Tartalomjegyzék

7.

Van-e bármilyen orvosság?

1.

Múltbeli hibák

El kell ismernünk a tényt, hogy eddig minden törekvés hiábavaló volt, amely a bürokratizáció és államosítás terjedésének megállítását tűzte ki célnak. Az elmúlt 27 évben, ami az után következett, hogy Wilson elnök a háborúba vezette Amerikát, hogy biztonságossá tegye a világot a demokrácia számára, a demokrácia egyre inkább visszaszorult. A zsarnokság diadalmaskodik a legtöbb európai országban. Még Amerika is olyan rendeleteket honosított meg, amelyeket évtizedekkel ezelőtt „Porosznak” becsmérelt. Az emberiség nyilvánvalóan a totalitarizmus felé menetel. A feltörekvő nemzedék az élet minden szférájának teljes állami irányítására vágyik.

Tanult jogászok kiváló értekezéseket publikáltak, amelyek lefestik, hogyan veszi át egyre fokozatosabban a joguralom helyét az adminisztratív önkény. Elmesélték annak történetét, miként tünteti el az egyén jogait az önrendelkezés aláásása, és hogyan eredményez orientális stílusú hiperzsarnokságot. De a szocialistákat egyáltalán nem érdekli a szabadság és a magánkezdeményezés.

A szatirikus könyvek sem voltak még sikeresebbek a jogászok súlyos köteteinél. Néhányan a tizenkilencedik század legkiemelkedőbb szerzői közül – Balzac, Dickens, Gogol, Maupassant, Courteline – pusztító csapásokat mértek a bürokratizmusra. Aldous Huxley elég bátor volt ahhoz is, hogy a szocializmus álmodott paradicsomát tegye kaján iróniája tárgyává. A közönség el volt ragadtatva. De olvasói ennek ellenére is futva jelentkeztek az állami munkákra.

Néhányan szeretik kigúnyolni a bürokrácia extravagáns tulajdonságait. Valóban érdekes, hogy a világ leghatalmasabb és leggazdagabb nemzetének állama egy olyan hivatalt üzemeltet – Az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériumának Háztartásgazdálkodási Hivatalát – amely egyik feladata nadrágokat tervezni „a nagyon kicsi gyermekeknek, aki csak most tanulják felöltöztetni magukat.” De sok kortársunk semmi nevetségeset nem talál ebben. Ők olyan kormányzati módszerre törekednek, amelyben a térdnadrág, az alsónemű és minden hasznos termék legyártása a hatóságok feladata.

Hiábavaló minden tanult kritika és szellemes szatíra, mert nem a probléma gyökerét célozzák. A bürokratizáció pusztán az államosítás egyik sajátos jellemzője. A fő kérdés: Kapitalizmus vagy Szocializmus? Melyik?

A szocializmus támogatói azt állítják, hogy a kapitalizmus a kizsákmányolás igazságtalan rendszere, hogy rendkívül káros a tömegek jólétére és szenvedést, degradációt, és az óriási többség fokozatos elszegényedését okozza. Másrészt viszont a szocialista utópiájukat a tejjel-mézzel folyó ígéret földjeként ábrázolják, ahol mindenki boldog lesz és gazdag. Igazuk van, vagy tévednek? Ez a kérdés.

2.

Gazdaságtan versus tervezés és totalitarizmus

Ez teljes mértékben gazdasági kérdést. Nem dönthető el a gazdaságtan teljes vizsgálata nélkül. Az állami irányítás, szocializmus, kommunizmus, tervezés és totalitarizmus támogatóinak hamis szólamait és hibás tanait csak gazdasági érveléssel lehet leleplezni. Tetszik vagy sem, tény, hogy napjaink politikájának fő problémái tisztán gazdaságiak, és nem lehet értelmezni őket a gazdasági elmélet megértése nélkül. Csak a gazdaságtan fő kérdéseit ismerő ember van abban a helyzetben, hogy független véleményt fogalmazzon meg a szóban forgó kérdésekről. Mindenki más csak azt ismétli, amit az út széléről szedett fel. Ők a demagóg szélhámosok és ostoba kuruzslók könnyű prédái. Hiszékenységük a legnagyobb veszély, ami a demokrácia és a nyugati civilizáció megőrzésére leselkedik.

Egy demokratikus közösség polgárának legelső kötelessége megszerezni a közügyekkel való foglalkozáshoz szükséges tudást. A polgárjog nem privilégium, hanem kötelesség és erkölcsi felelősség. A szavazó gyakorlatilag egy köztisztviselő; az övé a legmagasabb hivatal, amely a legnagyobb kötelezettséggel jár. Egy polgár, aki teljesen elmerült a tudományos munkájában más területen, vagy művészi hivatásában, hivatkozhat enyhítő körülményekre, amikor nem jár sikerrel önképzése feladatában. Talán igazuk van az ilyen embereknek, amikor úgy tesznek, mintha fontosabb feladatokat kellene ellátniuk. De minden más intelligens ember nem csak léha, hanem kártékony, amikor elhanyagolja önmaga képzését szuverén szavazói kötelességének legjobb elvégzése érdekében.

Az állami irányítás „progresszívnek” vélt politikáját támogatók legfőbb propagandatrükkje mindenért, ami napjainkban nem kielégítő állapot, a kapitalizmust hibáztatni, és magasztalni az áldást, amit a szocializmus tartogat az emberiség számára. Sosem próbálták bebizonyítani hibás dogmáikat, vagy még kevésbé megcáfolni a gazdaságtudósok által felvetett ellenvetéseket. Annyit tettek, hogy neveken nevezték ellenségeiket, és gyanút keltettek indítékaikat illetően. És az átlagos polgár sajnos nem lát át ezeken a fortélyokon.

Vegyük például az évről évre elhúzódó tömeges munkanélküliség problémáját. A „progresszív” ezt úgy interpretálja, mint a kapitalizmus természetéből fakadó rossz. A naiv nyilvánosság kész lenyelni ezt a magyarázatot. Az emberek nem veszik észre, hogy egy érintetlen munkaerőpiacon, amelyet sem a szakszervezeti nyomás sem az állam által meghatározott minimálbérek nem manipulálnak, a munkanélküliség csak kis csoportokat érint rövid időre. A szabad kapitalizmusban a munkanélküliség egy viszonylagosan jelentéktelen, időleges jelenség; a munkanélküliség folyamatos eltűnésének tendenciája uralkodik. A gazdasági változások hozhatnak magukkal új munkanélküliséget. De a szabad munkaerőpiac által megállapított bérszinteken végül mindenki kap munkát, aki szeretne bért keresni. A munkanélküliség, mint tömeges jelenség, a „munkáspártinak” mondott állami rendeletek, illetve a szakszervezeti nyomás és kényszer következménye.

Ez a magyarázat semmiképp sem sajátságosan azokra a gazdaságtudósokra jellemző, akiket a „progresszívek” „reakciósnak” neveznek. Maga Karl Marx is teljesen meg volt győződve arról, hogy a szakszervezeteknek nem sikerülhet a bérszintek emelése minden munkás számára. A marxista doktrinerek sok éven át határozottan ellenezték a minimum bérszintek megállapítását. Az efféle rendeleteket ellentétesnek tartották a bérkeresők sokaságának érdekeivel.

Illúzió a hit, miszerint az állami kiadások munkát teremthetnek a munkanélküliek számára, azaz azoknak, akik a szakszervezetek vagy az állam politikája következtében nem kaphatnak munkát. Ha az állami kiadásokat nem-inflációs módszerekkel finanszírozzák, azaz vagy a polgárok megadóztatásával vagy a nyilvánosságtól felvett hitelekkel, az egyik oldalon annyi munkahelyet pusztít el, amennyit a másikon megteremt. Ha inflációval finanszírozzák, azaz vagy a forgalomban levő pénz és bankjegyek növelésével, vagy a kereskedelmi bankoktól felvett hitelekkel, csak akkor csökkenti a munkanélküliséget, ha a pénzbérek lemaradnak a termékárak növekedése mögött, azaz csak akkor és csak addig, amíg a reál bérszintek zuhannak. Csak egy módja van azok reálbére növelésének, akik szeretnének bért keresni: az új tőke fokozatos felhalmozása és a termelés technológiai módszereinek fejlesztése, amelyet az új tőke idéz elő. A munka igazi érdekei egybevágnak a tőke érdekeivel.

A gazdasági problémák megértésének e módja nem a többé-kevésbé egymástól elválasztott tények és számadatok válogatás nélküli asszimilációjából áll. Ellenkezőleg, az állapotok óvatos elemzéséből és vizsgálatából áll ésszerű elmélkedés segítségével. Ami mindenek felett szükséges, az a józan ész és a logikai világosság. A fő szabály: menj egyenesen a dolgok legmélyére. Ne fogadj el felszínes magyarázatokat és megoldásokat. Használd gondolkodásod erejét és kritikai képességeidet.

Komoly baklövés lenne azt hinni, hogy a gazdasági tanulmányok javaslatának célja a különböző kormányok és pártok propagandájának helyettesítése egy másik márkájú propagandával. A propaganda a bürokrácia és a szocializmus egyik legnagyobb gonosza. A propaganda mindig a hazugságok, hibák és babonák propagandája. Az igazságnak nincs szüksége propagandára; önmagában is megáll. Az igazság karakterisztikus jellemzője az, hogy a valóság, azaz a létező és működő állapotok helyes reprezentációja, függetlenül attól, hogy valaki felismeri-e. Az igazság felismerése és megfogalmazása, mint olyan, minden hamisságnak az elítélése. Élteti az egyszerű tény, hogy igaz.

Tehát hadd folytassák a hamis próféták. Ne próbáld utánozni politikájukat. Ne próbáld, ahogy ők teszik, elhallgattatni és törvényen kívül helyezni a máshitűeket. A hazugok félik az igazságot, így el akarják nyomni annak kimondását. De az igazság szószólói saját igazukba helyezték a hitüket. Az igazmondás nem fél a hazugoktól. Elviseli a versenyüket. A propagandisták tovább terjeszthetik meséiket és tovább indoktrinálhatják a fiatalságot. Gyászosan elbuknak.

Lenin és Hitler nagyon jól tudták, miért pusztították el a gondolkodás, beszéd és sajtó szabadságát, és miért zárták le minden országhatárukat a külföldi eszmék behozatala elől. A rendszerük nem élhetett túl koncentrációs táborok, cenzorok és hóhérok nélkül. Legfőbb eszközük a GPU és a Gestapo volt.

Az államosítás és bürokratizáció brit bajnokai épp annyira tudják, hogy a szólásszabadság és gondolatszabadság alatt nem érhetik el a céljaikat, mint a Bolsevikok és a Nácik.

Harold Laski professzor elég őszintén jelentette ki, hogy korlátozni kell a Parlament hatalmát a szocializmusba való átmenet védelmezéséhez.[1] Sir Stafford Cripps, a magukat liberálisnak nevezők kedvenc miniszterelnökjelöltje, a „Tervezés és Engedélyezés Törvényt” javasolta, amelyet, miután átment a Parlamenten, nem lehet megvitatni, és még kevésbé eltörölni. Ez a törvény, amelyet nagyon általánosan kell megfogalmazni, és minden „részletet” a kabinetre kell hagyni, visszavonhatatlan hatalommal ruházná fel a kormányt. Parancsait és rendeleteit sosem kellene megfontolnia a Parlamentnek, és a bíróságokat sem kellene igénybe venni. Minden hivatalt „hűséges párttagok,” „közismerten szocialista nézeteket valló”[2] emberek vezetnének. A Brit „Papok és miniszterek tanácsa a köztulajdonlásért” röpiratban kijelenti, amelynek előszavát a bradfordi püspök írta, hogy a valódi és permanens szocializmus felállítása megköveteli, „minden lényeges ellenzék felszámolását, azaz politikailag inaktívvá tételét jogfosztáson, és ha szükséges, bebörtönzésen keresztül.” A Cambridge University professzora, Joan Robinson, aki a második Lord Keynes után a keynesi iskola vezetésében, nem kevésbé türelmetlen a szocializmus megvalósítására törekvő buzgóságában. Véleménye szerint „a szabadság fogalma csúszós.” Csak akkor „engedhető meg biztonsággal a szólásszabadság, amikor nincs komoly külső vagy belső ellenség.” Robinson asszony nem csak a független egyházaktól, egyetemektől, tanult társaságoktól és kiadóktól fél, hanem a független színházaktól és filharmóniai társulatoktól is. Az ilyen intézmények létét, állítja, csak akkor szabadna megengedni, „ha a rezsim elég biztosan áll ahhoz, hogy megkockáztassa a kritikát.”[3] A brit kollektivizmus egy másik előkelő szószólója, J. G. Crowther pedig nem riad vissza az inkvizíció áldásának dicséretétől.[4] Milyen kár, hogy a Stuartok nem élnek, hogy tanúi legyenek elveik győzedelmének!

A szocializmus legkiemelkedőbb támogatói hallgatólagosan bevallják, hogy tanaik és terveik nem állják ki a gazdaságtudomány kritikáját, és kudarcot vallanának a szabadság uralma alatt.

De mivel szerencsére még mindig maradt néhány szabad ország, még mindig van remény az igazság újjáélesztésére.

3.

Az átlagpolgár versus a bürokratizáció hivatásos propagandistája

A gazdaságtudományok népszerűsítésének célja nem az, hogy minden embert gazdaságtudóssá tegyen. A terv az, hogy a polgárt felfegyverezze a közösségi élet polgári feladataira.

A kapitalizmus és a totalitarizmus közötti konfliktust, amely végkimenetelén civilizációnk sorsa múlik, nem polgárháborúk és forradalmak fogják eldönteni. Ez az eszmék háborúja. A közvélemény fogja meghatározni a győzelmet és a bukást.

Ahol és amikor emberek találkoznak, hogy megvitassák községük, államuk vagy nemzetük dolgait, a közvélemény fejlődik és változik. A közvéleményt minden befolyásolja, amit mondanak vagy tesznek a vásárló és eladó, a munkaadó és munkavállaló, a hitelező és adós közötti tranzakció során. A közvéleményt formálják a képviselő-testületek, a bizottságok és tanácsok, az egyesületek és klubok vitái, a szerkesztőnek címzett levelek, az ügyvédek védőbeszédjei és a bírók véleményei.

Ezekben a beszélgetésekben a szakembereknek előnyük van a laikusokkal szemben. Mindig annak nagyobb az esélye, aki minden erőfeszítését kizárólag egy dolognak szenteli. Bár nem feltétlen szakértők, és sokszor minden bizonnyal nem okosabbak, mint az amatőrök, a szakemberek előnyeit élvezik. Vitaképességük és képesítésük felsőbbrendű. A találkozásra kipihent elmével és testtel érkeznek, nem fáradtan egy hosszú munkanap után, mint az amatőrök.

Na, mármost, majdnem minden ilyen szakember a bürokratizmus és a szocializmus fanatikus támogatója. Mindenekelőtt ott van a kormány és a különböző pártok propagandahivatalainak alkalmazott-sokasága. Továbbá ott vannak a különböző oktatási intézmények tanárai, akik érdekes módon a bürokratikus, szocialista vagy marxi radikalizmus elismerését tartják a tudományos pontosság ismérvének. Ott vannak a „progresszív” újságok és magazinok szerkesztői és írói, a szakszervezeti vezetők és szervezők, végül pedig a tétlen, ambiciózus emberek, akik radikális nézetek kifejezésével szeretnének a címlapra kerülni. Az átlagos üzletember, jogász vagy bérkereső nem bír el velük.

A laikusnak talán sikerülhet zseniálisan bebizonyítania érvét. Hiába. Hiszen ellenfele, hivatala vagy tanszéke teljes méltóságába öltözve, visszakiáltja: „Ennek az úriembernek a hibáját rég felfedték a híres német professzorok, Mayer, Müller és Schmid. Csak egy idióta ragaszkodik ilyen elavult és elpusztított eszmékhez.” A laikus hitelét veszti a hallgatóság szemében, akik teljesen megbíznak a szakmai tévedhetetlenségben. Sosem hallotta ezeknek a kimagasló német professzoroknak a neveit. Tehát nem tudja, hogy könyveik egyszerű humbugok, tele ostobasággal, és nem is érintették az általa felvetett problémát. Később talán megtudja. De az nem változtathatja meg a tényt, hogy helyben legyőzték.

Vagy a laikus okosan bemutathatja egy felvetett projekt megvalósíthatatlanságát. Ekkor visszavág a szakember: „Ez az úriember olyan műveletlen, hogy nem tudja, hogy a felvetett terv nagy sikerrel járt a szocialista Svédországban és a vörös Bécsben.” Laikusunkat ismét elhallgattatták. Honnan tudná, hogy majdnem minden Svédországról és Bécsről szóló angol nyelvű könyv propagandatermék, amely szörnyen eltorzítja a tényeket? Nem volt lehetősége megszerezni a helyes információt az eredeti forrásoktól.

A szakmai beszéd tetőpontja természetesen mindig hivatkozás Oroszországra, a munkások és parasztok paradicsomára. Harminc éven át kizárólag megszállott kommunistáknak és az ideológiai szimpatizánsoknak engedélyezték a belépést Oroszországba. Beszámolóik kritikátlanul dicsőítik a Szovjeteket; néhányuk teljesen hazug, a többi pedig gyermeteg hiszékeny naivitásában. Az egyik legmegnyugtatóbb tény, hogy néhány utazó Oroszországban levetette szovjetpárti nézeteit, otthonra visszatérve pedig kiadta kendőzetlen beszámolóját. De a szakemberek könnyen elvetik ezeket a könyveket azzal, hogy szerzőiket „fasisztának” nevezik.

Ami szükséges, az alkalmassá tenni a polgári vezetőket a találkozásra a bürokratizáció és államosítás hivatásos prédikátoraival. Reménytelen a bürokratizáció irányzatának megállítása egyszerűen a felháborodás kimutatásával és a régi szép idők nosztalgikus dicsőítésével. Ezek a régi napok nem voltak olyan jók, amilyennek pár öreg kortárs gondolja őket. Ami jó volt bennük az a fejlődési hajlamra való támaszkodásuk volt, amely az érintetlen piacgazdaság természetes része. Nem hittek az állam istenszerűségében. Ez volt dicsőségük.

Az átlagpolgár gazdasági kérdések iránti ellenszenvének legkárosabb következménye, hogy hajlandó kompromisszum-programot támogatni. Úgy tekint a kapitalizmus és a szocializmus közötti konfliktusra, mintha a tőke és a munka közötti civakodás lenne, melyben mindkettő magának követeli az egészet. Mivel ő maga nem felkészült a két oldal által megfogalmazott érvek kiértékelésére, úgy gondolja, igazságos megoldás lenne baráti egyezséggel véget vetni a vitának: mindkét igénylőnek meg kellene kapnia követelésének egy részét. Ennek köszönheti tekintélyét a vállalkozásba történő állami beavatkozás programja. Ne legyen se teljes kapitalizmus, se teljes szocializmus, hanem valami a kettő között, egy középút. Ez a harmadik rendszer, állítják támogatói, kapitalizmus legyen, az állami beavatkozás által szabályozva és fegyelmezve. De ez az állami beavatkozás nem egyenlő minden gazdasági tevékenység teljes állami irányításával; csupán a kapitalizmus pár igazán nem kívánatos duzzanatára korlátozódna anélkül, hogy teljesen elnyomná a vállalkozó tevékenységeit. Így egy olyan társadalmi rend fog kialakulni, amely állítólag olyan messze áll a teljes kapitalizmustól, mint a tiszta szocializmustól, és míg megtartja mindkét rendszer előnyeit, elkerüli hátrányaikat. Ma majdnem mindenki, aki nem a teljes szocializmust támogatja, emellett az intervencionista rendszer mellett áll, és minden kormány, amely nem nyíltan és őszintén szocialista, a gazdasági intervencionizmus politikáját támogatja. Manapság nagyon kevesen vannak, akik elleneznek minden beavatkozást az árakba, bérszintekbe, kamatokba és profitokba, és nem félnek kimondani, hogy a kapitalizmust és a szabad vállalkozást tartják az egyetlen működő rendszernek, amely hasznot hoz az egész társadalomnak és minden tagjának.

De a középmegoldás támogatóinak érvelése teljesen hibás. A szocializmus és a kapitalizmus közötti küzdelem nem két oldal közötti küzdelem a társadalmi hozadék nagyobb része felett. Így látni a dolgokat egyenlő a marxista tanok és más szocialisták tanainak teljes elfogadásával. A szocializmus ellenzői tagadják, hogy bármilyen osztály vagy csoport jobban járna a szocializmussal, mint a nyílt kapitalizmussal. Kétségbe vonják a tézist, miszerint a munkások jobban járnának egy szocialista rendszerrel, és következésképpen károsítja őket a kapitalizmus rendszer léte. Nem a vállalkozók és a tőkések önző érdekei miatt javasolják a kapitalizmust, hanem a társadalom minden tagja érdekében. A társadalom gazdasági szerveződésének nagy történelmi konfliktusát nem lehet úgy kezelni, mint két üzletember, akik egy adag pénz felett vitatkoznak; nem lehet megoldani a különbség elfelezésével.

A gazdasági intervencionizmus egy önpusztító politika. Az egyéni rendeletek, amelyeket alkalmaz, nem érik el a kitűzött eredményeket. Olyan állapotot eredményeznek, amely – a támogatói szempontjából – sokkal nemkívánatosabb, mint az előző állapot, amelyet meg kívántak változtatni. A dolgozni kívánók munkanélkülisége, évről évre elhúzódóan, monopólium, gazdasági válság, a gazdasági erőfeszítések produktivitásának általános korlátozása, gazdasági nacionalizmus és háború a vállalkozásba történő állami beavatkozás elkerülhetetlen következményei, ahogy azt a harmadik megoldás támogatói javasolják. Az összes baj, amiért a szocialisták a kapitalizmust hibáztatják, pontosan ennek a szerencsétlen, „progresszívnek” vélt politikának a következménye. A katasztrofális események, amelyek kapóra jönnek a radikális szocialistáknak, azok eszméinek következményei, akik azt mondják: „Nem vagyok a kapitalizmus ellen, de…” Az ilyen emberek gyakorlatilag nem többek az államosítás és teljes bürokratizmus szívritmusszabályzóinál. Tudatlanságuk katasztrófát nemz.

A munkamegosztás és a szakosodás a civilizáció karakterisztikus jellemzői. Nélkülük az anyagi gazdagság és a szellemi fejlődés lehetetlen volna. A tudósok, gondolkodók és kutatómunkások egységes csoportja a munkamegosztás eredménye, mint ahogy minden más csoport szakember. A gazdaságtudományok további fejlődése a jövőben úgyszintén olyan emberek vívmánya lesz, akik minden igyekezetüket ennek a feladatnak szentelik.

De végzetes hiba lenne, ha a polgárok kizárólag a szakemberek területére hagynák a gazdasági tanulmányok művelését. Mivel napjaink politikájának fő kérdései lényegében gazdaságiak, egy ilyen lemondás a polgárok hatalmának teljes feladását jelentené a szakemberek javára. Ha a szavazók vagy egy parlament tagjai a szarvasmarha-betegség megelőzéséről vagy egy hivatali épület felépítéséről szóló problémákkal szembesülnek, a részletek megvitatását a szakemberekre hagyhatják. Az ilyen állatorvosi vagy mérnöki kérdések nem avatkoznak bele a társadalmi és politikai élet alapjaiba. Fontosak, de nem elsődlegesek és létfontosságúak. De ha nem csak a tömegek, hanem választott képviselőik nagyrésze is kijelenti: „Ezeket a monetáris kérdéseket csak szakemberek fogják fel; nem vagyunk hajlandóak tanulmányozni őket; ebben az ügyben bíznunk kell a szakemberekben,” uralmukat gyakorlatilag a szakembereknek adják. Nem számít, hogy törvényhozói hatalmukat formálisan is átruházzák-e vagy sem. Így vagy úgy, felülmúlják őket a szakemberek. A bürokratákhoz kerül az irányítás.

Az átlagpolgár hibát vét, amikor arról panaszkodik, hogy a bürokraták hatalmat tulajdonítottak el; ő maga, és képviselői mondtak le uralmukról. Az alapvető gazdaságtani problémákkal szemben tanúsított tudatlansága tette felsőbbrendűvé a hivatásos szakembert. Minden technikai és törvénykezési jogszabályrészlet ráhagyható és rá is hagyandó a szakértőkre. De a demokrácia kivitelehetetlenné válik, ha a kiemelkedő polgárok, a közösség intellektuális vezetői nem képesek saját véleményük megalkotása a társadalmi, gazdasági és politikai elvekről. Ha a polgárok a bürokratikus szakemberek intellektuális hegemóniája alatt állnak, a társadalom két kaszttá szakad: az uralkodó szakemberekre, a brahminokra és a hiszékeny polgárságra. Aztán felbukkan a zsarnokság, akármi is legyen az alkotmány és a törvények megfogalmazása.

A demokrácia önrendelkezést jelent. Hogyan rendelkezhetnek az emberek a saját ügyeikről, ha túl közömbösek ahhoz, hogy saját gondolkodásukon keresztül független ítéletre jussanak az alapvető politikai és gazdasági problémákat illetően? A demokrácia nem egy termék, amit az emberek gond nélkül élvezhetnek. Ezzel ellentétben, egy kincs, amit fáradhatatlan erőfeszítéssel minden nap meg kell védeni és újra meg kell hódítani.

[1] Laski, Democracy in Crisis (London, 1933), 87. o. Laski antidemokratikus eszméinek mesteri cáfolatáért lásd Rappard, The Crisis of Democracy (Chicago, 1938), 213-216. o.

[2] Lásd James Truslow Adams briliáns cikkét: “Planners See Where Planning Leads” (Barron’s National Business and Financial Weekly, 1944 Január 31. 3. o.)

[3] Joan Robinson, Private Enterprise or Public Control (Kézikönyv vitacsoportok számára, kiadta az English Universities Press Ltd. az ’Egyesület az állampolgári ismeretek oktatásáért’ számára) 13-14. o. Furcsa, hogy a füzet elején az egyesület kijelenti: „a demokráciát támogatjuk” és rámutat arra, hogy célja a polgárok oktatása „mások egyenlő jogai és szabadsága tiszteletére.”

[4] J. G. Crowther, Social Relations of Science (Macmillan, 1941.) 331., 333. o.

Kommentek