Olvasási idő: ~ 30 perc

Tartalomjegyzék

6.

A bürokratizáció pszichológiai következményei

1.

A német ifjúsági mozgalom

Az értelmiségiek fintorognak Horatio Alger filozófiája hallatán. Mégis Horatio volt az, aki mindenki másnál jobban megragadta a kapitalista társadalom legjellemzőbb vonását. A kapitalizmus a rendszer, amelyben mindenkinek lehetőségében áll vagyont szerezni; mindenkinek végtelen lehetőséget biztosít. Természetesen nem mindenkinek kedvez a jó szerencse. Nagyon kevesen lesznek milliomosok. De mindenki tudja, hogy a kitartó erőfeszítés fizet, és semmi kevesebb. Minden út nyitva áll az okos fiatal előtt. Optimista saját erejének tudatában. Önbizalma van és reménnyel teli. És ahogyan öregszik, és látja, hogy számos terve meghiúsult, nincs oka kétségbeesni. Gyermekei újrakezdik a versenyt, és semmi okát nem látja annak, ők miért ne járhatnának sikerrel ott, ahol ő elbukott. Az életet érdemes élni, mert tele van ígérettel.

Mindez szó szerint igaz volt Amerikára. A régi Európában még mindig fennállt számos korlát, amelyet az ancien régime hagyott hátra. Az arisztokrácia és a hivatalnokság még a liberalizmus tetőpontján is privilégiumaik megtartására törekedett. De Amerikában a Sötét Kornak nem volt maradványa. Ilyen értelemben volt fiatal ország és szabad ország. Itt sem ipari kódex, sem céhek nem voltak. Thomas Alva Edisonnak és Henry Fordnak nem kellett leküzdeniük semmilyen akadályt, amelyet rövidlátó kormányok és egy szűklátókörű közvélemény emelt.

Ilyen állapotok alatt a feltörekvő generációt az úttörő szelleme hajtja. Egy fejlődő társadalomba születnek, és megértik, hogy feladatuk hozzájárulni valamivel az emberi állapotok fejlesztéséhez. Meg fogják változtatni a világot, saját elképzeléseik szerint fogják formálni azt. Nincs pazarolni való idejük, a holnap az övék, és fel kell készülniük a nagy dolgokra, amik rájuk várnak. Nem beszélnek fiatalságukról és a fiatalok jogairól; úgy cselekednek, ahogy a fiataloknak cselekedniük kell. Nem hencegnek saját „lendületükkel”; lendületesek, és nem tartják szükségesnek hangsúlyozni ezt a tulajdonságukat. Nem provokálják az idősebb nemzedéket arrogáns beszédükkel. Tetteikkel akarják legyőzni őket.

De egészen más a dolog a bürokratizáció feltörekvő hulláma alatt. Az állami munkahelyek semmi lehetőséget nem biztosítanak a személyes tehetségek és adottságok bemutatására. A fegyelmezés a kezdeményezőképesség pusztulását idézi elő. A fiatalember nem táplál illúziókat a jövőjére vonatkozóan. Tudja, mi vár rá. Kap majd egy munkát a megszámlálhatatlan hivatalok valamelyikében, pusztán fogaskerék lesz egy olyan gépezetben, amelynek működése többé-kevésbé mechanikus. A bürokratikus módszer rutinja megnyomorítja az elméjét és megköti a kezét. Biztonságot fog élvezni. De ez a biztonság inkább az a fajta biztonság lesz, amit egy elítélt élvez a börtön falai mögött. Sosem lesz szabad saját döntéseit meghoznia és saját sorsát formálnia. Örökké olyan ember lesz, akiről más emberek gondoskodnak. Sosem lesz igazi férfi, aki saját erejére támaszkodhat. Megborzad a hatalmas hivatali épület láttán, amiben el fogja temetni magát.

Az Első világháborút megelőzően Németország, az ország, amely a legelöl járt a bürokratikus fegyelmezés útján, egy eddig sosem látott jelenség felbukkanását élte át: az ifjúsági mozgalmat. Rendetlen fiúk és lányok lármás bandái járták az országot; nagy zajt csapva és ellógva iskolai óráikat. Fellengző szavakkal hirdették egy aranykor evangéliumát. Minden előző nemzedék, hangsúlyozták, egyszerűen idióta volt; alkalmatlanságuk pokollá változtatta a földet. De a feltörekvő nemzedék többé nem hajlandó eltűrni a gerontokráciát; a tehetetlen és ostoba szenilitás felsőbbrendűségét. A briliáns fiatalok fognak tehát uralkodni. Elpusztítanak mindent, ami vén és hasznavehetetlen, elutasítanak mindent, ami drága volt szüleiknek, új, valódi és szilárd értékekkel és ideológiákkal helyettesítik a kapitalista és burzsoá civilizáció elavultjait és hamisait, és megépítik a hatalmasok, a felsőbbrendű emberek új társadalmát.

A serdülők felfuvalkodott fecsegése mindössze az eszmék és a határozott tervek hiányának olcsó álruhája volt. Semmi mondandójuk nem volt, csak ez: Fiatalok vagyunk, tehát kiválasztottak; zseniálisak vagyunk, mert fiatalok vagyunk; a jövő hordozói vagyunk; kultúraellenesek vagyunk, és a rohadt burzsoá halálos ellenségei. És ha valaki nem félt megkérdezni tőlük, mik a terveik, csak egy válaszuk volt: Vezetőink megoldanak minden problémát.

A változások előidézése mindig az új nemzedék feladata volt. De az ifjúsági mozgalmat karakterisztikusan az jellemzte, hogy sem új gondolataik, sem terveik nem voltak. Pont azért hívták tetteiket ifjúsági mozgalomnak, mert nem volt semmilyen programjuk, amelyről elnevezhetnék volna törekvéseiket. Igazából teljes mértékben szüleik programját osztották. Nem ellenezték az állami mindenhatóság és a bürokratizáció irányzatát. Forradalmi radikalizmusuk nem volt több, mint a gyermekkor és a felnőttkor közötti évek arcátlansága; az elhúzódó kamaszkor jelensége. Hiányzott belőle bármiféle ideológiai tartalom.

Az ifjúsági mozgalom vezetői mentálisan ingatag neurotikusok voltak. Sokukat morbid szexualitás jellemzett, vagy kicsapongók, vagy homoszexuálisak voltak. Egyikük sem volt kiemelkedő semmilyen tevékenységi körben, illetve nem járult hozzá semmivel az emberi fejlődéshez. Nevük rég feledésbe merült; az egyetlen nyom, amit hagytak pár könyv és vers, amely szexuális perverzitást hirdet. Csak egy céljuk volt: a lehető leghamarabb munkát kapni az államnál. Akiket nem öltek meg a háborúk és a forradalmak alatt, azok ma pedáns és gyáva bürokraták a német Zwangswirtschaft megszámlálhatatlan hivatalában. Hitler engedelmes és hű szolgái. De nem kevésbé lesznek Hitler utódjának engedelmes és hű szolgái, legyen ő német nacionalista, vagy Sztálin bábja.

Az ifjúsági mozgalom Németországból más országokba is átterjedt. Az olasz fasizmus ifjúsági mozgalomként álcázta magát. A párt dala, „Giovinezza” a fiatalok himnusza. A pojáca Duce még az ötvenes éveiben is fiatalos erejével dicsekedett, és szorgosan rejtegette korát, mint egy kacér nő. De az átlagos fasiszta egyetlen célja az volt, hogy állami munkát kapjon. Az etiópiai háborúban e sorok írója megkérte az egyik nagy olasz egyetem diplomás hallgatóit, magyarázzák meg Franciaországgal és Nagy-Britanniával szembeni ellenségességüket. A válasz bámulatos volt: „Itália – mondták – nem nyújt elegendő lehetőséget az értelmiségieknek. Szeretnénk meghódítani a brit és francia gyarmatokat, hogy megkapjuk ezeknek a területeknek a közigazgatásában azokat a munkákat, amik most a brit és a francia bürokraták kezében vannak.”

Az ifjúsági mozgalom annak a nyugtalanságnak a kifejeződése volt, amit a fiatalemberek éreztek a komor jövőre tekintve, amit a fegyelmezés felé tartó általános irányzat tartogatott a számukra. De hamis lázadás volt, amely bukásra volt ítélve, mert nem mert komolyan harcolni a mindent átszövő állami irányítás és a totalitarizmus ellen. A zajos ál-felkelők tehetetlenek voltak, mert a totalitárius babonák bűvöletében álltak. Lázítóan gügyögtek és felbujtó dalokat kántáltak, de amit mindenekelőtt akartak, az egy állami munka volt.

Ma az ifjúsági mozgalom halott az országokban, amelyek a legelőrehaladottabbak a totalitarizmus útján. Oroszországban, Itáliában és Németországban a gyermeket és a serdülőket szigorúan a mindent átszövő állami irányítás apparátusába olvasztják. A gyermekek a legfiatalabb kortól politikai szervezetek tagjai. Bölcsőtől a sírig minden polgár az egypártrendszer gépezetének alárendeltje, és köteles kérdés nélkül engedelmeskedni. Semmilyen „magán” társulat vagy összejövetel nem engedélyezett. A hivatali apparátus semmilyen versenyt nem tűr. A hivatalos ideológia nem tűri el a különvéleményt. Ez a bürokratikus utópia valósága.

2.

A feltörekvő nemzedék sorsa egy bürokratikus környezetben

Az ifjúsági mozgalom a fiatalság tettképtelen és sikertelen mozgalma volt a bürokratizáció fenyegetése ellen. Elbukott, mivel nem a gonosz magját támadta, azaz az államosításra törekvő irányzatot. A valóságban nem volt több a nyugtalanság érzésének összezavarodott kifejezésénél, letisztult eszmék és meghatározott tervek nélkül. A lázadó serdülőket olyan mértékben elvarázsolták a szocialista eszmék, hogy egyszerűen nem tudták, hogy mit akarnak.

Nyilvánvaló, hogy a fiatalok a bürokratizációra törekvő irányzat első áldozatai. A fiatalemberektől elveszik saját sorsuk formálásának minden esélyét. Számukra nincs több lehetőség. A valóságban ők az „elveszett nemzedék,” mivel számukra nem adatott meg minden felemelkedő generáció legdrágább joga, a jog ahhoz, hogy hozzájáruljanak valami újjal a civilizáció régi kelléktárához. Mik tehát a fiatalok, akik semmin sem változtathatnak és semmit sem fejleszthetnek? Akiknek egyetlen lehetséges jövőképe nekivágni a bürokratikus létra legelső fokának, és lassan felmászni rajta, szigorúan betartva az idősebb felettesek által meghozott szabályokat? Az ő nézőpontjukból a bürokratizáció a fiatalság alávetését jelenti az idősek uralmának. Ez megfelel a kasztrendszerhez való visszatérésnek.

Minden nemzet és civilizáció soraiban – a modern liberalizmus és utódja, a kapitalizmus felemelkedését megelőző korokban – a társadalom a státuszon alapult. A nemzetet kasztokra bontották. Voltak kiváltságos kasztok, mint a nemesek, és hátrányos helyzetű kasztok, mint a jobbágyok és szolgák. Az ember egy meghatározott kasztba született, abban maradt egész élete során, és kasztstátuszát örökségül hagyta gyermekei számára. Az alacsonyabb kasztokba született előtt örökké zárva maradt a kiváltságosok számára fenntartott életminőség joga. A liberalizmus és a kapitalizmus eltörölte ezeket a megkülönböztetéseket és minden embert egyenlővé tett a törvény előtt. Így gyakorlatilag mindenki előtt szabaddá vált az út versenyezni a közösség bármelyik tisztségéért.

A marxizmus másként értelmezi a liberalizmus vívmányait. Karl Marx legfőbb dogmája a gazdasági osztályok közötti feloldhatatlan konfliktus doktrínája. A kapitalista társadalom osztályokra bomlik, amelyek érdekei ellentétben állnak egymással. Így tehát az osztályharc elkerülhetetlen. Csak a jövő osztályok nélküli szocializmusában tűnhet el.

A legfigyelemreméltóbb tény e tanra vonatkozóan az, hogy sosem került explicit módon kifejtésre. A Kommunista Kiáltványban az osztályharcokra hozott példát a kasztok közötti konfliktusból hozzák. Ezután Marx hozzáteszi, hogy a modern burzsoá társadalom új osztályokat állított fel. De sosem mondja el, mi is az az osztály, és mire gondol, amikor osztályokról, osztályok közötti ellenségességről beszél, vagy amikor az osztályokat és a kasztokat egyenrangúvá teszi. Összes írása ezek körül a sosem definiált kifejezések körül forog. Bár fáradhatatlanul publikálta cikkeit és könyveit, tele szofisztikált meghatározásokkal és tudományos szőrszálhasogatásokkal, Marx sosem kísérelte meg letisztult nyelvezettel elmagyarázni, mi egy gazdasági osztály karakterisztikus jellemzője. Amikor meghalt, harmincöt évvel a Kommunista Kiáltvány megjelenése után, befejezetlenül hagyta legfőbb értekezése, a Tőke harmadik kötetének kéziratát. És jelentős módon, a kézirat pontosan ott fejeződik be, amikor sor került volna teljes filozófiája legalapvetőbb fogalmának meghatározására. Sem Marx, sem pedig akárki a marxista írók tömkelegéből nem képes elmagyarázni nekünk, mi az a társadalmi osztály, még kevésbé pedig azt, hogy ezek a társadalmi osztályok valóban azt a szerepet játsszák-e a társadalmi szerkezetben, mint amit a tan nekik tulajdonít.

Természetesen logikai szempontból engedélyezett bármilyen kiválasztott jellemző alapján osztályozni a dolgokat. A kérdés mindössze az, hogy hasznos-e a kiválasztott jellemzőkön alapuló osztályozás a további vizsgálat, illetve tudásunk tisztázása és továbbfejlesztése céljából. A kérdés tehát nem az, hogy valóban léteznek-e a marxi osztályok, hanem az, hogy valóban azzal a jelentőséggel bírnak-e, amellyel Marx felruházta őket. Marx képtelen volt biztosítani számunkra az írásaiban lazán és bizonytalanul használt társadalmi osztályok fogalmának meghatározását, mivel egy letisztult meghatározás felfedte volna jelentéktelenségét és értéktelenségét a gazdasági és társadalmi problémák elemzésében, illetve az osztályok és a társadalmi kasztok egyenrangúvá tételének abszurditását.

A kasztok karakterisztikus jellemzője a merevség. A társadalmi osztályok – ahogyan Marx szemléltette őket, különböző osztályoknak nevezve a tőkéseket, a vállalkozókat és a bérkeresőket – jellemzője a flexibilitás. A különböző osztályok összetétele folyamatosan változik. Hol vannak ma azok sarjai, akik Marx napjaiban voltak a vállalkozók? És hol voltak az ősei Marx kortárs vállalkozóinak? A modern kapitalista társadalom tisztségei mindenki előtt nyitva állnak. Nevezhetjük az Egyesült Államok szenátorait egy osztálynak anélkül, hogy megsértenénk a logika alapelveit. De hibás lenne őket egyenrangúvá tenni egy örökösödésen alapuló arisztokratikus kaszttal, függetlenül a ténytől, hogy néhány szenátor korábbi szenátorok leszármazottja lehet.

Már kiemeltük a tényt, hogy a piacot vezénylő névtelen erők folyamatosan újra és újra meghatározzák, ki legyen a vállalkozó és ki legyen a tőkés. A vásárlók szavaznak, úgymond, kik foglalják el a nemzet gazdasági szerkezetének legkiemelkedőbb pozícióit.

A szocializmusban azonban nincsenek sem vállalkozók, sem tőkések. Ilyen értelemben az, amit Marx osztálynak nevezett, névleg megszűnik létezni, így helyesen nevezte a szocializmust osztályok nélküli társadalomnak. Azonban megszűnésük hiábavaló. A társadalmi funkciók másban fognak különbözni, ezeket pedig Marxnál nem kevésbé igazoltan nevezhetünk osztályoknak.  Lesznek azok, akik utasításokat adnak, és lesznek azok, akiknek feltétel nélkül teljesíteniük kell őket; lesznek azok, akik létrehozzák a terveket, és lesznek azok, akiknek a végrehajtás a dolga.

Az egyetlen, ami számít: a tény, hogy a kapitalizmus alatt mindenki saját jövőjének tervezője. A fiúnak, ki javítana saját életszínvonalán, saját erejére és erőfeszítésére kell támaszkodnia. A fogyasztók szavazata hoz ítéletet a személy figyelembevétele nélkül. A jelentkező eredményeit, nem pedig személyét értékelik. A siker egyetlen kulcsa a jól végzett munka és a jól nyújtott szolgáltatás.

A szocializmus alatt épp ellenkezőleg, a kezdőnek azok kedvére kell tenni, akik már révbe értek. Nem szeretik a túl hatékony újoncokat. (Az öreg vállalkozók sem szeretik az ilyen embereket; viszont a vásárlók uralma alatt nem akadályozhatják meg versengésüket.) A szocializmus bürokratikus gépezetében az előléptetéshez vezető út nem a teljesítmény, hanem a felettesek szívessége. A fiatalság teljes mértékben az öregemberek jóindulatától függ. A feltörekvő nemzedék teljesen kiszolgáltatott az időseknek.

Hasztalan tagadni ezt a tényt. Egy szocialista társadalomban nincsenek marxi osztályok. Viszont feloldhatatlan a konfliktus azok között, akik Sztálin és Hitler mellett állnak, szemben azokkal, akik nem. És teljesen emberi egy diktátor számára azokat részesíteni előnyben, akik osztják véleményét és dicsérik munkásságát, szemben azokkal, akik nem.

Hiába tettek az Itáliai Fasiszták pártjuk dalává egy fiatalságnak íródott éneket, és hiába tanították meg az Osztrák szocialisták a gyermekeket az énekre: „Fiatalok vagyunk és jó ez így.” Nem jó fiatalembernek lenni bürokratikus vezetés alatt. Az egyetlen jog, amelyet a fiatalemberek élvezhetnek egy ilyen rendszerben az engedelmességhez és az alázatossághoz való jog. Nincs helyük a rakoncátlan újítóknak önálló gondolataikkal.

Ez több a fiatalság krízisénél. Ez a fejlődés és a civilizáció krízise. Az emberiség kudarcra ítéltetett, amikor a fiatalságot megfosztják a lehetőségtől, hogy saját ízlése szerint alakítsa a társadalmat.

3.

Autoritárius gyámság és fejlődés

A kiemelkedő és bölcs emberek rendje, nemes bürokraták elite általi paternális kormányzat egy igen kiemelkedő bajnokot tudhat maga mellett: Platónt.

Platón eszmei és tökéletes államát önzetlen filozófusok uralnák. Ők megvesztegethetetlen bírák és elfogulatlan ügyintézők, akik szigorúan tartják magukat az igazságosság örök és állandó törvényeihez. Ez Platón filozófiájának karakterisztikus védjegye: nem szentel figyelmet a társadalmi és gazdasági állapotok evolúciójára, illetve az eszközökre és célokra vonatkozó emberi elképzelések változására. Adott a jó állam örökkévaló mintája, és a valós állapotok bármilyen eltérése ettől a modelltől nem lehet más, mint korrupció és romlás. A feladat egyszerűen felállítani a tökéletes társadalmat, aztán pedig távol tartani tőle bármiféle módosítást, hiszen a változás egyenlő a romlással. A tudás, a technológiai procedúrák és a társadalmi szerveződés fejlődésének gondolata idegen Platón elméje előtt. És minden későbbi utópista, aki Platón példája alapján létrehozta földi paradicsomának tervrajzát, ugyanúgy hitt az emberi ügyek állandóságában.

Platón elképzelését az elit uralmáról ténnyé alakította a katolikus egyház. A Római egyház – az Ellenreformációból kiemelkedett tridenti szervezés alatt – a tökéletes bürokrácia. Sikeresen megoldotta minden nem-demokratikus kormány legkényesebb problémáját, a felső vezetés kiválasztását. Az egyház legmagasabb rangjai minden fiúnak nyitva állnak. A helyi pap buzgón egyengeti a legintelligensebb fiatalok oktatáshoz vezető útját; püspöki szemináriumon képzik őket; a felszentelésük után a további karrierjük teljes mértékben jellemükön, buzgóságukon és értelmükön múlik. A főpapok közül sokan nemes és vagyonos családok sarjai. De hivatalukat nem származásuknak köszönhetik. Versengeniük kell, majdnem egyenlő feltételekkel, a szegény parasztok, munkások és jobbágyok fiaival. A Katolikus egyház bíborosai, a teológiai egyetem apátjai és tanárai kiemelkedő emberek. Még a legfejlettebb országokban is a legnagyszerűbb gondolkodók, filozófusok, tudósok és államférfiak méltó vetélytársai.

Erre a bámulatos esetre hivatkoznak példaként minden modern szocialista utópia szerzői. Ezt napjaink szocializmusának két hírnöke, Henri de Saint Simon gróf és Auguste Comte esetében láthatjuk. De lényegében ugyanez volt a helyzet a legtöbb szocialista íróval, bár nyilvánvaló okok miatt nem mutattak az Egyházra modellként. A tökéletes hierarchia példáját sehol nem lehet fellelni, csak abban, amit a katolicizmus mutat.

Viszont az Egyházra történő hivatkozás hibás. A Kereszténység birodalma, amelyet a Pápa és más Püspökök kormányoznak, nem fog változni. Örök és megmásíthatatlan tanra épül. A hitvallás mindörökké állandó marad. Nincs fejlődés és nincs evolúció. Egyedül a törvénynek és a hittételeknek való engedelmesség van. Az Egyház által használt választási módszer nagyon hatékony egy olyan szervezet kormányzásában, amely kétségbevonhatatlan, megváltoztathatatlan szabály- és regulációrendszerhez ragaszkodik. Tökéletes a tan örök kincsének őrzői számára.

De az emberi társadalomban és a polgári kormányzatban más a helyzet. Szakadatlanul a tökéletesítésre törekedni és továbbfejlesztett módszerekkel harcolni a természet által felállított korlátok ellen, amelyek élete és jóléte ellen szegülnek, az ember legdrágább privilégiuma. Ez a veleszületett ösztön a nyers barlanglakót korunk valamennyire civilizált emberévé tette. De az emberiség még nem érte el a tökéletesség állapotát, amelyen túl semmilyen fejlődés nem lehetséges. A napjaink civilizációját elhozó erők nem haltak meg. Ha nem köti meg őket a társadalmi szerveződés merev rendszere, tovább munkálkodnak, és további fejlődést hoznak. A választási elv, amellyel az Egyház választja jövőbeli vezetőit, a tántoríthatatlan odaadás a vallásnak és hittételeinek. Nem újítókat és reformereket keres, új gondolatok úttörőit, amelyek radikális ellentétben állnak a régiekkel. Ezt védelmezheti a jövő vezetőinek kijelölése az öreg és jól bevált jelenlegi vezetők által. Egyetlen bürokratikus rendszer sem érhet el semmi mást. De pontosan ez a hajthatatlan konzervativizmus, ami a bürokratikus módszereket teljesen alkalmatlanná teszi a társadalmi és gazdasági ügyek lebonyolításához.

A bürokratizáció szükségszerűen merev, mert a felállított szabályok és gyakorlatok betartásával jár. De a társadalmi életben a merevség egyenlő a megkövüléssel és a halállal. Nagy jelentőségű tény, hogy a stabilitás és a biztonság napjaink „reformereinek” leginkább dédelgetett szlogenjei. Ha a primitív ember a stabilitás elvét követte volna, sosem tett volna szert biztonságra; rég elpusztították volna őt a vadállatok és a mikrobák.

A német marxistáktól ered a szólás: Ha a szocializmus ellenkezik az emberi természettel, akkor az emberi természetet meg kell változtatni. Nem vették észre, hogy amikor megváltozik az ember természete, ő többé nem lesz ember. A mindent átszövő bürokratikus rendszerben sem a bürokraták sem alattvalóik nem volnának többé igazi emberi lények.

4.

A diktátor kiválasztása

A nemes zsarnokok uralma általi megváltás összes bajnoka naivan feltételezi, hogy nem kérdéses, ki lesz ez a fenséges uralkodó vagy uralkodók osztálya, és hogy minden ember önként meghajol a felsőbbrendű diktátor vagy arisztokrácia uralmának. Nem veszik észre, hogy sok ember és embercsoport követelheti magának az uralmat. Ha a különböző jelöltek közüli választást nem a többség szavazatára hagyják, semmilyen választási elv nem marad a polgárháború kivételével. A nép általi demokratikus választás elvének alternatívája a hatalom megragadása könyörtelen kalandorok által.

A Krisztus utáni második évszázadban a Római birodalmat a fenségesen kidolgozott Führer-elv alapján uralták. Az uralkodó volt a legalkalmasabb és legkimagaslóbb ember. Rangját nem egy családtagjára hagyta, hanem utódként olyan embert választott, akit a legjobbnak gondolt a hivatalra. Ez a rendszer négy nagy császár egymásutánját eredményezte: Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius és Marcus Aurelius uralmát. De ezután a Praetorianusok kora következett, folyamatos polgárháború, anarchia és gyors pusztulás. A legjobb uralmát a legrosszabb uralmával helyettesítették. Ambiciózus tábornokok ragadták meg a hatalmat zsoldosok segítségével, és uralkodtak, amíg le nem győzte őket egy újabb kalandor. Árulás, lázadás és gyilkosság vált a választási elvvé. A történészek Marcus Aureliust hibáztatják, az utolsó jó császárt. Bűnös volt, mondják, mert elhagyta elődjei szokását, és a legalkalmasabb ember helyett inkompetens fiát, Commodust választotta. Viszont a rendszer, ami elpusztítható egy személy hibájából rossz rendszer – még akkor is, ha a hiba kevésbé megbocsátható és megérthető, mint egy apáé, aki túlértékeli fia jellemét és képességeit. Az igazság az, hogy egy ilyen Führer rendszer szükségszerűen folytonos polgárháborút eredményez abban a pillanatban, amikor több jelölt van a legfelsőbb hivatalra.

Napjaink összes diktátora erőszakkal került hivatalba. Uralmukat végül meg kellett védeniük vetélytársaik törekvése ellen. A politikai nyelv kitalált egy különleges kifejezést az ilyen tettekre vonatkozóan: tisztogatásnak nevezik őket. Ezeknek a diktátoroknak az utódjai ugyanilyen módszerrel kerülnek majd hatalomra, és ugyanezt a kegyetlenséget alkalmazzák majd hatalmuk fenntartásához. A mindent átszövő bürokratikus rendszer végső alapja az erőszak. A biztonság, amit állítólag biztosít, a végtelen polgárháború felfordulása.

5.

A kritikus gondolkodás eltűnése

A szocialisták azt állítják, hogy a kapitalizmus lealacsonyító, hogy összeegyeztethetetlen az emberi méltósággal, hogy meggyengíti az ember szellemi képességeit és megrontja az erkölcsi integritását. A kapitalizmusban, mondják, mindenkinek versenytársként kell embertársára tekintenie. Az emberi jóakarat és együttérzés természetes ösztönei így gyűlöletté és a személyes siker könyörtelen hajszolásává változnak, mindenki kárára. De a szocializmus visszaállítja az emberi természet erényeit. Barátság, testvériesség és bajtársiasság lesznek a jövő emberének karakterisztikus jellemvonásai. Ami először szükséges, az eltörölni a legnagyobb gonoszt, a versenyt.

A versenyt viszont soha nem lehet eltörölni. Mivel mindig lesznek olyan pozíciók, amelyet az emberek többre értékelnek, mint más pozíciókat, az emberek azokra fognak törekedni, és megpróbálják megelőzni riválisaikat. Lényegtelen, hogy rivalizálásnak vagy versenynek nevezzük ezt a vetélkedést. Így vagy úgy mindenesetre el kell dönteni, megkapja-e az ember az állást, amire jelentkezik. Az egyetlen kérdés, milyen verseny létezzen.

A kapitalista verseny felülmúlni egymást a piacon jobb és olcsóbb javak kínálatával. A bürokratikus verseny intrikákból áll a hatalmon levők „udvaraiban.”

Jelentős mennyiségű hízelgés, talpnyalás, szolgalelkűség és meghunyászkodás folyt a despotikus uralkodók udvarában. De legalább mindig volt néhány ember, aki nem félt megmondani az igazságot egy zsarnoknak. Napjainkban más a helyzet. A politikusok és az írók túllicitálják egymást a legfőbb úr, az „átlagember” tömjénezésében. Nem bátorkodnak népszerűtlen vélemények hangoztatásával veszélyeztetni hírnevüket. XIV. Lajos udvaroncai sosem mentek olyan messzire, ameddig néhányan elmennek ma a Führer és támogatói, a tömeg dicséretében. Úgy tűnik, kortársaink elvesztették minden kritikus gondolkodásukat és önkritikájukat.

A Kommunista Párt kongresszusán egy Avdyenko nevű író ezekkel a szavakkal szólította meg Sztálint: „Évszázadok telnek majd el, és a jövő kommunista generációi minket fognak a legboldogabbnak tartani az összes halandó közül, aki a korszakok során e bolygón élt, mert láttuk Sztálint, a zseniális vezetőt, Sztálint a Bölcset, a mosolygót, a kedveset, a páratlanul egyszerűt. Amikor találkoztam Sztálinnal, már távolról is lüktetett bennem erőteljessége, magnetizmusa és hatalmassága. Énekelni akartam, sikoltani, üvölteni a boldogságtól és lelkesültségtől.”[1] Egy bürokrata, aki megszólítja felettesét, akin előléptetése múlik, kevésbé költői, de nem kevésbé csúszómászó.

Amikor Ferenc József császár uralmának hatvanadik évfordulója ünnepén egy statisztikus az uralkodó javára írta, hogy hatvan év uralma után az országnak több ezer mérföldnyi vasútvonala volt, míg uralma kezdetén sokkal kevesebb, a közönség (és valószínűleg maga az uralkodó is) egyszerűen nevetett ezen a hízelgésen. De senki sem nevetett, amikor A párizsi és new york-i Világkiállításon a Szovjet kormány rikítóan dicsekedett a ténnyel, hogy míg Oroszország a cárok idején egyáltalán nem használt traktorokat, negyed évszázaddal később máris imitálta ezt az amerikai találmányt.

Soha senki sem hitte, hogy Mária Terézia és unokája, Ferenc paternális abszolutizmusát igazolja a tény, hogy Mozart, Haydn, Beethoven és Schubert halhatatlan zenét szereztek. De egy kortárs orosz zeneszerző szimfóniáját, akit valószínűleg pár év múlva elfelejtenek, a Szovjet totalitarizmus kiválóságának bizonyítékának tartják.

A kérdés, hogy a bürokratikus vezetés vagy a gazdasági szabadság rendszere a hatékonyabb. A kérdést kizárólag gazdaságtani érveléssel lehet megválaszolni. Annak a ténynek a puszta kijelentése, hogy a francia kormány dohánymonopóliuma által legyártott cigaretták nem voltak annyira rosszak, hogy leszoktassák a franciákat a dohányzásról, nem érv az ipar állami irányítása mellett. És az a tény sem, hogy a görög kormány monopóliuma által előállított cigaretta öröm volt a dohányosoknak. Nem a görög bürokraták érdeme, hogy a földművesek által az országukban termesztett dohányt finommá és illatossá teszik az éghajlati és fizikai körülmények.

Minden német nyilvánvalónak vélte, hogy a dolgok esszenciája és természete megköveteli, hogy az egyetemeket, vasútvonalakat, távírókat és telefonokat az állam irányítsa. Egy orosznak a gondolat, hogy egy ember élhet a rendőrség által szabályszerűen kiállított és hitelesített igazolvány nélkül, paradoxnak tűnt. Az elmúlt harminc évben kialakult állapotok során a kontinentális Európa polgárai azonosító irataik puszta tartozékaivá váltak. Sok országban veszélyes volt sétára menni ezek nélkül az iratok nélkül. A legtöbb európai országban egy ember sehol nem maradhatott éjszaka anélkül, hogy azonnal jelentené a helyi rendőrállomásnak alvóhelyét és címe minden változását.[2]

Lehetséges, hogy származik valami haszon az ilyen korlátozásból. Természetesen nincs sok haszna a bűnözés elleni harcban és a bűnözők üldözésében. Egy rejtőzködő gyilkos nem fog meghátrálni a lakcíme változásának bejelentését követelő törvény megszegésétől.[3] Rendszerük védelmezése során a bürokraták melodrámaiak lesznek. Azt kérdezik az emberektől, hogyan fogják ismét megtalálni a szegény elhagyott gyermekek lelkiismeretlen szüleiket? Nem említik, hogy egy okos nyomozó megtalálhatja őket. Továbbá a tény, hogy van néhány gazember, nem tekinthető elegendő oknak a rendes emberek többsége szabadságának korlátozásához.

Egy profitra törekvő vállalatot a nyilvánosság önkéntes pártfogása támogat. Nem maradhat fenn, ha a fogyasztók nem öntenek bele. De a hivatalok erőszakkal tesznek szert „támogatóikra.” A tény, hogy sok ember jár egy hivatalba, nem bizonyítja, hogy a hivatal az emberek fontos szükségét elégíti ki. Csak azt mutatja, hogy olyan ügyekbe avatkozik bele, ami fontos minden ember életében.

A kritikus gondolkodás eltűnése komolyan fenyegeti civilizációnk fennmaradását. Megkönnyíti a kuruzslók számára az emberek átverését. Figyelemre méltó, hogy a tanult rétegek hiszékenyebbek, mint a kevésbé tanultak. A marxizmus, nácizmus és fasizmus leglelkesebb támogatói az értelmiségek voltak, nem a parasztok. Az értelmiségiek sosem akarták látni hitvallásuk nyilvánvaló ellentmondásait. A legkevésbé sem károsította a fasizmus népszerűségét, hogy Mussolini ugyanabban a beszédben az olaszokat a legvénebb nyugati civilizáció képviselőjének, és a civilizált nemzetek közül a legfiatalabbnak nevezte. Egyetlen német nacionalista sem bánta, amikor a sötét hajú Hitlert, a testes Goering-et és a sánta Goebbelst a magas, vékony, szőke hajú, hősi, felsőbbrendű árja felsőbbrendű képviselőiként dicsérték. Nem elképesztő, hogy sok millió nem-orosz szilárdan meg van győződve arról, hogy a Szovjet rezsim demokratikus, még Amerikánál is demokratikusabb?

A kritika hiánya teszi lehetővé, hogy azt mondják az embereknek; szabadok lesznek a mindent átszövő fegyelmezés rendszerében. Az emberek a szabadság birodalmának képzelik a rezsimet, ahol minden eszközt az állam birtokol, és a kormány az egyedüli munkaadó. Sosem veszik figyelembe, hogy utópiájuk mindenható kormánya olyan célokra törekedhet, amiket ők maguk teljesen helytelenítenek. Hallgatólagosan mindig azt feltételezik, hogy a diktátor pontosan azt fogja tenni, amit ők akarnak.

[1] Ahogy idézte W. H. Chamberlin, Collectivism, a False Utopia (New York, 1937), 43. o.

[2] Számos európai város rendőrállomásainak aktái így teljeskörű információt szolgálnak minden lakó vagy látogató tartózkodási helyéről és lakcíme változásáról az elmúlt száz, vagy akár százötven évben. Egy felbecsülhetetlen és jól kihasznált információforrás az életrajzírók számára.

[3] Érdekes dolognak tartják az amerikaiak, hogy sok európai tárgyalás során az esküdtszéknek két hasonló kérdést tettek fel: Egy, bűnös-e a vádlott az áldozat meggyilkolásában? Kettő, bűnös-e a vádlott címe szabályszerű bejelentésének elmulasztásában?