Olvasási idő: ~ 15 perc

[A termék nyomokban masszív spoilereket, illetve az r/K szelekció elmélete bejegyzéssorozatra való referenciákat tartalmazhat.]

Idestova több, mint hat éve kezdtem az első World of Warcraft karakteremet és az évek során hihetetlen mennyiségű értéket, élményt és inspirációt merítettem a játékból. Sőt, Warcraft nélkül tulajdonképpen azt sem biztos, hogy ez az oldal létezne. Bár már a legelső középiskolás éveimben is arra a következtetésre jutottam az állam végeláthatatlan bűncselekményeit látva, hogy ketté kell választani a kormányzatot és a gazdaságot, hogy ne pusztítson el több sorsot, épp úgy, mint ahogyan egyszer ketté kellett választani az államot és az egyházat évszázadok vértengerei után – de a politikafilozófiába, az etikába és a gazdaságtudományba csak jóval később mélyedtem bele.

A Warcraft a történetén és az atmoszféráján át monopolizálta fiatalságom számtalan óráját. És idővel, miután a játék elmesélte minden történetét; és mindegyik zóna zenéjét és képi világát magamba szívtam, el akartam olvasni a Warcraft regényeket is, méghozzá hangoskönyvben, amit mindig előnyben részesítettem a nyomtatott formájú irodalommal szemben. A regényeket egy Scott Brick nevű narrátor olvasta fel, aki a legtehetségesebb és hangját tekintve legáldottabb szinkronszínész, akit valaha hallottam; aki képes átadni az író elméjének minden rezzenését. Miután a Warcraft könyveket meghallgattam egyszer-kétszer-háromszor, más után néztem, amit Scott Brick prezentált;  így jutottam el egy több mint 60 órás regényhez, amiről semmit sem tudtam: Ayn Rand Atlas Shrugged című művéhez.

Screenshot 2015-05-15 16.58.03.png

Az Atlas Shugged egy 1000+ oldalas regény, amely közutálatnak örvend a szocialisták és úgy általánosan a baloldal soraiban, mivel a legkitűnőbben vázolja fel, mi a különbség a kapitalizmus és a szocializmus etikája között, és milyen az értékteremtő, saját erejéből megélni kívánó ember lelke, szemben az államista parazitikus lelkével, akinek lételeme az erőszak és a rablás. Onnantól pedig megállíthatatlanul akartam tudni többet és többet. Tehát, rövidre fogva a szót, egyáltalán nem lennék képes elfogulatlan, objektív kritikát adni a Warcraf: Kezdetekről.

Amikor csak az előzeteseket láttam rettegtem, hogy szörnyű lesz. Egyrészt hiányoltam azt az atmoszférát, amit a játék képes volt megteremteni, és a zenét (mint például ez, ez vagy ez – és ez is) aminél kiválóbbat kevés játék kapott, de sokkal inkább attól féltem – és attól rettenetesen, – hogy ez is, mint minden jó a mai világban, a liberális propaganda áldozatává válik.

A kultúrmarxista propaganda láthatatlanul is, de megfertőzi a modern képzőművészet minden bástyáját. A képregényiparban Thorból nő lett, Amerika Kapitány náci ősellensége arról prédikál, hogy európát ellepik a bevándorló bűnözők, akik elpusztítják az őshazát, Amerika Kapitányból Afro-Amerikai Kapitány lett, a szuperhősök feminista szótárt használnak és egyre többen válnak közülük homoszexuálissá. A science-fiction irodalmát, amelynek egykor fémjele volt az, hogy idegen, új és ismeretlen ideákat mutat be, totális kontroll alá vonta a politikai korrektség. A videojátékok úgyszintén fertőzöttek; kizárólag azok válnak sikeressé, és azokat engedik át a játékújságírók a szitán, amiknek fejlesztői kimondottan a tolerancia és a diverzitás zászlaja alatt azzal a céllal dolgoztak, hogy homoszexuális és valóságtagadóan erőteljes női karaktereket mutassanak be egy olyan történet mentén, ami nyíltan és folyamatosan beletömi a fogyasztó szájába a lehető legtöbb baloldali propagandát a kissebségek elnyomásától kezdve a gonosz gazdagokon és kapitalizmuson át a környezetvédelem díszletében tündöklő államizmusig.

Azoknak pedig, akik anélkül szeretnék ezeket a művészeti formákat élvezni, hogy a gégéjüket csiklandozná a baloldal ideológiája, azoknak évtizedeket kell visszamenniük, Heinleinig, Asimovig, a Watchmenig, indie játékokig mint a The Path és a The Vanishing of Ethan Carter, vagy az olyan, ritkán felbukkanó gyöngyszemekig, mint a Bioshock vagy a Red Dead Redemption.

1464303907947.jpg

A liberális propagandával nem az a probléma, hogy nőket, feketéket vagy melegeket szerepeltetnek, hanem az, hogy tudatosan és szisztematikusan elnyomják, lealacsonyítják és megbecstelenítik a fehér, heteroszexuális férfi identitását, ami vitathatatlanul a leghatalmasabb civilizációépítő erő a történelem során. A recept jól bevált és nagyon egyszerű. Első lépésként fogj egy olyan csoportot, ami kevésbé sikeres és kevésbé tündöklő, mint a nyugati fehér ember, majd hitesd el a lehető legtöbbekkel, hogy a kevésbé sikeres csoportot valójában elnyomja és kizsákmányolja a sikeres, értékteremtő társadalmi osztály. Ezután a társadalmi igazságosság leplébe bújva sikeresen kirabolhatod a produktív csoportot az állam segítségével, azt hirdetve, hogy te csupán az ártatlanokat és elesetteket védelmezed a rasszizmus és a kapitalizmus elnyomása ellen. Aztán pedig kezd újra az első lépéstől, másik csoportot keresve – legyen az egy falevél vagy egy rágcsáló, – amíg össze nem omlik a civilizáció, mert sikeresen elpusztítottad azokat, akik felépítették azt.

Magyarországtól nyugatra a kultúrát teljes mértékben a liberalizmus uralja. Kegyetlenül elpusztítanak akárkit, aki nem engedelmeskedik a kollektíva akaratának, aki nem ismeri be, hogy a fehér, heteroszexuális férfi a világ pestise, aki konzervatív értékrendet vall, aki felelősnek tartja saját sorsukért a feketéket vagy a nőket, és aki nem hajlandó önként átnyújtani vagyonát és önfeledten éljenezni, ahogyan egy női ruhába öltözött férfi kapja az év nője díját. A progresszív birodalom ereje legnagyobb teljében tündököl, és kizárólag egy Donald Trump, illetve egy általános gazdasági összeomlás lesz képes trónjától megfosztani.

És épp ezért rettegtem a Warcrafttól. Az eredeti történet ideális melegágya lehetne a muszlimok invázióját éltető baloldalnak.

Az orkok kezdetben viszonylag békés életet éltek egy Draenor nevű bolygón. Törzsi lények voltak, a törzs élén a törzsfőnökkel és a sámánnal,  vadásztak, évente kétszer pedig összegyűltek, hogy a sámánok és a törzsfőnökök tanácskozzanak, a törzs tagjai pedig megtartsák a napéjegyenlőség ünnepét.

Draenor örök rendjét megtöri az egyik klán sámánja, Gul’dan, aki minden élő organizmust elpusztítani kívánó démonok utasítására egyesíti a különböző klánokat, létrehozza a Hordát és egyre vadabbá, erőszakosabbá teszi a harcosokat életre-halálra szóló párbajokkal és gladiátorküzdelmekkel. Annak érdekében, hogy elérjék erejük maximumát, Gul’dan lemészároltatja az orkokkal a Draenoron élő másik békés faj, a dranei minden tagját,  akik egykor a csillagokon át érkeztek a bolygóra, miután a démonok elpusztították otthonukat.

A draenei főváros ostromának sikeréért Gul’dan démonvért itat harcosaival, így változtatva át az egykor barna bőrszínű, törzsi lényeket vérszomjas, zöld gyilkológépekké, akik lelke fölött így a Gul’dant irányító démonok uralkodnak. Lemészárolják a maradék draeneit, majd portált nyitnak az emberek világába, hogy beteljesíthessék mesterük akaratát és hamuvá tegyék az emberi, és az összes egyéb királyságot.

Itt kezdődik a Warcraft – A kezdetek film cselekménye, ami azt mutatja be, amint a Horda elhagyja a démoni mágia által elpusztult szülőföldjét és Azerothra, az emberek világába lép. Míg a faj legtöbbje démoni hatás alatt volt, a klánok törzsfőnökei megtartották eredeti természetüket és bőrszínüket, mint a főhős, Durotan. Ő azon kevesek közé tartozott, akit nem a vérszomj vezérelt, csupán valóban egy élhető világot szeretne biztosítani népének. Viszont mivel a film teljes mértékben elhanyagolja a történet kezdeti részeit, nagyon egyszerűen át lehetett volna dolgozni a liberális narratívának megfelelően, és úgy eladni a történetet, hogy az orkok csupán menekültek, akik új hazát keresnek, az emberi királyság pedig, a befogadás és a multikulturalizmus helyett háborút vív velük. És mivel ezelőtt is számtalan franchise történetét gyalázták már meg mémjeik terjesztése érdekében, kegyetlenül féltem, hogy a Warcraft megerőszakolását fogom végignézni a mozivásznon.

Screenshot 2016-05-27 13.36.34.png
Chilling with my homie, Durotan

Szerencsére épp az ellenkezője történt. A Warcraft pontosan az a film lett, ami ellentmondásban áll a mainstreammé vált, uralkodó, liberális kánon értékrendjével. A film mind az emberek, mind pedig az orkok vonatkozásában olyan társadalmakat mutat be, amelyek végtelenül civilizáltabb értékrenddel rendelkeznek, mint a jóléti állam által segélyezett szexuális felelőtlenségnek, elvetélt magzatok tízmillióinak és egyszülős családoknak a jelenkori kultúrája. Igen könnyen lehetne érvelni amellett, hogy még a démonok által irányított vérszomjas és gyilkos orkok is sokkal fenntarthatóbb és sokkal virágzóbb civilizációt hoznának létre, mint a bármilyen progresszív liberális aktivista közössége.

Mind a Szövetség, mind pedig a Horda a K-szelekciós értékrend köré épül. Fontos a gyermek élete, és a magas idő- és energiabefektetésű, kétszülős gyermeknevelés. A mai világban a szülők három éves korukig talán foglalkoznak a gyermekkel, majd beadják a legközelebbi óvodába, és úgy élik tovább az életüket, mintha semmi felelősséggel nem tartoznának a gyermekük felé, és mintha nem is bontanák meg a civilizáció szövetét és hoznának létre magasan diszfunkcionális, lelkibeteg új generációt azzal, hogy elhanyagolják és traumatizálják a gyermeküket a szülő-gyermek kötelék elpusztításával. A Warcraft világában pedig még a barbárnak számító faj sem bánik ilyen kegyetlenül saját utódaival.

Erre vonatkozóan az adatok  igen bőségesek. Ha összehasonlítjuk azokat a gyermekeket, akik férfi által vezetett, tradicionális családban, házas szülők szárnyai alatt nevelkedtek azokkal, akik nő által vezetett, egyszülős, leszbikus vagy egyéb környezetben nőttek fel, tagadhatatlanul láthatjuk, hogy a család intézményének pusztulása magával hozza a társadalom pusztulását is. Azok a gyermekek, akiket megvontak biológiai édesapjuktól:

  • Nyolcszor nagyobb eséllyel kerülnek börtönbe
  • Átlagosan 72%-kal alacsonyabb életszínvonalon élnek
  • Ötször nagyobb eséllyel követnek el öngyilkosságot
  • Hússzor nagyobb eséllyel lesznek viselkedésbeli problémáik
  • Hússzor nagyobb eséllyel követnek el nemi erőszakot
  • Harminckétszer nagyobb eséllyel szöknek el otthonról
  • Tízszer nagyobb eséllyel használnak kábítószert
  • Kilencszer nagyobb eséllyel hagyják ott a középiskolát
  • Harmincháromszor nagyobb eséllyel lesznek komoly bántalmazás, és
  • 73-szor nagyobb eséllyel lesznek halálos bántalmazás áldozatai.

Amíg a modern nyugati világ hősies egyedülálló anyáknak titulálja azokat, akik az egyik legkegyetlenebb bűntettet hajtják végre ártatlan kisgyermekek lelkén és megvonják őket saját édesapjuktól – és így megállíthatatlan száguldásra ítélik őket a járványszerű öngyilkosság, depresszió, erőszak, drogfogyasztás és általános degeneráció legmélyebb poklában – addig a Warcraft film két rövid órára olyan világot mutat be, ahol az anyák hajlandóak fogukkal átharapni támadójuk nyakát, hogy saját utódjukat védelmezzék. Amíg a civilizálatlan és vérszomjas ork a saját életét adja utódja védelmezésért, addig a nyugati progresszív, liberális csürhe a minimálbérnél kicsit magasabb fizetését és titkárnői állását sem hajlandó feláldozni gyermeke felnevelése érdekében.

Sőt, amíg a feministák a csecsemőgyilkosság jogáért harcolnak napestig, addig a Warcraftban Gul’dan, a gonosz inkarnációja is inkább azt választja, hogy mágiával életet ad a halva született ork csecsemőnek ahelyett, hogy példát statuálna Durotan feleségén, aki – a szabályokat megszegve – áldott állapotban lépte át a portált, önhibáján kívül meggyilkolva így méhében a gyermeket.

A dialógusok pontosan olyanok, amilyenek kritikusan hiányoznak a mai világból. Ha az ember megnézi például a Harry Potter sorozatot, azt látja, hogy az egymást legjobb barátnak nevező karakterek a legminimálisabb intimitásra és őszinteségre is képtelenek. Nem képesek őszintén és nyíltan elbeszélni saját énjük titkait egymásnak – legjobb barátaiknak, – cserébe retardált utalásokkal tartják fenn a kapcsolat illúzióját. Ahelyett, hogy bátran mernének sebezhetőnek tűnni a másik előtt imádkoznak, hogy ködösített pár szavakból megértse a másik azt, amit igazából közölni akarnak.

Ez sem más, mint a progresszív ideológia hatása. A liberális elme számára a férfiak közötti kapcsolat vagy olyan, mint amit az ember a Harry Potterben lát, tehát teljesen diszfunkcionális és így haszontalan, vagy nyíltan homoszexuális. Igen nagy mértékben látható a törekvés arra, hogy a popkultúra eddig heteroszexuális férfi tagjait legalább biszexuálissá transzformálják az írók, képregényhősöktől sorozatokon át videojáték-szereplőkig. Ennek oka egyszerű: a liberális elme képtelen felfogni olyan jelenségeket, mint a hűség, a kötelesség vagy a becsület, és így úgyszintén képtelen értelmezni a barátság fogalmát két heteroszexuális férfi között. Az ő számukra az ilyen támogató kapcsolatok kizárólag akkor nyernek értelmet, ha a végcél a szexuális kapcsolat, és így amikor a homoszexuális tendenciák térnyerését látjuk, az nem más, mint a liberális írók projekciója.

A Warcraftban képesek voltak olyan szereplőket bemutatni, akik rendelkeznek az őszinte emberi kapcsolat létrehozásának képességével. Képesek feltárni saját lelki démonaikat, amikkel vagy sikerült megküzdeniük, vagy elbuktak az ellenük vívott harcban; képesek sebezhetőnek és nyíltnak lenni, hogy elmélyítsék, és egyáltalán létrehozzák az egymás közötti köteléket.

Screenshot 2016-05-27 13.46.05.png
A készítők a legapróbb részletekig ügyeltek a fővárosok újraalkotására, még a griffmadár is ugyanott repül be, mint a játékban az auto-pilóta.

Nyilvánvalóan jelen volt a nacionalizmus és a tradicionalizmus értéke mindkét fél társadalmában. Sem a Horda, sem pedig az emberek, elfek és törpök közötti Szövetség nem kérdőjelezte meg azt az alapvető tézist, hogy a saját csoportjukat fogják előnyben részesíteni a más csoportokkal szemben. A Szövetségnek nem voltak öngyilkos hajlamaik, mint Németországnak a második világháború óta (és azt beleszámítva), nem kívánták kitárni városaik kapuit az invázió előtt, senki sem érvel amellett, hogy adják át vagyonukat és áldozzák fel múltjukat az orkok számára.

A tradicionalizmus ugyanazt a szerepet játszotta az orkoknál, mint bármilyen más társadalomban: határozott vonalat húzott a csoport tagjai és a kívülállók között. Ez tisztán megnyilvánult azokban a jelenetekben, amikor jelentősen meggyengült Gul’dan hatalma. Amikor Durotan megidézte a mak’gora ősi hagyományát, élet-halál párbajra hívva ki Gul’dan-t, a sámán megszegte az évezredes szabályokat és mágiát használt a párbaj során, meggyilkolva így ellenfelét. Az orkok lincselését csupán az állította meg, hogy hatalommal bírt az ereikben futó démoni átok fölött. A film második párbajjelenete egy ember, Anduin Lothar, és az ork hadvezér között zajlott, aki a szeme előtt végezte ki Anduin fiát. Anduin végzett ellenfelével, Gul’dan pedig megparancsolta az orkoknak a győztes elfogását, akik – mivel a hagyomány szerint a győztes tiszteletben és becsületben részesül – hagyták, hogy szabadon távozzon közülük, megtagadva vezérük parancsát.

Összefoglalva; a Warcraft olyan film lett, ami felidézi az egyre inkább elfeledett erényeket egy hanyatló világ számára. Tisztán bemutatja azokat a tulajdonságokat és jellemzőket, amik ellen a liberálisok és a feministák keresztes háborút vívnak, amelyek nyílt vállalásáért gyűlölet és kitaszítás jár az amerikai egyetemeken, és amelyek dicsőítéséért számtalan polgár veszítette el karrierjét és jövőjét Svédországtól az Egyesült Államokig.