatok neked fegyvereket és eszközöket, tényeket, érveket, bátorítást, lelkesedést; remélhetőleg példa is lehetek valakire, aki nem hátrál meg és mégis boldogan él – ezeket a csatákat azonban nem vívhatom meg helyetted.

Ugyanarra vágysz, amire én és amire azok, akik helyeslik a jóléti államot vagy a korlátlan bevándorlást. Arra az érzésre, hogy jót cselekszel – ami igen jó érzés – egy valódi jócselekedet óriási nehézségei nélkül; a kockázatai nélkül. A múltban rabolniuk kellett azoknak, akik ingyen vagy anélkül akartak erőforrásokhoz jutni, hogy megdolgoztak volna értük a szabadpiacon. De ha betörsz valakihez, ott elkaphatnak a kutyák, felvehet a biztonsági kamera, a lakók esetleg fel vannak fegyverezve – a művelet veszélyes, kellemetlen és kockázatos. Vagy ha útonálló vagy, az áldozatod talán tud ju-jitsuzni vagy krav magázni, netán fegyvere van, esetleg a közelben várnak rá a barátai. Amorális kontextusban mindenki ingyen dolgokat szeretne. Másokét elvenni azonban kockázatos. Ha azonban a kormány adóztatja meg őket, az eliminálja a kockázatot, ugye?

Erős a kísértés, miközben nézel engem és másokat, hogy azt hidd, a tornamutatványokat tanulmányozni ugyanaz, mint csinálni. Diétás recepteket gyűjteni ugyanaz, mint diétázni. De nem így van. Nézni engem, ahogyan vitatkozom az emberekkel vagy kellemetlen igazságokat tárok fel a vonakodásuk ellenére – noha remélem, hogy élvezetes és nagyra értékelném a támogatásodat a www.freedomainradio.com/donate címen, hogy folytathassuk, mert tényleg nagyon fontos, nagyobb szükségünk van rá, mint valaha  – nem ugyanaz, mint valóban jót cselekedni. Videókat nézni, olvasni, ismereteket gyűjteni fontos és szükségszerű – ahogyan egy fogyókúra megkezdése előtt is elengedhetetlen utánanézni a témának vagy kikérni egy szakértő véleményét – de nem elég. Ebben rejlik a kísértés. Akárcsak azok, akik a jóléti állam helyeslésével szeretnék jó embernek érezni magukat, Te erkölcsi önbecsülést találhatsz abban, hogy helyesled és nézed, amit én mondok vagy csinálok. Ez a beszélgetés, a Freedomain Radio azonban a személyes – és a politikai – szabadság logikájáról szól. A személyes kapcsolataidról. Meg kell értened, hogy nem szervezheted ki a világ megmentését: nem ruházatod rám, egy szerzőre, egy bloggerre vagy egy vloggerre, nem teheti meg helyetted egyetlen egyén vagy egyének csoportja sem – kizárólag Te. Ez a műsor felszólítás a cselekvésre.

Szeretnék mondani még valamit. Talán azt hiszed, hogy már ismered az örömöt, az önbecsülést, a büszkeséget – viszont ha még nem magad vívod meg ezeket az összecsapásokat, ha még szívesebben állsz a képernyővel szemben, mint az emberekkel, akkor nem ismered őket igazán. A kockázatmentes ,,jótett” drogja egy idő után elveszíti varázsát, és folyton vissza kell menned újabb és újabb, nagyobb és nagyobb adagokért. Könnyű a függőjévé válni annak, hogy mások erényes cselekedeteit tanulmányozzuk, hiszen ezzel elhalaszthatjuk a cselekvést és a kényelmetlen beszélgetéseket. ,,Még tanulok, még nem állok készen, éppen a szükséges ismereteket sajátítom el…” Ez is egy módja a meghátrálásnak. Átmeneti önigazolás, ami hamarosan el fog halványulni és pótlásra fog szorulni. Te pedig inaktívabb, visszavonultabb leszel, hiszen az erényes cselekedetek tanulmányozásával töltöd az idődet ahelyett, hogy megtestesítenéd őket a saját életedben. Tapasztalatból mondom, nem valami erkölcsi piedesztálról beszélek le hozzád, ezek a dolgok engem is nap mint nap kísértésbe visznek.

Viszont hadd tegyem hozzá, hogy ha az erény látványa lelkesedéssel, izgalommal és érdeklődéssel tölt el, akkor örömhírem van számodra. Ugyanis az igazi boldogság, amely annyival fényesebb az erény tanulmányozásának hamis megkönnyebbülésénél, mint a Nap a Holdnál, még előtted áll. Én pedig irigyellek érte. Amikor arra a rengeteg gyönyörű zenére gondolok, amit a kislányom még soha nem hallott, irigylem tőle az újdonság varázsát. És amikor végignézek rajtatok, szeretett hallgatóságom, akik még nem tapasztaltátok meg az erény megtestesítésének igazi, teljes, mély, varázslatos élményét… Döbbenten fogtok visszagondolni halvány, szinte hisztérikus, addiktív és sekélyes örömfoszlányaitokra és azt kérdezitek majd magatoktól: miért éltem ezen a hulladékon, amikor ott várt rám ez a mennyei büfé? Én már évek óta érzem a boldogság ízét, ami benneteket is átjárhat, ha akarjátok. Régi mondás, hogy a bátrak csak egyszer halnak meg –  a gyávák azonban ezerszer. Ha ezt megérted és elhiszed nekem, amit ígérek és amiről tudom, hogy elérhető – hiszen benne élek –  akkor azt is tudod, hogy nem a halál vár rád, hanem egy büszke, teljesítménnyel, céltudattal és az erény káprázatos érzésével teli élet. Menj, kelj fel és szerezd meg.

The post Stefan Molyneux – Mit Tehetek? appeared first on Ellenpropaganda.

]]>
https://ellenpropaganda.com/stefan-molyneux-mit-tehetek/feed/ 0 24105