Tartalomjegyzék

5.

A bürokratizáció társadalmi és politikai következményei

1.

A bürokratizmus filozófiája

Az ellentét, amellyel az emberek a szabadság korai küzdelmeiben szembetalálták magukat egyszerű volt, és mindenki meg tudta érteni. Az egyik oldalon a zsarnokok és támogatóik álltak; a másikon pedig a nép általi kormány hívei. A politikai konfliktusok különböző csoportok hatalmi küzdelmei voltak. A kérdés az volt: kinek kellene uralkodnia? A zsarnoknak vagy a nép arisztokráciájának?

Ma az államimádat divatos filozófiája elhomályosítja a kérdést. A politikai konfliktusokat többé már nem emberek csoportjai közötti küzdelmeknek látják. Két elv, a jó és a rossz közötti háborúnak tartják őket. A jót a nagy isten-állam testesíti meg, az erkölcs örök eszményének materializációja, a rosszat pedig az önző emberek „megrögzött individualizmusa.” Ebben az ellentétben az államnak mindig igaza van, az egyén pedig mindig téved. Az Állam a közjó, az igazság, a civilizáció és a felsőbbrendű bölcsesség képviselője. Az egyén egy szegény szerencsétlen, egy bűnös bolond.

Amikor a német azt mondja: „der Staat,” vagy egy marxista: „társadalom,” áthatja őket az áhítatos csodálat. Hogyan lehet egy ember annyira romlott, hogy fellázadjon ez ellen a Legfelsőbb Lény ellen?

XIV. Lajos nagyon nyíltan és őszintén fejezte ki magát, amikor azt mondta: az Állam én vagyok. A modern etatista szerény. Ő azt mondja: az Állam szolgálója vagyok; de – utal rá – az Állam az Isten. Fellázadhatsz egy Bourbon király ellen, és a franciák meg is tették. Ez természetesen ember küzdelme volt ember ellen. De nem lázadhatsz fel az isten-állam ellen és alázatos mindenese, a bürokrata ellen.

Ne vonjuk kétségbe a jó szándékú köztisztviselő őszinteségét. Őt teljesen áthatja a gondolat, hogy szent kötelessége bálványáért harcolnia a nép önzésével szemben. Véleménye szerint ő az örök, szent törvény bajnoka. Nem érzi, hogy erkölcsileg kötnék őt az emberi törvények, amelyeket az individualizmus védelmezői a törvényekbe írtak. Az ember nem változtathatja meg isten, az Állam valódi törvényeit. A polgár, amikor megszegi országának egy törvényét bűnöző, aki büntetést érdemel. Saját önző érdekében cselekedett. De igen más a helyzet, amikor egy köztisztviselő kerüli ki a nemzet szabályszerűen beiktatott törvényeit az „Állam” érdekében. Gyakorlatilag talán bűnösnek találják a „reakciós” bíróságok véleménye alapján. De egy magasabb erkölcsi értelemben igaza volt. Megszegte az emberi törvényeket, nehogy megszegje az isteni törvényt.

Ez a bürokratizmus filozófiájának lényege. A tisztviselők szemében az írott törvények korlátok, amelyeket a gazemberek védelmére emeltek a társadalom jogos követelései ellen. Miért kellene egy bűnözőnek elkerülnie a büntetést, csak mert a vele szemben való eljárás során az „Állam” megszegett valami jelentéktelen formalitást? Miért fizessen az ember alacsonyabb adókat, csak mert kiskapu maradt az adótörvényekben? Miért éljenek meg a jogászok abból, hogy megtanítják az embereknek, hogyan profitáljanak az írott törvény tökéletlenségeiből? Mi haszna a korlátozásoknak, amelyeket az írott törvények rónak az állami hivatalnok azon őszinte törekvésére, hogy boldoggá tegye az embereket? Bárcsak ne volnának alkotmányok, jognyilatkozatok, törvények, parlamentek és bíróságok! Bár ne lennének újságok és ügyvédek! Milyen jó is lenne a világ, ha az „Állam” szabadon gyógyíthatná minden baját!

Ez csak egy lépésre van Sztálin és Hitler teljes totalitarizmusától.

Nyilvánvaló, mit kell mondani ezeknek a bürokratikus radikálisoknak. A polgár így válaszolhat: Lehetsz kiváló és büszke ember, sokkal jobb, mint mi, mint a többi polgár. Nem vonjuk kérdőre kompetenciádat és intelligenciádat. De nem az „Államnak” nevezett isten plébánosa vagy. A törvény szolgálója vagy, nemzetünk szabályszerűen meghozott törvényeié. Nem a te feladatod a törvény kritizálása, és még kevésbé annak áthágása. Amikor megszeged a törvényt, talán rosszabb vagy, mint a gazemberek jelentős száma, függetlenül attól, milyen jók voltak a szándékaid. Hiszen a törvény érvényesítéséért neveztek ki, azért tettél esküt és azért fizetnek meg, nem annak megszegéséért. A legrosszabb törvény is jobb, mint a bürokratikus zsarnokság.

A legfőbb különbség egy rendőr és egy emberrabló, illetve egy adószedő és egy tolvaj között az, hogy a rendőr és az adószedő érvényesítik a törvényt, míg az emberrabló és a tolvaj megszegik azt. Távolítsd el a törvényt, és a társadalmat elpusztítja az anarchia. Az Állam az egyetlen intézmény, aminek jogában áll kényszert és erőszakot alkalmazni, és kárt okozni az egyénben. Ezt a hatalmas erőt nem lehet akármilyen emberek döntésére bízni, bármennyire kompetensnek és okosnak is tartják magukat. Korlátozni kell az alkalmazását. Ez a törvények feladata.

A köztisztviselők és a bürokraták nem az Állam. Ők emberek, akiket a törvény alkalmazására választottak. Az ember nevezheti ezeket a véleményeket ortodoxnak és doktrinernek. A valóságban ősi bölcsességek kifejezői. De a törvény uralmának alternatívája a zsarnokok uralma.

2.

Bürokratikus engedelmesség

A köztisztviselők feladata a köz szolgálata. Hivatalát – közvetve vagy közvetlenül – törvényhozáson, illetve a fenntartásához szükséges erőforrások költségvetési allokációján keresztül alapították. Országa törvényeit hajtja végre. Kötelessége elvégzése során a közösség hasznos tagjának mutatkozik, még akkor is, ha az általa megvalósított törvények károsítják a közjót. Az uralkodó nép a hibás, nem a nép akaratának hű végrehajtója. Mint ahogy nem a pálinkafőzők hibásak az emberek lerészegedéséért, az állami hivatalnokok sem hibásak az oktalan törvények nemkívánatos következményeiért.

Másrészt viszont nem a bürokraták érdeme, hogy tevékenységük számos haszonnal jár. Annak a ténye, hogy a rendőrállomás munkája olyan hatékony, hogy az emberek viszonylag jó védelmet élveznek a gyilkosság, rablás és lopás ellen, nem kötelezi a többi embert arra, hogy hálásabbak legyenek a rendőröknek, mint bármelyik más polgárnak, aki hasznos szolgáltatást nyújt. A rendőrök és a tűzoltók nem érdemlik meg jobban a nyilvánosság háláját, mint az orvosok, vasúti mérnökök, hegesztők, tengerészek, vagy bármi egyéb hasznos termék gyártói. A közlekedési rendőrnek nincs több oka az önteltségre, mint a közlekedési lámpák gyártójának. Nem az ő érdeme, hogy felettesei olyan kötelességet rendeltek neki, amelyben naponta és óránként megakadályozza a véletlen gyilkosságokat, és ebből következően megment számos életet.

 Igaz, hogy a társadalom nem működhetne a járőrök, adószedők és a bírói hivatalnokok szolgáltatásai nélkül. De nem kevésbé igaz, hogy mindenki nagy károkat szenvedne, ha nem lennének többé utcaseprők, kéményseprők, mosogatók és rovartalanítók. A társadalmi együttműködés keretein belül minden polgár az összes polgártársa által nyújtott szolgáltatástól függ. A nagy sebész és a kiváló zenész sosem volna képes minden erőfeszítését sebészetre vagy zenére összpontosítani, ha a munkamegosztás nem szabadította volna fel őt annak szükségétől, hogy olyan apróságokról gondoskodjon, amelyek elvégzése megakadályozta volna abban, hogy tökéletes szakemberré váljon. A nagykövet és a toronyőr épp annyira jogosult a társadalom pillére jelzőre, mint a vasúti dolgozó és az elnökasszony. Hiszen a munkamegosztás alatt a társadalom szerkezete minden férfi és nő vállán nyugszik.

Természetesen vannak férfiak és nők, akik altruista és teljesen különálló módon szolgálnak. Az emberiség sosem érte volna el a civilizáció jelenlegi állapotát egy elit hősiessége és önfeláldozása nélkül. Az erkölcsi állapotok javítása felé tett minden lépés olyan emberek teljesítménye volt, akik készen álltak feláldozni saját jólétüket, egészségüket és életüket egy célért, amit igazságosnak és előnyösnek tartottak. Azt tették, amit kötelességüknek tartottak, anélkül, hogy érdekelte volna őket, áldozattá válnak-e. Ezek az emberek nem jutalom érdekében dolgoztak, halálig szolgálták céljukat.

A német államimádat metafizikusainak tudatos zavarkeltésének köszönhető, hogy minden közszolgát az efféle altruista önfeláldozás dicsfényébe öltöztettek. A német etatisták írásaiból a közszolga úgy emelkedik ki, mint szent lény, mint egyfajta szerzetes, aki felhagyott minden földi élvezettel és személyes boldogsággal, hogy legjobb képességei szerint szolgálhassa Isten hadnagyát, egyszer a Hohenzollern királyt, most pedig a Führert. A Staatsbeamte nem fizetésért dolgozik, mert legyen bármilyen magas, semmilyen bér sem tekinthető elégséges jutalomnak azért a felbecsülhetetlen és megfizethetetlen haszonért cserébe, amit a társadalom élvez az ő önmegtagadó áldozatai következtében. A társadalom nem fizetéssel, hanem a hivatali hierarchiában elfoglalt rangjának megfelelő eltartással tartozik neki. Alkalmatlan fizetésnek nevezni ezt az eltartást.[1] Csak a kereskedelem előítéletei és hibái által megvezetett liberálisok használnak ilyen hibás kifejezést. Ha a Beamtengehalt (a közszolga fizetése) valódi fizetés volna, teljesen jogos és természetes lenne magasabb jövedelmet adni a legszegényebb tisztség viselőjének is, mint bárkinek a hivatali hierarchián kívül. Szolgálatban minden köztisztviselő az Állam felsőbbrendűségének és tévedhetetlenségének megbízottja. Bíróság előtti vallomása többet ér, mint a laikusé.

Mindez színtiszta ostobaság. Az összes országban a legtöbb ember azért lépett be az állami hivatalok személyzetébe, mert a felajánlott fizetés és nyugdíj magasabb volt, mint amit más foglalkozásokban érhettek volna el. Semmiről nem mondtak le az állami szolgálatban. A közszolgálat számukra a legprofitálóbb munka volt, amit csak találhattak.

A közszolgálat ösztönzői Európában nem csak a fizetés és a nyugdíj méretei voltak; számos jelentkezőt, és nem a legjobbakat, a munka könnyűsége és a biztonság vonzott. Az állami munkák szabályszerűen kevesebb kötelességet támasztottak, mint a vállalati munkák. Emellett a kinevezések életre szóltak. Egy munkavállalót csak akkor bocsáthattak el, ha egy bizonyos bírói tárgyalás bűnösnek találta kötelességei szörnyű elhanyagolásában. Németországban, Oroszországban és Franciaországban minden évben olyan fiúk ezrei léptek be a középfokú oktatás legalsóbb osztályába, akik életterve teljesen meg volt határozva. Elvégzik tanulmányaikat, munkát szereznek egy hivatalban a sok közül, szolgálnak harminc vagy negyven évet, aztán nyugdíjba vonulnak. Az élet számukra nem tartogatott semmi meglepetést és semmi szenzációt, minden egyszerű és előrelátott volt.

Az állami munkahelyek társadalmi presztízsének különbségét Amerikában és Európában egy példával lehet illusztrálni. Európában a kisebbségi csoportok elleni szociális és politikai diszkrimináció formája az ilyen emberek megakadályozása volt minden állami munkahely megszerzésében, függetlenül az állás és a fizetés szerénységétől. Az ilyen alárendelt állásokat, melyek nem követeltek különleges képességeket vagy képzést – mint a kísérők, teremőrök, hírnökök, pedellusok, kézbesítők, takarítók – Németországban, az Osztrák-Magyar Birodalomban és sok más országban törvényesen ex-katonáknak tartották fenn, akik önként több év aktív szolgálatot teljesítettek a haderőben, mint a kötelező előírás. Az emberek szemében privilégium volt hivatali szolgaként dolgozni. Ha Németországban egy osztály olyan társadalmi státusszal bírt volna, mint az amerikai négerek, az ilyen emberek sosem jelentkeztek volna ezekre a munkákra. Tudták volna, hogy az efféle ambíciók számukra túl magasak.

3.

A bürokrata, mint egy szavazó

A bürokrata nem csak egy állami alkalmazott. A demokratikus alkotmány alatt egyszerre szavazó is, és mint olyan, a felsőbbrendűnek, munkaadójának része. Különös helyzetben van: egyszerre munkaadó és munkavállaló. És pénzügyi érdeke, mint munkavállaló, a munkaadói érdekei felé tornyosul, mivel sokkal többet kap a közpénzből, mint amennyivel hozzájárul.

Ez a kettős kapcsolat fontosabbá válik, ahogy emelkedik az állami alkalmazottak száma. Szavazóként a bürokrata jobban vágyik a fizetésemelésre, mint a kiegyensúlyozott költségvetés fenntartására. Fő érdeke a bérek duzzasztása.

Németország és Franciaország politikai struktúráját a demokratikus alkotmányaik bukását megelőző években nagyon nagy mértékben befolyásolta a tény, hogy a választók jelentős részének az államtól származott a jövedelme. Ezek nem csak a közalkalmazottak voltak, és azok, akiket az államosított üzletágakban alkalmaztak (vasút, posta, távirat és telefon), hanem azok is, akik munkanélküli alamizsnát kaptak, illetve a gazdák és néhány más csoport, akiket az állam közvetlenül vagy közvetve támogatott. Legfőbb céljuk az volt, hogy többet kapjanak a közpénzekből. Nem érdekelték őket az olyan „eszmei” problémák, mint szabadság, igazságosság, a törvény felsőbbrendűsége és a jó kormányzat. Több pénzt kértek, ennyi volt az egész. Egyetlen parlamenti, tartományi vagy városi jelölt sem kockáztathatta meg, hogy ellenálljon a közalkalmazottak béremelési vágyának. A különböző politikai pártok örömmel licitálták túl egymást bőkezűségben.

A tizenkilencedik században a parlament elszánt volt az állami kiadások lehető legnagyobb mértékű korlátozása mellett. Most viszont megvetendővé vált a takarékosság. A korlátlan költekezést tartják a bölcs politikának. A bőkezűség általi népszerűségre törekedett mind a hatalmon levő párt, mind az ellenzék. Új hivatalok létrehozását új munkavállalókkal „pozitív” politikának tartották, és minden próbálkozást, ami a közpénzek elherdálásának megakadályozására törekedett, „negativizmusnak” becsméreltek.

A képviseleti demokrácia nem maradhat fenn, ha a szavazók nagyrésze állami fizetésből él. Ha a parlament tagjai nem az adófizetők megbízottjainak tartják magukat, hanem azok képviselőinek, akik béreket, fizetéseket, támogatásokat, segélyt és egyéb juttatásokat kapnak, a demokráciának vége.

Ez napjaink alkotmányos kérdéseinek egyik antinómiája. Sok embert kétségbeesésbe taszított a demokrácia jövőjét illetően. Ahogy meggyőződtek arról, hogy a vállalkozásba történő több állami beavatkozás, a több hivatal több dolgozóval, a több segély és támogatás elkerülhetetlen, nem tudták nem elveszíteni a nép általi kormányzatba vetett bizalmukat.

4.

Az elme bürokratizációja

Az állam mindenhatóságára és a totalitarizmusra irányuló modern irányzatot a gyökerénél fogva meg lehetett volna állítani, ha támogatóinak nem sikerült volna tanaikat a fiatalságba sulykolni, és megakadályozni, hogy megismerjék a gazdaságtan tanításait.

A gazdaságtan egy elméleti tudomány, és mint olyan, nem mondja meg az embernek, milyen értékeket kellene előnyben részesítenie, és milyen célokra kellene törekednie. Nem állít fel végső célokat. Ez nem a gondolkodó ember, hanem a cselekvő ember feladata. A tudomány a gondolat terméke, a cselekvés az akarat terméke. Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy a gazdaságtan, mint tudomány, semlegesen áll az emberi igyekezet végső céljaihoz.

De más a helyzet az adott társadalmi célok eléréséhez alkalmazott eszközökre vonatkozóan. Ott a gazdaságtan a cselekvés egyetlen megbízható vezérfonala. Ha az ember sikerrel szeretne járni bármiféle társadalmi cél elérésében, munkálatait a gazdasági gondolkodás eredményeihez kell igazítania.

Az elmúlt száz év eszmetörténetének kiemelkedő ténye a gazdaságtan elleni küzdelem. Az állam mindenhatóságának szószólói nem szálltak be a szóban forgó problémák megvitatásába. Neveken nevezték a gazdaságtudósokat, gyanút keltettek indítékaik iránt, kigúnyolták és elátkozták őket.

Viszont ennek a könyvnek nem feladata ezzel a jelenséggel foglalkozni. Annak a szerepnek a leírására kell korlátoznunk magunkat, amelyet a bürokrácia játszott ebben a folyamatban.

Az európai kontinens legtöbb országában az egyetemek állami tulajdonban és állami irányítás alatt vannak. Az oktatási minisztérium irányítása alá tartoznak, mint ahogy egy rendőrőrs is a rendőrkapitányság irányítása alá tartozik. A tanárok közszolgák, mint a járőrök és a vámtisztek. A tizenkilencedik századi liberalizmus megpróbálta korlátozni az oktatási minisztérium jogát, hogy beavatkozzon az egyetemi professzorok ahhoz való szabadságába, hogy azt tanítsák, amit igaznak és pontosnak tartanak. De mivel az állam jelölte ki a professzorokat, így kizárólag megbízható és hűséges embereket jelölt ki, azaz embereket, akik a kormány nézeteit vallották, akik hajlandóak voltak becsmérelni a gazdaságtant és az állam mindenhatóságának tanát hirdetni.

Mint a bürokratizáció minden más területén, a tizenkilencedik századi Németország ezen a területen is jóval előrébb járt az összes többi nemzetnél. Semmi sem jellemzi a német egyetemek szellemét jobban, mint egy szónoklat passzusa, amelyet a fiziológus Emil du Bois-Reymond tartott 1870-ben kettős minőségében, a Berlini egyetem rektoraként és a Porosz Tudományos Akadémia elnökeként: „Mi, a Berlini egyetem, a királyi palotával átellenben elszállásolva, alapítói okiratunknál fogva a Hohenzollern-ház szellemi testőrsége vagyunk.” Az elképzelés, hogy egy ilyen királyi szolga munkaadója, a kormány nézeteivel ellentétes véleményeket hangoztasson, elképzelhetetlen volt a Porosz elme számára. Azt az elméletet vélni, hogy léteznek gazdasági törvények, egyfajta lázadásnak számított. Hiszen ha vannak gazdasági törvények, az állam nem tekinthető mindenhatónak, mivel rendeletei csak akkor járhatnak sikerrel, ha hozzáigazítják őket a gazdasági törvények működéséhez. Tehát a német társadalomtudomány-professzorok legfőbb feladata annak a botrányos eretnekségnek a megvetése volt, hogy rendszeresség fedezhető fel a gazdasági jelenségekben. A gazdaságtan tanítását kiátkozták, helyébe pedig a wirtschaft-liche Staatswissenschaften (a politikatudomány gazdasági vonatkozásai) került. A társadalomtudományok akadémiai tanárától megkövetelt egyedüli adottság a piacrendszer műveleteinek becsmérlése és az állami irányítás lelkes támogatása volt. A császár alatt nem nevezték ki teljes munkaidős professzornak a radikális marxistákat, akik nyíltan a forradalmi felkelést és az erőszakos megdöntést támogatták; a weimari köztársaság gyakorlatilag eltörölte ezt a diszkriminációt.

A gazdaságtan a társadalmi együttműködés teljes rendszerének műveleteivel foglalkozik, minden tényező kölcsönhatásával, és a termelés különböző ágazatainak összefüggésével. Nem osztható különböző területekre, amelyek nyitva állnak olyan szakemberek előtt, akik elhanyagolják a többit. Egyszerűen ostobaság tanulmányozni a pénzt vagy a munkaerőt vagy a külkereskedelmet ugyanazzal a szakosodással, amit a történészek alkalmaznak, amikor különböző szakaszokra osztják az emberi történelmet. Svédország történelmével lehet foglalkozni szinte semmilyen hivatkozás nélkül Peru történelmére. De nem foglalkozhatsz a bérszintekkel anélkül, hogy egyszerre foglalkoznál a nyersanyagárakkal, kamatokkal és profitokkal is. Egy gazdasági elemben történő minden változás hatással van minden más elemre. Az ember sosem fogja felfedezni, mit fog előidézni egy bizonyos politika vagy változás, ha vizsgálatait a teljes rendszer egy különleges részére korlátozza.

Pontosan ez az összefüggés az, amit a kormány nem akar látni, amikor beleavatkozik a gazdasági ügyekbe. Az állam úgy tesz, mintha egy misztikus képességgel rendelkezne, amellyel egy kimeríthetetlen bőségszaruból szívességeket osztogathat. Egyszerre mindentudó és mindenható. Varázspálcával boldogságot és bőséget teremthet.

Az igazság az, hogy az állam nem adhat, ha nem vesz el mástól. Egy támogatást az állam soha sem saját tőkéjéből fizet; az állam az adófizető kárára nyújt támogatásokat. Az infláció és a hitelexpanzió – az állami bőkezűség napjainkban kedvelt módszerei – semmit nem adnak az elérhető erőforrások mennyiségéhez. Néhány embert sikeresebbé tesznek, de csak addig a fokig, amíg másokat szegényebbé. A piacba, a kínálat és kereslet által megállapított a nyersanyagárakba, bérszintekbe és kamatlábakba történő beavatkozás rövidtávon elérheti a kormány által kitűzött célokat. De hosszútávon az ilyen módszerek mindig olyan állapotot eredményeznek, amely – a kormány szempontjából – kevésbé kielégítő, mint az előző állapot, amelyen változtatni kívánt.

Az államnak nem áll hatalmában mindenkit gazdagabbá tenni. Növelheti a gazdák jövedelmét, ha kényszerrel korlátozza a hazai mezőgazdasági termelést. De a mezőgazdasági termékek magasabb árát a fogyasztók, nem pedig az állam fizeti meg. A gazdák magasabb életszínvonalának ellenpárja a nemzet többi részének életszínvonalbeli csökkenése. Az állam megvédheti a kisboltokat a versengő áruházláncoktól. De ismét, itt is a fogyasztókat terhelik a költségek. Az állam növelheti a bérkeresők egy részének életkörülményeit munkáspártinak nevezett törvényekkel, vagy azzal, ha szabad kezet ad a szakszervezetek számára nyomásgyakorláshoz és kényszer használatához. De ha ez nem az iparcikkek árának emelkedését idézi elő, amellyel a reálbérek szintje visszaáll a piaci szintre, akkor munkanélküliséget hoz sokaknak azok közül, akik szeretnének bért keresni.

Az ilyen rendelkezések alapos vizsgálata a gazdasági elmélet szempontjából szükségszerűen feltárja a hiábavalóságukat. Ez az oka annak, amiért a gazdaságtan tabu a bürokraták körében. De a kormányok biztatják a szakembereket, akik megfigyeléseiket csak egy szűk területre korlátozzák anélkül, hogy érdekelnék őket egy rendelkezés további következményei. A munkagazdaságtan szakértője kizárólag a munkáspárti rendeletek közvetlen következményeivel foglalkozik, az agrárgazdasági szakértő kizárólag a mezőgazdasági árak növekedésével. A problémákat mindketten csak azoknak az érdekcsoportoknak a szempontjából vizsgálják, akik közvetlenül támogatják a szóban forgó rendeleteket, és figyelmen kívül hagyják végső társadalmi következményeiket. Ők nem közgazdászok, hanem az állami tevékenységek hívei az államapparátus egy bizonyos ágazatában.

Hiszen a vállalkozásba történő állami beavatkozás következtében a kormányrendeletek egységessége rég rosszul koordinált részekre bomlott. Rég elmúltak a napok, amikor lehetséges volt egy kormány politikájáról beszélni. Ma a legtöbb országban minden minisztérium a saját útján jár, a többi minisztérium tevékenységei ellen dolgozva. A Munkaügyi Minisztérium magasabb bérszintekre és alacsonyabb megélhetési költségekre törekszik. De ugyanezen államapparátus Mezőgazdasági Minisztériuma magasabb ételárakra törekszik, a Kereskedelmi Minisztérium pedig a hazai árucikkek árát szeretné növelni vámok használatával. Az egyik minisztérium a monopóliumok ellen küzd, de más minisztériumok a monopolista korlátok felépítéséhez szükséges állapotokat szeretnék elhozni vámok, szabadalmak és egyéb eszközök használatával. És minden minisztérium azoknak a szakértői véleményére hivatkozik, akik az ő területükre szakosodtak.

A diákokat tehát nem avatják be többé a gazdaságtanba. Inkoherens és leválasztott tényeket tanulnak meg különböző állami rendeletekről, amelyek keresztezik egymást. Doktori disszertációik és posztgraduális kutatómunkáik nem gazdaságtannal foglalkoznak, hanem a gazdasági történelem különböző témáival, illetve a vállalkozásba történő állami beavatkozás különböző példáival. A közvetlen múlt állapotainak efféle részletes és jól dokumentált statisztikai tanulmányozásai (amelyet hibásan sokszor „napjaink” állapotairól szóló tanulmányoknak neveznek) nagy értékkel bírnak a jövő történészei számára. Nem kevésbé fontosak a jogászok és az irodai dolgozók szakmai feladatai számára. De semmi esetre sem helyettesítik a gazdaságtani tanulmányokat. Elképesztő, hogy Stresemann doktori disszertációja a berlini palackozott sör állapotával foglalkozott. A német egyetemi tanmenet körülményei között ez azt jelenti, hogy egyetemi munkájának jelentős részét a sör marketingjének illetve a népesség alkoholfogyasztási szokásainak tanulmányozására szentelte. Ez volt a szellemi felszerelés, amelyet a dicsőített német egyetemi rendszer egy olyan embernek adott, aki később a birodalom kancellárjaként tevékenykedett a német történelem legkritikusabb éveiben.

Miután meghaltak a régi professzorok, akik tanszékükre a német liberalizmus rövid virágzása alatt tettek szert, lehetetlenné vált bármit hallani a gazdaságtanról a birodalom egyetemein. Nem voltak többé német gazdaságtudósok, a külföldi gazdaságtudósok könyveit pedig nem lehetett megtalálni az egyetemi szemináriumok könyvtáraiban. A társadalomtudósok nem követték a teológiaprofesszorok példáját, akik más egyházak és felekezetek tanításait és hittételeit is bemutatták diákjainak, illetve az ateizmus filozófiáját, mert szívesen megcáfoltak az eretneknek vélt hitvallásokat. A társadalomtudósok egyedül annyit tanultak tanáraiktól, hogy a gazdaságtan egy hamis tudomány, az úgynevezett gazdaságtudósok pedig, ahogy Marx mondta, a burzsoá kizsákmányolók igazságtalan osztályérdekeinek talpnyaló védelmezői, akik készek eladni az embereket a nagyvállalatoknak és a finánctőkének.[2] A diplomások a totalitarizmus magabiztos támogatóiként hagyták el az egyetemet, vagy a náci fajtát vagy a marxista márkát pártolva.

Más országokban is hasonló állapotok uralkodtak. A Francia oktatás legkiemelkedőbb intézménye a párizsi Ecole Normale Supérieure volt; diplomásai a közigazgatás, politika és felsőoktatás legfontosabb hivatalait foglalták el. Az iskolát marxisták és a teljes állami irányítás egyéb támogatói uralták. Oroszországban a Birodalmi kormány senkinek sem adott egyetemi katedrát, akiről a „nyugati” gazdaságtan liberális eszméit gyanították. Másrészt viszont kineveztek sok marxistát a marxizmus „hűséges” szárnyából, tehát azokat, akik távol tartották a fanatikus forradalmárokat. Így tehát maguk a cárok is hozzájárultak a marxizmus későbbi győzedelméhez.

Az európai totalitarizmus a bürokrácia felsőbbrendűségének végeredménye az oktatás területén. Az egyetemek kövezték ki az utat a diktátorok előtt.

Ma az egyetemek az egypártrendszer fő erődjei, mind Oroszországban, mind Németországban. Nem csak a társadalomtudományokat, történelmet és filozófiát, hanem az összes többi tudományágat, művészeti és irodalmi ágat is szigorúan irányítják, vagy, ahogy a nácik mondják, gleichgeschaltet. Még Sidney és Beatrice Webb, a szovjetek naiv és kritikátlan csodálói is megdöbbentek, amikor felfedezték, hogy a Journal for Marxist-Leninist Natural Sciences [Marxista-Leninista Természettudományi Lap] célja „a párt a matematikában” és „a Marxista-Leninista elmélet tisztasága a sebészetben,” illetve hogy a Soviet Herald of Venereology and Dermatology [A dermatológia és venerológia szovjet hírmondója] arra törekszik, hogy minden benne megvitatott problémát a dialektikus materializmus nézőpontjából vizsgáljon.

5.

Ki legyen az úr?

A munkamegosztás rendszerében szükség van egy elvre a különböző szakemberek tevékenységeinek koordinációjához. A szakember erőfeszítései céltalanok és szándékaival ellentétesek volnának, ha nem találna vezérfonálra a nyilvánosság felsőbbségében. Természetesen a termelés egyetlen célja a fogyasztó szolgálata.

Egy piaci társadalomban a profit a vezérelv. Az állami irányítás alatt a parancs. Nem lehetséges harmadik lehetőség. Valami kódexnek meg kell mondania, hogy mit cselekedjen az ember, akit nem a piacon való pénzkeresés impulzusa hajt.

A kapitalizmus liberális és demokratikus rendszere ellen leggyakrabban felvetett ellenvetés az, hogy elsősorban az egyén jogaira fekteti a hangsúlyt, és elhanyagolja a kötelességeit. Az emberek a jogaikon állnak, és elfeledkeznek kötelezettségeikről. Társadalmi szempontból viszont a polgárok kötelességei fontosabbak, mint jogaik.

Nincs szükség elidőznünk ennek a demokráciaellenes kritikának a politikai és alkotmányos részei felett. Az ember jogai, ahogy azok törvénybe lettek iktatva a különböző jognyilatkozatokban, az egyén védelme érdekében lettek életbe léptetve az állami önkény ellen. Nélkülük minden ember zsarnoki uralkodók rabszolgája volna.

A gazdasági szférában a tulajdon megszerzéséhez és birtoklásához való jog nem egy privilégium. Az egy elv, amely biztosítja a fogyasztók kívánságainak legjobb kielégítését. A profit az eszköz, amellyel a közösség lesz az úr. Minél sikeresebben látja el az ember a fogyasztókat, annál nagyobb lesz kereslete. Mindenki hasznára válik, hogy a vállalkozó, aki a legolcsóbb költségekkel gyárt jó cipőt, gazdaggá válik; a legtöbb ember valamiféle veszteséget szenvedne, ha egy törvény korlátozná jogát, hogy gazdagabb legyen. Egy ilyen törvény csak kevésbé hatékony versenytársainak kedvezne. Nem csökkentené, hanem növelné a cipők árát.

A profit egy önként felvállalt kötelesség legjobb beteljesítéséért adott jutalom. A profit az eszköz, amely a tömegeket teszi az úrrá. Az átlagember a fogyasztó, akinek az ipar kapitányai és összes segédjük dolgozik.

Felmerült az ellenvetés, hogy ez nem igaz a nagyvállalatokra. A fogyasztónak nincs más választása, mint a vállalatot támogatni, vagy elhalasztani egy létfontosságú szükséglete kielégítését. Így el kell fogadnia minden árat, amit a vállalkozó kér. A nagyvállalat többé nem szállító és beszerző, hanem egy úr. Nem szükséges javítania és olcsóbbá tennie szolgáltatását.

Fontoljuk meg egy vasútvonal esetét, amely két olyan várost köt össze, amiket nem csatlakoztat más vonal. Akár figyelmen kívül is hagyhatjuk a tényt, hogy más közlekedési eszközök versenyben állnak a vasútvonallal: buszok, személygépjárművek, repülők és hajók. Ilyen feltételezések alatt igaz, hogy aki utazni szeretne, annak a vasútvonalat kell támogatnia. De ez nem tünteti el a cég érdekét, hogy jó és olcsó szolgáltatást biztosítson. Nem kell mindenkinek, aki az utazáson gondolkodik, bármilyen feltétel alatt megtennie az utat. Az utasok száma – élvezet és üzlet érdekében – a szolgáltatás hatékonyságától és a kiszabott díjtól függ. Néhányan minden esetben utazni fognak. Mások csak akkor, ha a szolgáltatás minősége és sebessége, illetve az olcsó árak vonzóvá teszik az utazást. És pontosan ez a második csoport az, akinek támogatása a cég számára a nehézkes vagy egyenesen rossz üzlet és a nyereséges üzlet közötti különbséget jelenti. Ha ez igaz egy vasútvonalra a feltételezett szélsőséges állapotok alatt, akkor ez sokkal inkább igaz minden egyéb üzletágra.

Minden specialista, legyen szakember vagy üzletember, teljesen tisztában van a fogyasztók utasításaitól való függőségétől. A mindennapi tapasztalat azt tanítja nekik, hogy a kapitalizmusban fő céljuk a fogyasztók szolgálata. A specialisták, akik nem értik meg az alapvető társadalmi kérdéseket, mélyen megvetik ezt a „szolgaságot,” és fel szeretnének szabadulni. A szűk látókörű szakemberek forradalma az egyik leghatalmasabb erő, ami az általános bürokratizáció felé hajt.

Az építészmérnöknek terveit azok kívánságához kell igazítania, akiknek otthonokat épít; vagy – a társasházak esetén – a tulajdonos kívánságához, aki olyan épület tulajdonosa szeretne lenni, ami megfelel a reménybeli lakók kívánságainak, és így könnyen kiadható. Nem szükséges kideríteni, igaza van-e az építésznek hitében, hogy jobban tudja, hogyan nézne ki egy jó ház, mint egy jó ízlést nélkülöző laikus. Talán habzik a dühtől, amikor csodálatos projektje megalázására kényszerül, hogy vásárlói kedvére tegyen. És egy ideális állapotra vágyik, ahol olyan otthonokat építhet, amelyek megfelelnek az ő művészi mércéinek. Egy állami lakhatási hivatalra vágyik, és ábrándjaiban magát a hivatal tetején látja. Akkor saját ízlése szerint épít majd házakat.

Ez az építész nagyon megsértődne, ha valaki diktátorjelöltnek nevezné. Az egyetlen célom, vágna vissza, boldoggá tenni az embereket azzal, hogy jobb házakat adok nekik; ezek az emberek túl ostobák ahhoz, hogy tudják, mi szolgálja leginkább a saját jólétüket; a szakértőnek kell gondoskodni róluk az állam égisze alatt; törvényt kellene hozni a ronda házak ellen. De tegyük fel a kérdést: ki dönti el, milyen építészi stílust kell jónak tartani, és mit rossznak? Építészünk azt fogja válaszolni: természetesen én, a szakértő. Vakmerően figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy még az építészek között is jelentős nézeteltérések vannak a művészi értékekre és stílusokra vonatkozóan.

Nem szeretnénk kihangsúlyozni a részletet, hogy ez az építész még a bürokratikus diktatúra alatt sem, és pontosan ilyen totalitarizmus alatt nem építhet szabadon saját elképzelései szerint. Engedelmeskednie kell bürokratikus felettesei ízléseinek, ők maguk pedig a legfőbb diktátor szeszélyeinek lesznek alárendelve. A náci Németországban sem voltak szabadok az építészek. Hitler, a frusztrált művész terveihez kellett alkalmazkodniuk.

De a következő még fontosabb. Az esztétika területén, illetve az emberi tevékenység többi területén nincsenek abszolút mércéi annak, mi a gyönyörű, és mi nem. Ha egy ember arra kényszeríti polgártársait, hogy fejet hajtsanak az ő értékstandardja előtt, nem teszi őket boldogabbá. Csak ők dönthetik el, mi teszi őket boldoggá és mit szeretnek. Nem növeled egy ember boldogságát, aki az Abie’s Irish Rose előadását szeretné látni, ha arra kényszeríted, hogy megnézzen egy tökéletes Hamlet előadást. Kigúnyolhatod rossz ízlését. De egyedül ő az úr a saját megelégedettségének kérdésében.

A diktatórikus táplálkozási szakértő a tökéletes táplálkozásról alkotott elképzelései alapján szeretné etetni polgártársait. Úgy szeretne bánni az emberekkel, ahogy a marhatenyésztő bánik teheneivel. Nem veszi észre, hogy a táplálkozás nem egy cél önmagában, hanem egy eszköz más célok eléréséhez. A gazdának nem azért kell etetnie tehenét, hogy boldoggá tegye, hanem hogy elérjen egy olyan célt, amit a jól-táplált tehén szolgál. A tehén etetésének különböző módszerei vannak. Az, hogy melyiket választja, attól függ, a lehető legtöbb tejet, vagy a lehető legtöbb húst szeretné, vagy valami mást. Minden diktátor úgy szeretné tenyészteni, felnevelni, etetni és tanítani embertársait, mint ahogy a tenyésztő az ő marháit. Célja nem boldoggá tenni az embereket, hanem olyan állapotba juttatni őket, ami boldoggá teszi őt, a diktátort. Szeretné megszelídíteni őket, és a jószág rangját adni nekik. A marhatenyésztő úgyszintén egy jótékony zsarnok.

A kérdés: ki legyen az úr? Szabad legyen-e az ember megválasztani saját útját afelé, amiről azt gondolja, boldoggá teszi? Vagy egy diktátor használja embertársait bábokként törekvéseiben, hogy boldoggá tegye önmagát, a diktátort?

Bevallhatjuk, hogy néhány szakértőnek igaza van, amikor azt mondják, a legtöbb ember ostobán viselkedik a boldogság keresése során. De nem tehetsz boldogabbá egy embert azzal, ha gyámság alá helyezed. A különböző kormányügynökségek szakértői minden bizonnyal jó emberek. De nincs igazuk, amikor felháborodnak, ha a törvény keresztbe tesz óvatosan kidolgozott terveiknek. Mi haszna a képviseleti kormányzatnak, kérdezik; pusztán keresztezi a jó szándékainkat. De az egyetlen kérdés: ki vezesse az országot? A szavazók vagy a bürokraták?

Minden féleszű képes ostort használni és engedelmességre kényszeríteni másokat. De a köz szolgálata agyat és szorgalmat követel. Csak pár ember jár sikerrel versenytársainál jobb és olcsóbb cipő legyártásában. Az eredménytelen szakértő mindig a bürokratikus felsőbbrendűségre fog törekedni. Teljes tudatában van a ténynek, hogy nem járhat sikerrel egy kompetitív rendszerben. Számára a mindent átható bürokratizáció egy menedék. Egy hivatal hatalmával felszerelve a rendőrség segítségével fogja érvényesíteni szabályait.

A tervgazdálkodás és a szocializmus fanatikus támogatása mélyén általában nincs több mint az ember saját alsóbbrendűségének és eredménytelenségének meghitt tudata. Az ember, aki ismeri saját versenyképtelenségét, meg fogja vetni „ezt az őrült kompetitív rendszert.” Aki alkalmatlan polgártársainak szolgálatára, uralni akarja őket.

[1] Laband, Das ‘Staatsrecht des Deutschen Reiches, I, 500.

[2] Pohle, Die gegenwärtige Krise der deutschen Volkswirtschaftslehre (2. kiad. Leipzig, 1921).

Kommentek